Mindenki egyért, egy érte - 29. rész

Ha esetleg mégse mennétek kirándulni ebben a barátságos időben, akkor egy kis olvasnivaló a hétvégére. Ha már itt van,miért ne lenne közkézen, nem igaz?

***

-Szeretlek! – suttogta Emma a fiú fülébe, ahogy félig elnyúlva rajta a vállára karcolt kis köröket az ujja hegyével. Olyan csend volt a válasz, amely megijesztette, ezért feltámaszkodott és a másik tekintetét kereste. Robert őt nézte, szája sarkában halvány kis mosoly játszott. Kereste a szavakat, de olyan banális lett volna annyit mondani: én is.

-Megijesztettelek? – kérdezte halkan a lány, mire a dereka körül erősebbé vált a a fiú ölelése.

-Nem vagyok én olyan ijedős. Csak ... – hagyott ki egy lélegzetvételnyi szünetet – ezt nekem kellett volna kimondanom. Már sokkal régebben. De olyan magától értetődőnek tűnt, mint amit nem is kell kimondani, csak érezni. – motyogta bizonytalanul. Emma lecsúszott mellé, de a karját átvetette a fiú hevesen dobogó szíve fölött. Az eltelt hetekben sokszor feküdtek így, ellenállva a vágynak az orvosi utasításnak megfelelően. Ez a mostani összebújás így, percekkel a szeretkezésük után sokkal több, sokkal bensőségesebb volt. Pontosan olyan pillanat, amikor szabad, sőt kötelező őszintének lenni.

-Ez nem verseny, hogy ki mondja ki előbb. Én így érzek, ha te is így érzel, akkor nyugodtan mondd ki. Ugyanúgy fogok örülni neki, mintha te sóhajtottál volna a fülembe először. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, ha nem gondolnád komolyan, nem mondanád ki, még akkor sem, ha tudnád, hogy várom tőled. – mondta halkan, mire a fiú felé fordult. 

-Szeretlek! Az volt a sorsom, hogy találkozzam veled, hogy a barátoddá váltam - ez a döntésem volt, de beléd szeretni – efölött egész egyszerűen elvesztettem az irányításom. Ez csak megtörtént velem, és először meg is rémisztett.  Az egyik nap még éltem a haverokkal a gondtalan életem, és másnapra ez az egész annyira sekélyesnek, üresnek tűnt. Jöttél Tonyval és betöltöttél egy olyan űrt, amelynek a létezéséről sem tudtam. Nem tudom, mi ez, de ha ezt hívják szerelemnek, akkor hálás vagyok, hogy megélhetem. – mondta, miközben minden mondatát simogatással és apró csókokkal húzta alá.

-Hééé! – fogta két keze közé Robert arcát a lány. –Elég, ha annyit mondasz szeretlek, ne tegyél rám ilyen nagy terhet! Én nem tudom ilyen szépen megfogalmazni az érzéseimet irántad. Csak azt tudom, hogy veled boldog vagyok. 

-Akkor már mindent tudsz, amit erről az egészről tudnod kell! – fordította hanyatt a fiú és hamarosan tett róla, hogy Emma ezen az éjszakán nagyon boldog legyen.

*

-Ugye tudod, hogy ez egy teljesen hülye ötlet? Ráadásul, ha elszólod magad Matt előtt, az tuti, hogy elpofázza Joanna előtt, mi ketten pedig lehet, hogy kevesek leszünk hozzá, hogy Ricardo Montana megértse, tönkre tudjuk tenni, ha akarjuk. – húzta meg a sörös üveget Tom és Robertet nézte, aki fel-alá járkálva szinte ontotta magából az ötleteit.

-Nincs szükségünk Matt-ra. – szögezte le végül. -Odamegyünk, te kint megvársz, én beszélek vele. Ha még mindig ott dolgozik egyáltalán – mutatott rá a terv gyenge pontjára Robert. Joannával beszélgetve véletlenül került szóba, hogy a férfi álláshoz jutott a vágóhídon, és azóta dédelgette magában a tervet, hogy végre szemtől szembe áll a támadójával és tisztázzák ezt az egész helyzetet, amely hosszú távon tönkretehette volna a boldogságukat Emmával. Még mindig az volt a véleménye, hogy Ricardo csak a gyerekhez fűződő kapcsolatát félti tőle, és a gyerek érdekében Robert el volt tökélve, hogy tisztázza vele, a történtek után sem akar betartani neki. Persze, azt már nem kötötte Tom orrára, hogy nem véletlenül edzette magát olyan elszántan az eltelt napokban. Izmai már visszanyerték kroábbi rugalmasságukat és erejüket. Szemtől szemben állni Ricardoval, tanuk előtt beszélni vele már jobb esélyeket jelentett, mint amikor a másik férfi a sötét bokorból rontott rá váratlanul. 

