-Elfáradtál? – nézett fel a lányra Jeff, miközben a
következő zöldség szárát ragadta meg. Már zúgott a feje a folyamatos
hajlongástól, a keze görcsölt, de ment előre, mint valami gép. Tudta, ha
megáll, akkor gondolkodni kezd, lázadni és egyáltalán ... foglalkozni azzal a
feszültséggel, amit az ital hiánya gerjesztett benne.
-Nem. Nem igazán. Csak melegem van. Régen voltam már ennyit
a napon. – nézett fel Dakota az égboltra, ahol a nap kíméletlen erővel ontotta
a sugarait. Mindannyian simlis sapkában voltak, hófehérben természetesen.
Paolo, a főkertész párokra osztotta őket, és a véletlen úgy hozta, hogy Jeff és
Dakota összekerültek. –Nagyon rááll a
kezed a kétkezi munkára – folytatta a beszélgetést a lány, mire Jeff is
kiegyenesedett és végignézett a soron, ahol dolgozott, aztán átlesett Leshez,
aki a mellette futó ágyásban dolgozott. A férfi nyomában széttaposott vagy
éppenséggel ki nem szedett zöldségek hevertek. A párja, Nikki unottan
ténfergett utána. Ők ketten, Dakotával toronymagasan jobb párost alkottak.
-Otthon anyámnak volt egy veteményes kertje... sokszor
segítettem neki. Rühelltem, mert rengeteg időt elvett, nem lóghattam a
haverokkal, ...de nem hagyhattam, hogy egyedül csinálja. – mondta mély,
szokatlanul érzelemdús hangon.
-Apád nem segített neki? – kérdezte a lány, magában
csodálkozva, amiért a másik ilyen könnyedén beszél egy idegennek a családjáról.
Ő bezzeg, biztosan azonnal bezárkózott volna, ha neki tesz fel valaki ilyen
kérdéseket.
-Nem, apám nem segített neki. – válaszolt meglepően gorombán
Jeff és lehajolt a következő levelek felé, nyilvánvalóvá téve, hogy részéről a
téma be van fejezve. Nem akart az apjáról beszélni. Az apja alig volt otthon.
Olyankor mindenféle mesékkel kápráztatta el őt, a hiszékeny kis kamaszt, hogy
azért van olyan gyakran távol, mert titkos küldetésben jár messze földrészeken.
Aztán kiderült, hogy az apja nem más, mint egy hazudozó tolvaj, aki ráadásul a
szerencsétlenebbik fajtához tartozott, és azért látták olyan ritkán, mert
állandóan a hűvösön ült valahol az ország egyik büntetőintézetében. Majd
belehalt a szégyenbe, mert az iskolatársai persze állandóan az orra alá
dörgölték az újságban olvasható híreket. Kitaszítottá vált az apja bűnei miatt
és jószerivel nem is voltak más barátai, csak a könyvek és a gitárja. A
középiskolában valamit javult a helyzet, amikor megismerte Rogert, akinek az
apja fehérgalléros volt ugyan, de ugyanúgy az élet zavarosában próbált
boldogulni, mint a saját apja. Ez a sorsközösség szoros, igaz barátsággá nőtte ki
magát. Talán az egyetlenné egész életében. Amikor felnőtt, szabályosan megtagadta
az apját; és a mai napig nem tudta megérteni, az anyja miért nem tette
ugyanezt. Meg tudta ölelni, meg tudta csókolni azok után, amit velük csinált,
és visszafogadta az életükbe, mintha mi sem történt volna. Ezért hagyta el még
az országot is, bár az anyja úgy tudta, a lehetőség hozta ebbe a távoli
városba... Talán úgy is volt, de már rég hazatérhetett volna, mégsem gondolt rá
soha. Angliában egy olyan csontváz várt rá a szekrény mélyén, aminek a
feldolgozásához még nem érezte magát elég erősnek. Talán sosem lesz az.
Dakota zavartan toporgott mögötte. Érezte és értette, hogy
egy olyan pontra tapintott akaratlanul is, amiről Jeff nem szívesen beszélne,
úgyhogy inkább felemelte a kosarát és követve a férfit, valami egészen másról
kérdezte:
-Ki vágta le a hajad?
–Paolo. – jött a rövid válasz, de a lány azt hitte, rosszul
hallotta.
-Paola? Az ki?
