Mindenki egyért, egy érte - 27. rész

Robert a lehajtott fejjel, félig elfordulva az infúziós tasakot szerelő nővért figyelte. Nem látta jól az arcát, de valahogy ismerősnek tűnt. Túlontúl is ismerősnek. Amikor belibbent a szobába, ő alighanem éppen elszunyókált, de a halk neszre felébredt és most kíváncsian vizslatta a lányt. Megköszörülte a torkát, mire a nővér ránézett és a fiú majdnem elnevette magát. Igaz, kínjában. Ilyen nincs! -Julia, tényleg te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve, mire a csinos, szőke hajú lány vállat vont.

-Kicsi a világ!

-Ja, az tényleg kicsi. – sóhajtott Robert. Julia Romanot a nagynénje mutatta be neki majd másfél évvel ezelőtt, mondván, a szép olasz lány Milánóból érkezett és eléggé elveszett még a városban. Segítsen neki gyökeret ereszteni. Hát, segített. Aztán jó néhány hét és összegyűrt lepedő után Robert már nem tudta és nem is akarta tovább áltatni a lányt azzal, hogy hosszabb távra tervez vele, ezért finoman megkérte, hogy a továbbiakban legyenek inkább barátok. Julia, akkoriban nyilván nem ezt az ötletet várta tőle, megsértődött és egészen a mostani pillanatig nem is látta. 

-A hosszú lábujjaidról még mindig megismertelek volna. – fricskázta meg a lány a kilógó testrészt, miután az infúziót a helyére akasztotta és bekötötte a kanülbe. Robert önkéntelenül is behúzta a lábát az érintése elől a vékony takaró alá.

-Hát, gondolom, amióta itt vagyok, láthattál más ismerős testrészt is – fintorgott kínban égve – nyilván tisztába kellett tenni, amíg öntudatlan voltam.

-Nem én voltam a szerencsés, hanem az éjszakások –grimaszolt Julia, miközben gépiesen kitakarta a fiú mellkasát és ellenőrizte a kötést. –Csak ma reggel, amikor átvettem a műszakot, mesélték a lányok, hogy a hármasban egy szívdöglesztő pasi fekszik, akit az éjjel műtöttek. És igen... elsütötték a viccet, hogy akinek ilyen hosszú lábujjai vannak, annak egyéb testrészei is arányosak...

-Jézusom! – pirult el sóhajtva a fiú, mire Julia hűvös arca is felderült.

-Nyugi, nem mondtak ilyesmit... a szívdöglesztő rész azonban igaz volt. ...Azt mondják, kiraboltak és úgy sérültél meg. – folytatta a beszélgetést és mivel dolga már nem volt több, leült a fiú ágya melletti székre.

-Hát, valami ilyesmi történt, igen. – fintorgott Robert.

-Azt hittem, meg tudnád védeni magad egy utcai suhanccal szemben. Ezekkel az izmokkal...– simított végig a fiú meztelen bicepszén, amely annak idején olyan erősen tudta magához szorítani a szenvedély hevében, hogy még most is elakadt a lélegzete az emlékezéstől. 

-Váratlanul lepett meg, reagálni sem tudtam, mert elsőre lecsapott. – vonta meg a vállát a fiú. Julia érintése már nem hatott rá olyan borzongatóan, mint sok-sok hónappal ezelőtt. Lehet, hogy a lány a városban kis elveszett, szende virágszál volt akkoriban, de az ágyban egy vadmacska. Szép volt, de elmúlt, mint ahogy a rá gyakorolt vonzereje is. Szerencsére – nyelt nagyot. Aztán a támadásra gondolt,... hogy valóban magasabb és talán erősen is Ricardonál. Hogy a fenébe tudta így kiütni? 

Julia az ablak felé nézett, mert attól tartott, ha Robertre néz, nem tudja kibökni a kérdést, ami az óta a pillanat óta foglalkoztatta, hogy megtudta, itt fekszik a gondjaira bízva. Másfél év telt el a szakításuk óta, de még mindig zakatolni kezdett a szíve pusztán attól, hogy itt fekszik előtte a kórházi ágyon. Nem a leghősibb pózban ugyan, de annál kívánatosabban. Bárkivel ismerkedett meg az eltelt hónapokban, önkéntelenül is Roberttel hasonlította össze őket és rendre vesztesen kerültek ki ebből az összehasonlításból. Ha már a sors szeszélye így a kezére játszott, egy próbálkozást mindenképpen megért, hogy a kérdését feltegye.

