Zöldzug - 1. rész

Jeffrey Lancelot Palmer lehunyta a szemét a sötét napszemüveg mögött, mert egy újabb fájdalmas görcs szinte a szemidegekig elzsibbasztotta a halántékát. -Helló Jeff! ! – tette le elé a csapos kérdés nélkül a kávézó specialitását, a zölden kavargó, gyomorforgató, de orvosságként kijózanító löttyöt. Köszönetképpen némán biccentett és hosszú, nehéz nyelésekkel inni kezdte a sötéten kavargó elixírt. Egy halvány gondolatot pazarolt a szűkre szabott agyi kapacitásából a hálának, amiért a közönségben és a környezetében az első neve ragadt meg, nem pedig a túlzott romantikus beállítottságú anyjának köszönhető Lancelot, amit azóta gyűlölt, hogy bemutatták az Első lovag című filmet, és utána mindenki ezzel húzta, aki csak hallott a középiskolában erről a történelmi névről. Kamaszként legszívesebben örökre kiradírozta volna az anyakönyvből, amiért az állandó szekatúrák kárvallottja volt. Ebben az őrült városban viszont jópofa dolognak tartották, tősgyökeres angolságát volt hivatva jelképezni, de ha tehette, letagadta. Ennek ellenére minden istenverte plakáton odanyomták a Jeff mellé, bizonyítva, hogy sosem szabadulhat tőle. 

Kissé másnapos volt, a tegnap esti bemutatót követő partyn nem tudott parancsolni magának és szinte önkéntelenül nyúlt az állandóan keringő pincérek tálcáin aranyló italok után. Mégis, hogy a fenébe lehet üres kézzel végig jópofáskodni egy ilyen estét? És ha már a kezében forgatja, előbb-utóbb mindig akad valaki, akivel koccintani illik. De most megkapta érte a büntetését, az agya zakatolva robotolt a koponyájában, bár ez a zakatolás inkább csak valami olajozatlan nyikorgásra emlékeztetett.

Utálta, hogy egyáltalán fel kellett kelnie, de tudta, hogy ha nem jön el Benjamin koktéljáért, akkor nemcsak a mai napja, de talán az egész hátralévő élete el lesz szúrva. Istentelenül fontos találkozója lesz ma délután, ahol a legjobb formáját kellene hoznia. És ha nem is tolhatja a felelősséget teljes mértékben Benjaminra, az tény, hogy a kotyvaléka az egyik biztosítéka a sikernek. Nélküle akár el se induljon, érezte már abban a percben, amikor reggel a fürdőszobai tükörben megdörzsölte véreres szemeit. Már éppen itt lenne az ideje, hogy megvesztegesse a fickót, árulja el neki a receptet, amely titkosabb volt a Coca Cola receptúrájánál is, és bombabiztosan megtöltötte a kávézót egy-egy társasági esemény után, meg úgy általában a hét minden napjának reggelén. 

Hollywoodban ezt volt a legkönnyebb megtanulni. Két munka között lazítani, az állandó megbeszélések után lazítani, interjú után lazítani, fotózás után lazítani, és a nagy lazulások után Benjaminnál kikötni. Már kölyökfejjel rájött, hogy a filmezés világa az alkeszek világa, csak abban van különbség, hogy ki mennyire bírja; vagy még inkább, ki mennyire bírja titkolni. Otthon, Angliában is ittak a jól végzett munka örömére, vagy az édes semmittevéskor, esetleg a várakozás kínjában, de ott többnyire söröztek. Itt képtelenség volt kitartani valami pia mellett és a bajok általában abból következtek, amikor keverni kezdte az italokat. Itt egy koktél, ott egy pezsgő, amott egy sör, vodka, a magukat fontoskodva előtérbe toló fószerek mellett itt-ott egy whiskey. Garantált volt a macskajaj. A hűtőjében mindig volt szemcsepp, ami részben enyhítette a tüneteket, bár a bőre sápadtságát még a kaliforniai napsütés sem tudta élénkebbre csipkedni. A fejére és a gyomrára pedig még a kezdetek kezdetén bemutatták neki Benjamint. Majdnem olyan fontos személy volt a városban, mint egy filmmogul. 

