Túl az Óperencián 21.

Rick a gála utáni napokban azt vette észre magán, hogy egyre rosszabbul tűri a magányos estéket, és leginkább a magányos éjszakákat. Összetalálkozott Zorával és Jasonnel, akik magukkal cipelték egy buliba, ahonnan aztán inkább lelépett, mielőtt valami hülyeséget csinál. Túl sok volt a csinos lány, és bár klassz dolog volt érezni az erejét, ahogy a lépten-nyomon felbukkanó kísértéseknek ellent tudott állni, de azért inkább nem feszegette a maga határait. Tudta, hogy elég lenne egyetlen botlás, és Sabrinával örökre véget érne, ami jószerivel még el sem kezdődhetett köztük. Zora nem is hagyta békén, amíg nem vallott neki róla, hogy Rinával ez most más... egész más, sokkal több, mint bárkivel ő előtte. A vallomása után a lány értetlenül mérte végig:

-De akkor mi a fenét keresel itt? Ez valami hülye próba, hogy hogy bírjátok egymás nélkül? 

Rick megrázta a fejét. Hogy is magyarázza el neki, hogy Friscó most csak és kizárólag Sabrina miatt vonzza, de még így sem eléggé ahhoz, hogy oda is utazzon. Hogy a minap lement a kikötőhöz és a gyomra tartalma ott úszik a Hudson folyó torkolatában, mert elég volt a vízre néznie, látni a hajók oldalán megloccsanó hullámokat és szabályosan pánikrohamot kapott. ...Mire összeszedte a gondolatait, hogy valami elfogadható választ adjon a lánynak, az egy meglepő ötlettel állt elő.

-Tudod, amikor apád mesélt erről a kórházi buliról, amit szerveztél, Jasonnal arra gondoltunk, hogy szívesen részt vennénk benne mi is.

-De hát ez olyasmi, amit mint régi betegük csinálok... – motyogta Rick, miközben azért a fantáziája meglódult. Ezek a srácok olyanok neki, mintha az unokatesói lennének. Ismeri őket és tudja, hogy a gyerekek csak nyernének vele, ha megismernék őket. 

-...és? Kizáró ok, ha minket még nem operáltak? – forgatta meg a szemét a lány. –Azt hittem, az a lényeg, hogy a kölyköknek jó legyen. És nem mondhatod, hogy nem értünk a gyerekek nyelvén, Mia és Benji a garancia rá, hogy ezekkel a kissrácokkal is ki fogunk jönni. – utalt a lány a Cliff ikreivel töltött órákra, amikor bébiszitterként vigyáztak már az ikrekre.

-Persze, az a lényeg, de hát ...nem is tudom... mire gondoltatok?

-Ugyanazt, amit te csinálsz... oké, talán nem tudok nekik a fókákról meg a tengeri algákról annyi tudományos maszlagot elpufogtatni, de egész jól rajzolok, millió mesét, dalt, verset tudok, Jason gitározna... és hát te mondod mindig, hogy még mind a ketten nagyra nőtt gyerekek vagyunk, úgyhogy biztos nem okozna gondolt egy-egy órára tényleg azzá válni. ...És akkor nem lennél ide szögezve ehhez a programhoz, hanem meglátogathatnád Sabrinát. Ahhoz képest, hogy mindenki meg volt győződve róla, hogy dúl a szerelem köztetek, gyanusan könnyen hagytad elmenni... talán nem is izgat, ha ő talál közben valakit, aki megédesíti a napjait, amíg te itt óvóbácsit játszol. – tette hozzá a végén Zora egy huncut mosollyal, mire Rick akaratlanul is magabiztosan elvigyorodott. Sabrinában bízni olyan egyszerű volt. És amit ez a csitri felvázolt előtte, nem más, mint A megoldás! Amin már annyit törte a fejét. De nem adta olyan olcsón a megkönnyebbült beleegyezését...

-Hát, nem tudom, előbb ki kéne próbálnunk, hogy tényleg működik-e a dolog. És a kórházzal is engedélyeztetni kell a változást. Ez mégiscsak egy kórház, lehet, hogy meg is akarnak előtte vizsgálni, hogy a gyerekek nehogy valami fertőzést kapjanak. És nincs fű meg ilyenek! – hunyorított rá a lányra.