-Jársz valakivel?

Robert mély levegőt vett. Sosem gondolta volna, hogy másfél év múlva is majdnem ugyanazokat a kérdéseket kell majd megválaszolja, mint annak idején, legalábbis majdnem olyan kínos lesz a helyzet. Akkor is az őszinteségben bízott, most sem akart mellébeszélni.

-Igen. Tulajdonképpen együtt is élünk. – vallotta be, megkockáztatva, hogy Julia esetleg beletol valami injekciót az infúzióba, amitől vagy a futkosóra kell majd járnia, vagy csak simán mozgásképtelenné válik.

-Oh... hallatszott a gyenge kis meghökkent sóhaj, aztán a lány felpattant. –Nekem mennem kell. Ha bármi gondod van, ott a nővérhívó gond.

Már majdnem az ajtónál járt, amikor a fiú hangja utolérte.

-Ne haragudj! Nem tudom, miért éreztem úgy akkoriban, hogy ez nem működne. Te minden szempontból tökéletes lehettél volna, csak valahogy mégis hiányzott a szikra. Hidd el, jobban jársz, ha a megfelelő sráccal akadsz össze!

Julia biccentett, de nem válaszolt, aztán kilépett az ajtón. Mit mondhatott volna? Hogy az a tökéletes srác, akit ő ezer százalékig a megfelelőnek érzett már másodszor mondja a szemébe, hogy ő nem volt az igazi? És hogy annyi hónap elteltével ez megint legalább annyira fájdalmasan érintette? ...A lift felől egy szőke lány tartott sietősen Robert szobája felé. Julia követte a szemével, amíg a szőkeség néhány halk koppintás után lenyomta a kilincset és beslisszolt a szobába. Ő lenne az? Mit tudott nyújtani Robertnek, amit őbenne hiányolt? Megrázta a fejét, mintha ezzel szabadulni tudna a frissen újraéledt keserűségtől. Irigyelte azt a lányt, akit Robert képes volt annyira szeretni, hogy hagyja, hogy láthatatlan karikát fűzzön az orrába.

*

-Szia! – lehelte Emma mosolyogva, ahogy Robert éber szemével találkozott a pillantása. Attól tartott, aludni fog vagy kába lesz, de ha nem tudta volna, mi történt vele, akkor azt hihette volna, hogy csak lustálkodik a hófehér ágynemű közt. Még az arca is egészen rózsás volt, ezért gyorsan a homlokára simította a kezét, de nem volt lázas, csak a sápadtsága helyét egészséges pír vette át. –Jól nézel ki! – cuppantott egy csókot a fiú szájára, aki szabad kezével máris magához húzta, és megpróbált belesni a lány blúza alá.

-Te is! ...Ma is ekrüben? ...Hogy lehet valaminek ilyen hülye nevet adni? A testszín nem lett volna megfelelőbb? – morgolódott, ahogy a lány játékosan a kezére csapott.

-Nem, ma rózsaszínben – nyújtotta rá a nyelvét játékosan a lány és leült az ágy mellé, pontosan oda, ahol pár perccel korábban Julia üldögélt. Robert fején át is futott a bizarr gondolat, micsoda forgalmat bonyolít itt a kórteremben, Matt és Tom igazán irigyek lennének rá, ha tudnák, de aztán észrevette, hogy Emma szeme a játékossága ellenére is gondokkal felhőzött, úgyhogy inkább őrá figyelt.

-Mi a baj? – kérdezte és megszorított a a lány kezét.

-Aggódom, Rob. Legszívesebben felhívnám Oliviát vagy Rosát és megkérdezném tőlük, hol járt tegnap Ricardo. Szívem szerint ráküldeném a felügyelőnőt, de te  megkötötted a kezem azzal, hogy azt hazudtad neki, hogy nem tudod, ki támadott meg. Miután beszélt veled, még egyszer el kellett mondjam neki, hogy miért gondoltam, hogy Rick lehetett. És tudva, hogy te védeni akarod, én csak hebegtem össze-vissza, mint egy idióta. Elég kínos volt. Ráadásul meggyőződésem, hogy hibát követsz el. Ricardonak meg kellene bűnhődnie azért, amit veled tett.