-Nem, Paolo...- intett fejével Jeff a főkertész felé, aki a
munkájukat irányította. -Férfias együttérzésében bízva megkértem, és egész jól
megcsinálta. Már utáltam nézni magam a tükörben, borotválkozás közben.
-Nem igazság, hogy nektek férfiaknak borotvátok is van.
Lassan nekem is szükségem lesz majd rá. Kölcsönadod a tiedet? – próbálta meg
elviccelni a kérdést Dakota. Ahogy kimondta, zavartan gondolta végig, egy fél
órája mást sem tesz, csak szóval tartja a férfit. Mintha kacérkodna vele...
-Minek neked borotva? – ráncolta a homlokát Jeff, miközben
gépiesen ütögette le a répákról a homokos földet.
-Szerinted? – forgatta a szemét Dakota. Fel nem foghatta,
hogy keveredtek ilyen zavarba ejtő beszélgetésbe, de igazából élvezte. Olyan
volt, mint valami közeli haver, vagy egy báty... már régen érzett ilyet, talán
gyerekként, és tetszett neki. –Nem az ereimet akarom felvágni vele. Egyelőre. –
húzta el a száját. Ez az egész terápia... nem más, mint menekvés a valóság
elől, de egyszer úgyis vissza kell térjen a való világba, és fogalma sem volt,
akkor mi lesz. Talán csak elvesztegetett hetek ezek itt egy mesterséges békés
kis szigeten, mint egy iskolai tábor; aminek ha vége lesz, csak még rosszabb
lesz folytatni a régi életét, tudva, hogy lehetne másként is, de magányosan
mégis esélytelenül a változtatásra.
Jeff valósággal fejenállva nézett fel rá és a szája vigyorra
húzódott.
-Azt mondod, mire innen kikerülsz, a borotvám nélkül a
hetvenes évek stílusában nyomnád? Egy kis bozont itt, egy kis bozont ott.
Akkoriban állítólag kifejezetten izgató volt.
-Ne gusztustalankodj! – torkollta le a lány, de a szája
széle felfelé görbült és szinte sajnálta, hogy Paolo hangja szállt végig a kert
felett, ahogy ebédelni hívja a csapatot. Jeff kivette a kezéből a kosarat és
letette oda, ahol majd folytatnia kell a munkát, leszúrta mellé a szerszámát,
amivel a talajt lazította, aztán a kezét nyújtotta Dakotának, hogy átsegítse a
feltúrt talajon. Udvariasan, segítőkészen, egy rég letűnt kor eleganciájával,
ugyanakkor félmeztelenül. Muris volt. Mintha az elmúlt órákban nem együtt
botladoztak volna a porban talpig hófehérben. A sétányon aztán Dakota gyorsan elengedte,
mintha már nem lenne szüksége a férfi meleg kezének energiájára.
-Szerinted miért kell nekünk ipari mennyiségű mosószert
felemésztő fehér ruhában járnunk? – kérdezte a lány, ahogy nagy nehezen
ellenállt a kísértésnek, hogy megtörölje a kezét a nadrágján.
-Nem tudom, talán a szanatórium valamiféle referenciahely a
gyártónak – vont vállat a férfi és menetközben magára húzta a pólóját, nem
törődve vele, hogy koszos kezének nyoma ott marad a fehér anyagon, vagy hogy az
izzadtságát szivacsként itatja fel a puha pamut. –Én élvezem... olyan érzés,
mintha még gyerek lennék, aki direkt ejt pacákat a ruháján... kis gonoszkodás a
fegyelemmel, az elvárásokkal szemben.
-Ezzel egy pszichomókus már tudna kezdeni valamit. –
kuncogott a lány. ...–Te nem tartod furcsának, hogy nem orvosokkal
beszélgetünk, hanem volt betegekkel?
-Először annak tűnt, de ha jobban belegondolok, Zach-nak
igaza volt.
-Ki az a Zach?
-A mentorom. Ő mondta, hogy néha a saját tapasztalat
útmutatóbb lehet, mint a szakirodalom. Ha valaki a személyes példáján keresztül
akar erőt önteni beléd és nem azért, mert ez a szakmája. Talán jobban is hiszek
neki, mert pontosan tudja, hogy min megyek keresztül, míg egy doktor Freud csak
belém dumálná a saját görcseit.
