A dublőr - 20. rész

Öt évvel később

Julia megrázkódott, ahogy a ruhásszekrénye tartalmát szemügyre vette. Mint valami vénasszony! – borzongott meg, ahogy a csupa szürke, fekete színt nézte. Harminchét éves és bár a tükörben egy fiatalos arcú nő nézett vele farkasszemet, de ha a szeme lejjebb siklott, a ruháitól idegenkedve borzongott meg. Még az anyja is fiatalosabban öltözött, amikor ennyi idős volt. Hirtelen döntéssel egymás után rángatta le őket a fogasokról és maga elé tartva egymás után hozott döntést a sorsukról. Az ágyára dobálta a száműzetésre ítélt darabokat, azt a néhány igazán finom anyagot pedig gondosan visszaakasztotta a szekrénybe. Mire végzett, az ágyán halomban hevertek a ruhák, míg a szekrényben alig néhány darab lógott. A gardróbban még ott voltak összehajtogatva a költözködéshez használt dobozok, most fogott egyet és újra megformálta. Gondosan belehajtogatta a ruhákat, végül leragasztotta. Még ma el fogja vinni a közeli kápolnához. Donatello atya biztosan hasznát veszi majd. Vagy szétosztogatja, vagy pénzzé teszi és az értük kapott összeget a templom felújításra fordítja majd. Edward temetésén olyan szívhez szóló beszédet mondott, hogy Julia azóta szeretettel és rendszeres támogatással figyelte az idős pap tevékenységét. 

Edward! Az ő kedvenc színe volt a szürke. És a homokszínű szafari öltözékek, amiket Afrikában hordtak. Julia annyi év után most már színekre vágyott. Egy évvel ezelőtt Edward érthetetlen módon  megkapta a maláriát, annak valamilyen genetikailag módosult vállfaját. Mire a pontos diagnózist sikerült felállítani, a kór már átvette a hatalmat az ottani szakadatlan munkában és a szervezetet meggyötrő klímában elgyengült test felett és menthetetlen volt. Julia meggyászolta, hazahozatta a testét és eltemette. Pedig akkor már két éve hivatalos papír bizonyította, hogy nem házastársak. 

Hét évvel ezelőtt túlélt egy borzalmas balesetet, aztán túlélte az egyetlen férfi elvesztését, akit igazán, szívből tudott volna szeretni. Névházasságot kötött egy másik férfival, aki abban reménykedett, hogy az a házasság idővel igazi házassággá válik majd. Olyan emberfeletti támogatást kapott Edwardtól, hogy nem akart csalódást okozni neki, vagy akár hálátlannak mutatkozni és Afrikába érkezésük után nem sokkal beteljesítette a házassági fogadalmát. De sosem volt igazán boldog mellette. Nem született gyerekük. Eleinte az afrikai élet nehézségeire, a kemény  munkára hivatkozva nem vállalta, aztán már nem is magyarázkodott. Edward pedig az évek során lassan ráébredt, hogy csak egy hálás asszony fekszik mellette az ágyban, de nem egy szerető feleség. Ő maga ajánlotta, hogy visszaadja a szabadságát és Julia meg sem próbált úgy tenni, mintha nevetségesnek tartaná a feltételezést. Ha rajta múlt volna, vállalta volna az önkéntes rabságot Edward mellett, de mivel a férfi akarta szabadon engedni, hát elfogadta a nagylelkűségét. Megint. 