Robert arca grimaszba rándult. Nem akart vitatkozni.

-Nem hazudtam. Csak nem mondtam el neki mindent. Nézd... nem akarom, hogy ez a dolog végképp elmérgesedjen. Most már túl vagyunk egy rosszul sikerült férfias kakaskodáson, szerintem ennyivel Ricardo is beéri. De esküszöm, ha a közeletekbe megy, ha megfenyeget titeket, akkor kitálalok a nyomozónak. Ezt akár megmondhatod a rokonainak is. Oké?

-Oké! – sóhajtott Emma és a fiú kezében tartott tenyerébe hajtotta a fejét. Amikor hajnalban hazament a kórházból, alig tudott elaludni, mert a feszültség visszafojthatatlan sírásban tört elő belőle. Aztán elszenderedett, de korán reggel az anyja ébresztette, hogy Tonyt majd ő elviszi az óvodába. Nem hagyhatta, mert az anyja ereje láthatóan fogyott, így aztán felkelt és tette a dolgát. Hazafelé elváltak a metrónál és ő idejött a kórházba. Most pedig olyan fáradtság vett erőt rajta, hogy legszívesebben bebújt volna Robert mellé az ágyba. Most kivételesen aludni. 

-Csinosak itt a nővérek. – kacsintott a fiúra, amikor már hosszú percek óta csak csendben fogták egymás kezét. Játékos évődésnek szánta, de azonnal lehervadt a mosolya, ahogy Robert nyugtalanul fészkelődni kezdett. –Nocsak, máris megvolt az első hódítás? – kérdezte, mire a fiú zavartan elnevette magát.

-Így is lehet mondani. Az egyik nővérrel régebben kavartam egy ideig. Fogalmam sem volt róla, hogy itt dolgozik, de nem sokkal azelőtt ment ki a szobámból, mint ahogy te megérkeztél. És nem sokkal azelőtt szakítottunk, mint ahogy téged megismertelek. Még hasonlítotok is. Szőke. Julia a neve.

-Oh... – nyelt nagyot Emma. –Kicsi a világ.

-Ő is ezt mondta. – kunkorodott felfelé a fiú ajkának íve.

-Mikor jártatok? – érdeklődött a lány és Robert már bánta, hogy többet mondott, mint amennyit kellett volna.

-Hónapokkal azelőtt, hogy veled megismerkedtem. Egy olasz lány. Egy ideig eljárogattunk, aztán finoman szakítottam vele.

-Hogy a fenébe lehet finoman szakítani? – horkant fel Emma.

-Őszinteséggel. – motyogta Robert, mire a lány úgy nézett rá, mint akinek elment az esze.

-Na, ide figyelj, nagyfiú! Azt hiszem, még mindig nem tudod, hogy működünk mi nők. Az őszinteséget mindenek felett szeretjük, ha olyasmit jelent, hogy dícséred az alakomat, a hajam színét, a csókom édességét, de kifejezetten utáljuk, ha a szemünkbe vágják, hogy nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy a kapcsolatunk folytatódjon. Úgyhogy most itt ünnepélyesen megkérlek, ha szakítani akarsz, hazudj valamit. Valami hihetőt. Valamit, ami miatt utálhatlak majd, de ne mondd meg nekem őszintén, hogy már nem akarsz engem. Oké?

-Oké. – bólintott nagy komolyan a fiú, mire Emma meggondolatlanul a hasára csapott. Robert nyögve görnyedt össze, mire Emma falfehér lett.

-Édes istenem, de hülye vagyok! Ne haragudj! Istenem, a sebed! Rossz helyre ütöttem, ugye? – emelte fel a takarót, de Robert a keze után kapott.

-Nyugi! Nem a sebre ütöttél, csak ijesztgetlek. És csak azért mondtam, hogy oké, mert nem akarok veled olyasmiről vitatkozni, amire soha az életben nem fog sor kerülni. Nyugodtan beleegyezhetek olyasmibe, amit soha nem akarok megtenni. Szeretlek, Emma! – sóhajtott Robert és a lány egész egyszerűen nem is tehetett mást, mint hogy higgyen az őszinte szemeknek és a csókjára szomjazó kissé elnyílt szájnak. Megitatta.