Zöldzug - 5. rész

-Jessica Langley vagyok – nyújtott kezet az ötvenes, jól szituált kertvárosi háziasszonyra emlékeztető nő Dakotának. –És hogy a félreértéseket elkerüljük, nem vagyok orvos. – szögezte le mosolyogva, aztán meg sem várva a lány kérdését ezzel kapcsolatban, folytatta: -Egészen pontosan én is ennek az intézménynek a lakója voltam valamikor. Tíz éve vagyok tünetmentes, és ha beleegyezik, az Ön esete is szerepelni fog a könyvemben, amit a tapasztalataimról írok. Persze, nem az eredeti nevével, és semmi olyat nem használok fel a beszélgetéseinkből, aminek az alapján könnyen beazonosítható lenne. ...Biztosan érdekli, hogy kerültem én a beszélgetésünknek erre az oldalára. – nézett a lány meglepett szemeibe, majd a válaszát újfent meg sem várva folytatta a monológját. Dakota túlesve a kezdeti meglepettségen, egészen felvidult az életvidám, szószátyár nőt hallgatva. Ennek a Jessica a példája is azt mutatta számára, hogy van kiút a gödörből: -Nos, tizenegy évvel ezelőtt még három gyerek boldog anyjaként jókora pofont kaptam az élettől, egészen pontosan attól a férfitól, akire amúgy az életemet is rá mertem volna bízni. A férjem a legjobb barátnőmmel csalt már évek óta, miközben ő a kivételes családapát, Francies pedig a példás barátnőt alakították előttem. Abban az időszakban mindkettőjük támogatására lett volna szükségem, ehelyett szó szerint hátba támadtak. A legrosszabb fájdalomcsillapítást választottam. Inni kezdtem, gyógyszereket szedtem, és az állapotom már annyira leromlott, hogy az egyik gyerekem majdnem a medencénkbe fulladt, mert azt hittem, hogy a szemem előtt lejátszódó jelentet csak álmodom. Ha nincs a kutyánk, aki beugrott a kicsi után és a lépcsőhöz húzta... – még most is elönt az önutálat, ha rágondolok. Azon a délutánon viszont megtanultam, hogy az ital nem barát, csak a barátságos arcát maszkként használó ellenség. Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, de ha én képes voltam talpra állni, ez a maga számára is valamiféle garanciát kell jelentsen. Eljött ide. Készen áll a változásra. Együtt pedig el fogjuk érni, megígérem. 

-Bocsásson meg, jól értettem, hogy maga nem orvos? – szakította félbe a pergő nyelvű asszonyt Dakota. Azért fizetett egy vagyont, hogy egy unatkozó háziasszony keserű  élménybeszámolóit hallgassa óraszám? Ráadásul eszébe juttatta Mike-ot és Natalie-t, erről pedig egy teli pohár jutott az eszébe azonnal. –És akkor ez az egész mégis mitől lesz terápia? – kérdezte bizalmatlanul.

-Én a csoportterápia híve vagyok, amikor leülünk páran és beszélünk magunkról. Meghallgatjuk a többiek véleményét és elmondjuk a magunkét az ő problémáikról. – mosolygott rendületlenül Jessica.

-Ez nekem nagyon úgy hangzik, mint egy beszélgetés a haverokkal, de itt nem ismerek senkit. Illetve, hát majdnem senkit – jutott eszébe Jeff Palmer. Na, előtte tuti biztos, hogy nem fog a legintimebb magánügyeiről beszélni. –Amúgy is... mostanában elég rosszul tűröm a társaságot.  A férfiakét különösen. – tette hozzá egy látványos grimasz kíséretében. 

-Dakota! Ugye szólíthatom így? – nézett rá anyáskodva a nő. –Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy feladja az eddigi életét és ezzel a terápiával megpróbálja újrakezdeni. Nem mindenki képes erre, de aki igen, azok olyanok, mint Maga, mint a többiek ezen a folyosón, sőt az egész épületben. Mindannyian azért vannak itt, mert történt valami, amitől besokalltak és eldöntötték, elég volt. Ez lehetett egy rosszul elejtett mondat, egy se veled-se nélküled kapcsolat, egy hatalmas pofon valakitől, akitől nem várták, vagy éppenséggel egy segítő kéz, aki segített felnyitni a szemüket. Nem tudom még, hogy Magát melyik hozta ide, de higgye el nekem, mindenkit megváltoztat az élet, csak nem mindegy, hogy hogyan. És nagyon nem mindegy, hogy benne ragad-e abban a mocsárban, vagy lerázza magáról és továbblép. Ehhez képest nem számít, hogy férfi vagy nő az, akivel bejárja az utat, az azonban biztos, hogy társakkal könnyebb, mint magányosan. ... Gondolkodjon ezen, és holnap majd folytatjuk.

