Hali mindenkinek ... és MÁS ... XD

Hali mindenkinek!

Kösz lányok a Gitárhúrok befejező részéhez írt sorokat! Nem is sejtitek milyen sokat jelent nekem, hogy örömet tudok szerezni a történeteimmel. Olyan sikerélmény ez, ami sokáig hiányzott az életemből. Tényleg, hálásan köszönöm!

Talán csalódás, hogy új rész helyett ezt az írást kell olvasni, de hát legalább egy napot hagyjuk leülepedni a történetet. Nem igaz?

Holnaptól a Túl az operencián című írás jelentkezik. Richard Benjamin Maitland 25 éves lett. Ez a történet az ő története. A szülei házassága és az ő felnőtté válása között történteket terveim szerint néha-néha rövidke visszaemlékezős képekben majd érzékeltetem, de alapvetően az ő felnőttkori kalandjai képezik a történet alapját. Gondolom, felbukkannak majd más ismerősök is, de még korai lenne bármit is ígérnem, mert az első 8-10 fejezetnél még nem látok messzebbre.

Ezerszer megfogadtam, mert nem tartom túl elegánsnak, ha komikért kuncsorog bárki is, de banyek, higgyétek el nekem, elég nehéz úgy görgetni előre a sztorit, ha fogalmam sincs a reakciókról. Tudom, hogy az illető seggbe fog rúgni érte, de itt mondok köszönetet cseznek, akit egyrészt lehetetlenség megelőzni talán olvasásban is, de komiban mindenképp. Ha ő nem írna mindennap, már rég a kardomba dőltem volna. A többiek hellyel-közzel visszajeleznek, de néha olyan veszettül kíváncsi lennék a pipálók véleményére is. Ha tetszett, miért tetszett? És ugyan a Gitárhúrok nem gyűjtött be egyetlen „elment” vagy „nem tetszett” pipát sem, de a Perlekedőknél volt, és ma sem tudom, mi nem jött be az olvasójának… aki mellesleg lelkiismeretesen visszajött fejezetről fejezetre nem-lelkesedni XD Szíve joga, nem probléma, csak érdekelt volna az őszinte véleménye… kicsit bővebben kifejtve.

És persze soha el nem múló hála a pipálgatóknak, tudom, legtöbbjük reggeli futás előtt, közben olvas, de néha…úgy a sátoros ünnepek környékén írhattok ám ti is egy-egy sort. XD

Hát, nem is tudom, mit írhatnék még… Például ez is izgat nagyon, mit fogtok szólni, hogy ilyen folytatás születik és nem Alex(ék) élete vesz új irányt, mint ahogy például a Menedékben és az Álmok néha valóra válnak-ban történt a főhőssel.

Na, nem is tartalak fel titeket felesleges locsogással, holnap reggel találkozunk!

Pusza

PaSa

P:S: Ezt írtam meg előre… mert nem néztem a naptárra. Aztán amikor megtettem, úgy döntöttem, hogy azt már mégse tehetem meg, hogy vasárnap hagylak titeket betevő betű-falat nélkül. Úgyhogy nem marad ki egy nap! Ennyit az ülepedésről! De a többit azért még teljesen komolyan gondoltam XD Puszik!

***

Túl az Óperencián

1. fejezet 

Richard Benjamin Maitland  éppen 25 éves volt. Negyed évszázad! Jézus! – túrt bele a naptól kiszívott szőkésbarna hajába, amely laza fürtökbe göndörödve majdnem a nyakába ért, és vigyorogva nézett szét a parton. Olyan volt, mint mindenki más ezen a San Franciscohoz közeli strandszakaszon. Napbarnított, izmos, jóképű  és látszólag gondtalan. 

Egy nappal korábban még nyakkendőben, öltönyben feszengett a vizsgabizottság előtt,  hogy megvédje a diplomamunkáját, ami csak azért nem volt egyszerű  feladat, mert  a megelőző estét  a születésnapja megünneplésével töltötte egy igen népes és zajos baráti társasággal, akik közül az egyik észbontó alakú leányzó nála is töltötte az éjszakát. Nem sokat aludtak. De a vizsga sikeres volt, mert nem egyszerűen megfelelni akart, szabályosan szerelmese volt a témának, úgyhogy még félkómában is képes volt róla komoly, értékelhető előadást tartani, a vizsgabiztosok kérdéseire magabiztos válaszokat adni. Az eredmény nem is maradt el, kitűnően végezte az egyetemet, nagy örömet szerezve ezzel az anyjának és az apjának, akik a keleti parton várták a híreket, és már hamarosan gépre is ülnek, hogy a diplomaosztójára eljöjjenek.