-Szemét vagy Rick! – csattant fel Zora. –Nagyon jól tudod, hogy akkor sem én vittem a buliba, csak nem akartam, hogy kis pisisnek nézzenek és csak azért szívtam bele.

-Tudom! Ez a szerencséd – borzolta össze a lány rövid tincseit a fiú. Aztán egy nagy sóhajjal magához ölelte.

-Mikor főztétek ezt ki Jasonnel? – kérdezte kíváncsian.

-Hát, igazából már amikor meséltél róla, hogy milyen terveid vannak, akkor is gondoltunk rá, hogy undok dolog minket kihagyni belőle, de most, hogy ilyen médiasztár lettél – mutatott a a New York Times hétvégi mellékletére, amiben egy féloldalas cikk számolt be a gáláról, és a fotón ott üldögélt dr. Boltonnal kéz a kézben – szóval, úgy gondoltuk, nekünk sem árt egy kis hírverés. – mosolyodott el a lány, de Rick már nem figyelt rá, mert a cikket olvasta a szemöldökét összehúzva.

Nem örült ennek a cikknek, mert a fotó olyan bensőséges barátságot sugallt, amilyen a valóságban nem létezett. Remélhetőleg Sabrina nem fut bele, mert csak feleslegesen gyártana elméleteket magában az ő new yorki remeteségéről, és ha volt valami, hát a magyarázkodást mindennél jobban utálta. Egyébként is alig látta a nőt, a gála óta is talán kétszer futottak össze, de akkor is csak köszöntek egymásnak és mindketten mentek a dolgukra. Fura este volt, nem is igazán akart gondolkozni rajta, hogy az apjának igaza lehetett-e... oké, nem volt nyeretlen kétéves, ...igaza volt, csak éppen ehhez a játékhoz ketten kellenek, és ő elkötelezte magát Sabrina mellett. A nő meg nyilván nem sértődött meg az este alakulásán, legalábbis nem adta ennek tanujelét.

*

-Ms Bolton, hadd mutassam be a barátaimat: Zora Normann és Jason McDonald. A következő néhány hétben ők helyettesítenének, mert San Franciscóba kell utaznom, de nem akarom, hogy emiatt a program leálljon. Talán mire visszajövök, a búvárkodás már nem lesz annyira aktuális téma, de biztosíthatom róla, hogy mindketten rengeteg érdekes programot tudnak biztosítani a gyerekeknek, részemről garanciát vállalok értük, ha engedélyezi, mert tudom, hogy ez nem olyan egyszerű dolog... – sóhajtott a végén nagyot a fiú, és Michaela Bolton tekintete egy pillanatra elidőzött rajta. San Francisco? Mi dolga lehet ott? Bár, végül is tengerbiológusként nyilván nem itt a nagyvárosban van otthon. Az elmúlt napokban figyelte a fiút, hogy viselkedik majd vele a gála estéje után… zavarban lesz-e vagy talán bánja, amiért ott hagyta? Talán ezért is adta át a munkát a barátainak? Megtagadhatná tőlük az engedélyt, hogy itt tartsa, de hát végül is, nincs oka rá, hogy keresztbe tegyen a terveinek.

-De visszajön még? – kérdezte meg önkéntelenül is, mire Rick bólogatni kezdett.

-Persze, biztosan.

A nő figyelmét nem kerülte el, ahogy a rövid hajú, csinos lány elfintorodik. Nem tudta, hogy ez minek szólt, de volt olyan érzése, mintha a lány jobban örülne, ha Rick ott maradna, ahova most tart. Talán valami exbarátnő, akinek kínos a közelében lenni a szakítás után? – gondolkodott magában és alaposabban megnézte a másik fiút is, aki talán egy kicsit vadabbul nézett ki összefogott hullámos, szőke hajával, pólója ujja alól színes tetovált kép kígyózott elő. Talán ő az utódja? – találgatott, magában eldöntve, hogy a lányhoz mindenképpen jobban illene, mint Rick. Aztán eszébe jutott valami és az asztal mögé lépve kihúzta a fiókot és kivett belőle valamit, aztán visszasétált Rickhez és egy halvány mosollyal feléje nyújtotta a kezében tartott holmit.