Még néhány hónapig dolgozott mellette, de már a hazautazását készítette elő. A kórházban, ahol valaha együtt dolgoztak, szívesen fogadták, a gyerekosztály lett újra az ő világa, a második otthona. A világos színek, tarka gyerekrajzok és láztól rózsás kis arcocskák. Ők voltak az ő gyerekei, akikért bármikor képes volt áldozatot hozni. Amikor Edward meghalt, meggyászolta. Hónapokig feketét hordott, aztán visszatért a szürkéhez, amely oly hűen tükrözte az egész életét. Néha eszébe jutott a múlt, Adam Corbin és a szívébe maró fájdalom, amikor hírét vette, hogy megnősült. Gyötrelmes érzés volt, hogy a férfi túl tudott lépni rajta, mindazon, amit közösen éltek meg. Eszébe sem jutott, hogy ő maga is megtette ugyanezt, annak ellenére, hogy sosem volt képes elfelejteni a férfit. Szerencsére Afrikába – legalábbis azokba az eldugott zugokba, ahol ők teljesítettek szolgálatot – nem jutottak el, vagy csak késve, a hírek, ideje se nagyon volt ezekre vadászni a korlátozott internet-lehetőséggel, így aztán idővel le is szokott róla, hogy a férfiról szóló riportokat keressen. Jobb volt ez így! Kevesebb fájdalommal járt, és egy idő után mintha a seb is behegedt volna a lelkén. Amikor pedig visszatért Amerikába, annyi dolga volt, hogy esténként hullafáradtan dőlt be az ágyba, nem érdekelte más emberek élete. Annál is inkább, mert úgy tudta, hogy a férfi kiegyensúlyozott házasságban él. A saját szívében nem akarta forgatni a kést, az övét pedig nem zavarta volna meg semmiképpen. 

Két hete költözött ebbe a kis lakásba, közel a régihez, amely még Edwardé volt. A férfi végrendelkezett a halála előtt és Juliára hagyta a valaha közös otthont. Nagylelkű gesztus volt ez tőle, mint ahogy életének minden pillanatában ez a jelző illette. De Juliának nagy volt az a lakás, sosem érezte magát igazán otthon benne, a hideg, fehér falak és sötét, nehéz bútorok között, úgyhogy boldog volt, amikor jó áron el tudta adni és ezt a barátságos kis zugot találta helyette. Berendezkedni azonban csak lassan tudott, annyi feladat várta. Most is ijedten nézett az órájára ... ha nem siet, el fog késni.

*

-Gabriel! Kapaszkodj fiam! – ordított Adam már a teraszról és futva próbált odaérni a fa alá, amelyre a fia felkapaszkodott. Ügyes, erős kisfiú volt. Még nem volt hat éves, de bárki többnek nézte volna, mert magasabb volt a kortársainál. És igazi örökmozgó. Olyan természetességgel mászott a mászóteremben, hogy a csodájára jártak. De igazi oroszlánkölyök volt, aki nem hallgat a figyelmeztető szóra, addig próbálgatja kis oroszlánkörmeit, amíg a saját kárán kénytelen megtanulni a leckét. Adam már számtalanszor figyelmeztette, hogy a ház előtt álló hatalmas diófa ágai korhadtak, nem bírják el a súlyát. Tervezgette is, hogy kivágatja, amíg egy vihar le nem töri ezeket az ágakat, esetleg kárt okozva az épületben is. De valahogy mindig megfeledkezett róla, hogy megrendelje a munkát. Gabriel azonban a régi vágyáról nem mondott le a figyelmeztetések ellenére sem. És most odafönt csücsült megszeppenten vagy hat méter magasságban. Felfelé egy macska ügyességével mászott, lefelé inába szállt a bátorsága, ahogy még egy erősebbnek gondolt ág is megreccsent alatta. 

Nézte az apja arcát, ahogy félelemmel vegyes bosszúsággal vizsgálja az ágakat körülötte. Ismerte már annyira, ha egyszer földet ér, alighanem kiporolják majd a nadrágját, de egyelőre benne volt minden bizalma, hogy segít lekeveredni ebből a csapdahelyzetből. Közben Adam megkapaszkodott a legalsó ágban és megpróbálta felhúzni magát. Egy éles reccsenés után az ág a kezében maradt. Borzongva gondolt rá, milyen törékeny már az egész szerencsétlen fa és micsoda szerencséje van Gabrielnek, hogy nem zuhant már le korábban.