-Emma persze nem tud róla, mi? – kérdezte Tom, mire Robert megrántotta a vállát.

-Minek terhelnénk olyasmivel, ami csak indokolatlanul felidegesítené? – vigyorgott a barátjára, aki a szemeit forgatva felállt és kidobta a sörösüveget.

-Szerintem teljesen jogosan izgulna. A felesége volt, mégiscsak jobban ismeri nálad. – mormolta, miközben arra gondolt, megígérte Emmának, hogy szól neki, ha bármi a tudomására jut, ami veszélyeztetné Robertet. De hogy szóljon neki olyasmiről, amit éppen Robert tervez?

-Elvált tőle, mert már nem szerette... és ez elhomályosítja a látását Ricardoval kapcsolatban – elemezte a történteket Robert a maga leegyszerűsített módján, aztán összecsapta a tenyereit, mintha jól végezte volna a dolgát, és összefoglalta a barátjának a legfontosabb tudnivalókat:

-Akkor holnap meglátogatjuk. Te kint megvársz, én beszélek vele. Ha a beszélgetés nagyon elhúzódna, akkor legfeljebb bejössz te is és megnézed, mi tart olyan sokáig. Így neked is megfelel?

-Nekem igazából akkor felelne meg, ha lemondanál erről az őrültségről, de ha már megígértem, akkor persze elmegyek veled. Akkor holnap délben. És próbáld nem elkotyogni Emma előtt a dolgot! Azt semmiképpen,hogy én is benne vagyok. Oké?

*

-Ricardo Montanát keresem. – kocogtatta meg Robert a fülke üvegablakát és a kapus maga elé húzott egy vastag füzetet, hogy bevezesse a látogató nevét.

-Ilyenkor az egész műszak az ebédlőben van. Itt elsétál jobbra és annak a vörös épületnek a földszintjén találja. Fél órája van, ha addig nem ér vissza, a kollégám magáért megy és visszakíséri. – tette hozzá a szemét hunyorgatva.

-Rendben. Köszönöm. – bólintott Robert és a lehető legbarátságosabb mosolyt villantotta a biztonsági őrre. Nem árt, ha van egy szimpatizáns, ha netán odabent elfajulnának a dolgok. Mindenesetre a fél óra nem tűnt elég hosszú időnek, ezért aztán meg is nyújtotta a lépteit, hogy legalább perceket nyerjen. Talán nem volt a legjobb ötlet, itt keresni meg, de még mindig jobbnak tűnt, mint becsöngetni az anyja lakásába, ahol Joanna szerint meghúzta magát. Tulajdonképpen most először gondolt rá, hogy Ricardo itt félig-meddig hazai pályán van. A munkatársai nyilván a havert látják benne, akivel összetartanak, amikor valami ficsúr – nézett végig divatos nadrágján és feltűnő mintás ingén, amely még Carlotta ajándéka volt a születésnapjára - , szóval amikor valami ficsúr kikezd vele. Már ha Ricardo megint Így fogja fel a látogatását. Egész éjjel az járt a fejében, mit is mondjon a fickónak, de aztán Emma puha, meleg testét ölelve kiűzte a fejéből a férfit. Emma már az övé. Tonyn hajlandó osztozkodni, de kizárólag csak akkor, ha Ricardo képes lesz betartani a játékszabályokat. Hogy ezeket a szabályokat ő hozta meg, holott még semmi joga nem volt hozzá, egy pillanatig sem aggasztotta. Emmával hosszú távú tervei voltak, tehát teljesen jogosnak érezte a saját érdekeinek a védelmét is. 

Éppen csak belépett a hatalmas ebédlőbe, és az első gondolata az volt, hogy ebben a nyüzsgésben meg sem találja a férfit, amikor a feje fölött megszólalt egy hangosbeszélő.

-Ricardo Montanát várják az ebédlő bejáratánál.