-Ez legutóbb nálam maradt. Talán már kereste.

Rick meglepve nézte a szürke selyemnyakkendőt, amit valóban keresett, bár azt hitte, a taxiban csúszott ki a zsebéből, nem mintha különösebben hiányzott volna. Elvette és egy hanyag mozdulattal a dzsekije zsebébe gyűrte.

-Köszönöm. – motyogta röviden, és még éppen elkapta Zora villámló tekintetét. Nem értette, mi a baj... talán az, hogy a nő még mindig nem adott választ? 

-Nos, akkor rendben van így, hogy Zora és Jason játszanak a gyerekekkel? – tért vissza az eredeti kérdésre, mire Michaela Bolton megrántotta a vállát.

-Persze, miért is ne! Mondja el nekik, hogy mit szabad és mit nem, aztán mutassa be a gyerekeknek is őket, mert egy gyerek általában nehezebben törődik bele a változásba, talán jobb, ha elmagyarázza nekik is, miért van erre szükség. Tudják, a mi Rick-ünk szinte már túlságosan népszerű a gyerekosztályon – mosolygott a két fiatalra, akik közül Jason a srác hátára csapva annyit mondott: -van hozzá tehetsége, hogy megkedveltesse magát. Zora az asszony kijelentését is újabb fintorral kísérte, de ezt az újabbat már kifejezetten dühös tekintettel, így aztán a nő is és Rick is elérkezettnek látták az időt, hogy elbúcsúzzanak.

Odakint Rick elkapta a lány karját és maga felé fordította:

-Mi a franc bajod volt? Úgy fintorogtál odabent, hogy ha a színházban is ezt csinálod, akkor nem csodálom, ha nem adnak szerepeket.

-Sabrina tudja? – nézett dühösen a szemébe a lány. –Ezért nem akarsz visszamenni Friscóba?

-Mi van? – nézett rá értetlenül a fiú. –Mit kéne Sabrinának tudni? Egyáltalán hogy jön most ő ide?

-Ez legutóbb nálam maradt. – búgta a megtévesztésig hasonló hangon Zora az asszony szavait. –Basszus, nem tudtad volna kihagyni? Vagy ez volt az ára ennek a kórházi munkának? Vagy csak simán hülye vagy? – sziszegett ingerülten a képébe a lány. Rick zavarodottan nézett rá.

-Te most azt hiszed, hogy én... vele...? – biccentett fejével az orvosi szoba felé. –Neked elmentek otthonról!

-Akkor mi volt ez a „legutóbb nálam maradt” duma? – nézett rá szigorúan a lány, mire Rick megrántotta a vállát.

-A gála után hazakísértem, mert letörött a cipősarka. Nyilván akkor esett ki a zsebemből, mit tudom én, azt se tudtam, hol hagytam el. Csúszós szar – morzsolgatta az anyagot a fiú. 

-Én elhiszem neked – hangsúlyozta ki Zora a birtokos névmást, aztán a lift felé fordulva megindult. –Na, menjünk a gyerekekhez, hogy minél hamarabb elhúzhass innen, mielőtt még valami mást is elhagysz! – morogta mérgesen, és a két fiú a háta mögött összenézett.

-Ne törődj vele! Most szakítottak Harvey-val, mert a srácot rajtakapta egy friss gólyával, úgyhogy mi isszuk meg ennek is a levét. Én elhiszem, hogy nem döntötted meg a nőt, Rick. Hiszen már majdnem annyi idős, mint az anyád. – dünnyögte a fiú, mire Rick akaratlanul is helyesbített:

-Csak 39 éves, de igazad van, nem döntöttem meg. – a tényt pedig, hogy erre egyébként meglett volna minden esélye, inkább a  felejtés jótékony homályába száműzte.

*

A szobája magányában Rick elégedetten csukta össze a laptopot, miután Sabrinával majdnem egy órán keresztül suttogtak édes dolgokat egymásnak. A lány anyja „nyitott rájuk” egyszer, de csak egy puszit dobott neki a monitor felé, aztán felkapkodott pár dolgot az ágy végéből és már ott sem volt. Sabrina a szemét forgatva jegyezte meg, hogy nem volt túl jó ötlet ez a hazaköltözés, mert az anyja mostanában úgy csinál, mintha nem a 23. születésnapjára készülne, hanem a 13.-ra. Mindent kivesz a kezéből, hogy úgyis mosna, úgyis főzne, úgyis takarítana és ettől úgy érzi már magát, mint egy elkényeztetett kisgyerek.

