Dakota a szobája fehér falait vizsgálta aprólékosan. Fehér
falak, fehér ágynemű, fehér bútorok. Sehol semmi kiegészítő, egy könyv, amely
megtörné ezt az egyhangúságot, egy színes párna, egy szál virág. Imádta a
virágokat, a házában mindig lennie kellett néhány friss csokornak. Itt azonban
ő maga volt az egyetlen színfolt a szobában. Mintha ez a fehérség lenne
hivatott jelképezni azt a tiszta papírlapot, amelyen élete új fejezetének első
sorait kell megírnia. A táskáját, amiben benne volt egy doboz cigi, a mobilja,
a legutóbb megkezdett regény és a notesze rengeteg címmel és telefonszámmal, a
bejelentkezéskor elvették és az intézet páncélszekrényébe zárták. Most itt ült tétován csapongó gondolatokkal, egyelőre
még a saját ruhájában, bár figyelmeztették, hogy ez csak az első nap lesz így.
Hogy szokja az új környezetét, a fehérneműje és a farmer-póló, ami rajta volt,
lehetett az egyetlen, amit a régi életéből még megtarthatott. Ideig-óriág
persze, mert holnap már az intézet egyenruháját kell viselje. Ami egyébként nem
is nagyon különbözött attól, amiben éppen volt. Csak éppen fehér volt az is,
mint itt minden. A tájékoztatóban fizikai munkáról írtak, kerti munkákról…
elképzelni sem tudta, hogy fog kinézni ez a sok fehérség az első esős kerti nap
után. Most még minden csillogott, kissé kórházi fertőtlenítő szagba burkolva
ezt a zugot, ami minden volt, csak éppen zöld nem, mint ahogy a szanatórium
neve sugallta. De az ablakon túl valóságos őserdő zöldje tobzódott a déli
napsütésben, és ez reménnyel töltötte el a szívét, hogy az itt töltendő ideje
nem lesz olyan sivár, mint a szoba, amelyben egyelőre fogolynak érezte magát.
A távolban felfedezte a hatalmas rácsos kaput, amelyen a
taxi behajtott vele, és amin semmiféle felirat nem árulkodott róla, mi van az
úttól távoli épület masszív falai között. Ha valaki a kapunál leskelődött
volna, csak annyit lát, valami nyilván méregdrága hely, szinte szemenként
válogatott hófehér kaviccsal a kocsifeljárón. Zárkózott vendégek számára,
akikből az utca embere egyet sem fedezhetett fel még távcsővel sem. Biztonsági
őrök álltak a kapunál és mire az épülethez ért a kocsi, már újabb alkalmazottak
várták. A taxi motorját le sem állíthatták, amikor kiszállt és a kocsi máris
gördült tovább, majd néhány pillanat múlva újra döngve becsukódott mögötte a
kertkapu. Akár egy börtön – húzta el a száját. Tegnap este Maddaléna még az
emlékezetébe véste, miért kényszerült erre a lépésre. Beismertette vele, hogy
az élete egy olyan sínen halad éppen, amely nem vezet sehová. Elfogadta, hogy a
változtatásnak ez is része, de más volt beszélni róla, mint átélni. Most félt,
szinte rettegett. Tudta, hogy hamarosan hiányozni fog neki az alkohol és beteg
lesz ettől a hiánytól. Csak abban bízhatott, hogy itt orvosok veszik majd
körül, akik átsegítik a legrosszabb időszakon.
Egy újabb taxi érkezett, a kapu rácsain át is ide látszott
az élénk sárga szín. Miért nem lehet idebent is minden ilyen napsárga? Miért
éppen ezt a már-már félelmetes fehérséget választották? – kérdezte önmagától,
aztán lábujjhegyre állva lesett ki a bejárat elé, hogy az új vendéget szemügyre
vegye. Egy fiatal férfi volt, valahonnan ismerős, de éppen csak egy pillanatra
látta. Az egyedüli, ami feltűnt rajta, hogy a tarkója szinte világított, mintha
ma reggel csupaszította volna le. Bárki volt a fodrászod, majd a figyelmedbe
ajánlom Manolót, gondolta magában, ahogy az ablaküvegben csinos, rövid
tincseire esett a pillantása. Aztán elfordult, ahogy mögötte halkan kinyílt az
ajtó.
