Mindenki egyért, egy érte - 31. rész

Joanna olyan hirtelen cövekelt le a ház felé menet, hogy Matt értetlenül nézett körül, mert amíg ő fújta a maga monológját, a nő, akivel izzasztó tervei voltak az estére nézve, és aki az előbb máskor oly komoly természetét meghazudtolva még kacarászva bontakozott ki az ölelkezésükből, aminek a sebváltó vetett véget; egyik pillanatról a másikra eltűnt mellőle. Hetek óta fűzte a nyomozónőt, nem is eredménytelenül, de időközben már új, felnőttes távlatokban gondolkodva. Nem zavarta sem a néhány év korkülönbség, sem a tény, hogy a kedvese fegyvert tart a párnája alatt. Ez utóbbit időnként kifejezetten szexinek tartotta. Ha zavarta egyáltalán valami ebben a kapcsolatban, az a saját sóhersége volt, és az ilyen pillanatok, amikor Joanna kocsijából kiszállva úgy érezte magát, mint egy kisöcskös, akiért elugrott a nővére a napközibe. Talán ezt a hátrányát akarta a folyamatos nagy dumával ellensúlyozni, néha már önmagának is idegesítő módon. Még soha nem ismert nőt, akinek a komolyságát csodálni tudta volna, és akivel szemben életcéljának tekintette, hogy mosolyra késztesse. Joannának gyönyörű mosolya volt. A lelke mélyéig átmelegítette. De Joanna ebben a pillanatban dühösnek látszott és fogalma sem volt róla, miért. 

­-Mi a baj? – nézett hátra, és meglepetten látta, hogy Joanna keze a dereka hátsó része irányába csúszik, nagyjából arrafelé, ahol a pisztolyát tartotta a blézere alatt. –Mi a baj? – ismételte meg kicsit hangosabban, mire a lány leintette és macskaszerű osonással egy fickó nyomába eredt, aki egy közelben parkoló kocsihoz igyekezett. A férfi épp csak beszállt, amikor már ott is volt mellette és megkocogtatta az ablaküveget.

Ricardo Montana szeme elkerekedett a rendőrnőt látva, de beletörődően letekerte az ablakot és várta a felszólítást, hogy mit tegyen vagy éppenséggel ne tegyen. Két kezét a kormányra tette, jól láthatóan, hogy a nőnek ne legyen oka belekötnie. Olyan szép volt ez a délután, kár lett volna most bármi hülyeséggel elrontani. Abban reménykedett, hogy a rendőrnő – bármiért is járt a nyomában – ugyanígy gondolja. 

-Montana! Érdekes, hogy éppen itt futunk össze. – szólalt meg Joanna.

-A fiamat látogattam meg. – mondta röviden a nő szemébe nézve. Joanna szemei összeszűkültek. Jó lett volna tudni, hogy Emmával és a kicsivel minden rendben van-e, de a fickót sem akarta szem elől téveszteni.

-Megtenné, hogy kiszáll és visszajön velem az épületbe? – kérdezte udvarias határozottsággal, miközben hátralépett, hogy a férfi még véletlenül se lökhesse meg a hirtelen kivágódó kocsiajtóval. Ricardo nagyot sóhajtva engedelmeskedett. Na igen, a múltja még alighanem sokáig visszaköszön ilyen megalázó burkolt gyanusítgatások formájában. Ő lett a veszélyes ember, aki ha csak azonos utcába is kerül velük, nyilván zaklatja az elvált feleségét és a fiát. – fintorgott a gondolatra. Laza mozdulattal visszazárta a kocsit és mintha csak jó ismerősök lennének, a rendőrnő oldalán visszaballagott a kapuhoz. ...A liftre várakozva szemügyre vette a társaság harmadik tagját, aki kinyitotta a kaput. Ez a srác lehetett Robert egyik lakótársa, ismert rá Rosa leírásából a fiúra, aztán elsőnek lépett ki a liftből és egyenesen Emma ajtajához ballagott, majd becsöngetett. 

