Túl az Óperencián 17.

A vacsora körülbelül úgy zajlott, ahogy egy zajos, nagy létszámú olasz családnál szokásos. Az asztal körül ott ültek a Maitland család tagjai Sabrinával kiegészülve, Dekker és a felesége, Naomi, a lányuk Zora, Greg és a felesége Julia, a fiuk Jason, valamint Cliff és az ikrek, Mia és Benji. Az ő felesége, Natalia kivételesen nem volt velük, mert valahol a Csendes óceán fölött tartott éppen London felé egy meghallgatásra. 

A banda már nem lépett fel, csak nagy ritkán tettek eleget egy-egy megkeresésnek. Néha összejöttek egy kis örömzenélésre valamelyikük kis házi stúdiójában, de többnyire élvezték az életet, amit a viharos és sikeres korszakuk biztosított mostanra a számukra. Alex még gyakran írt dalszövegeket, ritkábban zenét is szerzett, s mivel Olivia öröksége tényleg gondtalan életet biztosított nekik, nem is érezte hiányát, hogy többet forogjon zenei körökben. Nagyon jól el tudták tölteni az idejüket akár kettesben is, bár erre elég ritkán volt lehetőségük. Az elmúlt jó húsz évben valóban úgy jártak össze a többiekkel, mint egy nagy család tagjai. Ott voltak minden esküvőn, minden gyerek születésénél, minden ballagáson és iskolai koncerten, Natalia bemutatóin. Jason gyilkolta a gitárt, követve apját a zenei világba, Zora Cliff feleségét követve a színi pályát célozta meg, a két kis iker pedig még egyelőre a homokozók világában érezte magát a legjobban, és Cliff büszkén dicsekedett vele, ahogy a késői gyermekáldás és fiatal felesége megfiatalította. 

Sabrina egy pillanat alatt találta meg a hangot  mindenkivel és úgy beszélgetett Jasonnal és Zorával, mintha ő is tiszteletbeli unokatestvérként minden csínyükről tudna. Rick jóllakottan hátradőlve hallgatta, ahogy Zora túlgesztikulálva magyaráz valamit Sabrinának; kezével a lány tarkóján játszott egy, a copfjából elszabadult tinccsel, élvezve, ahogy a lány meg-megreszket az érintésétől, és csendesen álmodozva a közelgő éjszakáról, amikor az apja feléje fordult és megkérdezte:

-És… gondolkodtál már rajta, hogy hogyan tovább?

Rick arca a másodperc tört része alatt zárkózott be. Igen, gondolkodott rajta, tulajdonképpen döntött is, de még nem volt alkalma beszélni róla Sabrinával, és most árulónak érezte magát, amiért így kell szembesítse ezzel a döntéssel. De nem akart az apja előtt sumákolni, és talán jobb is, ha túlesnek a dolgon…

Közben Sabrina is feléjük fordult és figyelmesen várta a választ. Ugyan még nem beszéltek róla, de őszintén kíváncsi volt, hogyan képzeli Rick a továbbiakat. Ahogy a fiú beszélni kezdett, a lány arca egyre sápadtabb lett, a tartása egyre merevebb. Nem erre számított. Nagyon nem erre. 

-Azt hiszem, egyelőre itt maradok, apa. Rinának volt egy jó ötlete azzal a pénzzel kapcsolatban, amit ott fent északon fizettek. Nem akartam megtartani, de Jeremy apja is jótékonysági célra ajánlotta fel, és én is úgy gondolom, hogy Rinának igaza van… a kórháznak adom, hogy szervezhessenek további találkozókat a régi transzplantosokkal. Még emlékszem, amikor én is visszajártam, és az öreg Harper prof mondta is legutóbb, hogy sajnos már nincs pénz ilyesmire. Hát, majd most lesz rá. Ha csak egy évig, akkor egy évig, de az az év emlékezetes lesz, erről én gondoskodom. - mondta az apja szemébe nézve, de keze önkéntelenül is Sabrina kezéért nyúlt a terítő takarásában.

