Sziasztok!

Megint túl vagyunk egy történeten, amit talán valóban sziruposan sikerült lezárnom, de hát az ember ne hazudtolja meg önmagát! Vagy mégis? Porcica sorai elgondolkoztattak, hogy egyáltalán képes vagyok-e írni hétköznapi történetet, és abban tudnék-e olyasmit megfogalmazni, ami miatt reggelente úgy döntenétek, hogy ezeket a sorokat olvasgatjátok a reggeli kávé felett. 

Az az igazság, hogy az elmúlt időszakban talán hoztam néhány nem túl gyümölcsöző döntést, ilyen volt például a Facebook-on való megjelenés is. Ugyanis régebben pontosan tisztában voltam vele, hányan nyitnak rám naponta, ez pedig mostanra kissé homályossá, átláthatatlanná vált. A visszajelzésekről pedig – eskü, nem titeket akarlak ezzel macerálni már megint – inkább szót sem ejtek, mert ha a magam szemszögéből nézem, siralmas. Nem az a baj, hogy lelkesítés híján nehezebben megy az írás, mert ha én magam kötődöm a szereplőkhöz és a történethez, ha elég ihlet ér a leglehetetlenebb helyekről, akkor azért a magam örömére szokott menni az írás. De az az igazság, hogy azok a komik, amik oly ritkán érkeznek, segítenének abban eligazodni, hogy az olvasók mit várnak, és hogy az irány, amit én követek összhangban van-e ezzel vagy esetleg totálisan szembe megyek a várakozásokkal. 

Na, mindegy is... ha már úgy döntöttem, hogy nyilvánosságra hozom az írásaimat, nem pedig csak a fióknak írom őket, akkor tegyem ezt megjegyzések nélkül, nem igaz?

Rhea kommentje segített dönteni abban, hogy az előttem heverő több ötletből melyiknek a kidolgozásába vágjak is bele. Nem idézem ide a sorait, de a lényeg, hogy a következő történet talán nem lesz olyan édes és nyílegyenesen egy előre biztos célhoz tartó, mint a korábbiak. Egyelőre így látom, aztán persze lehet, hogy menet közben eluralkodik rajtam a rózsaszín köd és ez is ott végzi majd, mint a többiek. A közeg – sajnos vagy sem – megint nem hazai pálya, nem hétköznapi szereplőkkel, de így talán hihetőbben tudom megírni, mert ugye „messziről jött ember azt mond, amit akar” :)

Jeff és Moira két fiatal, ambiciózus ember, akiknek a Sors szeszélye adott egy nagy lehetőséget, de akik valahogy elakadtak ennek a lehetőségnek a kiaknázásában. Ahogy lenni szokott, az eléjük tornyosuló problémákat nem biztos, hogy a megfelelő módon akarják kezelni, s ezzel, akaratlanul is, sorstársakká válnak. A találkozásuk ennél fogva nem a „meglátni és megszeretni” kategória, sokkal inkább tereli őket a hárítás és tagadás irányába, hiszen a másikat látni olyan számukra, mintha tükörbe néznének, és ez az esetükben több, mint fájdalmas élmény. Hogy aztán ebből az alaphelyzetből a végén mégis mi a fenét tudok majd kihozni, ez egyelőre még a számomra is rejtély, úgyhogy lehet drukkolni, el ne szúrjam! Hétfőn kezdünk! A cím: ZÖLDZUG.