"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. november 26., szerda

Zöldzug - 3. rész



Dakota a szobája fehér falait vizsgálta aprólékosan. Fehér falak, fehér ágynemű, fehér bútorok. Sehol semmi kiegészítő, egy könyv, amely megtörné ezt az egyhangúságot, egy színes párna, egy szál virág. Imádta a virágokat, a házában mindig lennie kellett néhány friss csokornak. Itt azonban ő maga volt az egyetlen színfolt a szobában. Mintha ez a fehérség lenne hivatott jelképezni azt a tiszta papírlapot, amelyen élete új fejezetének első sorait kell megírnia. A táskáját, amiben benne volt egy doboz cigi, a mobilja, a legutóbb megkezdett regény és a notesze rengeteg címmel és telefonszámmal, a bejelentkezéskor elvették és az intézet páncélszekrényébe zárták.  Most itt ült tétován csapongó gondolatokkal, egyelőre még a saját ruhájában, bár figyelmeztették, hogy ez csak az első nap lesz így. Hogy szokja az új környezetét, a fehérneműje és a farmer-póló, ami rajta volt, lehetett az egyetlen, amit a régi életéből még megtarthatott. Ideig-óriág persze, mert holnap már az intézet egyenruháját kell viselje. Ami egyébként nem is nagyon különbözött attól, amiben éppen volt. Csak éppen fehér volt az is, mint itt minden. A tájékoztatóban fizikai munkáról írtak, kerti munkákról… elképzelni sem tudta, hogy fog kinézni ez a sok fehérség az első esős kerti nap után. Most még minden csillogott, kissé kórházi fertőtlenítő szagba burkolva ezt a zugot, ami minden volt, csak éppen zöld nem, mint ahogy a szanatórium neve sugallta. De az ablakon túl valóságos őserdő zöldje tobzódott a déli napsütésben, és ez reménnyel töltötte el a szívét, hogy az itt töltendő ideje nem lesz olyan sivár, mint a szoba, amelyben egyelőre fogolynak érezte magát. 