-Szerinted a többiek miért vannak itt? – kérdezősködött
tovább Dakota, valósággal megfeledkezve róla, hogy reggel még keményen
elhatározta, hogy távol tartja magát Jefftől és mindenki mástól. Nem barátokat
szerezni jött ide, hanem itt hagyni egy barátnak hitt ellenséget, de a magányos
elvonulás már néhány nap alatt is kezdett az agyára menni. Ha legalább egy
könyve lenne... szinte mindegy is, miről... akár az alkoholizmusról is olvasott
volna, hogy gyorsabban teljenek az órák és ne nyúljon mindig a pohár után,
amiben most ráadásul csak remek ph-értékű lúgos ásványvíz volt.
Jeff körülnézett, aztán a körmeit kezdte vizsgálni, amelyek
a kézmosás ellenére még a földtől feketélltek. Ha így folytatja, Lilian
szerezhet egy jó manikűröst, különben olyan lesz a keze, mint egy utcagyereknek.
Egy túlkoros utcagyereknek – húzta grimaszra a száját.
-Ha kÍváncsi vagy, miért nem jössz el a csoportos
beszélgetésre? Ma délután lesz az első ülés. Zach azt mondja, jófejek a
többiek, nem kell tartani tőlük.
-Csoportos terápia? Hát, nem tudom... ha ennek híre megy
odakint ... hátha valamelyik eladja az itt hallottakat egy szennylapnak, nem
hiányzik még az is... – vonta meg Dakota tanácstalanul a vállát. Még mindig nem
jutott döntésre ebben az ügyben, pedig ma délután valóban megkezdődnek a
beszélgetések.
-Itt senki nem büszke rá, hogy itt van, ugyanakkor mégis
mindenki az, mert ez azt is jelenti, hogy le akarnak számolni valamivel, ami
pillanatnyilag még erősebb náluk. Van, aki már nem először van itt. A kinti
világ túlságosan csábító lesz majd, de Zach szerint itt mindig menedékre
lelhetünk, ha túl erős lesz a kísértés. És talán igaza van abban is, hogy nem
szabad azzal foglalkozni, hogy azok odakint mit szólnak ahhoz, hogy mi itt
vagyunk. ...Itt vagyunk, mert nem akartuk a függőségünket. Ez határoz meg
minket, nem az a néhány pohár ital, ami korábban lecsúszott. Lehet, hogy
erősebbek vagyunk, mint akik ítélkeznek felettünk. Ez kell, hogy adjon egy
belső tartást, nem? – válaszolta meg Jeff a kérdését és a lány hinni kezdett
benne, hogy talán tényleg meg tudna nyílni a többiek előtt, hiszen ők megértik,
hogy van az a helyzet, amikor az ember egyetlen barátja átlátszó üvegben
lötyög.
-Könnyebb lenne, ha előtte legalább beszélgettünk volna. Ez
így olyan lesz, mint az első randin rögtön ágyba bújni. – grimaszolt a lány,
mire Jeff érdeklődve mérte végig.
-Benne vagy az egyéjszakásokban? Nem gondoltam volna.
Ismeretlenül az jön le rólad, hogy roppant tartózkodó vagy.
-Jah, nyilván azért vagyok itt, mi? – forgatta a szemét a
lány, mire Jeff csücsörített.
-Hát, a piálás ugyanúgy lehet egy magányos ember sportja,
mint egy társaságié. Vagy te valami szexfüggést próbálsz itt levetkőzni? –
kérdezte végül, miközben az emlékezetében kutatott, hallott-e valami eféle
pletykát, de igazából soha nem foglalkozott a kollégái zűrös ügyeivel.
-Hülye! – közölte röviden a lány, mire Jeff elkönyvelte,
hogy az előbbi kérdésével tévúton járt. Helyes! Amúgy se nézte ki Dakotából a
fehérmájúságot. –De most komolyan... – folytatta a lány – kivel lehet itt
dumálni? Itt mindenki rögtön elbújik a cellájába, ha befejeztük a munkát vagy
végeztünk az evéssel. Én meg lassan becsavarodok a saját gondolataimtól... és
még igazán el se kezdődött a terápia.
-Mondd el nekem! – vont vállat Jeff és először elnézett
Dakota mellett, mint akinek nem is igazán fontos, mit fog válaszolni, végül
mégis csak a tekintetét kereste.
-Már megbocsáss, de minek? – biggyesztette le a száját a
lány.