Robert nyitott ajtót, aki meglepve nézett rá:

-Itt felejtettél valamit?

Mielőtt Ricardo válaszolhatott volna, a holttérből Joanna lépett előre a nyomában Matt-tel. Ricardo a nőre nézett kérdően, aki elgondolkodva megrázta a fejét, mire a férfi egy fintor kíséretében elbúcsúzott.

-Akkor én lépek is, majd beszélünk. – intett Robert felé és máris a lifthez indult. Szerencsére a rend éber őre nem látta a gunyoros grimaszt, amit vágott. Most biztos dühös az a liba, amiért nem tudja sarokba szorítani – gondolta fanyarul. A lift talán még el sem indult vele, amikor Joanna fúriaként robbant be a lakásba, Robert mellkasába bökve.

-Ez meg mi a francot keresett is? És mióta vagytok ti ilyen jóban? A barátaid úgy őrizgettek tőle, mint egy hímes tojást, Emma szerint ő juttatott kórházba, ti meg itt jópofiztok a háta mögött? – támadt Robertre, aki hátralépett a roham elől és segítségkérőn pislogott Emma felé, aki éppen felbukkant a konyha felől.

-Jo, semmi baj! Ricardo a gyereket látogatta meg. Már nem is először. Csodálkozom, hogy Matt nem beszélt róla. Nem volt titok. Minden rendben, nem kell tőle tartanunk. – sóhajtott Emma, arra gondolva, hogy az eltelt hetekben valóban ennyire megfeledkeztek volna arról, hogy valaha a volt férje számított a család első számú közellenségének. Ha annak idején nem járt volna a szája, akkor már régen feledésbe merülhetett volna az a szerencsétlen időszak. Ricardo az utóbbi hetekben bebizonyította, hogy képes a változásra, és ha ilyen iramban haladnak, még eljöhet az az időszak is, amikor el meri engedni vele a kicsit akár egy egész napra is. 

Joanna kérdőn Mattre nézett, aki bizonytalanul megvonta a vállát. Tom mintha mondott volna ezzel kapcsolatban valamit, de igazság szerint mostanában nem nagyon követte a Robert körüli ügyeket, mivel csend volt és nyugalom, és egyik barátja sem kérte, hogy tartsa nyitva a szemét. Meg is feledkezett az egészről, sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy Joannával hogyan alakítsa a kapcsolatát.

-Oké, ha itt mindenki ilyen nyugodt, hogy Montana itt járkál a házban, akkor nyilván nekem sem kéne ezen fennakadnom. – higgadt le grimaszolva Joanna, dühös macskaként kifújva magából a feszültséget. A zsigerei mélyén érezte, hogy van ebben a történetben valami mélyen eltemetett titokzatos igazság, amit senki nem fog megosztani vele, hiába része már valamilyen szinten a társaságnak. Mielőtt azonban kilépett az ajtón, még visszafordult:

-De tudnotok kell, ha bármit elkövet, nem érdekel, ha időközben mintaapává is lépett elő, le fogom csukni. Úgyhogy mindannyiótok érdekében remélem, a változás tartós lesz, különben csak bajt hoz a ti fejetekre is. – azzal kilépett az ajtón, meg sem várva, hogy Matt követi-e vagy sem. A fiú néhány másodpercig még toporgott az ajtó mellett, aztán utána indult. Szíve mélyén nem igazán tetszett, ahogy az előbb kiscsoportos óvodásnak tekintette a barátnője a barátait, és velük együtt nyilván őt magát is. Talán beszélniük is kéne a dologról, mert bármennyire is értékelte, hogy Joanna erős, független nő és remek rendőr volt egy személyben, időnként a sírba tudta vinni a már-már férfias keménységével is, amikor úgy beszélt velük, mintha éretlen tacskók lennének valamennyien. De ahogy meglátta a folyosón őrá várakozva, ahogy a blúzán megfeszültek a gombok, miközben beletúrt a sörényébe, nyelt egyet és gyorsan előkotorta a kulcsát.