Öt éve jött el otthonról, akkor adódott ez az ösztöndíj, és ő kiélvezte minden pillanatát ennek a szabad életnek. Nem mintha otthon korlátok közé szorították volna, az ő családjukban ez furcsa is lett volna, szabad madárként éldegélt a családi fészekben, de azért mégis más volt a szülői tekintetek kereszttüze nélkül élni a mindennapokat. 

Most azonban egy üveg sörrel a kezében a szörfdeszkájának dőlve élvezte a megérdemelt pihenést, a napsütést és a sok szinte meztelen lány látványát. Nem sokáig élvezkedhet úgysem, szikrázott fel szürke szeme, ahogy egy ingerlő idomú szőkeség a testére tapadó tengerzöld egyrészes fürdőruhában néhány méterrel előtte felbukkant a habokból és nőies, szexi riszálással a partra sétált. Búvárszemüvegét a kezében lóbálta és olyan magabiztosan lépdelt a lábszárát ostromló hullámok között, mint akinek természetes közege a víz. Rick imádta az ilyen hosszú combú szőkéket, akik nem sápítoztak, ha vizes lett a hajuk, akikkel játszani lehetett, és akik nem akarták őt kisajátítani maguknak. A lányok többsége itt követte el a hibát, és ilyenkor ő aztán szép elegánsan odébbállt. Jerome, a haverja soha nem értette, hogy tudja megúszni, hogy valaki igába hajtsa, vagy ha a próbálkozónak nem sikerült, akkor hogyan kerülhette el a hisztis jeleneteket. Ő minden lánnyal jó kapcsolatban maradt, akik megfordultak az ágyában. Olybá vette, hogy tekintsék őt ajándéknak, egyetlen éjszakára szóló ajándéknak, és meglepő módon ez eddig működött. 

Világ életében odavolt a természetért, amit senki nem értett a családban. Az apja tipikus nagyvárosi srác volt, rockzenész, amitől minden ismerőse bezsongott, amikor megtudta, és ő soha nem értette, mire fel ez a nagy izgalom. A fater simán csak egy normális arc volt, aki időnként zenélgetett és elég jól énekelt is. Mostanában olyan nyugodt életet élt, akár egy hivatalnok. Amikor kicsi volt, még emlékezett rá, hogy néha együtt is énekelgettek, bár azok nem azok a gitárnyúzó és húrpattintó nóták voltak, amik az apja bandáját a csúcsra vitték.  Ő maga is tudott játszani, ha ez kellett hozzá, hogy egy tábortűz melletti buli hangulatát feldobják, elég jó hangja is volt, de soha nem gondolt rá, hogy az apja nyomdokaiba kéne lépnie. Ebben biztosan nem. 

Az anyja az olvasás szeretetét oltotta belé, tulajdonképpen ő vitte tudtán kívül is olyan kalandokra, amik miatt most itt ül a homokban, és nem New Yorkban egy íróasztal mögött. Óceánkutató akart lenni, tengerbiológus, amióta csak először megkérdezték tőle, hogy mi szeretne lenni, ha majd felnő.

Már kisfiúként is megbűvölve tapadt a televízió képernyőjére, amikor a tengerről, az óceánról, bálnákról vagy korallzátonyokról látott természetfilmeket. Ha csendre vágyott, a robajló víz, a parti fövenyt nyaldosó szelíd, vagy éppen haragos hullámok hangját vágyta. Ez volt az ő csendje, ami minden másnál megnyugtatóbban tudott hatni rá. Egyszerűen elvarázsolta az óceán ősereje, élővilágának gazdagsága és sérülékenysége. Elképzelni sem tudott volna izgalmasabbat, mint hogy egyike legyen azoknak, akik védelmezik és dokumentálják ennek a mesevilágnak a valódi arcát.  És elérte a célját.

Az ország egyik legjobb egyetemén végzett oceanográfusként, kihalás szélére került állatok megmentésén fáradozott a szünidőben, még ha ez azzal is járt, hogy a szülői otthontól távol, a nyugati parton  élt egyedül. Napjai nagyrészét a tengeren töltötte, mert az volt neki a munka és a szórakozás is egyben. A szörfözéstől, futástól, hegymászástól, kosarazástól erős volt, mint egy medve, ugyanakkor vékony, akár egy japán kard pengéje. A gyerekkori súlyos műtét nyoma ugyan gyöngyház fényével ott virított a hasán és az oldalán, mint egy cápatámadás nyoma, de ő nem foglalkozott vele, és többnyire azok a lányok sem, akiknek alkalmuk volt közelebbről megvizsgálni. Anyjától örökölt szürke szemei úgy hasítottak a lányok lelkéig, mint a tőr, és szemrebbenés nélkül kihasználta a vonzerejét, hogy a magányára gyógyírt találjon.