*
Jeff leroskadt az ágyára. Bárki is nevezte szobának ezt az apró
helyiséget, nem látta még az ő hálószobáját. Az otthoni majd negyven
négyzetméteres helyiség után ez inkább csak parányi cellának tűnt. Felállt és
három lépéssel átszelte a szobát, aztán elment az ajtóig és onnan is lemérte a
szoba hosszát az ablakig. Hat lépés. Az ablakon rácsok, akárcsak egy börtönben.
Az ablakon túl veteményeskertek látszottak. Gondosan ápolt, kemény munkával
rendben tartott kertek. A kísérője figyelmeztette, hogy a fürdőszobát a folyosó
végén találja. Nem kifejezetten ilyen spártai körülményekre számított. Az ár
alapján, amit az e-mailben megkapott, azt hitte, hogy a Ritz Cannesban sírva
elbujdoshat majd az itteni körülmények mögött, de be kellett lássa, valami
egészen másért kellett olyan mélyen nyúlnia a bankszámlájába. A berendezés a
kissé kemény és keskeny ágy mellett egyetlen asztalból és székből állt. Sehol
egy tv, de még csak egy árva könyv sem. Csak a nagy fehérség, amitől már szinte
káprázott a szeme. A legszívesebben előkapta volna a tollát az inge zsebéből és
egy-két rajzot készített volna a hófehér festésre az ágy fejénél, vagy az asztalnál, amely a fal
mellett egyetlen székkel várta, hogy a szoba lakója valamit csináljon rajta.
Hogy mit, azt pillanatnyilag még csak elképzelni sem tudta, mert nem volt ebben
a szobában semmi. Ezzel az erővel, akár egy híd alatt is lehetett volna, ott
sem lett volna nincstelenebb. Oké, nyilván a híd tövében kényelmetlenebb lenne –
lesett ki az ablakon, ahol hirtelen óriási sötét felhő kúszott az eddig ragyogó
napsütés útjába.
Mi a fenét fog ő itt csinálni heteken keresztül? Megkísértette
a gondolat, hogy feláll és visszamegy az irodába, ahol bejelentkezett. Megkéri
őket, hogy hívjanak egy taxit, tartsák meg az előleget, és engedjék ki azon a
francos kapun, amin már bejutni sem volt egyszerű. De valami halvány meggyőződése
volt róla, hogy hiába menne oda, késő már a menekülésre gondolnia. Az utolsó
pillanatot elpuskázta a kapu előtt, amíg arra vártak, hogy a két szárny lassan
kitáruljon a taxi előtt. Az ágyon heverő dossziéra nézett. Még ez is fehér
volt, alig látszott a fehér ágytakarón. Ha igaz, abban találja a kérdéseire a
válaszokat. Legalábbis, ha a kérdései a házirendre vagy éppenséggel a holnapi
napjának időbeosztására vonatkoznak. Visszaroskadt az ágyra, a rugók panaszosan
nyögtek fel alatta, ő pedig a dosszié után nyúlt. Ha már itt van, akár el is
fogadhatja a helyzetét. Más dolga odakint nagyvilágban úgysem lenne, és végül
talán ez sem más, mint egy újabb tapasztalat, aminek idővel akár még hasznát is
láthatja.
*
Az étkezőben halkan csörrentek az evőeszközök. Jeff meglepve
forgatta a kezében a villát. Ha ez nem ezüst, akkor semmi. A víz
kristálypohárban lötyögött előtte. Attól eltekintve, hogy a formatervezett
modern étkészlet is hófehéren ragyogott és ettől már a hideg is kirázta, az
egész környezet a spártai egyszerűsége ellenére is valami időtlen eleganciát
sugárzott magából. Mint egy minimalista, modern lakás, nézte a mindössze öt
asztalból álló kis étkezőt. A hatalmas épület láttán úgy gondolta,
tornateremnyi étkezőben jönnek majd össze a sorstársakkal az étkezésekkor. De
ez egyre inkább úgy tűnt, mint egy kiscsoportos foglalkozás. Nem is baj! –
gondolta megnyugodva. Nem igazán tudta elképzelni, ahogy egy nagyobb csoport
előtt vetkőzi le a lelke szennyesét. Ez a már-már intim közeg a hideg, fehér
színek ellenére kezdte megnyugtatni. Egy nála alig idősebb férfi lépett be,
némán feléje biccentett, majd leült a mellette lévő asztalhoz, Jeffnek háttal,
hogy még a lehetőségét is elkerülje egy szemkontaktusnak, ami beszélgetésbe
torkollhat. Jeff megvonta a vállát. Végül is, nem barátkozni jött ide. Pedig
talán nem ártana – szállt vitába önmagával, amikor arra gondolt, talán odakint
nincs is ember, akit igazán a barátjának nevezhetne. Lilian esetleg, de hát
őket anyagi érdekközösség köti össze, az nem barátság.
