"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. november 21., péntek

Mindenki egyért, egy érte - Befejező rész



Az este jó hangulatban telt. Szerelmes hangulatban. Ültek a kis olasz vendéglő legjobb asztalánál, s bár eleinte Emmát kicsit feszélyezte, hogy a személyzet régi ismerősként, mi több, a kedves rokonnak kijáró extra figyelemmel kényeztette őket, de aztán feloldódott és csak Robertre figyelt. Robertre, aki ma este valahogy más volt, mint egyébként. Túlságosan sokat beszélt, már-már kényszeresen, de mivel imádta a hangját, hagyta, hogy a lágyan görgő mondatok átmossák és elzsongítsák. Amikor végeztek a vacsorával, amit a fiú meg sem rendelt, csak rábízta Normára a menü összeállítását, és már az ízes, de koffeinmentes kávé üres csészéit is lepakolták fürge kezek az asztalról, a fiú felállt és némi tétova toporgás után kimentette magát. 

Emma üldögélt a puha fények között, amit az asztalokon imbolygó kis gyertyafények kölcsönöztek a hangulatos helyiségnek, álmodozva nézte a régi fényképek fekete-fehér fotóit a falakon. Róma, Nápoly, Firenze, Velence ... megannyi csodás helye a világnak, ahová sosem fog eljutni. Európa lesz az ő beteljesületlen álma. Párizs és a többi nagyváros, amelyeket a történelem- és földrajzkönyvekből ismert és amelyek szirénénekükkel hívogatták az álmaiban. Gyerekként mindig is úgy képzelte, hogy bejárja Európát, aztán ezek a tervek elakadtak valahol a gyerekkor és a felnőtté válás határán egyetlen meggondolatlan este büntetéseként. Soha nem gondolt úgy a fiára, mint aki miatt meghiúsultak az álmai, hiszen Tony tehetett erről a legkevésbé, de azért a  vágyakozás benne élt és keserű volt a tudat, hogy hagyta magát sodortatni a sors szeszélyével, képtelenül arra, hogy maga irányítsa a sorsát.
Robert olyan sokáig maradt el, hogy már-már aggódni kezdett. Robert! Ő volt az első igazán jó dolog az életében. A vele való találkozás keltette életre a reményt, hogy talán mégsem csak a mindennapi taposómalom az osztályrésze, amíg egy távoli, de rohamtempóban közeledő napon a fia majd elé áll és bejelenti, hogy megkezdi a saját, önálló életét. Akkor pedig ott fog állni magányosan. De nem. Roberttel egy egészen új élet lehetősége csillant fel előtte. Ebben úgy hitt, mint mások a vallásukban, és kizárta elméjéből még az anyja intelmeit is, aki időnként figyelmeztette, hogy ez az együttélés a fiúval csak a másik számára egy kényelmes megoldás, de semmiféle elköteleződést nem jelent, és jobb lenne, ha nem élné bele magát valamibe, amit senki nem garantált neki. 

Úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy a késő esti zsongás elhalkult körülötte, és valami izgatott, várakozásteljes csendnek adta át a helyét. Csak arra rezzent össze, ahogy egy szál vérvörös rózsa bársonyos szirma cirógatja meg a karját, hogy magára vonja a figyelmét. Robert állt mellette, aztán ahogy rámosolygott és a virágért nyúlt, a fiú féltérdre ereszkedett mellette. Emmában bennakadt a levegő. A mozdulat olyan egyértelmű volt, hogy úgy érezte, egész egyszerűen belehal, ha nem az történik a következő percben, amit történni remélt.