Tisztelte a nőket a maga módján, de képtelen volt meghozni azt az áldozatot bármelyikükért is, hogy egy irodai asztal mögött élje a jól kiszámítható életét.  Anyja régi barátja, Tony Adams  nemrégiben azt mondta neki, amikor együtt utazták át a kontinenst, hogy „Olyan vagy, mint az apád”. Nem kellett különösebben vájt fülűnek lennie ahhoz, hogy érezze a hangsúlyban a rosszallást, de nem foglalkozott vele. Ismerte a régi sztorit, az apja és az anyja válásának, az ő születésének és a műtét körüli időszaknak minden kis részletét. Nem neheztelt egyikükre sem, mert amióta az eszét tudta, az apja ott volt velük. Hogy korábban mi választotta szét őket, számára nem is volt érdekes. Megoldották, csak ennyi számított. Időnként persze, mint minden családban, náluk is voltak zűrös időszakok, amikor az anyja úgy kiabált az apjával, mint nagy ritkán vele egy-két barátnője, könnyek hullottak és ajtók csapódtak hangos dörrenéssel; de aztán mindig kibékültek a szülei, és a mai napig együtt aggódnak érte. 

Még kisgyerek volt, amikor a huga, akit annyira vártak mindannyian, és aki minden aggodalmuk ellenére egészségesen jött a világra, néhány röpke év múlva, amikor már éppen kezdte volna élvezni az idősebb testvér szerepét, váratlanul megbetegedett és egy orvosi műhiba következtében elvesztették. Azt hitte, a szülei sosem heverik ki a veszteséget és ő a testvére helyett is igyekezett megfelelni nekik. Aztán bebizonyosodott, hogy az idő valóban nagy úr, még enyhet is képes hozni a gyászban, a szívet tépő fájdalomban, és néhány év elteltével már tudtak úgy gondolni a kis Corinnára, mint akinek az volt a szerepe az életükben, hogy rövidke időre boldogságot és örömet hozzon a számukra. Mindenesetre az apja a temetés másnapján leült a bandával és bejelentette a kilépését. Nem fordított teljesen hátat nekik, továbbra is írt számokat, néha összejöttek egy kis örömzenére, de színpadra soha többé nem állt. Úgy tűnt, nem is nagyon hiányzik neki. Tökéletesen megfelelt neki és az anyjának is, hogy onnantól egymásban tartsák a lelket és őt óvják még a széltől is. 

Éppen ezért elég nagy trauma volt, amikor az ösztöndíj hírével eléjük állt. Az anyja csak nyelt nagyokat, erőnek erejével parancsolta vissza a könnyeit, mint aki az eszével tudja, hogy nem tarthatja vissza, de a szívével képtelen elfogadni. Az apja is nagyot sóhajtott, aztán a vállára csapva némán megölelte. A keze szorítása volt a bátorítás, mert mondani ő is képtelen lett volna bármit is. Elengedték, és ő tudta jól, hogy azon a napon, amikor felszállt a  Friscoba tartó gépre, egy kicsit meghaltak belül. De nem maradhatott, élnie kellett az életét, és ezt ők is tiszteletben tartották. Soha nem éreztették vele, hogy mennyire hiányzik nekik, bár ez nyilvánvaló volt mindannyiuk előtt. Eleinte szinte havonta megjelentek a kollégiumban, aztán amikor látták, hogy jól érzi magát, nem kínozza a honvágy, segítettek neki bérelni egy kis lakást a tengerparton, és idővel egyre ritkultak a látogatásaik. A lakás közel volt Joe kocsmájához, ahogy azt a kávézót hívta mindenki a környéken, ahol egyszerű, de ízletes ételeket és remek kávét is felszolgáltak, esténként pedig élőzenés találkozó helye volt a fiataloknak. Ott dolgozott ő is, hogy ne érezze a szülei által eltartottnak magát. Abból a pénzből ugyan nem telt a bérleti díjra és a rezsire is, de azért egy kis tartást adott neki a munka. Ahogy az évek teltek, egész szép összegeket keresett az itt tanult szörfoktatással is, a végén pedig büszkén állt az apja elé, hogy megköszönje az eddigi segítséget, és ha finoman is, de visszautasítsa a további támogatást. 

