"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. november 3., hétfő

Mindenki egyért, egy érte - 22. rész



Az első napok nem voltak feszültségmentesek. Robert idegenül érezte magát a lakásban. Hiányzott neki a késő esti  lazulás a fiúkkal, mert itt sokkal szigorúbb volt az esti menetrend. Korai vacsora, gyerekfürdetés és némi lábujjhegyen járás, amíg Tonyt elnyomta az álom. A korábbi fiúlakás után a rend és a nőies cicoma szokatlan volt a számára. Az étkezőasztal terítőjére hullott morzsák éppúgy kínos érzéssel töltötték el, mint a kanapén példás rendben sorakozó díszpárnák, amelyeket Norah mindig pedánsan megigazított, ha valaki, többnyire Robert széttúrta őket. Néha már Tonyban bízott, hogy csinál egy kis rendetlenséget, amiben végre ő maga is visszanyerné a magabiztosságát, de a gyereket meglepően jól dresszírozta a nagyanyja. Vendégségbe érkezőnek érezte magát, akit mihamarabb szeretnének újra az ajtón kívül látni, hogy ne zavarja össze a korábban kialakult összhangot. Pedig igazából senki nem tett megjegyzést a jelenlétére, csak ő maga érezte, hogy például a fürdőszoba megosztása más dimenziót jelen, mint odaát a fiúkkal. Nem olyan marhaságokra gondolt, mint a lehajtott wc-ülőke, vagy a tubus közepén megnyomott fogkrém, esetleg egy összeizzadt fehérnemű zavarba ejtő látványa, csak maga a tény, hogy a szerelme előtt nem titkolhat most már olyan földi természetes jelenségeket, mint az anyagcseréje. Vagy amikor rányitott Emmára, és az addig jótékony homályban lévő apró titkok lepleződtek le előtte. Ahogy Emma a borotvával ügyeskedett a fanszőrzetén... Robert csak csendben becsukta maga mögött az ajtót és remélte, másnak nem lesz sürgős a parányi helyiség használata a következő fél órában. Naná, hogy az volt.  És próbált fapofával előkeveredni, miközben Norah látványosan kerülte a pillantását. 

Persze voltak kellemes adalékai is az együtt lakásnak. Mint a hangulatos vacsorák, terített asztal mellett, aztán az éjszaka sötétjében hozzá simuló meleg test. És voltak kevésbé kellemes, de végül mégiscsak élvezetes más hozadékai az új életének... a közös mosogatások meghitt beszélgetései, a Tony körüli mindennapos teendők, a házimunkákból vállalt kisebb feladatok, melyektől fontosnak érezte magát ennek a családnak az életében. A tudat, hogy ő is része ennek a kis közösségnek. És ha a Philadelphia meccsét akarta látni, hogy ne zavarja Noraht, vagy Tonyt az esti mesében, átballagott Tomékhoz és egy sör mellett feltette végre a lábát a kisasztalra és a régi hangulatban drukkolták végig a meccset; megtehette azt is. A tanulással jól haladt. Célja volt és ez felülírt benne minden korábbi belső ellenkezést. Az anyag szinte első olvasatra ragadt meg az agyában és a javításra visszaküldött dolgozattal is rekord idő alatt végzett. 

Norah – ha nem is mutatta – kicsit felhúzta az orrát, amiért a fiú meg sem várta az ítéletét. Meg ez az egész költözködés is... noha a lánya felé mosolyogva nyugtatta meg őket, hogy nincs ellenére az ötlet, magában azért kicsit sértett volt. Vagy csak csalódott, ő maga sem tudta volna megfogalmazni a két érzés közti különbséget. Úgy érezte, ő már annyira sem fontos, hogy kikérjék a véleményét, még ha azzal tisztában is volt, hogy az engedélyére végképp nincs is szükségük a fiataloknak. Sokszor a szobája ajtaja mögött tipródva gyötrődött, hogy egyáltalán előbújjon-e vagy inkább hagyja az egész lakást a fiataloknak... tudta, hogy ez hülyeség, de képtelen volt megbarátkozni a helyzettel, hogy egy fiatal férfi előtt élje a mindennapjait. A koránál fogva és a betegsége kapcsán is megvoltak a maga rigolyái, amelyeknek nem „hódolhatott” kedvére, amióta Robert áthurcolkodott a szomszédból. Pedig a fiú is mintha ugyanígy érzett volna a társaságában, igyekezett minél kevesebbet láb alatt lenni, a nap nagy részét a régi lakásban töltötte és csak olyankor jött át, ha Emma is itthon volt már. 