*

Lilian hiába nyomta a csengőt, Jeff nem nyitott ajtót. Három napra utazott el, és előtte megbeszélték, hogy ma eljön és beszámol a férfinak a tárgyalásai eredményéről. Ő maga sem egészen elégedett az eredményeivel, és erre már ilyen rosszul kezdődik ez a találkozó... Hívta Jeff számát már a reptérről, de a telefonját sem vette fel és már kezdett komolyan aggódni, amikor eszébe jutott a pótkulcs a hatalmas azálea bokor cserepének a széle alá ragasztva. Rövid tapogatózás után bele is akadtak az ujjai, aztán kicsit remegő gyomorral benyitott a lakásba. Jeffnél mostanában sohasem lehetett tudni, mire ér ide. Odabent kísérteties csend honolt. Ahogy végigment a hatalmas előtéren, szeme sarkából konstatálta a konyhapulton sorakozó jónéhány üveget.  Jézusom! Már megint ivott? Először a hálószobába rohant, felkészülve a legrosszabbakra, aztán megnyugodva, hogy senki nem fekszik bódultan vagy éppen a hányadékába fulladva az ágyon, leroskadt a vetetlen ágy szélére. Hol a fenében lehet? A feneke alatt valami keményet érzett, és meglepve kotorta elő Jeff telefonját. Az érintésére nem tért magához, nyilván lemerült. Elgondolkodva felállt, aztán benyitott a fürdőszobába, ahol döbbenten torpant meg a küszöbön. A mosdóban valami gusztustalan kupac sötétlett, ami közelebbről megvizsgálva Jeff hajának jelentős részére emlékeztetett. Mi a franc? Óvatosan megtapogatta, de csontszáraz volt minden. Megpördült, ahogy egy gyenge hang hallatszott a háta mögül. A komódon Jeff laptopja jelezte, hogy újabb levele érkezett. Hol a fenében lehet, ha a gépe bekapcsolva, a telefonja pedig lemerülve az ágyon hever?

Úgy döntött a különös helyzet felülírja a máskor szokásos diszkrécióját és megnyitotta a levelező fiókot. Egy csomó ismerős néven futott végig, némelyiknél elhúzta a száját, nem is titkolva, hogy nem örül, amiért Jeff barátinak mondott kapcsolatot ápolgat velük. Aztán egy hirtelen ötlettel átváltott az elküldött levelekre és meglepve fedezte fel a saját nevét is két nappal korábbról. Jeff írt neki? De miért? Miért nem telefonált? És ő hogy a fenébe siklott át a levelén, hiszen mindennap ellenőrizte a postáját? Megnyitotta a levelet, aztán csak leroskadt az ágy szélére, majd újra és újra elolvasta a sorokat. Meglepően kerek, már-már irodalmi olvasmány lett volna, ha a tartalma nem izzasztotta volna le az első percben. Hátradőlt az ágyon és lehunyta a szemét, hogy megnyugodjon. Oké, tulajdonképpen éppen ideje volt, hogy ezt az önpusztító életmódot befejezze, de miért éppen most és miért ilyen hirtelen? Meg sem beszélte vele, mintha az eltelt években nem egyeztettek volna ennél nagyságrendekkel kisebb horderejű dolgokról is. Zöldzug. Hallott már a helyről, ismert is olyanokat, akik ott próbáltak megbirkózni a gondjaikkal. Az eredmény annyira alanyfüggő volt, hogy nem is pazarolt erre több gondolatot. 

Nyolc évvel volt idősebb Jeffnél és szakmai kapcsolatuk eddigi tíz éve alatt nem is esett nehezére arra koncentrálnia, hogy megmaradjon a szakmaiságnál. Hiszen jószerivel még egy kölyök volt, amikor összefonódott a sorsuk a showbusinessben. Amikor a fiú lavinaomlás-szerű sikerrel robbant be a köztudatba, ő maga lemondóan rejtőzött el a háttérben, hogy még a gyanúját is elkerüljék annak, hogy bármi lehet köztük, hiszen akkoriban többet láthatták Jeffel, mint az aktuális barátjával. És többet is törődött vele. Figyelt az étkezéseire, a ruházkodására, a társasági életére, a lakása rendben tartására és a számlákra is... mint valami feleség, aki a háttérországot biztosítja szárnyaló urának.  Az első nagysikerű bemutatón ott volt a fiú egész családja és az anyja könnyek között kérte, hogy legyen anyja helyett az anyja, ha már ő maga a nagy távolságból nem teheti ezt meg. Nem mondhatta a szemébe, hogy messze nem anyai érzésekkel viseltetik iránta. 