-Nem mozdulsz! Hozok egy létrát és megpróbállak leszedni. – próbált elég határozott lenni, hogy a fia megértse, milyen pácba keveredett és komolyan vegye a figyelmeztetését. Azzal hátat fordított és a garázs felé rohant. A terepjáró fölött egy hosszú létra volt felfüggesztve. Még életében nem szedte elő, de most úgy tűnt, talán éppen eléri róla ezt a lókötőt. Nem húzta az időt azzal, hogy előbb kiálljon a kocsival, így aztán halkan káromkodott, ahogy a kioldott létra nagyot koppant a csillogó karosszérián. Tudta, hogy egy vagyon lesz a javítás és fogadkozott, hogy Gabriel első fizetéséből le is fogja vonni ennek a számlának az összegét. Ez volt az optimista hozzáállás, mert ez azt jelentette, hogy a fiának nem történik semmi baja és megéri azt a bizonyos első fizetést. 

Julietta halála óta kettesben éltek. Nem mintha nem lett volna számtalan jelentkező, akik vigasztalni akarták volna. Az elszántabbak még a gyereknevelésben is a segítségére lettek volna, de nem akart már maga mellé senkit. A szíve bezárult, több veszteséget nem bírt volna elviselni. Jenna, Julia, Julietta... mintha eltökélte volna, hogy csak J-vel kezdődő nevű nőkkel kezd. De igazából nem is volt kíváncsi rá, akadna-e még választási lehetősége. Gabriel lett a szeme fénye, és időnként azon kapta magát, talán többet enged meg neki a kelleténél. Ez a mai akciója is nyilván ennek a liberális nevelési elvének a következménye, dohogott magában, miközben izzadva, fújtatva cipelte a létrát a fa alá. Ahogy kifordult a ház sarkánál, a fiát kereste a dús lomb között. A piros póló azonban a fa alatt hevert.

*

A mentő szirénázva fordult a bejárat elé, az ápolók gyorsan, szakszerűen tették a dolgukat, pedig egy férfi, feltehetően a feldúlt, aggódó apa folyamatosan láb alatt volt. A recepciós nagyot nyelt, ahogy a férfit meglátta. Egy dolog zaklatott szülőket megállásra késztetni és a gyerekük adatait kérni, és megint más dolog magát Adam Corbint visszatartani, amikor láthatóan semmi és senki nem érdekli a fián kívül. A filmvászonról ismerős megnyerő arc most szinte eltorzult az aggodalomtól, ezért az osztályvezető főorvos telefonszámát hívta. Ha valaki, hát Blight doktornő le tudja csillapítani a színészt. Mint a többi kolléga, ő maga is elismeréssel, már-már csodálattal adózott a doktornőnek, aki néhai férje oldalán évekig dolgozott Afrikában. Helena Morgenstein el tudta képzelni, hogy milyen nehéz körülmények között. Egy orvosnő, aki szomáliai kalózokkal is szót értett, nyilván le tudja csillapítani Adam Corbint is. Amíg a telefon kicsengett végre megjelentek a biztonságiak és segítettek visszatartani a férfit, aki nem volt hajlandó elhagyni a vizsgálót. Helena letette a telefont anélkül, hogy a doktornővel beszélt volna.

Julia érezte a zsebében a sürgősségi osztály riasztásának rezgését, de nem mozdulhatott. A kis Alex már nem először járt nála, most a változatosság kedvéért egy színes üveggolyót bányászott elő az orrából. Már majdnem nyerésre állt, nem akart kockáztatni. Bármi is zajlik a sürgősségin, még néhány pillanatot nélküle kell kitartsanak. A következő mozdulattal aztán meg is szerezte az apró fiúcska zsákmányát, majd hagyta, hogy Mona, az asszisztense letörölgesse a gyerek arcát és könnyeit. A megkönnyebbült szülők egy-egy puszival próbálták megnyugtatni a kicsit, de sikert csak Mona ért el, aki egy nylon-zacskóban meglóbálta a gyerek előtt a színes golyót.