Ez a reggel is a szokásos módon indult. Egy gyors, közös reggeli után Emma elrobogott a fiával az óvodába, Norah elhessegette Robertet a konyhából, így aztán a fiú összeszedte a jegyzeteit és visszavonult a másik lakásba tanulni. Öntudatlanul, oda sem figyelve vágta már zsebre a lakáskulcsot, amit Emma csináltatott neki, ezzel is bizonyítva, hogy a költözése ellen senki nem emelt kifogást. Előkotorta a régi bögréjét a szekrényből, majd fintorogva öntötte ki a kávét, amit a fiúk hagytak. Már elszokott a sűrű létől, amiben majd megállt a kanál. Emma a könnyedebb ízt kedvelte, hát alkalmazkodott. Igazából nem is hiányzott neki a kesernyés forró ital, és néha vigyorogva gondolt rá, hogy Tony mellett mennyire megkedvelte a forró csokoládé édes, már-már ragacsos ízét. Miközben a laptopja fölött merengett, hirtelen arra gondolt, miért nem maradt inkább Emmánál. A lány szobájában ugyanolyan csend és nyugalom veszi körül, Norah igazán nem sok vizet zavart napközben. Óraszám olvasgatott, hímezgetett, vagy éppen valamelyik kedvenc sorozatát nézte a tv-ben, de ez sem volt zavaró, mert kifejezetten a rá való tekintettel újabban fülhallgatóval tette ezt. Ebédidőben pedig már természetes volt, hogy az asszony neki is terített.

Összecsapta a laptopot és körülnézett a régi szobájában, ami mostanra személytelenül üressé vált. Minden, amitől Robert Daponte kis zuga volt, mostanra már a másik lakásba költözött. Elöblögette a csészéjét és a kulcscsomót előbányászva benyitott a másik lakásba. Feltűnően nagy volt a csend, először azt hitte, Norah elment valahova. Nem lett volna szokatlan ez sem, hiszen vagy vásárolni, vagy valamelyik barátnőjével találkozni máskor is a délelőttöt választotta. De ez a csend most valahogy mégis baljósabbnak tűnt. A kabátja a fogason lógott, tehát itthon kellett lennie. Talán elszunyókált – nézett Robert az órára, amely egyszerre szolgált mindenféle információval, naptárként és hőmérőként is szolgálva. Délelőtt tíz óra volt. –Norah! – szólalt meg tétován, de nem érkezett válasz.
*
Norah Bradley akkurátusan összehajtogatta a konyharuhát. Körülnézett. Mindenütt rend volt, a konyhában, a kis étkezőben, a nappaliban is. A lánya szobájába nem nézett be. Semmi köze hozzá, hogy a fiatalok által összedúlt ágyat rendbe tette-e valaki. A fürdőszobában látta, hogy Emma már szétválogatta a mosnivalókat, és egy percre arra gondolt, meglepi vele, hogy elindítja a mosást, aztán elbizonytalanodott... Robert holmija is benne lehet. Egy dolog közös lakásban élni vele, és egy egészen más dolog a személyes holmija közt turkálni. A szobájába ment, hogy az éjjeli szekrényről kihozza a könyvet, Dan Brown Inferno-ját, amit mostanában olvasott. Alicia ajánlotta neki a könyvet, aki Velence nagy szerelmese volt és általában Olaszországé. Azt mondta, hogy a történet szinte csak másodlagos, az egész egy nagy kirándulás Firenze és Velence utcáin, rengeteg irodalomtörténeti és más információval. Összességében valóban érdekes volt, még ha maga az alapgondolat sötét álmokat hozott is neki néhány nyugtalan éjszakán. Nem szerette az ilyen világvége víziókat, főként, ha ennyire realisztikusnak is tűntek, de most már tudni akarta a végét, reménykedve a közelgő nyilvánvaló jó fordulatban.