A távolban felfedezte a hatalmas rácsos kaput, amelyen a taxi behajtott vele, és amin semmiféle felirat nem árulkodott róla, mi van az úttól távoli épület masszív falai között. Ha valaki a kapunál leskelődött volna, csak annyit lát, valami nyilván méregdrága hely, szinte szemenként válogatott hófehér kaviccsal a kocsifeljárón. Zárkózott vendégek számára, akikből az utca embere egyet sem fedezhetett fel még távcsővel sem. Biztonsági őrök álltak a kapunál és mire az épülethez ért a kocsi, már újabb alkalmazottak várták. A taxi motorját le sem állíthatták, amikor kiszállt és a kocsi máris gördült tovább, majd néhány pillanat múlva újra döngve becsukódott mögötte a kertkapu. Akár egy börtön – húzta el a száját. Tegnap este Maddaléna még az emlékezetébe véste, miért kényszerült erre a lépésre. Beismertette vele, hogy az élete egy olyan sínen halad éppen, amely nem vezet sehová. Elfogadta, hogy a változtatásnak ez is része, de más volt beszélni róla, mint átélni. Most félt, szinte rettegett. Tudta, hogy hamarosan hiányozni fog neki az alkohol és beteg lesz ettől a hiánytól. Csak abban bízhatott, hogy itt orvosok veszik majd körül, akik átsegítik a legrosszabb időszakon.
Egy újabb taxi érkezett, a kapu rácsain át is ide látszott az élénk sárga szín. Miért nem lehet idebent is minden ilyen napsárga? Miért éppen ezt a már-már félelmetes fehérséget választották? – kérdezte önmagától, aztán lábujjhegyre állva lesett ki a bejárat elé, hogy az új vendéget szemügyre vegye. Egy fiatal férfi volt, valahonnan ismerős, de éppen csak egy pillanatra látta. Az egyedüli, ami feltűnt rajta, hogy a tarkója szinte világított, mintha ma reggel csupaszította volna le. Bárki volt a fodrászod, majd a figyelmedbe ajánlom Manolót, gondolta magában, ahogy az ablaküvegben csinos, rövid tincseire esett a pillantása. Aztán elfordult, ahogy mögötte halkan kinyílt az ajtó.
*
Jeff leroskadt az ágyára. Bárki is nevezte szobának ezt az apró helyiséget, nem látta még az ő hálószobáját. Az otthoni majd negyven négyzetméteres helyiség után ez inkább csak parányi cellának tűnt. Felállt és három lépéssel átszelte a szobát, aztán elment az ajtóig és onnan is lemérte a szoba hosszát az ablakig. Hat lépés. Az ablakon rácsok, akárcsak egy börtönben. Az ablakon túl veteményeskertek látszottak. Gondosan ápolt, kemény munkával rendben tartott kertek. A kísérője figyelmeztette, hogy a fürdőszobát a folyosó végén találja. Nem kifejezetten ilyen spártai körülményekre számított. Az ár alapján, amit az e-mailben megkapott, azt hitte, hogy a Ritz Cannesban sírva elbujdoshat majd az itteni körülmények mögött, de be kellett lássa, valami egészen másért kellett olyan mélyen nyúlnia a bankszámlájába. A berendezés a kissé kemény és keskeny ágy mellett egyetlen asztalból és székből állt. Sehol egy tv, de még csak egy árva könyv sem. Csak a nagy fehérség, amitől már szinte káprázott a szeme. A legszívesebben előkapta volna a tollát az inge zsebéből és egy-két rajzot készített volna a hófehér festésre az ágy fejénél, vagy az asztalnál, amely a fal mellett egyetlen székkel várta, hogy a szoba lakója valamit csináljon rajta. Hogy mit, azt pillanatnyilag még csak elképzelni sem tudta, mert nem volt ebben a szobában semmi. Ezzel az erővel, akár egy híd alatt is lehetett volna, ott sem lett volna nincstelenebb. Oké, nyilván a híd tövében kényelmetlenebb lenne – lesett ki az ablakon, ahol hirtelen óriási sötét felhő kúszott az eddig ragyogó napsütés útjába. 
Mi a fenét fog ő itt csinálni heteken keresztül? Megkísértette a gondolat, hogy feláll és visszamegy az irodába, ahol bejelentkezett. Megkéri őket, hogy hívjanak egy taxit, tartsák meg az előleget, és engedjék ki azon a francos kapun, amin már bejutni sem volt egyszerű. De valami halvány meggyőződése volt róla, hogy hiába menne oda, késő már a menekülésre gondolnia. Az utolsó pillanatot elpuskázta a kapu előtt, amíg arra vártak, hogy a két szárny lassan kitáruljon a taxi előtt. Az ágyon heverő dossziéra nézett. Még ez is fehér volt, alig látszott a fehér ágytakarón. Ha igaz, abban találja a kérdéseire a válaszokat. Legalábbis, ha a kérdései a házirendre vagy éppenséggel a holnapi napjának időbeosztására vonatkoznak. Visszaroskadt az ágyra, a rugók panaszosan nyögtek fel alatta, ő pedig a dosszié után nyúlt. Ha már itt van, akár el is fogadhatja a helyzetét. Más dolga odakint nagyvilágban úgysem lenne, és végül talán ez sem más, mint egy újabb tapasztalat, aminek idővel akár még hasznát is láthatja.
*
Az étkezőben halkan csörrentek az evőeszközök. Jeff meglepve forgatta a kezében a villát. Ha ez nem ezüst, akkor semmi. A víz kristálypohárban lötyögött előtte. Attól eltekintve, hogy a formatervezett modern étkészlet is hófehéren ragyogott és ettől már a hideg is kirázta, az egész környezet a spártai egyszerűsége ellenére is valami időtlen eleganciát sugárzott magából. Mint egy minimalista, modern lakás, nézte a mindössze öt asztalból álló kis étkezőt. A hatalmas épület láttán úgy gondolta, tornateremnyi étkezőben jönnek majd össze a sorstársakkal az étkezésekkor. De ez egyre inkább úgy tűnt, mint egy kiscsoportos foglalkozás. Nem is baj! – gondolta megnyugodva. Nem igazán tudta elképzelni, ahogy egy nagyobb csoport előtt vetkőzi le a lelke szennyesét. Ez a már-már intim közeg a hideg, fehér színek ellenére kezdte megnyugtatni. Egy nála alig idősebb férfi lépett be, némán feléje biccentett, majd leült a mellette lévő asztalhoz, Jeffnek háttal, hogy még a lehetőségét is elkerülje egy szemkontaktusnak, ami beszélgetésbe torkollhat. Jeff megvonta a vállát. Végül is, nem barátkozni jött ide. Pedig talán nem ártana – szállt vitába önmagával, amikor arra gondolt, talán odakint nincs is ember, akit igazán a barátjának nevezhetne. Lilian esetleg, de hát őket anyagi érdekközösség köti össze, az nem barátság. 
Két másik asztalnál már ültek, halkan beszélgettek a fehér pólóba és farmerbe öltöztetett betegek. Látszott rajtuk, hogy már összeszokott társaság, időnként diszkrét, de vidám kacagás hangjai szűrődtek át hozzá. Ezek szerint ebben a jégvilágban még jól is érezheti magát valaki... idővel... – reménykedett az első, kissé ellentmondó érzéseivel viaskodva. Az egyetlen üres asztalhoz most ült le egy fiús kinézetű lány. A haja  olyan volt, mint Jeffé az utolsó normális szerepe idején, ami a nagy gazdasági világválság idején játszódott. Jobban állt volna neki a sötét, tüsi haj, ha egy kicsit felzselézi, de nyilván ezen a helyen ilyesmivel senki nem törődött. De a fehér póló alatt határozottan nőies idomok bújtak meg, és a férfi akaratlanul is rajtuk felejtette a szemét. A lány felnézett és rajta kapta. Kihívóan felszegte az állát és karba tette a kezét, míg végül Jeff fordította el zavartan a tekintetét. Micsoda váratlan meglepetés!