Tudta jól, hogy az a pénz azért ott gyűlik a számláján, de már a tudat, hogy nem kell hozzányúlnia, is jó érzéssel töltötte el. 

„Olyan vagy, mint az apád.” – máig nem tudta, mit akart Tony ezzel mondani. Mert a hangsúlyból nyilvánvaló volt, hogy nem dicséretnek szánta. Ő szerette és tisztelte az apját. Végülis megmentette az életét. De nemcsak ezért. Alex Maitland egyenes, becsületes ember volt, aki tudott tanulni a hibájából, és mindenekfelett imádta a családját. Ha valaha is olyan lesz, mint az apja, akkor erre lesz majd a legbüszkébb, döntötte el magában. 

Nem tudatosan élte úgy az életét, ahogy valószínűleg az apja tehette még az ő születése előtt; de nehéz volt hűségesnek lenni, ha a szíve mélyén nem érezte elköteleződve magát. De ez csak a szerelmi kapcsolatokra volt igaz, a barátság az ő számára is szent és sérthetetlen volt. 

Sajnálta, hogy Tony neheztelt rá és a családjára, mert szerette volna, ha jobb a kapcsolat kettejük között. Azon egyszerű oknál fogva, mert Tony nevelt lánya, a huszonkét éves Sabrina Brighton, az ő legjobb barátja volt, amióta csak megismerkedtek az egyik egyetemi bulin. A lány ugyanazt a szakot végezte, mint ő és ebből kifolyólag rengeteg közös témájuk akadt. Ricket a barátai mind Ricknek szólították, egyedül Sabrina hívta Benjinek, amitől eleinte a falra mászott, később ez is része lett a különös kapocsnak, ami összefűzte őket.

Érdekes érzés volt, amikor kiderült, hogy a fiú is ismeri a lány mostohaapját, de  még ez sem tarthatta vissza attól, hogy bepróbálkozzon. A lány egyszerűen túl csinos lett volna ahhoz, hogy kihagyja a kínálkozó alkalmat. Amikor valamikor az ismeretségük elején az ágyába akarta terelgetni, Sabrina nyilvánvalóvá tette a számára, hogy rossz helyen kopogtat, aztán túllendültek a nem túl dicsfényes próbálkozáson és barátok maradtak. Nagyon jó barátok. Egy idő után úgy tűnt, hogy mindenki másnál jobb barátok. Akik néha együtt is aludtak, de soha nem szexeltek, és ez így rendben is volt. Rick nem akarta egy kósza numeráért, még ha az valószínűleg csodás is lett volna, tönkretenni ezt az igazi barátságot. Ezt a többiek jobbára el sem hitték, mindenki meg volt győződve róla, hogy együtt vannak, vagy voltak, de a kapcsolatuk amolyan se vele, se nélküle kapcsolat lehet. Ők pedig nem magyarázkodtak, mivel igazából ők sem értették még ezt a férfi-nő barátságot, ami elvileg, a magazinok okos párkapcsolati tanácsadó cikkei szerint, nem is létezhetett volna. 

Szeme visszatért az előbbi szőke lányra, ahogy az szinte magát kelletve törölgette a karjait, a lábait; aztán lassú, már-már érzéki mozdulatokkal bekrémezi magát. Izgalmas préda lett volna, de ma nem vadászott. Néhány óra múlva Sabrinával találkozik, és tudta, hogy a lány újabb rábeszélésére számíthat, de már előre megmakacsolta magát. Erről az útról, amire hamarosan elindul, nem volt hajlandó beszámolni a szüleinek. Minek aggódjanak feleslegesen. Vagy talán nem is annyira feleslegesen… mindegy, ez az ő kalandja lesz, ezzel ünnepli meg a sikeres vizsgát. Aztán ha már itthon lesz újra, és az egész csak egy jól sikerült kalandként él majd az emlékeiben, akkor megosztja majd az élményeit, mert hogy lesznek, abban biztos volt.

 

P.S. Nem tudom, hogy a jövőben hogy alakul majd, de egyelőre úgy tűnik, hogy a napi friss nem fog összejönni. Tudom, mondtam már ilyet máskor is, aztán... De ne legyetek túlságosan csalódottak, ha legközelebb szerdán reggel találtok új fejezetet. Elvileg úgy tervezem, hogy szerda, szombat, vasárnap jövök új részekkel.  Előre is köszönöm a megértéseteket!
Puszik!
PaSa