Aztán Jeff életvitele viharos gyorsasággal alkalmazkodott a hollywoodi üdvöskék stílusához és ehhez már nem társulhatott.  Sosem ivott, mert sosem veszthette el az irányítást. Nemcsak maga miatt, Jeff miatt sem. Felelősséggel tartozott érte, és ez az érzés teljesen elnyomta Lilian Adams magánérzéseit.  Még emlékezett rá, amikor a kezdet kezdetén, amikor ez az egész őrült hisztéria váratlanul és feltartóztathatatlanul a nyakukba zuhant, komolyan elgondolkodott rajta, hogy szüksége van-e erre az egész felhajtásra. De valahol hízelgett a hiúságának, hogy az ő kezei alatt haladt rakéta sebességgel előre a fiú, akinek ő maga is a bűvkörébe került. Most, amikor ez a szilaj szakmai vágta lassulni, sőt megtorpanni látszott, már nem tudta elnyomni magában a nőt, aki a támasza akart lenni ennek a kétségbeesett férfinak. De úgy látszik, Jeff végre megrázta magát és férfihoz méltó döntést hozott; még ha ezzel halomba dönti az ő munkáját is. Tehát lelépett! Ez a legfontosabb pillanatnyilag, és az ezzel járó kárenyhítés. Egy fotózást és egy jótékonysági esten való megjelenést kell lemondania. Aztán már csak reménykedni bírt benne, hogy tud szerezni valami információt a védencéről, mert máris annyira hiányzott, hogy elképzelni sem tudta, hogy fogja kibírni hetekig nélküle.

*

Dakota körmei a saját tenyerébe mélyedtek, de az arca – hála színészi képességeinek – egyelőre nem árulkodott a benne dúló feszültségről. Komoly összeget fizetett volna egy pohár vodkáért, de egyelőre csak a vizes pohárért nyúlt és felhajtotta a tartalmát. Jessicca elmesélte neki, hogy ő maga már az első fél nap után durva elvonási tüneteket produkált, szabályos dührohamot kapott, amiért nem jutott hozzá a megszokott adagjához. Ő akkor önérzetesen kihúzta magát, hiszen ennyire még nem volt rossz a helyzet. Fiatal nő létére sokszor és sokat ivott, de voltak üresjáratok az életében, amikor egyáltalán nem hiányzott neki az ital, nem érzett késztetést, hogy magáért az ivás öröméért töltsön ki egy adag alkoholt. 

Most azonban, ahogy elnézte Jeff Palmer fejét, kínzóan kívánt valami erőset. Sejthette volna, hogy a fickó megtalálja a kiskaput, vagy csak a személyzet vette komolyan az intelmét, hogy mindenki jobban jár, ha nem kell azt a borzalmas fecskefészket nézniük a fején. Ügyes kezek megnyírták a férfi haját, és Dakota kíváncsi lett volna, kit sikerült rávennie. Nyilván bevetette a sármját, még ha ez más esetekben remélhetőleg nem is lenne ilyen sikeres, mert akkor arra is képes lenne, hogy piát csempésztessen be magának. Nem akart ilyen stiklikben részt venni, mert őszintén szabadulni akart az életét megkeserítő szenvedélytől. Nagyon sóhajtva nézte a fickót, aki – mintha csak egy osztálykiránduláson lenne – fütyörészve tette a dolgát. Sosem gondolta volna a hajas babának csúfolt férfiról, hogy ilyen eszelősen szexis, ha megszabadul a névjegyének számító tincsektől. Tegnap egy olyan fehér póló volt rajta, amely megfeszült izmos felsőtestén, ma pedig egy nyilván XXXL-es méretűt szerzett valahonnan és abban dolgozott hajlongva a veteményes közepén. Egészen az előbbi pillanatig, amikor is megunta, hogy a bő trikó minduntalan a nyakába csúszkál, ahogy lehajol. Nemes egyszerűséggel lekapta magáról és a nadrág derekába gyűrte, hogy a kellemes déli szellő zászlóként lengesse mögötte. Dakota nem törődött a fehér trikóval. Őt az a kellemesen barna szőrös mellkas kötötte le, amelyen a nap heve már nyirkosra göndörítette a szálakat. Basszus! Nem gondolta volna, hogy az elvonóján a szexuális vágyával való küzdelem lesz a legnehezebb próbatétel.

Fogta a kosarat, amibe a férfi nyomában járva a zöldséget szedte össze, és látszólag egy percnyi pihenőt tartva letette Jeff mellé.