Megszédült és rögtön utána olyan heves szívdobogás vett erőt rajta, hogy kezével tétován kapott kapaszkodó után. Leroskadt az ágy szélére és szívére szorított kézzel próbált mélyeket lélegezni. Robert! – jutott eszébe a segítség, és szeme a mobilját kereste, hogy rácsörögjön. Nem tudta, hogy képes lenne-e szavakat formálni az ajkával, mert momentán csak fájdalmasan sóhajtani tudott, de tudta, a csörgés már önmagában riasztaná a fiút. Aztán egy kósza, komor gondolat vert fészket az agyában. Nem fog szólni! Ha így kell lennie, hát legyen Így! Annyi probléma megoldódna ... és tulajdonképpen sokkal fájdalommentesebb lenne, mintha megvárná, hogy a betegsége kiújuljon. És ezzel a gondolattal lehunyta a szemét, várva, hogy a szorítás a mellkasában valamilyen ... bármilyen módon enyhülni kezdjen.
*
Robert az asszony szobája felé nézett. Az ajtó nyitva volt, de onnan sem érkezett semmiféle motoszkálás nesze. Már majdnem rántott a vállán egyet, elfogadva a furcsa helyzetet, amikor mintha egy gyenge nyögésszerű hangot hallott volna. Lepakolt a kezéből mindent az étkező asztalra és két lépéssel az ajtónál termett. A látványtól a vér is meghűlt az ereiben. Norah az ágyon feküdt, kissé természetellenes, kitekeredett pózban. Láthatóan nem is próbált kényelmesen elhelyezkedni, sokkal inkább úgy festett, mint egy erőtlen rongybaba, amit a gazdája hanyagul az ágyra dobott. Ösztönösen a segélyhívó számot nyomta be elsőre, aztán az asszony mellé térdelt és gyengéden megrázta.
-Norah!Norah! – szólongatta ijedt gyengédséggel, mire az asszony kinyitotta a szemét. Úgy látszik, elvesztette az eszméletét, mert az elmúlt percekre nem is emlékezett, a fiú hangja hívta vissza valami sötét helyről, nem hagyva, hogy elengedje ezt a fájdalmas világot. Hallotta, ahogy Robert beszél valakivel, bemondja a címet és az elsőre tapasztaltakat, az ő életkorát, aztán lehunyta a szemét és megint az ájulással küzdött. A mellkasa már nem fájt annyira, de szinte a teljes testében zsibbadtságot érzett. Közben Robert félredobta a telefont és melléült az ágyra. Érezte, hogy besüpped a teste mellett az ágy a nehéz férfitesttől, és egy erős kéz meglepő gyengédséggel felemeli a fejét. 

