"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. november 14., péntek

Mindenki egyért, egy érte - 28. rész



Majd egy hónap telt el azóta az éjszaka óta, amikor Robertet szirénázó mentő vitte a kórházba, hogy lényegében életmentő műtétet hajtsanak végre rajta. Egy aggódással és bizonytalansággal teli hónap, amikor Emma a nyílt utcán úgy szorongatta Tony kis kezét, hogy néha már a gyerek tiltakozott ellene. A paranoia tüneteit észlelte magán, ahogy a metrómegállóban is állandóan körbenézett, Ricardot keresve a tömegben. Az ideje nagy részét a kórházban töltötte Roberttel, de igazából csak akkor nyugodott meg, ha a fia, az anyja, sőt Robert barátai is körülöttük voltak. Esténként magányosan fekve az ágyban, rendre elhatározta, hogy felhívja Ricardot és beszél vele, de reggelente a nagy elhatározás tova tűnt. Robert gyógyult és ezzel egyenes arányban lett egyre kezelhetetlenebb. Két hét elteltével taxi vitte haza és egy kiadósabb veszekedés után Emma szobájában landolt felpolcolt párnákkal. Eredetileg úgy tervezte, hogy a régi szobájában húzza meg magát a fiúknál. Nem akarta megnehezíteni a lány életét, hogy még őt is ápolgassa, de persze Emmát sem kellett félteni. Ha ragaszkodott valamihez, akkor nagyon vehemensen tudta képviselni az akaratát, és ebben a kérdésben kifejezetten kompromisszum képtelennek bizonyult. Ott akarta tudni maga mellett Robertet, még ha kevés számú szabadnapja úgy olvadt is el, mint a napon felejtett fagylalt. Amikor pedig már nem húzhatta tovább a dolgot és dolgozni indult, gondoskodott róla, hogy a fiú egy percre se maradjon egyedül, még ha ez azzal is járt, hogy a lakásuk átmenetileg átjáró házzá változott is. 

Teltek a gyógyulás lassan csordogáló napjai és Robert azt vette észre, hogy mintha mostanában egyetlen szabad magányos perce sem lenne. Valaki mindig volt mellette. Vagy Emma, vagy Matt, vagy Tom... és bármilyen elképesztő is volt, vagy Norah. Norma néniék küldönce is napról napra becsöngetett az egész  társaságnak elegendő vacsorával, és időnként még Marco is részt vállalt a felügyeletéből. Valaki mintha mindig kötelességének érezte volna, hogy szórakoztassa, mert a segítségükre nem volt rászorulva. Meg is őrült volna, ha mindent a kezébe adtak volna. Éppen ettől volt feltűnő a dolog, mert senki nem ugrálta körbe, mégsem emlékezett egyetlen olyan órára sem, amikor egyedül lett volna. Amikor már nem bírta tovább, egy este Emmának szegezte a kérdést:
-Kicsim, mi a fenének lebzsel körülöttem mindenki? Nem mintha nem értékelném az aggódásotokat, de már teljesen jól vagyok, semmi szükség rá, hogy óvóbácsik serege pattanjon, ha megszólal a telefon vagy a csengő. És tudom, hogy nem a srácok erőszakolták rád magukat, hogy így spórolják meg a vacsorakészítést. Szóval? Miért vagyok ilyen szoros háziőrizetben?

-Matt és Joanna találkozgatnak. – válaszolt Emma, miközben a ruhaszárítóról szedte le és hajtogatta a fehérneműket. Érezte, hogy jól számít, ha ezzel a témával próbálja elterelni Robert figyelmét.
-Joanna? Milyen Joanna? – vesztette el a fonalat a fiú, átmenetileg megfeledkezve a saját kérdéséről..
-A rendőrnyomozó. – grimaszolt Emma és majdnem elnevette magát, ahogy Robert szája jószerivel tátva maradt.
-Matt és a zsarulány randiznak?... Szeret veszélyesen élni a srác. – kuncogott, miközben próbálta felidézni a rendőrnőt. Jó alakú, hegyes mellekkel, nagy göndör lobonccal... tulajdonképpen csinos nő volt, bár mintha idősebb lenne Mattnél.
-Oké, tehát a barátom becsajozott. Egy rendőrrel meg nem nagyon lehet cicázni. Oké. De mi köze ennek ahhoz, hogy valaki állandóan itt lóg körülöttem? – vett ki egy pár zoknit Emma kezéből és leült az ágy szélére, hogy felhúzza.
-Joanna azt mondja... talált kapcsolatot Ricardo és a támadás között. – nyelt nagyot Emma. Napok óta titkolta ezt az információt a fiú elől. Joanna arra gyanakodott, hogy Robert hazudott neki, de végül el kellett fogadnia, hogy talán valóban nem ismerte fel a támadót, olyan hamar földre került. Mindenesetre a segélyhívó számot azonosították és kiderült, hogy Ricardo nővéréé volt a telefon, amelyről kezdeményezték. De a telefon azóta sem került elő, Rosa azt vallotta, hogy ellopták tőle, úgyhogy ez a szál is zsákutcának bizonyult, bármennyire is furcsa összejátszásának tűnt a véletlenek sorozatának. Robert őrizetét azonban megoldották, ha netán Ricardo a lebukástól, azonosítástól tartva be akarná fejezni a dolgot, Joanna pedig néhány napig a férfit figyeltette. 