Egy biztonsági őrt vett észre, aki egy telefonnak látszó kis négyszögbe beszélt. Nyilván ő kapta meg a drótot a bejárattól, hogy hamarosan ide érkezik. Odabiccentett neki, mintegy megköszönve, hogy a segítségére volt, aztán az előtte kavargó sokaságot figyelte. Nem kellett sokáig várnia. Ricardo előtt úgy vált szét a tömeg, mint a Márvány-tenger Mózes előtt. Innen-onnan vicces beszólások kísérték az útját. Elég sok barátra tett szert – állapította meg aggodalmasan Robert, aztán a következő pillanatban a férfi észrevette őt és megtorpant. Csak egy pillanatra akadt meg a lendülete, de ez a pillanat minden szónál beszédesebb volt. Arcán meglepettség, düh és zavart kíváncsiság váltották egymást.

-Miattad kimarad ma az ebédem? – morgott a másik, mire Robert megvonta a vállát.

-Tőlem nyugodtan ehetsz. Nem fogom kinézni a szádból.

-Ja, te csak a családomat akarod elvenni tőlem. – horkant fel Ricardo és megfordult, hogy újra beálljon a sorba. Robert követte, nem törődve a rájuk függesztett kíváncsi tekintetekkel.

-Minek jöttél ide? ...Fenyegetőzni, hogy beköpsz? Hogy elveszítsem a munkám? – kérdezte indulatosan a férfi.

-Nem. Meg akartam köszönni, hogy végül csak kihívtad a mentőket. – válaszolt csendesen Robert, majd megkönnyebbülten elnyomott egy halvány mosolyt, ahogy Ricardo arcán a zavarodottságot nézte.

-Miért nem köptél be? – kérdezte karcos hangon a másik. Robert nem is késlekedett sokáig a válasszal.

-Mert nem akartam, hogy Tony úgy ismerje az apját, mint egy erőszakos barmot, aki a szabadulása első estéjén képes lett volna kinyírni valakit, akinek csak annyi a hibája, hogy szereti azt a nőt, akit az apja nem.

-Én ... – kezdett bele Ricardo és Robert türelmesen kivárt. Ha képes azt mondani ez a hülye, hogy még mindig szereti Emmát, akkor azért nehezen fognak boldogulni egymással, de Ricardonak láthatóan nem jött a nyelvére ez az egyszerű kijelentés. 

-Te... mindig csak Te –fortyant fel végre türelmetlenül Robert. –Oké, nyilván szeretted valamikor, de aztán ez elmúlt, igaz? Ha szeretted volna, akkor  nemet mondasz a haveroknak, akik a zűrbe vittek. Akkor fontosabb lett volna neked bármi másnál, hogy ott legyél vele és a fiaddal. De Emma már nem volt olyan fontos a számodra, Tony pedig még csak egy kis baba, akivel nem tudtál mit kezdeni. Csak amikor elvesztetted őket, akkor jutott el az agyadig, hogy ő a fiad. – tört elő belőle a műkedvelő lélekbúvár. -Megmondtam neked, hogy tőlem nem kell féltened, mégis megtámadtál. Ezt vehetném olyan barátságtalan lépésnek, hogy a továbbiakban ne is érdekeljen, mi van veled. De mert szeretem a fiad, azt akarom, hogy felnőve úgy ismerjen téged, mint egy rendes apát. Miatta és nem miattad. Remélem, érted a különbséget. Még egyszer, és most már utoljára felajánlom neked a békejobbom. Segítek Emmával megegyeznetek a gyerek láthatásában, ha ... és ehhez a feltételhez mindennél jobban ragaszkodni fogok... szóval, ha megesküszöl, hogy nem is próbálsz keresztbe tenni nekünk. Lehet, hogy bántja a hiúságodat, hogy ott hagyott az asszony. Nem miattam tette, ezt te is tudod. Tettél róla, hogy ne akarjon téged. De a szíved mélyén már te sem akartad őt, nem igaz? Hányszor látogattad meg, amióta kint vagy? Hányszor lested meg hazafelé menet? De nem azért, mert vissza akartad kapni őt, hanem azért, mert be voltál szarva, hogy vajon feljelent-e téged, ha a közelébe merészkedsz. Ezt akartad? Csak még jobban elvadítottad magadtól. 

Ricardo némán hallgatta. Már az asztalnál ültek, ő magába lapátolt néhány falatot, de ahogy a másik srác csak egyre hevesebben mondta a magáét, egyre inkább elment az étvágya. Igazából az dühítette, hogy igaza volt és a végén még elismeréssel kell adózzon neki, amiért volt vér a pucájában, hogy megkeresse és elmondja neki a véleményét a történtek után.

-Sajnálom. – mondta kelletlenül, megakasztva Robert monológját.

-Mit? – kérdezte meg a fiú értetlenül.