A fiú, aki egész este az ékesszólásával szórakoztatta, most hirtelen elvesztette a szóvirágokat, amiket gondosan fűzögetett már napok óta. Csak nézte a lány remegő száját, a szemeiben gyűlő ragyogó könnycseppeket és nagyot nyelve a kezéért nyúlt. Kicsit szerencsétlenkedtek, mert Emma nem akarta elengedni a rózsaszálat, mintha az  lenne minden, amit kaphat, de végül az ölébe fektette és hagyta, hogy Robert a két kezét szorongassa gyengéden.
-Mondj igent és a legboldogabb férfivá teszel nemcsak ebben a teremben, de az egész világon! – suttogta Robert és Emma csak pislogni tudott, mert a torkában keletkezett gombóc lehetetlenné tette, hogy akár csak azt az egyetlen boldogító szócskát is kinyögje. Ugye nem érti félre? Ugye Robert tényleg azt kéri, hogy legyen a felesége? Az nem lehet, hogy végre egy álma itt és most valóra válni készüljön. A gondolat annyira képtelennek tűnt, hiszen a fiú soha, még a viccelődés szintjén sem hozta ezt szóba korábban, de annyira hinni akart benne, hogy leküzdötte a megilletődését és nagy nehezen kibökte: Igen.
 
Robert megkönnyebbülten húzta magához és a szájára tapadt. Csókolta kifulladásig, nem törődve a körülöttük felcsattanó tapsviharral, aztán lassan kibontakozva ebből a térdeit kínzóan próbára tevő pózból, felegyenesedett. Büszkén, boldogan nézett körül, Norma ragyogó mosolyát keresve, de a nagynénje csak a szemeit forgatva ütögette a csípőjét. A fiú elpirulva eszmélt rá, hogy a nagy izgalomban valami nagyon fontosról megfeledkezett. De most már milyen hülyén nézne ki, ha újra letérdelne a szék mellé – gondolta grimaszolva, aztán inkább felhúzta Emmát és előkotorta a zsebéből a kis ékszert. Az anyja gyűrűje volt, az egyetlen ékszer, ami utána maradt. Akkor hordta csak, amikor az apja megkérte a kezét, aztán a foglalkozása miatt, majd az apró baba miatt egy dobozban őrizgette. A kő most, kiszabadulva a sötétségből, felszikrázott a gyertyák lángjánál, mintha kíváncsisága tüzelné, hogy ki lesz az új gazdája. Emma ujján úgy pihent meg, mint ami végre hazatalált. 

A pincérek pezsgőt hordtak szét az asztaloknál és a vendégek, örülve az ingyen italnak, és megihletve a romantikus hangulattól, valóban együtt örülve a fiatalokkal, hangos ovációval kívántak nekik sok boldogságot. Emma nem is nagyon látta, hallotta a körülötte hullámzó sokaságot, csak Robert szemét látta, amely ragyogott a boldog elégedettségtől; a halvány mosolyt a szája szegletében, ami biztosította róla, hogy az este még messze nem ért véget a számukra. Norma ölelgette meg őket, aztán Giancarlo bukkant elő a konyha felől a kezét törölgetve és atyaian hátba vágva az unokaöccsét. Sok boldogságot kívántak nekik, ők pedig csak egymást látva, integetve búcsúztak az ünneplő közönségtől. 

Otthon már csend volt, Norah aludt, Emma vetett egy pillantást a fiára is, aztán kézenfogva a saját szobájukba vonultak, ahol egy hatalmas csokor rózsa - annak az egy szálnak a társai várták őket. Kérdőn nézett a fiúra, aki a vállát megvonva bontogatta máris a ruhájából.
-Nem akartam, hogy a taxiban ezzel a kazallal legyél elfoglalva, ne velem. – cuppantott egy hangosat a kibukkanó női vállra, nem hagyva megzavarni magát semmitől, ami a vágyai útjába állhatott volna.
Talán a kései kávé tette, talán az izgalom, amit a Nagy Kérdés generált, de bármennyire is hajszolták egymást a kielégülés felé, a fáradtság messzire elkerülte őket. Összesimulva élvezték a gyönyör lassan csituló remegését és Robert szeme előtt felrémlett az a néhány hosszú perc, amíg Norma bátorításával újra és újra elismételte magában a mondandóját, amit a pillanat hevében aztán olyan egyszerűen és lényegretörően adott elő. A szíve megállt dobogni, amíg Emma késlekedő válaszára várt, aztán a vér egy zuhatag erejével öntötte el újra az ereit, amikor a lány végre kibökte az Igen-t. Kíváncsi lett volna rá, vajon miért tétovázott és végül miért döntött úgy, hogy megszabadítja őt a bizonytalanság gyötrő félelmétől.