-Kapcsolatot? – vonta össze a fiú a szemöldökét. –A telefon... a hülye a sajátjáról hívta a 911-et? – villant bele a logikus felismerés. -Bár, nem kéne hülyének hívnom, ha megmentette az életemet, nem? – kérdezte ironikus hangon.
-Rose telefonja volt. És igenis egy vadbarom. Nem azt kéne elsősorban látnod vele kapcsolatban, hogy megmentette az életed, hanem inkább azt, hogy majdnem eltett láb alól. – berzenkedett Emma és olyan harciasan pakolta be a fehérneműt a komódba, hogy teljesen feleslegesen bajlódott a hajtogatásukkal. A következő percben szerencsére megszólalt a csengő és Robert a szemét forgatva leintette az indulni készülő lányt.
-Én fogok ajtót nyitni. Vége annak az időszaknak, amikor tehetetlen szerencsétlenként itt az ágyon fekve vártam, hogy már megint ki lesz a bébicsőszöm. Különben is, megkértem valamire Tomot, remélem ő jön és hozza, amiket kértem.
*
Egy órával később Norah szemrehányóan szorította össze a száját. A fúrás-faragásnak végre vége lett, de most az unokája visongása verte fel a lakás csöndjét. Amióta Robert eldöntötte, hogy a teljes gyógyulás útjára lép, az élet meglehetősen zajossá vált itthon. Azt már kezdte megszokni, hogy számára ismeretlen emberek egymásnak adják a kilincset, de hogy lassan tornateremmé változtatják a lakást, már kezdte telíteni azt a bizonyos poharat. Az Emma hálószobájába vezető ajtó keretének felső éle elé egy rudat fúrtak fel a fiúk, és Robert máris bemutatta, hogyan fogja a karizmait edzeni ezen a rögtönzött tornaszeren. Tonyt felkapva tartotta, amíg a kicsi is megkapaszkodott a rúdban, ahogy  a nagyoktól látta és hangosan visított, amikor a férfi elengedte. A fiatalok nevettek, a nagymama a fejét fogta. Aztán úgy döntött, inkább megeteti a társaságot és akkor végre megint csönd lesz.
*
Emma Tonyt altatta, Norah végre élvezte a csendet a szobájában, Robert pedig kinyújtotta karjait a rúd felé. Megmarkolta a kissé oválisra csiszolt fát és felhúzta magát. Elsőre nem is tűnt megerőltetőnek, a tizedik húzódszkodásnál azonban már érezte, ahogy az erőfeszítéstől elszokott izmai tiltakoznak az inzultus ellen. Elengedte a rudat és a bordájára szorította a kezét. Az orvos megmondta, hogy vigyázzon, de az idő bosszantóan lassan telt a semmittevéssel. Ennyit arról, hogy még jó ideig kerülje a megerőltető testmozgást. Igazából már elege volt önmaga kíméléséből és kifejezetten vágyott valami megerőltető testmozgásra. Bár, ha Emma annyira aggódik, megoldhatják a dolgot kevésbé megerőltető módon is. ...Ha ő például hanyatt fekszik az ágyon és Emma kedvére mocoroghat, az aligha fogja végkimerülésbe hajszolni.