Ez a tegnap esti bemutató megint nem az ő bemutatója volt, és ez éppen elég indok volt rá, hogy ne is nagyon figyeljen a poharak számára. Meghívták, mert a neve jól mutatott a vendéglistán, de ennyi. Igazából nem is olyan film volt, amiben ő bármikor szívesen részt vett volna. Vagy csak savanyú a szőlő? Igazi sikerfilm volt, rengeteg durranással, gyors kocsikkal, szexi nőkkel és kigyúrt pasikkal, hogy a trükkmesterek által valódinak mutatott lehetetlen jelenetekről már ne is beszéljen. Hiába, na... akik ma még fizetnek a moziért, ezt keresik a hatalmas vásznakon. A mély gondolatokat meghagyják a kis művészmoziknak, vagy leginkább a dvd-gyűjtő rajongóknak. De mintha már senki nem akarna gondolkozni, miután lekapcsolják a vetítőtermekben a fényeket, és ez megkérdőjelezte az elhatározását, hogy csak gondolatébresztő filmekben akar vászonra kerülni. Viszont az utóbbi időben határozottan úgy nézett ki, hogy elkésett a nagy felismeréssel.

A kezdeti nagy lelkesedés csitulni látszott körülötte, és bármennyit is nyilatkozott róla, hogy erre a percre vár, ...amikor elérkezett, a nélkülözöttség mindennél nyomasztóbb érzése öntötte el. Néha úgy érezte, kár volt megkapni az egyetlen szerepet, ami a feltörekvő színészpalánták közül őt rántotta a felszínre. Mit a felszínre? Egyenesen a csillagokig. De ahogy felemelte, éppen úgy volt a zuhanása okozója is. Olyan bélyeget égetett a homlokára, amit savval sem sikerülne eltüntetnie onnan. Fogalma sem volt róla, hogyan próbálja újra eladni magát. Egy új, a korábbitól teljesen eltérő Jeff Palmert. Eleinte jó ötletnek tűnt a sikerhez vezető úton hátraarcot fordítani, és ezzel megszabadulni a hisztériától, de már ebben sem volt biztos. 

Lehet, hogy vele van a baj? Forgatókönyvek tucatjait hozza Lilian minden héten, de képtelen beleszeretni végre egy történetbe, pedig Lilly aztán mindenki másnál jobban ismeri, tudja, mit keres. Ha pedig mégis megakad a szeme egy kívánatos sztorin, akkor jön az igazi gyomros, amikor kiderül, ez a szerelem meglehetősen egyoldalú. Most is kicsit pesszimistán várta a mai tárgyalást. A meghallgatás már megvolt, és ha őszinte akart lenni, nem is érezte magát különösebben nagy formában aznap. Mégis, egy megbeszélésre hívta a producer és a rendező, és ettől bizakodó volt, mert minek is rabolnák feleslegesen egymás idejét. Ugyanakkor semmi konkrétumot nem árultak el, úgyhogy reggel, zúgó fejjel ébredve valami halvány reménykedés éledt benne, hogy talán az utóbbi idők rossz szériája ezzel a tárgyalással ér majd véget. ...Vagy a karrierje, suhant át rajta egy pesszimista  megérzés, de erre pillanatnyilag inkább nem gondolt. 

Megköszönte a csaposnak a figyelmes kiszolgálást, kártyáját a törzsvendégeknek rendszeresített leolvasóhoz érintette, aztán a szemébe húzta baseballsapkáját is kiballagott a hamisítatlan kaliforniai napsütésbe. A bejáratnál összeütközött egy fiatal nővel, aki az övéhez hasonló napszemüveg mögé és kócos hajsátorba rejtőzve bizonytalanul nyúlt éppen a lengőajtó felé.

-Bocs! – morgott oda neki, aztán nagy ívben kikerülte, de még elkapta a lehajtott fejtől érkező mormogást: -Bunkó!