-Visszakapod, ha megígéred, hogy soha többé nem dugod az orrodba! – mondta szigorúan a fiúcskának, aki bármit hajlandó volt megígérni, hogy kedvenc játékát visszaszerezze. 

Julia már nem várta meg a szülők hálálkodását, futva igyekezett a sürgősségire. Már látta, hogy a kettes kezelőbe tolják be a hordozható röntgent, így arra vette az irányt. Helena mutogatására ügyet sem vetve belépett a függöny mögé. Először az ágyon fekvő gyereket vette észre, aki sápadt volt és nehezen lélegzett. Aztán a tekintete egy fájdalmasan ismerős szempárral akadt össze a gyerek teste fölött. Adam Corbin! – sikoltott fel benne egy rég volt szerelmes nő kétségbeesése. A férfi félelemtől sápadt arcából pedig levonta a következtetést is, miközben keze már a gyerek pulzusát tapintotta. A fia! A fiú nagyjából hat éves lehetett, bár kortársainál valamivel nagyobb. Thomas folyamatosan sorolta fülébe a tudnivalókat, ő pedig gyengéden tapintotta ki a létfontosságú szerveket és környéküket. Miközben megállapította, hogy a bordái épek, arra gondolt, hogy lám, nem sokkal a köztük történtek után már Adam szerelmes lett, megházasodott, fia született. Megtalálta a boldogságot - amit ő akart megadni neki - valaki más oldalán. Tökéletes volt a továbblépése, nem olyan kétségbeesett kísérlet, mint a sajátja. Hátralépett, hogy Thomas megröntgenezhesse a kicsit, közben odalépett Adam elé. Szinte nem is értette, hogyan képes megőrizni a lélekjelenlétét a férfi közelében. Önkéntelenül is arra gondolt, Afrika előtt erre aligha lett volna képes. Az a kaland megedzette. Halkan, hogy más ne hallja a szavait, a férfi szemébe nézve beszélni kezdett. Nem is próbálta megőrizni az orvos és betege közötti három lépésnyi távolságot, tegezte, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól. Bár, arra azért még élénken emlékezett, hogy az a búcsú nem volt olyan barátságos, hogy erre különösebb jogalapot érezzen.

-Szervusz! Most szólj, ha valaki mást akarsz! Ha beleegyezel, hogy én kezeljem a gyereket, akkor kérlek, menj oda Helenához és töltsd ki a papírokat! A fiad jó kezekben van már, és úgy tűnik, szerencséje volt. De még elvégzünk néhány vizsgálatot, hogy biztosra menjünk. Ma éjszakára pedig jó lenne, ha itt is maradhatna, mert az agyrázkódást nem zárhatjuk ki. Jobb, ha van orvos a közelében. Ma éjjel én vagyok ügyeletben. Ígérem, hogy nagyon fogok figyelni rá. 

Adam még sokkolva volt. Egyrészt Gabriel balesete, másrészt Julia váratlan és mellbeverő felbukkanása. Doktornő! Ezt tudta róla. Azt is, hogy gyerekorvos. És azt is, hogy férjhez ment és Afrikába ment dolgozni napokkal azután, hogy lezárult a hivatalos eljárás. Még elismeréssel is adózott a jól időzített szökésért, talán az ötletet is ez adta, hogy ő maga meg Európa felé vegye az útját. És amikor az egyetlen emberkével baj történik, akkor ki más állna határozottan és magabiztosan az útjában, mint éppen Julia. Talán ezért bólintott beleegyezően és indult kifelé szó nélkül, holott erre korábban senki nem vehette volna rá. Engedelmesen töltögette ki a kérdőívet, amit a recepciós tolt eléje, aláírta, amit kellett, aztán máris visszaindult a kezelőhöz. Odabentről a fia nevetését hallotta. A francba! Julia Blight ugyanazzal a könnyedséggel csavarja el a fia fejét, ahogy őt átverte. Emlékezett még azokra a hetekre, hónapokra. És bármennyi idő telt is el azóta, pontosan emlékezett rá, hogyan váltak el egymástól. Mégsem hitte, hogy a nő most a fián keresztül akarna bosszút állni rajta. 