-De én azt hittem, hogy csak a pénzt ajánlod fel, te magad visszajössz Friscóba – nézett rá értetlenül a lány, megragadva a fiú kezét, aztán szinte lerázva magáról; és Rick nem tudott a szemébe nézni. A többiek elcsendesedtek az asztal körül és őket figyelték.

-Nem Rina, itt kell maradnom. Ezt a projektet a saját kezembe akarom tartani. – mondta halkan Rick, miközben már az asztalterítőt kapirgálta a körmével.

-De én nem maradhatok itt tovább. Vissza kell mennem. – motyogta a lány kétségbeesetten. –Ott az egyetem, már elkezdődött a félév… Rick … 

Nem kérdezett, nem könyörgött, de a szeme mindent elmondott a félelmeiről, és arról, hogy az álmai most törtek szilánkokra. Rick nagyot sóhajtott. Hát, igen… sejtette, hogy ez lesz, de semmi értelme nem lenne most visszamennie. A tenger még mindig csak félelmet ébresztett benne, mi értelme lett volna a lakása falai között ülni napszámra? Sabrinának is meg kell értenie, hogy ez a munka a kórházban most a létező legjobb, ami történhet vele.

-Mikor indulsz? – simogatta meg vigasztalóan Olivia a lány kezét, aki pontosan érezte, mi zajlik le most a lányban. A szíve összeszorult, ahogy a lány kétségbeesése eszébe juttatott egy régi vitát Alex és őközte. Annak válás lett a vége, aztán Rick… és idővel a boldogság. Talán a gyerekek esetében sem vezet végzetes szakításhoz a fia mostani döntése. Sabrina összerezzent az érintésre, aztán a fiú szemébe nézve halkan megszólalt: -Holnap reggel.

*

Sabrina ugyan tüntetően a saját szobájában hajtotta álomtalan szenvedésre a fejét, de Rick nem is ő lett volna, ha pár perccel azután, hogy odakint elcsendesedett a ház, ki ne nyitotta volna a szobájukat elválasztó ajtót. A lány durcásan fordított hátat, a fiú pedig az ágy szélére telepedve tétovázott, hogy magyarázza el, hogy most még képtelen lenne visszamenni.

-Rina! Te is tudod, hogy ezt kell tennem. Ha már erre szánom ezt a pénzt, akkor tudni akarom, hogy nem valami ötlettelen dologra költik, hanem tényleg arra, amire elképzeltem. Azoknak a kölyköknek rengeteget jelent, hogy minden hónapban van egy nap, amikor ismeretlen barátok nyitják rájuk az ajtót, akik pontosan tudják, min mennek keresztül; és együtt rajzolnak, felolvasásokat tartanak, zenélgetnek. Ez bátorítja őket, hogy bár abban a pillanatban az életük nem tűnik túl vidámnak, de van kiút és remény, hogy egyszer majd jobb lesz, sokkal jobb, és a sok szenvedés mellett lesz néhány vidám óra, amire szívesen emlékeznek majd vissza. Ez pedig rengeteg pénz, és remélem, hogy nemcsak havonta, hanem sokkal sűrűbben tudok nekik foglalkozásokat szervezni, mert odabent baromi lassan telik az idő. Ehhez viszont itt kell lennem. 

A lány olyan hirtelen fordult meg, hogy Rick önkéntelenül is odébb húzódott, mint aki attól tart, hogy lekarmolják a képét vagy valami hasonló. Amilyen elkeseredett volt Rina a vacsoránál, még ez is kitelhet tőle.