-Miért mondtál végül Igen-t? – kérdezte halkan, mire Emma lustán cirógató keze megállt, pont a szíve fölött.
-Miért? Azt vártad, hogy Nem-et mondok majd? – kérdezte kacéran, de azért izgatottan zakatoló szívvel.
-Jézusom, dehogy! – hörrent fel a fiú. –Csak olyan sokáig tétováztál a válasz előtt, hogy már azt hittem, óriási lebőgés lesz a romantikusnak tervezett lánykérésből.
-Nem tétováztam, csak megleptél és elakadt a hangom... pontosan úgy, mint amikor ezt csinálod – sóhajtotta Emma, ahogy a fiú a válaszát meg sem várva újra birtokba vette a testét.
Újabb szünet állt be a beszélgetésben, mert a szavak, amiket egymás fülébe súgtak, nem képezték részét egyetlen társalgási témának sem, csak és kizárólag a szenvedélyük hangjai voltak... halk hangok a szomszéd szobákban alvókra való tekintettel, de igaz hangok.
*
A szülőszoba maga volt a káosz. Emma nyögött, a bába pergő olasz nyelven mondta a magáét, Robert angolul imádkozott, közbeszúrva néhány olasz kifejezést, amit önkéntelenül is elsajátított az elmúlt órákban. Megfogadva, hogy ennek a kínnak soha az életben nem teszi ki többé a feleségét. Az orvos folyamatosan mondta a magáét, a fiú nem is sejtette, hogy vajon a személyzetnek szóló, vagy Emmát bátorító instrukciókat sorolt-e.  Ebbe  hangzavarba érkezett hangos visítással Elena Rose Daponte. 
A hangulat azonnal szinte eufórikussá vált, a bába két puszit nyomott Emma arcára, ami tekintve, hogy valami távoli ágon Robert unokatestvére volt, nem is volt meglepő, az orvos olyan elégedettséggel vigyorgott, mintha különösebb köze lett volna a történésekhez, a nővérek nevetgélve mutatták az újdonsült szülőknek a pici bömbölőt babát, aztán elvitték rendbe tenni, Emma csak sírt a kimerültségtől és  a boldogságtól, Robert pedig, hogy megússzon egy nagyobb esést, inkább térdre esett a szülőágy mellett és úgy csókolta a felesége kezét, mely még mindig a szülőágy szélét szorongatta. Még életében nem élt át ilyen felzaklató eseményt, amely egyszerre volt félelmetes és felemelő. Még az esküvőjük sem volt ilyen, mert bármennyire is bensőségesnek tervezték, végül óriási esemény kerekedett belőle. Mindenki őket ünnepelte, ők pedig megilletődötten, kissé elveszve álltak ebben a kavalkádban, mint akik nem is értik, mi történik velük. Hiszen ők nem akartak mást, csak boldogok lenni és ahhoz még a papírra sem lett volna szükségük. De végül hagyták, had sodorja el őket is az ünnepélyes hangulat és a felhőtlen öröm, amúgy olasz módra. Most ugyanez a közös öröm vette körbe őket, mintha egy nagy család lett volna tanuja életük egyik legmeghittebb pillanatának.