Megtorpant. Nem volt bunkó! Figyelmetlen volt. Ennyi. Sosem volt bunkó! Ha bunkó lett volna, talán könnyebb döntéseket hozott volna egész életében. Bántotta a jelző és egy pillanatra azon morfondírozott, visszamegy és kérdőre vonja a mogorva leányzót, mi a problémája vele, aztán sóhajtott egyet és folytatta az útját. Mit egyezkedjen egy libával, aki ismeretlenül is ilyen földbe döngölő véleménnyel van róla? De a gondolat nem hagyta nyugodni. Szóval, bunkó! Lehet, hogy egyszer ki kéne próbálni azt is. Szigorúan szakmai szempontból, persze... figyelve a reakciókat, tanulni belőle... Hirtelen megtorpant és néhány hosszú lépéssel visszasietett a kávézóba. 

A leányzó – még mindig napszemüvegben – ott támasztotta a pultot, ahol korábban ő maga állt. Tarka, bő szárú nadrágja úgy lógott rajta, mint valami szoknya a szüfrazsettek idejéből, pólója elől a torkáig eltakarta a barna bőrt, cserébe hátul közszemlére bocsátva a hátát. Kár, hogy nem fordítva húzta magára – gondolta fanyarul, ahogy a hetyke mellek megrezzentek a puha anyag alatt. Benjamin egy hasonló koktélt tolt éppen eléje, mint amit egyszer már ő maga is leküldött a torkán. A lány még tétovázott, és meg is értette, hiszen a meghatározhatatlan, de semmi esetre sem ínycsiklandó ízt szinte érezte a szájában, de szerencsére érezte azt is, ahogy a fejfájása máris enyhülni tetszett és a gyomra háborgása is alább hagyott. Ezt a borzadályt nyilván nem lehet túladagolni, döntötte el magában, aztán megelőzve a lány reszkető kezét, a pohárért nyúlt és felhajtotta a tartalmát. Még éppen idejében fojtotta el a feltörni készülő böfögést, mert tartott tőle, a zöld trutymó egy része is visszaköszönne vele együtt, egyenesen a fényesre suvickolt pultra. Aztán lecsapta a csaj elé az üres poharat és egy tízest dobott Benjamin elé.

-Na, most voltam bunkó, kiscsillag! – mondta a meghökkent leányzónak csúfolódva, aztán az elégtételtől peckesen kisétált a kávézóból.

*

Dakota Hays pupillái tágra nyíltak a napszemüveg mögött, amikor a fickó, akivel az ajtóban összeütközött, hirtelen mellette termett és felhajtotta előle a gyógyírt, amiért egy fél órát sétált a könyörtelenül tűző napon. A fejfájása mostanra olyan lüktetéssé erősödött, hogy úgy érezte kirobban a koponyájából. És most újabb perceket kell várjon, amíg Benji kitölti neki a következőt. Nem is emlékezett rá, hogy ebben a kávézóban ivott-e valaha mást is, mint ezt a zöld szörnyűséget, amely azonban az első borzongások után minden alkalommal visszasegítette az élők világába. 

-Ki volt ez a tapló? – kérdezte grimaszolva, amikor a pultos elé tolta az új poharat.