-Nem az a baj, hogy itt maradsz és végigcsinálod. Csak mondhattad volna. …Oké, biztos én vagyok a hibás, amiért nem gondoltam végig… Tudnom kellett volna, hogy csak egy éjszaka…

-Jézusom, Rina! Nem erről van szó! Én lennék a legboldogabb, ha itt maradhatnál velem, de tisztában vagyok vele, hogy az itteni egyetemeken nem tudnád folytatni a képzésed. De ez is véget ér egyszer. Te befejezed az évet, én az itteni munkát, és akkor újra gondoljuk az egészet. Addig is néha meglátogathatjuk egymást…

-Fogd már be! – csattant fel a lány és felült az ágyban. –Nem is hallod magad, miket beszélsz. Te befejezed az évet… - basszus, Rick! Az évet! Ami még csak épp hogy elkezdődött. …Mint ahogy ez az egész közöttünk. – suttogta elkeseredetten.

-Sajnálom, tudtam, hogy nem lett volna szabad ebbe belekezdenünk. – motyogta a fiú, miközben keze simogatni indult, de még az előtt lehullott bénán a takaróra, hogy a lány testét elérte volna. Kész, akkor bekövetkezett, amitől rettegett! Jeremy után elveszti Rinát is. Nem olyan tragikusan, mégis ezerszer fájdalmasabban. Próbált valami biztatót mondani, de csak csupa elcsépelt közhely jutott az eszébe, így aztán inkább valami másról kezdett beszélni.

-Apa felhívta Tallist. Nem tudták elkapni Stielmant, állítólag meglépett. Ha minden jól megy, soha többé vissza sem tér, hiszen tudhatja, hogy vadásznak rá. Biztonságban leszel.

Sabrina reakciójából látta, hogy ez a hír semmilyen különösebb hatással nem volt rá, nyilván bele sem gondolt, hogy hazatérve még veszélyben lehet, de attól sem érzékenyült el, hogy ő viszont aggódott érte, és utána járt a dolognak. Remek! Haragszik, és igazából még értette is az okát. Őszinteségről beszéltek Chicagóban, de már az első kérdést sikerült ilyen sumákolósan intéznie. Még azelőtt meg kellett volna mondania Rinának, hogy nem megy vissza, mielőtt hagyta magát az ágyába csábítani. Erősnek kellett volna lennie! De már megint nem volt az. És az ő erőtlenül meghozott döntései még eddig mindenkire csak a bajt hozták. 

-Megértem, ha ezek után eljárkálsz otthon másokkal is. – motyogta halkan és nem kerülte el a figyelmét, hogy a lány szemei felszikráznak a hallatán. Nem várta meg, hogy a lány a fejéhez vágjon bármit is, akár verbálisan is, inkább folytatta: –Rina, te egy rendes pasit érdemelsz, aki nem hagy magadra…, aki nem ilyen átkozottul gyenge, mint én…

-Jah, egy olyat, mint David, nem igaz? …Megpróbáltam, aztán mi lett belőle… - suttogta a lány elnézve mellette.

-Nem minden pasi olyan. Az egyetemen tucatjával találsz olyat, aki még a lábad nyomát is megcsókolná, ha csak egy bulira elkísérhetne. – mondta halkan a fiú és magában kicsit belehalt az elképzelésbe, ahogy Sabrina valaki mással járkál el, mert ő gyáva és  itthon eszi magát, hogy már megint mit hagyott kicsúszni a kezei közül.

-Na igen, eddig is sorban álltak az ajtóm előtt. Hogy nem vettem észre? – grimaszolt a lány. …–Tudod, egyik sem olyan, mint te. – suttogta a fiú tekintetét keresve.

-Miért, én milyen vagyok? – kérdezte kedvetlenül Rick, mire a lány szeme felragyogott, ahogy sorolni kezdte:

-Kedves, védelmező, vidám…

-Védelmező? Rina! Te olyasmit látsz belém, ami nincs is ott. Hagytam meghalni a legjobb barátom, és most meg egy érzéketlen baromnak érzem magam, amiért a történtek után nem megyek veled, én…

-Az.nem.a.Te.hibád.volt! – csattant fel közbevágva a lány. –Lehet, hogy ezt nehezebb elfogadni, mintha tényleg te lettél volna az oka a szerencsétlenségnek, de az istenit, fogadd már el végre!

-Mindegy, … téged viszont most cserbenhagylak. – hajtotta le a fejét Rick.