Gabriel a hátán feküdt és nagy sötét szemeivel bizalommal tekintett a doktornőre, aki kedves mosollyal tapogatta végig a végtagjait. A könyökén lévő horzsolást gondosan fertőtlenítette, aztán gyengéden ráfújt, hogy a szer ne csípje a sebet. Egyébként sem csípte volna, de a gyenge kis fuvallat láthatóan jól esett a gyereknek. Kicsit az anyja gondoskodását juttatta az eszébe.

-Hogy hívnak? – csiklandozta meg a gyerek pocakját játékosan a nő, aztán a kacagó gyerekre borított egy könnyű kis leplet.

-Gabrielnek. – válaszolt a kicsi. –És téged? – kérdezett vissza kíváncsian. Adam már majdnem rászólt, hogy ne tegezze a doktornőt, aztán inkább csendben maradt. Hiszen gyerek. Ráadásul megsérült. Neki mindent szabad.

-Juliának – cirógatta meg kedvesen a nő a fia arcát. Gabrielnek legörbült a szája széle.

-A mamát is így hívták. Juliettának. Mert ő olasz volt, tudod?

-Nem tudtam. – nyelt nagyot a nő. Hívták, tehát meghalt – vonta le a következtetést. A szíve egyetlen pillanat alatt megtelt szánalommal. Adammal igazán kíméletlenül bánt el az élet. Elvesztette a menyasszonyát, aztán a feleségét is. Kevesebb is padlóra vihet bárkit. De neki itt volt a világ legcsodálatosabb fájdalomcsillapítója, ez a gyönyörű gyerek. – harapott bele a szája szélébe, hogy visszakényszerítse pillái mögé a kikívánkozó könnycseppeket.  

-Figyelj csak Gabriel! – próbált visszatalálni az orvos-páciens szerepbe. –Nagy szerencséd volt, nem tört el semmid, de mivel beverted a fejed, egy éjszakára itt kell tartanunk téged. Anna nővér felvisz téged egy szobába, de te döntheted el, hogy egyedül szeretnél lenni, vagy inkább keressünk neked egy kis szobatársat éjszakára.

-Apa nem maradhat velem? – kérdezte csendesen, reménykedőn a gyerek és Adam majdnem elsírta magát a meghatottságtól. A fia ugyan a végsőkig feszíti a húrt vele szemben, de a bajban tudja, hogy számíthat rá és igényli a közelségét. Ez minden másnál többet jelentett neki.

Julia a férfira nézett kérdőn, mint aki nem biztos benne, hogy a másik itt maradna. Hát milyen apákkal volt neki dolga, hogy nem egyértelmű a számára, hogy természetesen marad? – horgadt fel Adamban a békétlenkedés. Julia jól olvasott az arcából.

-De, itt maradhat ő is. Akkor olyan szobát keresünk, ahol apa is lefekhet. – mosolygott a gyerekre, aztán viccesen még hozzátette: -Talán találunk neki elég hosszú ágyat, mert különben le fog lógni róla a lába. – Gabriel azonban komolyan vette a szavait. Megütögette maga alatt a vizsgálóasztalt.

-Ez elég hosszú, nekem az is jó, ha együtt alszunk ezen. 

Julia már nem tudta visszatartani a könnyeit. Bármi is történt a múltban, egy dologban egészen biztos volt. Adam Corbin példás apa lehet, aki magára maradva is biztos támasza a fiának, aki ezt tengernyi szeretettel hálálja meg. Irigységet érzett. Talán, ha a kórházban az első adódó alkalommal őszintén beszélt volna a férfival, talán ... megszerettethette volna magát vele. Talán ő szülhetett volna neki egy gyereket, és láthatta volna, ahogy az érző szívéből számolatlanul adni képes. Adam Corbint kárpótolta az élet ennek az édes kis kölyöknek a képében. A vesztes kettejük csatájából egyértelműen ő maradt.