Két másik asztalnál már
ültek, halkan beszélgettek a fehér pólóba és farmerbe öltöztetett betegek.
Látszott rajtuk, hogy már összeszokott társaság, időnként diszkrét, de vidám
kacagás hangjai szűrődtek át hozzá. Ezek szerint ebben a jégvilágban még jól is
érezheti magát valaki... idővel... – reménykedett az első, kissé ellentmondó
érzéseivel viaskodva. Az egyetlen üres asztalhoz most ült le egy fiús kinézetű
lány. A haja olyan volt, mint Jeffé az
utolsó normális szerepe idején, ami a nagy gazdasági világválság idején
játszódott. Jobban állt volna neki a sötét, tüsi haj, ha egy kicsit felzselézi,
de nyilván ezen a helyen ilyesmivel senki nem törődött. De a fehér póló alatt
határozottan nőies idomok bújtak meg, és a férfi akaratlanul is rajtuk
felejtette a szemét. A lány felnézett és rajta kapta. Kihívóan felszegte az
állát és karba tette a kezét, míg végül Jeff fordította el zavartan a
tekintetét. Micsoda váratlan meglepetés!
Jeff azonnal megismerte a múltkori napszemüveges leányzót a
kávézóból, aki akkor lebunkózta. Most nem takarta az óriási sötét keret az
arcát és a haja is valahogy más volt, mint amire emlékezett. Mégis azonnal
ráismert. Nem mintha olyan szép lett volna. Tulajdonképpen a saját elgyötört
arca nézett vissza rá női kiadásban. Mintha ő is kipucolta volna otthon a
bárszekrényt, mielőtt erre a végtelenül sivár helyre indult volna, amitől
mindketten a gyógyulást várták. Kíváncsi volt, miféle démonok itatják a lányt,
de biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg is fogja tudni. A kapott dossziéból
világos volt, hogy itt előbb a kinti ruháiktól szabadítják meg őket, majd
azoktól a leplektől is, amelyek a lelküket voltak hivatva elrejteni mások elől.
Dakota érezte, ahogy a vérnyomása az egekbe szökik. Először
csak a pimasz, jellegzetesen vetkőztető férfitekintetet érezte meg, ahogy
szinte bizseregni kezdett a bőre a közeli asztalnál ülő férfi zöld szemeinek
pillantásától. Ahogy állta a vizslatást, rájött, hogy ezt a férfit látta
megérkezni tegnap délelőtt. És még valamire rájött, ahogy el tudott vonatkoztatni
a borzasztóan megnyírt fej látványától. Ez a férfi Jeff Palmer! Kíváncsi lett
volna, ki követte el a merényletet a fickó valaha oly népszerű tincsei ellen,
amelyek mindig egy álmodozó művész képét festették róla, még ha a bulvárhírek
világossá is tették, álmodozásról itt szó sincs. A férfi élt! Nagykanállal
habzsolta az életet. Amíg a szekere futott, azért, amikor ez a rohanás lassulni
látszott, akkor már nyilván megszokásból. Ha valaki ismerte az érzést, amikor
képtelenség leállni, az pontosan Dakota volt. Büszkén húzta ki magát, mintha a
tény, hogy egy különös hely közös helyiségében ülnek mindketten az ebédjükre
várva, feledtethetné a megalázó okot, amiért itt van. Palmer nem látszott meglepettnek, de még csak megbotránkozónak
sem, csak kíváncsinak és a szembántó haja ellenére kellemetlenül szexinek. Ez
volt most az utolsó, amire gondolni akart. Még Palmerrel kapcsolatban sem. Ezen
a helyen a szabályzat szerint amúgy is tilos lett volna szexuális viszonyba
bonyolódni beteggel vagy ápolóval egyaránt. De még ezek a gondolatok sem tudták
megvédeni attól, hogy a teste ne keljen önálló életre és ne adja
tanúbizonyságát, hogy bizony megkívánta a férfit, még ha legszívesebben le is
takarta volna a fejét, amennyiben arra a légyottra bármi esélye lett volna.