-Tudod mit? Tényleg jobb lesz, ha elmegyek. – fortyant fel a lány. –Sikerült magad visszanavigálnod a marha nagy önsajnálatodba, és erre nem az a megoldás, ha állandóan lesz melletted valaki, aki kirángat belőle. Ha nem a magad erejéből teszed meg, akkor szart sem ér az egész! …És most menj, aludni akarok, holnap korán indul a gépem!

Rick tehetetlenül nézte, ahogy a lány hátat fordítva nyakáig húzza a takarót, s bár nem hallott semmit, de látta, hogy a vállai árulkodóan megrándulnak. Feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de aztán erőtlenül lehullott a keze és nagyot sóhajtva megszólalt:

-Sajnálom, hogy így alakult, de azt akarom, hogy tudd, mindannak ellenére, amit most teszek, komolyan gondoltam, amit Chicagóban mondtam: Szeretlek! – azzal felállt és visszament a szobájába.

*

Másnap reggel egy kissé feszült reggelit követően Alex vitte ki a lányt a reptérre. Rick a kapu előtt Rina kezét szorongatva kínlódott látványosan. Tudta, hogy a lánynak mennie kell, tudta, hogy neki is mennie kéne, de legalább annyira maradni akart. Amióta ennek a kórházi munkának az ötlete felmerült, azóta járt az agya a részleteken, és már alig várta, hogy belekezdhessen. Sajnálta, hogy Rina nem lesz itt, de úgy érezte, ez a néhány hónap a javára válik majd, és ezért hosszú távon a kapcsolatuknak is. Ebben az érzelmi hullámvasúthoz hasonló szárnyalással és már-már depressziós letörtséggel vegyes idegállapotában a lehető legjobb, ha valami értelmes munkával foglalja el magát, valamivel, aminek semmi köze a gondolatait foglyul ejtő tragédiához. Ha végigcsinálja, bízott benne, hogy új és jobb emberként tud visszatérni Sabrina életébe. Ezt próbálta elmondani neki tegnap este, nyilván nem túl sikeresen, mert érezte, hogy a lányban most több a keserűség a döntése miatt, minthogy az érveit meghallgassa és főleg, hogy elfogadja. Csak abban reménykedhetett, hogy nem törte össze a lány szívét annyira, hogy néhány hónap múlva ne folytathatnák ott, ahol most kényszerűen végetért.

Mielőtt Sabrina beszállt volna a kocsiba, megölelte Oliviát, aztán egy puszit készült nyomni Rick arcára is, de a fiú elkapta és úgy csókolta meg, mint aki a levegőt is el akarja szívni a tüdejéből. Összezavarta ez a viharos búcsú, de hagyta sodorni magát az árral, aztán kicsit szédelegve beült Alex mellé, aki nem is teketóriázott sokat, hanem azonnal a gázra lépett. Már egy ideje a gyorsforgalmin tartottak ki a városból, amikor a férfi megszólalt:

-Tudod ugye, hogy teljesen odavan érted? Mielőtt megjöttél, azt hittem, sosem lesz már a régi, Jeremy halála olyan mélyen érintette, amit mi nem is értettünk. És teljesen nyilvánvaló, hogy te vagy az egyetlen orvossága erre a bajra. Meg talán most ez a kórházi munka, amit mániákusan végig akar csinálni. De ahogy rájön, hogy ez a projekt menni fog nélküle is a maga útján, nem fog egy napot sem várni és felül a repülőre.

-Nem tudom… most nagyon elszántnak tűnik, mintha ez fontosabb lenne neki nálam is. – motyogta Sabrina, és egy kisebb dugóba kerülve a mellettük araszoló kocsi vezetőjét nézte, hogy az apa ne lássa a lecsurgó könnyeit.