-Jeff Palmer – érkezett a válasz kicsit csodálkozva, amiért nem ismerte meg. Tényleg! Most hogy mondja... Jézus, túl sokat ivott, ha még Jeff Palmeren is átnézett, mint az üvegen. Ha volt férfi a városban, akit hajlandó volt észrevenni és akivel kapcsolatban örült volna, ha észreveszi őt magát, akkor az pont Palmer volt. Valami vonzotta benne, bár momentán meg sem tudta volna fogalmazni, mi az. Csak azt tudta, hogy nagyjából hónapra pontosan el tudná mondani, hol járt a férfi az elmúlt években, kivel volt és mit írtak erről a pletykalapok. És utálta az érzést, ami valahol a szíve mélyén csalódott volt, hogy ő sosem szerepelt vele közös hírekben. Néhányszor már látta egy-egy partyn, de mindig nagy volt a tömeg és ilyen testközelbe még nem sikerült kerülnie vele. Tényleg nem kellett elmagyarázni, ki a fickó, mert volt idő, amikor még a csapból is ő folyt, a hülye filmjei és a még hülyébb – bár titokzatosnak aposztrofált – kapcsolata a partnernőjével. Akkoriban még ő maga is Lenát utálta, Lena Millert, aki gondosan manikűrözött törékeny kis kacsói közé kaparintotta a nők bálványát, aztán mégis lecserélte egy idősebb, ráadásul nős pasira. Sokan fizettek volna érte, hogy megtudják, miért. Ő pedig mindenki másnál többet fizetett volna az információért, de az ok azóta sem derült ki. Akkoriban kifejezetten reménykedett benne, hogy Palmer majd vigaszt keres a kolléganői között, aztán valahogy csak teltek a hónapok, majd az évek és a pasi tovább élte magányosan az életét. Voltak persze hírek átszellemülten vigyorgó nőkről, akik a Chateau Marmontból távoztak diszkréten, a garázson keresztül, miután egyes tweetek szerint együtt iszogattak Palmerrel a bárban és tűntek el vele a liftben. Pont annyi apró hírecske mindenféle fotó és bizonyíték nélkül, amely elaltatta a férfi más szexuális irányultságára utaló híreszteléseket. Dakota szívesen kiderítette volna első kézből az igazságot, de valahogy sosem sodródtak egymás mellé, annyira pedig azért még volt tartása, hogy ne kéredzkedjen be a fickó ágyába egy party után. Látta, ahogy mások megteszik, de nem ítélkezett, mert ő maga is hajlamos volt rá, hogy alkalmi partnerekkel élje túl a másnaposságát. Ezek az alkalmak egyébként is valahogy mindig keserű ébredéssel jártak, rendre rossz partnert választott, és tartott tőle, hogy Jeff Palmer is csak egy lenne a sok görény közül, akik az Álomgyárnak áldozzák be utolsó emberi vonásaikat is. 

Keserű volt? Igen, az volt. De minden joga megvolt hozzá. Felkapott gyerekszínész volt, akiből mellőzött felnőtt színésznő lett, és fogalma sem volt róla, hogyan tudna ezen az állapoton változtatni. Annyit már megértett, hogy azokon a bizonyos szereposztó díványokon keresztül se feltétlenül boldogul. Eleinte naívan azt képzelte, ez az intézmény Marilyn Monroe idejében kiment a divatból, aztán rá kellett döbbenjen, hogy még létezik. Mit létezik, most éli a fénykorát. Még ő maga is megalázkodott, annyira el volt keseredve, hogy hónapok óta nem jutott melóhoz. A producerek, rendezők szemrebbenés nélkül éltek a felkínálkozásával, meglebegtetve előtte egy lehetséges szerepet, amelyről persze rendre kiderült, hogy már akkor tárgytalan volt, amikor felajánlották. Aztán sajnálkozva  vigasztalták, amiért valaki mást választottak, mielőtt ő egyáltalán átlépte volna a küszöböt. Legszívesebben leköpte volna önmagát, hiszen úgy viselkedett, mint egy kurva. Az önbecsülésének utolsó morzsáival megtorpant ezen a sehova sem vezető úton. Egyedüli mentsvára az ivás maradt, és még büszke is volt, hogy ennél a határnál meg tudott állni. Ezzel az erővel akár drogtól kábán is végigkefélhette volna az életét. De ő valamennyire mindvégig a maga ura akart maradni, hamis elégedettséget érezve, hogy még a kezében tartja az irányítást. A piát elég jól bírta – talán egyetlen genetikai örökségként az apjától, aki híresen nagy ívó volt. Ha másnap rosszul is érezte magát, de a magatehetetlen, részeg nő képét nem róla mintázták. Az ital, természetesen megfelelő mennyiségben, sikeresen feledtetni tudta vele a kudarcokat. Ideig-óráig persze, de viszonylag szerencsés természet volt, mert ezekből a hullámvölgyekből mindig a felfelé vezető utat kereste, nem pedig a szakadék felé haladót. Látott már másokat örökre elveszni a kábítószerek világában és eddig még volt elég ereje és önfegyelme kikerülni a lépten-nyomon kínálkozó csapdákat. 