*

Robert fáradtan csukta be végre az ajtót. Ricardo látogatásai egyre inkább megviselték. Nem azért, mert a fickó esetleg Tony mellett Emmával is újra el akarta volna mélyíteni a kapcsolatát... szerencsére a fickó kísérletet sem tett ilyesmire. Őt igazából az viselte meg, ahogy Tony megszokta, sőt megkedvelte a másik férfit. Ez furcsa hiányérzetet ébresztett benne. Átkozta azt a napot, amikor ő maga magyarázta a kicsinek, hogy ő nem „apa”, de a barátja lesz, amíg csak él. Fogalma sem volt róla, vajon Tony a maga három évével felfogta-e, amit magyarázott neki, de az biztos, hogy a harmadik alkalommal, amikor Ricardo ott lebzselt náluk, már neki nyomta a kezébe a színes ceruzát, hogy „apa rajzol”. Ricardo ellágyult tekintete egy tanulmány volt, amit azóta is irigyelt tőle. Teltek a hetek és ő árgus szemekkel figyelte a másik férfit, hogy tesz-e bármit, ami miatt közbe kellhet avatkoznia, de Ricardo őszintén és teljes erőből dolgozott rajta, hogy rendbe tegye az életét. Legalábbis a fiával kapcsolatban. A konok, kemény vonások úgy lágyultak el a kiskölyök mosolyának sugarában, mint fagylalt a napon, és Robert szája minden alkalommal keserűen megrándult, amikor tanuja volt ennek. Nem is olyan régen még neki jártak ezek a mosolyok és őbelé kapaszkodott a két apró kéz bizalommal. Nem igazán gondolta végig, hogy Ricardonak csak kéthetente jut Tony újkeletű szeretetéből, ő pedig azért a hétköznapokban továbbra is részese lehet. Mellőzve érezte magát és meglepte, hogy ez mennyire fájdalmas érzés tud lenni. Önkéntelenül is Emmát kezdte figyelni, hogy vajon őt is meglágyítja-e volt férje színe változása, de legalább ebben a kérdésben nyugodt lehetett. Emma továbbra is szerelmesen kapaszkodott belé.

-Joanna tudja, hogy ő volt. – rágta a szája szélét. –Túl jók a megérzései, az apró részletek is erre mutattak. Lehet, hogy nem fog leszállni róla, amíg be nem bizonyítja.

-De hiszen nem tettél feljelentést. – ölelte át Emma a fiú derekát.

-De, ...ismeretlen tettes ellen, mert túlságosan feltűnő lett volna, ha még ezt sem teszem meg. – sóhajtott Robert. –Már azt se nagyon hitte el, hogy fogalmam sics, ki lehetett, miután te azonnal Ricardot vádoltad meg. De ha nagyon makacsul rajta marad ezen a vonalon, akkor majd megpróbálok beszélni vele. Tony érdekében talán belátja, hogy vannak helyzetek, amikor nem biztos, hogy ilyen kitartónak kell lennie.

-Miért csinálod? – csókolta meg lágyan a lány, és Robert kicsit értetlenül eltolta magától.

-Mit csinálok?

-Miért segítesz neki?

-Jaaaa... Tony miatt. A kis büdös pedig azzal hálálja meg, hogy már le se szarja a fejemet. – szusszantott durcásan. Emma a két keze közé fogta a fiú arcát és szájon csókolta.

-De a mamája nagyon is hálás érte. – simult bele a fiú ölelésébe.

-A mamája eljön velem holnap megünnepelni, hogy megkaptam végre a diplomámat? – emelte fel magához a fiú és Emma vidáman rákacsintott.

-A mamája bármit megtesz neked, amire csak kéred.

-Hát, erre jó lenne, ha holnap is emlékeznél kicsim. – csókolta szájon a fiú, aztán a torkát köszörülve lerakta, ahogy Norah bukkant fel a szobája ajtajában.