-Hogy ez az egész így elszaródott. Emmával is, meg amikor veled, szóval, tudod... csak azt akartam, hogy tudd, nem örülök neki, hogy ott vagy körülöttük, csak ...nem is tudom, mi történt. Túl sok volt bennem a düh, vagy nem is értem... az az ütés... rám hoztad a frászt, amikor összecsuklottál, mint egy darab rongy. – mondta Ricardo elnézve mellette, mint aki képtelen fenntartani a szemkontaktust, még ha azzal az őszinteségét próbálhatná is kifejezni.

-Bocs, hogy megijesztettelek – grimaszolt ironikusan Robert. Ő itt kiönti a lelkét ennek a marhának, ez meg panaszkodik, hogy berosált, amikor őt kiütötte. Hát tényleg, majd mindjárt nekiáll sajnálni. Még mindig sajgott a bordája, még légszomja volt, ha csak rágondolt a sérülésére, ez meg önmagát sajnálja.

-Igazából nem akartam, hogy komoly bajod legyen. Csak azt akartam, hogy hagyd őket békén. – motyogta Ricardo, feladva a korábbi keménységét.

-És ha én békén hagyom őket, akkor velük mi lesz? ...Majd te ott leszel nekik? – kérdezte gúnyosan Robert, mire Ricardo szemében dacos fény villant. Aztán ahogy felvillant, ki is hunyt, ahogy belegondolt. Valóban nem lenne ott. Emma meg sem tűrné a közelükben.

-Nem tudok mást mondani. Sajnálom, hogy akkor este elvesztettem a fejem. Talán ha korábban beszélünk, lecsillapodott volna bennem...

-Én próbáltam veled beszélni – szakította félbe ingerülten Robert. -Azért látogattalak meg, nem pedig azért, hogy felbőszítselek. Sajnálom, ha az üzenet nem ért el hozzád, főleg, mert én szívtam meg a legjobban, de be kéne lásd, hogy nem vagyok az ellenséged. Csak szeretem a nőt, akit te már csak birtokolni akarsz. De meg tudom védeni és meg is fogom, ha nem vagy képes elengedni. Nem tudsz mindig váratlanul előugrani a sötétből és ha kell, szövetségeseim is vannak, akik segítenek. Tudom, hogy mi történt akkor éjjel és miért. Bármikor elmondhatom a rendőröknek, hogy visszatért az emlékezetem.

-Felesleges fenyegetőznöd! – nézett végre a szemébe Ricardo. –Igazad van, igazából csak a büszkeségem követelte vissza a feleségem. Tudom, hogy nem miattad hagyott el, bár ha nem lennél, talán ...

-Nincs talán, Ricardo! – szakította félbe Robert. –Olyan sebeket hord magában a volt feleséged, amiket soha nem tudsz már meg nem történtté tenni. Nézd, én alapvetően becsüllek, amiért annak idején nem hagytad cserben. Egy gyerek óriási felelősség és te mellette voltál, amikor kellett. Nem tudom, miért változott meg köztetek minden, nem is érdekel, ez a ti ügyetek volt, amihez semmi közöm. De Emma most boldog, és te is az lehetsz még, ha nem ragaszkodsz rögeszmésen egy múltbeli képhez. Tony sem érdemli meg, hogy a szülei harcoljanak egymással, amikor ő tehet erről a legkevésbé. Én vigyázok rájuk, te pedig annyit lehetsz a fiaddal, amennyit csak akarsz. De ehhez az kell, hogy elfogadd, vége van. Újra kell építsd az életedet nélkülük! És nehogy azt hidd, én készen kapom mellettük a boldogságot, mert kurvára meg kell dolgoznom érte. ...És tiszta szívvel akarok beszélni a fiadnak rólad, nem mindenféle hazugságokkal traktálni. ... Oké, megyek már! – intett a biztonsági őrnek, aki az óráját kocogtatva mutatta neki, hogy lejárt az ideje. Komolyan, még a beszélőn is jobb helyzetben voltak. –Csak még annyit... egyszer leülhetünk megbeszélni a dolgokat, ha te is tudod, hogy mit szeretnél. Itt a számom. ...És Ricardo, remélem, nekem nem kell leütnöm téged, ahhoz, hogy figyelj rám. Viszlát.

Hosszú, nyugodt lépésekkel hagyta el az ebédlőt, hátában érezve a másik férfi pillantását. De most nem borzolta a tarkóját a bizonytalanság, a veszélyérzet. Valahol a szíve mélyén biztos volt benne, hogy végre megértették egymást. Már csak az a kérdés, ezt az egészet hogy fogja Emmának beadni.