Biztosan velem van a baj. – döntötte el egy korábbi, kábulatban töltött hétvége után, miután sikeresen kiírták a legutóbbi tv-sorozatból, ahol addig azt hitte, bérletet váltott az újabb siker-hullámra. Kellemes kis szerep volt. Nem főszerep, de azért megmutathatta benne a kvalitásait, de mint ahogy Norge Svansson, a rendező mondta, nem Shakespeare-színésznőt kerestek, csak egy mutatós lányt, aki néhány részen keresztül jóllakatja a férfi nézők szemét, akik azonban egy idő után friss húsra vágynak, úgyhogy ... bocs, kislány... és már kívül is találta magát a sorozaton, miután a filmbeli karakterét egy kukában találták meg a rendőrök. Akkoriban úgy is érezte, az egész élete oda való. A kukába. A szülei indították el a pályán és bábáskodtak is felette majdnem huszonöt éves koráig, de akkor indultak el arra a végzetes hajóútra, amelyről aztán soha többé nem tértek vissza. Még a holttestüket sem adta vissza az óceán, hogy legalább megértse, nincs már miben reménykednie, végképp magára maradt.

*

Jeff nem tudta, hogy dolgozza fel ezt  a tárgyalásnak nevezett vesszőfutást. A francokat akartak neki szerepet felkínálni! Csak baráti jobbot nyújtottak – mondták ők-, hogy hagyja abba az önpusztító ivászatot. Mikor pusztította ő önmagát? Ha ivott is, soha nem annyit, hogy ez különösebben feltűnő, ne adj isten botránykeltő legyen. Miről beszéltek ezek az idióták egyáltalán? Hogy becsomagolják a mondandójukat, a zenéjéről beszéltek, hogy hallották Montgomerytől, hogy van egy kellemes kis száma és arra gondolták, talán el tudnák helyezni a filmben. Ő pedig csak pihenjen, kezeltesse magát és főként hagyja, hogy ez alkalommal a neve a zenei listán szerepeljen. A kurva életbe! Akkor tényleg itt a vége? – csapott elkeseredetten a kocsi tetejére, lüktető homlokát az átforrósodott kasztninak támasztva, aztán beszállt és a kormányt markolta, mintha ezzel levezethetné azt az óriási energiát, ami kitörni készült belőle. Nem fogja megszerezni nekik azt az elégtételt, hogy nyilvánosan kiborul. Már csak azért sem, mert szinte biztos, hogy ennek is lenne szemtanúja, aki örömmel töltené fel pillanatokon belül a világhálóra a felvételt, ahogy itt dühöng a nyílt utcán. A francnak se hiányzik egy ilyen hírverés; még akkor sem, ha Colin szerint a rossz reklám is reklám. Ő meg csak tudja. A bulvárlapok rendre az éjszakai ámokfutásaival vannak tele, mégis egyik filmből esik a másikba, csoda, hogy időnként nem keveri össze, éppen melyik karaktert személyesíti meg. Nem, most szépen hazamegy, a többit pedig fedje majd a feledés édes homálya a négy fal között. Torka szinte fájdalmasan kiszáradt, ahogy a jégen heverő vodkás üvegre gondolt. Isten az égben, ennyire kívánja azt a kurva alkoholt? Lehet erre indok az egész elcseszett élete? Amíg ezen töprengett, átment egy piroson és csak a mögötte felharsanó rendőrségi szirénára talált vissza a valóságba. Bassza meg! Még ez is! Most aztán élesben vizsgázhat Benjamin koktélja, hogy mennyire tudja elhitetni a rendőrségi szondával, hogy már a másnapossága is köddé vált, akárcsak az életről szőtt álmai.