-Norah! A szentségit! Ne adja fel! Akarjon küzdeni! – suttogta a lágy hang a hozzá nem illő keménységű szavakat, miközben a haját kotorta ki az arcából néhány hosszú ujj. Nem értette, hogyan tapadhatnak hajszálai  a bőréhez nedvesen, amikor olyan hideg van a szobában, hogy szinte minden tagját fagyosnak érezte. Közben a fiú tovább masszírozta a karjait és időnként visszatért az arcára, hogy a halántékát simogassa. Közben folyamatosan beszélt hozzá.
-Norah! Küzdjön! Emmáért, az unokájáért, ... értem! – tette hozzá tétován. –A szüleim olyan korán meghaltak, és a nagybátyámék ugyan igyekeztek pótolni nekem az elveszett családot, de igazából sosem éreztem mellettük azt, hogy valakinek mindenki másnál fontosabb vagyok. Csak Emma mellett. És nekem maga is fontos Norah. Nem hagyhat maga is magamra! – motyogta már-már a könnyeivel küzdve a fiú. Nem hagyhatja, hogy Norah feladja. Emma sosem bocsátaná meg neki, ha nem tartaná életben. Ő már ismerte az érzést, milyen egyik pillanatról a másikra elárvulni. Ha el is kell válnia egyszer Emmának az anyjától, nem történhet búcsú nélkül – csak erre tudott gondolni.
Sosem derült ki, hogy ezek a szavak mennyire hatottak az asszonyra, de tény, hogy kitartott az intenzív osztályig a mentősök és az ügyeletes orvos legnagyobb ámulatára. Ott pedig egyaránt vették át a fiútól a segédkezést és a felelősséget is. Robert pedig Emma számát tárcsázta.
*
Emma nagy sóhajjal csukta be a főnöke ajtaját. Szegény! A felesége autóbalesetet szenvedett néhány hete, lényegében agyhalottként kómában feküdt. Jószerivel már csak azért tartották életben, mert még évekkel ezelőtt úgy rendelkezett, hogy egy ilyen elképzelhetetlen esetben a szerveit felajánlja mások megsegítésére. Senki sem gondolja egészen komolyan az ilyen kijelentéseket, hiszen a lelke mélyén biztos benne, vele sosem történhet ilyen tragédia, de most szegény Artnak még ezzel is meg kellett birkóznia. Megértetni a családdal, miért a huzavona, miért nem vehetnek még végső búcsút a szerettüktől. Emma a gondolatai hatása alatt ült le az asztalához, amikor észrevette, hogy a telefonján több nem fogadott hívás is szerepel. Robert kereste kitartóan. Mi lehet ennyire fontos, hogy el akarja érni?

4 megjegyzés:

rhea írta...

Remélem nem mérsz nagy csapást rájuk. Még nagy szükség lehet a mamára, ha beüt a mennykő. Gondolom ez a kicsit feszélyezett viszony is lágyul majd kettejük között ezután :)
Tetszett Jutkám, köszönöm. Pusza <3

Gabó írta...

Ha ezt túléli Norah, akkor biztosan megváltozik a Roberthez való viszonya. Ez az utsó pár bekezdés nagyon bensőséges párbeszédet hozott.
Elég macerás az életük, főleg ha majd megjelenik az ex is, még habként erre a "tortára".
Köszönet! És mint a mellékelt ábra mutatja, utolértelek! :)
<3

zso írta...

Jól benéztem az előző részt. Teljesen abba voltam, hogy olvastam, és csak ma raktál fel újat. Aztán Robinál elolvastam és mire megírtam a komit elment a net, és elszállt az egész szöveg, amit összepötyögtem a telón.
Az előző rész kedvesen helyes volt olyan kis szerethető.Jól állnak egymásnak.:)
Ezt a részt viszont nem szerettem. Na nem igaziból, csak azért, mert megint a betegségről szólt és a kórház, meg minden...Brrr Zsigerből tolom el az ilyeneket, bocsi.
Az elején azt hittem, hogy Norah azért kérdezi, hogy mikor akar költözni Rob, hogy akkor ő meg "elmegy", mm. végleg, mert nem akar "zavarni". Aztán megkönnyebbültem, bár azt kétkedve fogadtam, hogy Rob úgy beszélne hozzá, ahogy tette, amikor élesztgette./annak fényében, ahogy gondol a nőre.../banya, vagy boszorkány? XD De nyugi Juci, tetszett az egész, nincs ám semmi bajom vele. <3 Köszönöm.

csez írta...

<3 <3 <3