Jeff azonnal megismerte a múltkori napszemüveges leányzót a kávézóból, aki akkor lebunkózta. Most nem takarta az óriási sötét keret az arcát és a haja is valahogy más volt, mint amire emlékezett. Mégis azonnal ráismert. Nem mintha olyan szép lett volna. Tulajdonképpen a saját elgyötört arca nézett vissza rá női kiadásban. Mintha ő is kipucolta volna otthon a bárszekrényt, mielőtt erre a végtelenül sivár helyre indult volna, amitől mindketten a gyógyulást várták. Kíváncsi volt, miféle démonok itatják a lányt, de biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg is fogja tudni. A kapott dossziéból világos volt, hogy itt előbb a kinti ruháiktól szabadítják meg őket, majd azoktól a leplektől is, amelyek a lelküket voltak hivatva elrejteni mások elől. 

Dakota érezte, ahogy a vérnyomása az egekbe szökik. Először csak a pimasz, jellegzetesen vetkőztető férfitekintetet érezte meg, ahogy szinte bizseregni kezdett a bőre a közeli asztalnál ülő férfi zöld szemeinek pillantásától. Ahogy állta a vizslatást, rájött, hogy ezt a férfit látta megérkezni tegnap délelőtt. És még valamire rájött, ahogy el tudott vonatkoztatni a borzasztóan megnyírt fej látványától. Ez a férfi Jeff Palmer! Kíváncsi lett volna, ki követte el a merényletet a fickó valaha oly népszerű tincsei ellen, amelyek mindig egy álmodozó művész képét festették róla, még ha a bulvárhírek világossá is tették, álmodozásról itt szó sincs. A férfi élt! Nagykanállal habzsolta az életet. Amíg a szekere futott, azért, amikor ez a rohanás lassulni látszott, akkor már nyilván megszokásból. Ha valaki ismerte az érzést, amikor képtelenség leállni, az pontosan Dakota volt. Büszkén húzta ki magát, mintha a tény, hogy egy különös hely közös helyiségében ülnek mindketten az ebédjükre várva, feledtethetné a megalázó okot, amiért itt van. Palmer nem  látszott meglepettnek, de még csak megbotránkozónak sem, csak kíváncsinak és a szembántó haja ellenére kellemetlenül szexinek. Ez volt most az utolsó, amire gondolni akart. Még Palmerrel kapcsolatban sem. Ezen a helyen a szabályzat szerint amúgy is tilos lett volna szexuális viszonyba bonyolódni beteggel vagy ápolóval egyaránt. De még ezek a gondolatok sem tudták megvédeni attól, hogy a teste ne keljen önálló életre és ne adja tanúbizonyságát, hogy bizony megkívánta a férfit, még ha legszívesebben le is takarta volna a fejét, amennyiben arra a légyottra bármi esélye lett volna. 