Itt tartott az elmélkedésben, amikor Emma, mintha csak meghallotta volna a gondolatait, megjelent a nyitott ajtóban. Hiányos ruházata alapján izzasztó és nagyon is megerőltető testmozgás képei villantak fel Robert lelki szemei előtt, de határozottan úgy érezte, hogy képes lesz megbirkózni a feladattal. Némán Norah ajtaja felé lesett, aztán belépett a hálószobába és csendben becsukta maga mögött az ajtót. Még ennél is csendesebben elfordította a kulcsot, aztán egy éhes farkas megtévesztően nyájas mosolyával és egy konföderációs déli úriember eleganciájával invitálta meg egy közös zuhanyozásra a lányt. Biztos volt benne, hogy a többi onnantól majd jön magától.
Jól gondolta. Az első langymeleg cseppek még alig hullottak a nyakukba, amikor már egymás száját falták és a parányi helyiséget hamarosan ledobált vizes fehérneműk borították.
-Még nem is fürödhetnél – zihált Emma, miközben a kezei megállás nélkül simogatták a végre karmai közé kaparintott izmos férfitestet. Robert megvonta a vállát.
-Nem is fürdünk, zuhanyozunk. És már azt sem sokáig, mert amit szívem szerint tennék veled, azt képtelenség kivitelezni ebben a parányi fülkében. – harapott gyengéden a lány vállába és Emma máris nevetve nyitotta ki a zuhanyozó ajtaját.
*
Ricardo fapofával hallgatta az ügyvédet, ahogy a felügyelő tisztjével beszélget. Munkáról beszélgettek, ami csak egyet jelenthetett, hogy hamarosan vége a nyugodt, semmittevős napoknak. Persze, pénzre szüksége lett volna, mert az anyjánál ugyan kényelmes dolga volt, de többre vágyott a spagettihegyeknél és olcsó vörösboroknál. Az élet pedig pénzbe került, sok pénzbe. Hajthat majd fillérekért, mint régen. A vége meg megint csak az lesz, hogy elégedetlen lesz, elcsábul és megragadja az első kínálkozó alkalmat, ami pénzt fialhat, nem törődve törvénnyel, veszéllyel és a visszaesőkre váró kemény büntetéssel. A gondolatai amúgy is hetek óta csak Emma és a fia körül jártak. Meg a körül a fickó körül, aki neki köszönhetően majdnem beadta a kulcsot. Az egész este szerencsétlenül alakult. Nem szépítette a dolgot, ki akarta készíteni a szőke srác csinos pofázmányát, hogy úgy bedagadjon a szeme, hogy napokig ne is lássa a tükörben, hogy az orra is eltörött. Ehhez képest az első ütésétől földre került, aztán nem is nagyon moccant többé. A frász jött rá, hogy megölte, ezért kénytelen volt segítséget hívni. Nem merte megkockáztatni, hogy esetleg órákig nem talál rá senki és akkor esetleg már késő lett volna. El akarta mondani neki, minden figyelmeztetését egy-egy újabb ütéssel aláhúzva, hogy hogyan képzeli a jövőt. A jövőt, amiben a hülye amorózójának nem is lett volna helye. Ehhez képest most Emma is otthon maradt, a gyereket se hordják az óvodába, mindenki a fickó felépüléséért aggódik. 

Biztos volt benne, hogy megismerte... legkésőbb akkor, amikor a fülébe suttogta a fenyegetését. Mégis... a rendőrség simán hagyta, hogy kidumálja Rose telefonjának a szerencsétlen szerepét. Nem is értette, mi ütött bele, hogy olyan gondatlan volt, de hát nem volt a közelben nyilvános telefon, az idő sürgetett... eszébe sem jutott, hogy a segélykérő számokat is lenyomozzák. Amikor az a ribanc rendőrcsaj becsöngetett, szeme azonnal a konyhai komódra siklott, melynek mélyén még ott hevert a fickó táskája és a laptop. Ha házkutatási paranccsal érkeztek volna, azonnal lebukott volna. De mintha a nő nem lett volna biztos a dolgában. Daponte sem tett feljelentést. Miért? Nem értette, de kifejezetten idegesítette a dolog. 

Ráadásul többnyire itthon ücsörgött, átmosta az agyát a délutáni sorozatfilmek ismétléseivel, mert ezek neki még mindig az újdonság erejével hatottak. És hallgathatta óraszám, hogy mennyire elcseszte az életét. Az anyja ugyanis remekül tudta forgatni az amúgy is nyílt sebben a kést, újra és újra eszébe juttatva, hogy van egy fia, aki talán meg se fogja ismerni, mire legközelebb láthatja. De ez az egész helyzet a másik pasi körül elbizonytalanította. Nem akart Emmáéknál túl sűrűn nyüzsögni, nehogy még valaki szembeállítsa a kérdéssel, hogy van-e bármi köze a támadáshoz. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy az is túlságosan feltűnő, ha a lassan múló hetek során egyszer sem jelentkezik, hogy Tonyt láthassa. Utálta a saját bizonytalanságát, amely bebizonyította, hogy se nem dörzsölt, se nem profi. Képtelen érzelemmentesen cselekedni. Mindennap a telefon után nyúlt legalább egyszer, hogy felhívja Emmát és egy találkozót sírjon ki tőle. Aztán mégsem hívta fel. Nem akarta hallani a volt felesége szemrehányását, a gyanakvását, az aggódását, hogy rossz hatással lehet a saját fiára. És nem akarta látni, ahogy egy másik férfi miatt aggódik, talán sejtve, hogy neki is köze volt a dologhoz. Felhívta Salvatorét, de az a kis pöcs is kimentette magát, hogy nem ér rá az ő unalmát elűzni, mert éppen a főnöknőjével van. Rosa meg az a görcs férje érkeztek és kényszeredetten elnyomta a cigijét, mert a sógora mindig asztmás rohamot kapott a füsttől. Vittorio pedig hálásan kezdett bele a beszédébe, amit nyilvánvalóan napok óta gyakorolt. Munkát szerzett a felesége öccsének, és ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor végre őt is valakinek nézték ebben a családban.

2 megjegyzés:

Gabó írta...

Ez volt az átkötő fejezet gondolom, és jön majd lassan a finálé.
Csak egyetlen egyszer karmoltam le magam majdnem a fejezet alatt, mikor a sérült borda, sérült tüdő kombós pasi húzódszkodott az ajtófélfánál. XD
Akkor tehát valszeg közben sem jött meg az esze! XDDD
Köszöntem! <3

rhea írta...

Gabó :))
Ez olyan vihar előtti csend fejezet volt. Legalábbis nekem.
Köszi Jutkám, várom a történéseket.
pusza