Pedig kemény időszakon voltak túl, mert Robert olyan álláslehetőséget kapott, amelynek a vállalása nehéz döntések sora elé állította őket. Emma el sem akarta hinni, hogy Robert Európába akar költözni, nevezetesen Firenzébe. Egyik éjjel a nyugtalan öröm nem hagyta aludni, amiért régi álma válhat ezzel valóra, máskor pedig görcsölve virrasztott, minden létező ellenérvet felsorakoztatva. Újra meg kellett vívniuk a maguk csatáját még Ricardo-val is, aki először kerek perec megtagadta, hogy a fiát magukkal vigyék a tengeren túlra. És ott volt Norah, aki máris boldogtalan, magányos jövőt vizionált magának, még véletlenül sem feltételezve, hogy a fiatalok számolnak vele és a segítségével. Robert barátai is nehezen emésztették meg, hogy a három muskétás útjai, ha nem is örökre, de bizonytalanul hosszú időre szétválnak. Matt időközben szakított Joannával, aki egyre kevésbé tudta feldolgozni, hogy a munkájával akár veszélybe is sodorhatja a partnerét; így aztán a csalódott fiú teljes erejéből a sportnak szentelte magát. Sutba dobva a közgazdász végzettségét, edzői tanfolyamra iratkozott be, megtalálva a szívének igazán kedves területet, ahol kibontakoztathatja a tehetségét. Tom, meglepve önmagát, az iskola vezetését és a környezetét egyaránt, az egyetemen maradt. Hogy ebben a döntésében mekkora szerepe volt Monica Lewisnak, a rektor titkárnőjének, akivel mostanában minden szabad percét töltötte, ezt még korai lett volna megmondani, de a fiú úgy döntött, itt az ideje, hogy ő is komoly mederbe terelje az életét, ha már a barátai képesek voltak meghozni ezt a döntésüket. Ráadásul Monicának veszettül karcsú bokái és izgatóan intellektuális humora volt.

Roberték végül egy rohamtempóban lebonyolított költözködéssel berendezkedtek Firenzében, amely úgy fogadta be őket, mintha a város szülöttei lettek volna. Ricardo időközben belátta, hogy a távolság önmagában nem fogja eltávolítani a fiától, és cserébe a ritkább láthatásért, Emmáék biztosították neki, hogy alkalmanként sokkal hosszabb időt tölthessen a gyerekkel. Időközben megismert egy lányt, aki szerette őt annyira, hogy tudja és akarja kezelni ezt a helyzetet, így aztán a kedélyek megnyugodtak. Ahogy Robert beilleszkedett a munkahelyén és Emma az anyjával vállvetve a tősgyökeres olasz belvárosi környezetben, Tony az óvodában a sok pergő nyelvű barátságos kiskölyök között, ahogy lecsillapodott a hisztéria, ami ennek a hatalmas változásnak a természetes velejárója volt, egyszer csak titokzatos reggeli rosszullétek és furcsa esti menük ütötték fel a fejüket. 

Emma boldog izgatottsággal várta az alkalmat, hogy meglephesse a hírrel a férjét, aki aggodalmasan figyelte a rendszeres rosszulléteket. Aztán egy nap egy hosszúkás, lapos doboz feküdt a férfi terítéke mellett a vacsoránál. Kíváncsi tekintetére Emma hamiskás mosollyal rántotta meg a vállát.
-Ma egy éve érkeztünk meg. Gondoltam, megünnepelhetnénk.
Norah az asztal túloldalán a szalvétába rejtette a mosolyát, miközben a férfi óvatosan kibontotta a csomagolásból az elegáns dobozkát. Kinyitotta, aztán értetlenül nézett Emmára. A selyempapírban egy pár elegáns fekete zokni feküdt. Robert kissé csalódottan tolta félre a dobozt. Ennél azért valamivel fantáziadúsabb ajándékra számított, még ha ő maga nem is emlékezett meg az alkalomról. Emma a doboz után nyúlt és visszatolta a férje elé.