A csinos fiatal alkalmazott könnyedén tette le Jeff elé a
tálcát, amin ízléses halomban álltak a színes párolt zöldségek, mellette egy
nagy pohár víz. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy a steakre mennyit kell
várnia, de tisztában volt vele, hogy az örökkévalóságig, hiszen a
tájékoztatóban ez is benne volt. Nem kényszerítették teljesen vega étrendre, de
itt aztán nem fog húst hússal enni, mint ahogy világ életében. Ha holnap
érkezett volna, akkor lenne hús is a menüben, csirke, amit igazából sosem
kedvelt különösebben. Ha meg is ette, akkor annak ropogós bőrű, csípős, pikáns
szafttól csöpögősnek kellett lennie. Ha arra a száraz, íztelen mellhúsra
gondolt, amit volt alkalma egy diétája során megkóstolni, inkább le is mondott
a belőle nyerhető energiáról. És a kimerítő kerti munka után sem fog jólesően
lecsorgatni a torkán egy liter hűvös tejet. Nem lesz kávé, csak gyógyteák,
nélkülözve mindenféle ízesítést. Még nem igazán értette, miért van erre szükség.
Az alkoholról való teljes lemondás éppen eléggé meg fogja viselni, ezzel
tisztában volt. Egyszer már megpróbálkozott az önerejéből ellenállni a
kísértésnek, de a megszokott mennyiség hiánya egész egyszerűen fájdalmat
okozott neki.
Elmerengve teste és ízlelőbimbói sanyargatásán, oda sem figyelve
lapátolni kezdte a kissé ropogósra párolt zöldségeket. Közben egy félig átsült
steaket képzelt a tányérjára, ízes barnaszószt és egy szelet puha fehér
kenyeret, amivel a szaftot törölgette volna ki a tányérból. Mire a képzeletbeli
ebéd végére ért, a zöldségek is eltűntek a tányérjáról. Már csak egy jó sört
kell vizionáljon, emelte fel a vizes poharat, aztán hirtelen ötlettel az őt
figyelő lány felé emelte a poharat és egyetlen lendülettel kiitta a tartalmát.
Dakota kedvetlenül turkálta a zöldségeket. Isten az égben,
mennyi ilyet evett már az eltelt években. Annyira görcsösen meg akarta őrizni
az alakját, hogy legalább abba ne köthessenek bele a rendezők, akiktől munkát
remélt. A szíve mélyén az egészet kiborította volna a szemetesbe és sült
krumplit kért volna, ketchupot, egy jó hamburgert. A gyorséttermi kajának már a
gondolatára is elment a kedve az előtte tornyosuló színkavalkádtól. Halvány
elismeréssel adózott a szakácsnak, aki képes volt úgy elkészíteni, hogy ne
színehagyott, szétfőtt kupacként heverjen itt előtte... tulajdonképpen egészen
gusztusos... Palmerre nézett, aki éhesen falta az adagját. Hm, pedig azt
gondolta volna róla, ragadozó, húsevő... na ennyit az emberismeretéről –
merítette bele a villát a zöldségekbe és kedvetlenül, de kemény elhatározással
nyelni kezdte az amúgy ízletes falatokat.
2 megjegyzés:
Nagyon puritán ez a "szanatórium" :o
Azt reméltem egy kicsit élhetőbb lesz a hely, mert ilyen ingerszegény környezetben még jobban azon jár az agyuk, amin nem kéne. Ha több minden vonná el a figyelmüket, talán az italra sem gondolnának, de így??!!!
Minden fehér... ccccc.... Már magától ettől simán bepöccennék! :o
Már csak az elektrosokk hiányzott az eszköztárból, hogy simán egy muszájház jusson egyből eszembe!
Nagyon nem szereted őket Jucus! ;)
Hát szokás szerint kiváncsi lettem mi lesz ebből!
O.o
Igazán tetszett ez a rész. Nekem meg kimondottan tetszik ez a fehérség. Azt gondolom remek háttérnek bizonyul majd a szereplők viselkedésének.
Tényleg nem tudom van e értelme komiznom így lemaradva olvasva, mert gondolom már te is rég túl vagy ezen a történeteden és már más szereplőkön jár az agyad.
Megjegyzés küldése