A csinos fiatal alkalmazott könnyedén tette le Jeff elé a tálcát, amin ízléses halomban álltak a színes párolt zöldségek, mellette egy nagy pohár víz. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy a steakre mennyit kell várnia, de tisztában volt vele, hogy az örökkévalóságig, hiszen a tájékoztatóban ez is benne volt. Nem kényszerítették teljesen vega étrendre, de itt aztán nem fog húst hússal enni, mint ahogy világ életében. Ha holnap érkezett volna, akkor lenne hús is a menüben, csirke, amit igazából sosem kedvelt különösebben. Ha meg is ette, akkor annak ropogós bőrű, csípős, pikáns szafttól csöpögősnek kellett lennie. Ha arra a száraz, íztelen mellhúsra gondolt, amit volt alkalma egy diétája során megkóstolni, inkább le is mondott a belőle nyerhető energiáról. És a kimerítő kerti munka után sem fog jólesően lecsorgatni a torkán egy liter hűvös tejet. Nem lesz kávé, csak gyógyteák, nélkülözve mindenféle ízesítést. Még nem igazán értette, miért van erre szükség. Az alkoholról való teljes lemondás éppen eléggé meg fogja viselni, ezzel tisztában volt. Egyszer már megpróbálkozott az önerejéből ellenállni a kísértésnek, de a megszokott mennyiség hiánya egész egyszerűen fájdalmat okozott neki. 
Elmerengve teste és ízlelőbimbói sanyargatásán, oda sem figyelve lapátolni kezdte a kissé ropogósra párolt zöldségeket. Közben egy félig átsült steaket képzelt a tányérjára, ízes barnaszószt és egy szelet puha fehér kenyeret, amivel a szaftot törölgette volna ki a tányérból. Mire a képzeletbeli ebéd végére ért, a zöldségek is eltűntek a tányérjáról. Már csak egy jó sört kell vizionáljon, emelte fel a vizes poharat, aztán hirtelen ötlettel az őt figyelő lány felé emelte a poharat és egyetlen lendülettel kiitta a tartalmát.

Dakota kedvetlenül turkálta a zöldségeket. Isten az égben, mennyi ilyet evett már az eltelt években. Annyira görcsösen meg akarta őrizni az alakját, hogy legalább abba ne köthessenek bele a rendezők, akiktől munkát remélt. A szíve mélyén az egészet kiborította volna a szemetesbe és sült krumplit kért volna, ketchupot, egy jó hamburgert. A gyorséttermi kajának már a gondolatára is elment a kedve az előtte tornyosuló színkavalkádtól. Halvány elismeréssel adózott a szakácsnak, aki képes volt úgy elkészíteni, hogy ne színehagyott, szétfőtt kupacként heverjen itt előtte... tulajdonképpen egészen gusztusos... Palmerre nézett, aki éhesen falta az adagját. Hm, pedig azt gondolta volna róla, ragadozó, húsevő... na ennyit az emberismeretéről – merítette bele a villát a zöldségekbe és kedvetlenül, de kemény elhatározással nyelni kezdte az amúgy ízletes falatokat.

2 megjegyzés:

Gabó írta...

Nagyon puritán ez a "szanatórium" :o
Azt reméltem egy kicsit élhetőbb lesz a hely, mert ilyen ingerszegény környezetben még jobban azon jár az agyuk, amin nem kéne. Ha több minden vonná el a figyelmüket, talán az italra sem gondolnának, de így??!!!
Minden fehér... ccccc.... Már magától ettől simán bepöccennék! :o
Már csak az elektrosokk hiányzott az eszköztárból, hogy simán egy muszájház jusson egyből eszembe!
Nagyon nem szereted őket Jucus! ;)
Hát szokás szerint kiváncsi lettem mi lesz ebből!
O.o

zso írta...

Igazán tetszett ez a rész. Nekem meg kimondottan tetszik ez a fehérség. Azt gondolom remek háttérnek bizonyul majd a szereplők viselkedésének.
Tényleg nem tudom van e értelme komiznom így lemaradva olvasva, mert gondolom már te is rég túl vagy ezen a történeteden és már más szereplőkön jár az agyad.