-Állítólag jó hallgatóság vagyok. – tárta szét a karját a
férfi, és ezzel a laza mozdulattal majdnem kiverte az alkalmazott kezéből a
tálcát, amin az ebédjüket hozta éppen. Már megint egy nagy rakás zöldség volt,
de a tetején egy ínycsiklandozó grillezett halszelettel. Na, alakul ez! –
gondolta elégedetten a férfi, és a lány válaszára várva máris a kezébe fogta az
evőeszközt.
Dakota tovább dacoskodott. –Nem ismerlek annyira, hogy
ezeket a gondolatokat megosszam veled.
-Akkor ismerj meg! Én szívesen válaszolok, ha érdekel, hogy
ki vagyok. – lapátolt be egy nagy adagot laza nemtörődömséggel a szájába Jeff.
Csak a szeme villanása árulkodott róla, hogy messze nem ilyen mindegy neki a
lány válasza.
-Már ismerlek. – húzta el a száját Dakota.
-A moziból meg az újságokból, de az nem én vagyok. Te
vállalnád azt a nőt, akit legutóbb játszottál? Vagy azt, amilyennek az OK-ban
beállítanak? Szerintem nem, és arra én se biztos, hogy kíváncsi lennék.
-Miért? Kíváncsi vagy rám? – kérdezett vissza félrehajtott
fejjel a lány, mire Jeff nagyot sóhajtott.
-Egyél!
*
Jessica Langley kíváncsian állt meg Dakota Hays szobája
előtt. A nyitott ajtón át látta, hogy a lány az ablak elé rakott széken ülve
bambul kifelé. Az órájára nézett. A beszélgetés, amit ma Zacharias vezetett,
húsz perc múlva kezdődik. A lány nem úgy nézett ki, mint aki arra készül, hogy
részt vegyen rajta, de ez a csendes elmélyedés arról árulkodott, hogy talán egy
kis támogatással rá tudná venni.
-Elfáradt? – kopogott be és Dakota ijedten rezzent össze.
-Hát, nem vagyok hozzászokva a korán keléshez sem, a fizikai
munkához sem, az egésznapos levegőzéshez sem... igen, azt hiszem, elfáradtam.
De gondolom, hozzá fogok szokni.
-Nem megy a beszélgetésre? – kérdezte óvatosan az asszony.
-Nem tudom... igazából szívesen megpróbálnám, de ha ennek
híre megy odakint... túl sok bántást kaptam már, nem akarom túl magasra dobni a
hiénáknak a labdát.
-Nem hiszem, hogy a többiek kiadnák a titkait. Többnyire
kollégák... még ha nem is színészek, de modellek, felső vezetők... nekik se
mindegy, mit írnak róluk az újságok. ...De talán még színészkollégája is van
itt...
-Palmer? Nem is tudom... egy nőnek vannak olyan dolgai, amit
egy férfi előtt kibeszélni ... – hagyta félbe Dakota a mondatot. A szexuális
kiszolgáltatottságáról mégis hogy beszélhetne pont Palmer előtt?
-Sosem voltak fiú barátai? – kérdezte az asszony.
-Nem. – mosolyodott el Dakota. Fiúk, mint barátok? Micsoda
képtelek gondolat!
-Akkor tekintsen így Palmerre! – biccentett a nő és
Dakotának átfutott a fején a kertben megélt érzés... a férfi mintha a barátja
vagy a bátyja lenne...
-Még ha én a barátja is szeretnék lenni, ő egyáltalán nem biztos,
hogy így viszonyul hozzám. – ellenkezett gyengén, mire Jessica felkacagott.
-Aranyom, ha az a fiú nem akar a barátja lenni, akkor nem is
biztos, hogy az alkohol a legnagyobb problémája.
4 megjegyzés:
Kicsit fura ez, a helyzetüket tekintve, de baromira jól szórakoztam ;)
Tetszik ez a lazaság...
K&P
Jutkám lenyűgöz ahogy írsz. Tudom hogy ez nem újdonsàg, de ahogy ezekről a dolgokról írsz, totál elhiszem hogy így történik. Tetszik ahogy Jeff viselkedik a lánnyal. :)
Tetszett, köszönöm pusza <3
Szépen sodródnak egymás mellé, omlanak a falak. Ez tetszik! :P
Cumtrucc is a fehér pólóba kéztörlő Jeffet meg lájkoltam. Azt a lázadó fajtáját! XD
Nagyon élveztem! :)
Köszönöm!
Most tényleg elmondták a lányok előttem. Én is nagyon élveztem. Nagyon tetszik ez a történet.
Megjegyzés küldése