-De hát vizsgázol, biztos csak a dolgokat próbálja megkönnyíteni. – védte az asszonyt Rick, aki némi lelkiismeret-furdalással gondolt rá, hogy neki bezzeg ez a kiszolgálás idehaza egy pillanatig sem okozott problémát, úgyszólván természetesnek vette. San Franciscóban éppen eleget szenvedett a háztartásnak nevezett töketlenkedésével.

-Mindegy is, nem akarok most koszos tányérokról és maszatos bugyikról beszélgetni, amikor végre hallom a hangodat. – sóhajtott a lány. –Ó, Rick! Tudod te, hogy már két hónapja vagy New Yorkban? – kérdezte meg és nem tudta elrejteni a hangjából a kétségbeeséssel vegyes szemrehányást.

-Ó, pedig izgalmasan hangzik az a maszatos bugyi  - kuncogott a fülébe a hang, amely éjszakánként kísértette, de Sabrina tudta, hogy a bohóckodás csak azt a célt szolgálja, hogy Rick kikerülhesse a válaszadást. –De most nem akarlak feltartani, holnap reggel frissnek és felkészültnek kell lenned, hogy kiköszörüld a csorbát Cormacknél. – zárte le hirtelen a fiú a beszélgetést, miközben a háttérből Olivia hangja hallatszott, ahogy vacsorázni hívja a Maitland férfiakat. 

-Hát, akkor szia, majd felhívlak, ha végeztem. – mondta letörten a lány, aztán csak nézte a kezében hirtelen elnémult telefont. Mostanában olyan furák ezek a beszélgetések. Pedig a mai is egészen jól indult, az első percek akár telefonszexnek is elmentek volna, de aztán meglehetősen ellaposodott az évődésük. Aztán az órára nézett és felpattant. Jesszus, a fogorvos! Az évenkénti ellenőrzésre kereken fél óra múlva a város másik felén kéne megjelennie. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy odatelefonál, hogy megfázott, de aztán inkább felkapta a táskáját és kiviharzott a lakásból. Emlékei szerint dr. Simps rendelőjében mindig van fogkefe és fogkrém azoknak, akik valamilyen oknál fogva készületlenül érkeznek.

*

Rick egy cuppanós puszit nyomott az anyja arcára.

-Hiányozni fog a főztöd, de talán jobb is, mert mostanában alig mozgok és már érzem, ahogy kezdek úszógumit növeszteni.

-Én mondtam, hogy legalább az uszodába eljárhatnál. – szólalt meg Alex az asztal túloldalán, aztán védekezően feltette a kezét. –Oké, tudom, nem kell újra elmondanod! Úgyis az a véleményem, hogy csak azért éled bele magad ebbe a fóbiába, mert mindig találsz valakit, akinek beszélhetsz róla. Ha valaki végre leállítana, hogy nem érdekli, akkor talán te se tulajdonítanál olyan nagy jelentőséget neki. A víz az csak víz. Tök mindegy, hogy tenger vagy klóros medence. A lényeg a mozgáson van, és ha eleget mozogsz, a végén úgysem maradna egyetlen szabad gondolatod sem, amit a múltra pazarolhatnál. De te tudod. Csak a végén nehogy bajba kerülj, ha egyszer végre bemerészkedsz a vízbe!

-Apa! Hanyagoljuk ezt a témát, kérlek! Korábban az volt a bajotok, nehogy a tengerben érjen valami baj, most meg az a problémátok, hogy miért nem megyek a tengerbe. Eldönthetnétek, hogy mit akartok!

-Csak, hogy normálisan viszonyulj az élethez, fiam, csak annyit. – mormolta az apja.

-Oké, én megyek, lefekszem, mielőtt utolsó este összeveszünk. – állt fel Rick, mire Olivia, aki eddig csendesen hallgatta a szópárbajukat, a keze után nyúlt.

-Ha már így fogalmaztál… mikor jössz vissza… visszajössz egyáltalán?