-Én azért alaposabban is megnézném... – mondta, miközben ujjai szinte vitustáncot jártak és alig tudta visszafogni magát, hogy ne ő maga leplezze le a meglepetést. Robert megadóan kiemelte a nevezetes fuszekliket a dobozból és játékosan meglóbálta az asztal fölött. Közben észrevette, hogy élénk felirat ékeskedik rajta, valahol a bokarész körül. Homlokráncolva bogarászta ki a hímzett olasz nyelvű feliratot: Apa leszek

Sokkolt arckifejezéssel olvasta el újra és újra, aztán az arca felderült, ahogy Emma csillogó szemébe nézett. Ő a maga részéről eddig is annak érezte magát Tony mellett, még ha tiszteletben is tartotta Ricardo előjogait, de ez a néhány szócska most arról árulkodott, hogy a nő szíve alatt, akit mindenkinél jobban imádott, egy új élet rugdalózik. Egy élet, amely tőle eredt és akit máris szíve minden melegével szeretett. Ennyi kellett csak, egyetlen rövidke mondat, és a világ máris új dimenziókat nyitott meg előtte.
Mindenki egyért, egy érte... Valamikor régen a három muskétást egyetlen cél vezérelte: keresni az élet könnyebb, vidámabb oldalát. Aztán megjelent Emma, és vele a változás, amely lassan mindegyikükre hatással bírt, de mindenekelőtt Robertre, akinek az életcélja onnantól az lett, hogy a lányt boldoggá tegye.


VÉGE!

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!

Ez a vége megint egy kissé cukorszirupos lett, ahogy igyekeztél minden szálat elvarrni és mindenkit boldoggá tenni. Nekem bőven elég lett volna a múltkori fejezet mint "vége". Ne haragudj hogy ezt mondom, de ez az utolsó rész kicsit sablonos lett. :/

Nem akarok beleszólni, mert a te gondolataid, de mi lenne, ha egyszer a főszereplődet Istvánnak hívnák, Egerben élne, és nemrég tudta volna meg, hogy van egy 17 éves lánya, Kata. És nem egy nő-férfi, hanem egy lány-apa kapcsolatot írnál le. Ez most csak egy hirtelen ötlet, nyilván. De csak magamat ismétlem, tudnál te ennél sokkal mélyebbet, megrázóbbat, elgondolkodtatóbbat írni.

Félreértés ne essék, én szeretem ezeket a kis love storykat, reggelente alig várom, hogy olvashassam. :)

Puszi, Porcica

Golden írta...

Vállalom a cukorszirupot! Ha egészen le akarom egyszerűsíteni a „mentegetőzést”, akkor tulajdonképpen ezért írom ezeket a történeket.
Az van ezekkel az írásokkal, hogy én magam is kedveltem a megjelenésüktől fogva a Júlia,Romana,Tiffany és társai kis füzetkéket, nyilván fel is szedtem a stílusukból valamennyit, meg alapvetően is romantikus beállítottságú vagyok. Komoly témákat írni nehéz (nem mintha a könnyedebbet sokkal egyszerűbb lenne) és sokszor írás közben én magam is átélem a történetet, úgyhogy nyilván ösztönös a menekülés a vidám, szerelmes hangulat felé a komor, lélekmarcangoló helyett. Néha még így sikerül belecsempészni a világ fájdalmából, mert persze ezek a dolgok engem sem kerülnek ki, nem is hinnétek hányszor bukkan fel valami apró morzsa a magam problémáiból. Terápia az írás, és én nem hiszek abban, ha sokat boncolgatom a problémát, az közelebb visz a megoldáshoz... az ember örül, ha háríthat, legalábbis az olyan struccpolitikát folytatók, mint én.
Az is igaz, eleddig az élet megkímélt a nagy tragédiáktól, most még a kicsiket is képes vagyok magam előtt felnagyítani. Nyilván más lesz a helyzet, amikor megtapasztalom, milyenek az igazi problémák. Szóval, talán ez is egy magyarázat arra, hogy például „István és az ő lázadó kamaszlánya, a napi gondok” nem szerepelnek az írásaimban. Ahogy tegnap olvastam a FB-on egy posztban: „Amikor úgy érzem túl sok a valóságból, akkor kinyitok egy könyvet.” Én viccesen azzal a megjegyzéssel osztottam meg, hogy „...vagy írok egyet.” És számomra, ha a valóságtól menekülök, akkor még mindig a rózsaszín felhő az, ami könnyed kikapcsolódást biztosít. Igaz, időnként belemerülök valami nehezebben feldolgozható irodalmi élménybe is, mert azért a „minőségnek” is meg kell adni, ami megilleti.
Egy szó mint száz... próbálkozom más stílusú írásokkal, de őszintén szólva ritkán sikerül teljesen magam mögött hagyni a romantikát. Még nem adtam fel és nagy elszántsággal dolgozom egy novella gyűjteményen. Apró szépséghiba, hogy ez is csak egy szívemnek különösen kedves téma – Velence – köré rajzolva működik.