-Szerintem ne így fogd fel! Össze van zavarodva. Előtted még senki nem érintette meg a szívét és idő kell neki, hogy megnyugodjon, hogy ez még nem a világvége. A pasik már csak így vannak összerakva. Amikor én Oliviát megismertem, bárki lefogadta volna, hogy csak egy újabb lány a sorban. De soha többé nem kellett senki más úgy igazán. Mégis megmakacsoltam magam, mert nem fogtam fel, hogy számára milyen fontos egy gyerek, és ő elhagyott. Amikor elment, persze hülye pasi módjára próbáltam vigasztalódni, de egy idő után rájön az ember, hogy ha a szívét nem viszi bele egy kapcsolatba, az semmit nem ér. Rick pedig… lehet, hogy most itt maradt, de a szíve veled tart Friscóba. Ő meg hamarosan rá fog jönni, hogy anélkül macerás az élet és ott fog állni az ajtódban, hogy újra érezze a dobogását. 

-Ez majdnem úgy hangzott, mint egy dalszöveg – szipogott halkan a lány, mire Alex elnevette magát.

-Ó nem, dalszövegben ilyen szendén sosem fejeztem volna ki magam, ott majdnem olyan lényegretörő voltam, mint a… izé, szóval  …  huh, majdnem túlmentem a kijáraton – krákogott zavartan a férfi, és bár nem látta, de sejtette, hogy ez a kis boszorkány, aki megbűvölte a fiát, most jót vigyorog a szégyenlősségén, ahogy a mondat befejezését inkább megtartotta magának.

-A reptéren azt mondtátok, hogy van egy nagy híretek, de tegnap végül nem került szóba. Nagyon kíváncsinak tartasz, ha megkérdezem, mi volt az? – fordult felé Sabrina, és Alex a témaváltásért hálásan válaszolt is rá.

-Hát, annak idején nem mentünk nászútra… az első esküvő Vegasban volt, de akkor még éretlen kölykök voltunk, a másodiknál meg ott volt Rick, akit nem akartunk magára hagyni, meg magunkkal vinni se, szóval elmaradt. De most lesz a házassági évfordulónk, és úgy döntöttünk, hogy életünkben először igazán megadjuk a módját. Elviszem az asszonyt tíz napra a Karib-szigetekre. Tudod – folytatta a korábbinál sokkal fátyolosabb hangon – most van 15 éve, hogy Corinna meghalt. Rick is volt kint a temetőben, Olivia talán túl sokszor is, én meg… szóval ez nehéz időszak, és ezt tudják a többiek is. Tulajdonképpen Naomi ötlete volt, hogy hagyjunk itt mindent és pár napig csak egymással törődjünk… nem mintha nem ezt tennénk már rengeteg éve, de mégis… egy kis környezetváltozás sose jön rosszul. Ő „vigyáz” Rickre is, amíg nem vagyunk itthon. Ő és Jason jól kijönnek egymással, úgyhogy miért is ne… 

-Ez tényleg remek ötlet! – mosolygott rá a lány kicsit bánatosan, és a férfi sejtette, hogy most Sabrina még jobban bánja, amiért vissza kell térnie San Franciscóba. Közben megérkeztek a reptérre és a parkolóban Alex kikapta a bőröndöt a csomagtartóból, aztán bekísérte a lányt a Delta Airlines pultjához.

-Még mindig meggondolhatod magad. – nézett Sabrina szemébe, aki bánatosan megrázta a fejét.

-A szívem megtenné, de a fejem tisztában van vele, hogy nem tehetem. Már így is mulasztottam az egyetemen, éppen elég lesz behoznom. Mennem kell!

-Oké! – bólintott a férfi és a csomagot a futószalagra rakta, amíg a lány becsekkolt, aztán hosszan megölelte.

-Bízz benne! Már a tied, csak még nem tud róla, de szerintem elég hamar rá fog jönni. Szia! És mindenképpen jelentkezz, hogy épségben hazaértél! Apádékat meg üdvözlöm, de ne mondd meg neki, hogy közben fintorogtam, oké?

-Oké! – mosolyodott el végre igazi, szívből jövő mosollyal a lány, aztán integetett és eltűnt a beszálló kapu mögött.