"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. november 25., kedd

Zöldzug - 2. rész



Dakota  reszkető kézzel forgatta ujjai között a menedzsere által összekészített dossziét. Maddy úgy hagyta itt neki az asztalon, mint egy utolsó esélyt, hogy valaha rendbe tudja tenni az életét. Nem mintha kérte volna, nem mintha szüksége lenne rá. Egy elvonó kúra? Neki? Minek? Hiszen soha nem fülelték le ittas vezetésért, nem csinált botrányt nyilvános helyen. Az a néhány kétértelmű fotó? Kiről nem csinálnak szar fotót? Egy mozdulatsor kimerevített képe nyilván nem a legelőnyösebb oldalát mutatja. Oké,néha iszik egy kicsit. Jó, nem kicsit, sokat. De ez még soha nem befolyásolta a feladatai elvégzésében, és soha nem küldött el senkit melegebb éghajlatra, még ha az meg is érdemelte volna. Legalábbis nem emlékezett rá, de mivel az újságok sem írtak róla, nyilván mindig ura tudott maradni az indulatainak. Hogy remeg a keze? Naná, hogy remeg, hiszen olyan váratlanul érte Maddalena kritikája és barátinak szánt segítsége. Az asszony több volt, mint egyszerűen a menedzsere; anyja helyett anyja volt, amióta magára maradt. Vele és a férjével töltötte általában a Hálaadási ünnepeket, a Szentestét, úgyhogy ha Maddalena szíve minden aggodalmával javasol neki valamit, akkor talán érdemes lenne meghallgatnia. Csak ez ne jelentené egyben azt is, hogy újabb kudarcot vallott. Kinek ne remegne a keze, akinek a biztosnak hitt világa készül összeomlani. Semmi máshoz nem értett, csak a filmekhez, és valaha nagyon jó volt benne. Legalább ebben hinnie kellett, mert ha ő nem hitte, ki más hitte volna.
*
Jeff megnyitotta az e-mailt, amelyben választ kapott arra a talán kicsit elkapkodott menekülési útvonalra, amit tegnap délután a vaskos közlekedési bírságtól elkeseredve keresgélt ki a netről. Hallott már a Zöldzug-ról, de mindig csak suttogva, mintha a mesélő attól tartana, rossz fényt vetne rá, hogy egyáltalán ismeri a helyet. Pedig ez a hely olyan volt, mint a mesebeli királyfi. Mindenki hallott már róla, de senki nem látott fotókat sem a helyről, sem a „vendégeiről”. Zöldzug egy a világ kíváncsi szemei elől eldugott szanatórium volt, ahol – ha a híreknek hinni lehet – kimagasló eredményeket értek el különböző függőségekben szenvedő pácienseikkel. A fotós hiénák, akikbe úton-útfélen belebotlott, megdöbbentő módon nem tudták még becserkészni ezt a helyet, és ez már önmagában is szimpatikussá tette előtte. Néhány hét nyugalom, amikor lesz ideje az őt régen gyötrő kérdésekre megtalálni a válaszokat. Mindezt úgy, hogy a kísértésnek a legparányibb esélye sem lesz a közelébe kerülni. És talán… ha szerencséje lesz, a távollétében hiányozni kezd azoknak, akik most oly könnyedén félretolták, ha munkáról volt szó. Az élete amúgy is mélyponton volt mind szakmailag, mind a magánéletét tekintve, úgyhogy hirtelen ötlettel kitöltötte a jelentkezési lapot és kicsit remegő ujjal, de eltökélten megnyomta a Küldés gombot. Egy automatikus választ kapott, hogy huszonnégy órán belül választ fog kapni, amelyben a tudnivalókat is közlik majd vele. 