Kitty írta...

Szia!
Kár hogy vége, imádtam ezt is.
Remélem van még jó néhány történeted, mert én írni nem tudok, de szívesen olvasom mások írásait. Már az előzőeket is mind el olvastam. Várom a következőt, csak így tovább.

rhea írta...

Drága Jutkám, köszönöm! :)
Én szeretem ezeket a kis rózsaszín felhőcskéket, amik az írásaid olvasása közben beborítanak. Addig a pár percig legalább úgy érzem, hogy minden szép és jó. A való életben úgyis van szmötyi dögivel.
Azért bevallom szívesen olvasnék egyszer egy olyan történetet, ami nem házassággal és gyerekkel végződik. Természetesen boldog befejezéssel, de ez a két dolog nélkül.
Várom az újabbat....mikor hozod? :))))
köszönöm, pusza <3

Golden írta...

rheám, ezzel a kívánsággal el is döntötted, hogy melyik írással folytassam ;) Nagy felelősség ;)
Azt hiszem, hétfő reggel, mert úgy látom, hétvégenként a többségnek jobb dolga van, mint blogot olvasgatni :) A stat alapján nagyon sokan hét közben pótolnak ...

Gabó írta...

Valami gond van a gyermek és a házasság intézményével, mint olyannal Rhea? XDDDD
Oké csak viccelek! ;)
Talán azért jó ha ezek is benne vannak, mert így igazán kerek a történet. Ennyi erővel akármelyiket akármikor abba is lehet hagyni. Összetalálkoztak és szerelem, majd finitó?
Na erre kíváncsi leszek! O.o
Szóóóóval csak hétfőn lesz friss? Vagy benéztem valamit?
*türelmetlen szmájli
Jahh...bocsi...szerettem ezt a történetet (is)! A lényeg majdnem lemaradt! :D

csez írta...

Köszi, jucus!
Most már nyugodtan alhatok ;)

zso írta...

Nos egyet kell értenem Porcicával. Nekem is kissé kerekre sikeredett. Szerintem nem feltétlen kell elvarrni minden szálat, hagyhatnád az olvasóra, hogy maga fejezze be, vagy gondolkodóba ejtse./ ezt ne vedd okoskodásnak tőlem, csak egy szimpla vélemény.:)
Vagy ha már ennyire elmondtad az összes "mellékszereplő" további életét/ Monica Lewis XD /, akkor már bevehetted volna a csapatba a kapitányt és a vízhordót, Noraht és Ricardot.:)
Remélem nem bántalak meg a komimmal, mert nem az a célom... és okoskodásnak sem vedd, hiszen ez a te történeted, a te szereplőid, a te lelkivilágod és lelkiállapotod.
Köszönöm, puszi és ölelés.
Már volt egy előző komim is, de elment a net és remélem sikerült újra mindent leírnom, ami eszembe jutott./ vagy ez csak nekem öröm? XD