És most itt volt előtte a válasz. Első olvasatra talán kicsit sokkoló volt. Semmit nem kellett magával vigyen, sőt… figyelmeztették, hogy amennyiben belekezd a terápiába, hetekre, talán hónapokra is le kell mondjon mindarról, ami a mindennapi élete szerves része volt korábban. Nem lesz internet, nem lesz mobiltelefon, nem lesznek látogatók, csak rengeteg folyadék, fizikai munka és a természet minden mennyiségben. Úgy készüljön, az élete mostantól olyan lesz, mint egy hajótörötté, azzal a különbséggel, hogy amennyiben az a terápiát segíti, akár társai is lehetnek, nem lesz tökéletes magányra kárhoztatva. Érdekesen hangzott. Mi több, vonzóan. Mostanában úgyis túl sok inger érte, túl sok zaj, műfény és műfelhajtás… ha hiányzott valami az életéből, az a természet volt a maga őserejével. Két napja volt a beköltözésig, így aztán számba vette a feladatait… ír Liliannak egy levelet, hogy legalább ő tudja, hová tűnt, nehogy a rendőrséggel kerestesse, átutalja a terápia várható költségeinek első részletét és talán életében utoljára seggrészegre issza magát… csak, hogy tudja, miről akar önszántából lemondani.
*
Dakota rezzenéstelen arccal nézte, ahogy a fodrásza könnyekkel viaskodva nyisszantja le összefont hajzuhatagát. A fiatal férfi nagyokat nyelve igazított utána az egyszerű frizurának, miközben a segédje selyempapírba csomagolta a vastag sötét fonatot és egy olyan dobozba tette, mint amilyenben legutóbb Mike Harris küldött rózsákat. Fekete rózsákat. Ma sem tudta, hogy a férfi ezzel üzenni akart vagy egyszerűen csak ilyen kificamodott ízlése volt, de a rózsákat be sem hozta a házba… dobozostul a kukába vágta, és amikor másnap megcsörrent a telefonja és Mike vigyorgó képe villogott rajta, nemes egyszerűséggel kinyomta, aztán a férfi számát is törölte a könyvtárból. Ezzel az egyszerű mozdulattal jelképesen is törölte az életéből. Soha többé nem kell miatta innia! Már ezért is megérte. Képes volt a legjobb barátnőmet itt a saját házamban felnyomni a falra a fene nagy mohóságában, hogy mielőbb a kurta koktélruha alá kerülhessen – dohogott magában. Mégis mit remélt? Hogy majd elnézően mosolygok és jó szórakozást kívánok hozzá? – forgatta a szemét az emlékre. Natalieval azóta sem beszélt, valószínűleg soha az életben nem is fog, mert ismerte már annyira, hogy még a barátnője van megsértődve, amiért bárcás kurvának titulálta, és kizavarta mindkettőjüket a házából a vendégsereg szeme láttára. Persze a többség túl sokat ivott ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye a jelenetet, a többi meg úgy gondolta, túl sokat ivott, azért rendezett jelenetet, neki pedig egyszerűen hányhatnékja volt a barátainak nevezett hordától.

Megrázta a fejét és elmosolyodott – no, nem az emléktől, hanem - a könnyed érzéstől, amit a súlyos hajfonat hiánya okozott. Igazán kellemes volt. Ha csak fele ennyire lesz kellemes az intézeti élet, már jól fogja érezni magát. Csend lesz, nyugalom, halk szavú emberek, semmi harsányság, semmi kéjes tapogatózás mindenféle izzadt és erőszakos fráterek részéről, akik előleleget kérnek, aztán eszükbe sincs cserébe szerepet adni. Jó lesz! – döntötte el magában és két puszival meg egy őszintén hálás öleléssel búcsúzott Manolótól.
*
Jeff a fejét fogva öklendezett a mosdó fölött. Hülye ötlet volt kiüríteni a hűtőszekrényt. Ha csak azt akarta, hogy majd hazatérve ne legyen pia a házban, elég lett volna fogni egy zsákot és összeszedni a lakás különböző pontján ácsorgó megkezdett üvegeket. De legalább senki nem foghatja rá, hogy csak megjátszásból vonult be a szanatóriumba. A tükörben szemközt pislogó férfi kifejezetten betegnek nézett ki. Betegebbnek, mint amin Benjamin híres koktélja most segíteni tudott volna. Meztelen volt és kiegyenesedve végignézett a testén. Már meglátszott, hogy az utóbbi hónapokban nem evett normálisan és elhanyagolta az edzéseket is. Fogyott, mégis a nehezen kiharcolt izmok elpuhultak, mintha nem is lettek volna. A jobb vállán észrevett két újkeletű anyajegyet, amelyeket nyilván a forró déli nap varrt kényes fehér angol bőrére, amikor még szörfözni járt. Egy ideje már ahhoz sem volt kedve. A szekrényből kivett két szem fájdalomcsillapítót és a tenyerébe csurgatott hideg vízzel lenyelte, remélve, hogy már nincs annyi alkohol a szervezetében, hogy ez a lépés most a drogozáshoz vezető első lépcsőfok legyen. A zubogó víz alá tartotta a fejét, de azonnal meg is bánta. Már a tény, hogy lógatta a fejét, fájdalmas abroncsként szorította a koponyáját, a hideg víz pedig középkori kínzóeszköznek tűnt a szemében. Kiegyenesedett és megborzongva figyelte, ahogy a bőre libabőrössé válik, a mellbimbói megmerevednek, és önkéntelenül is behúzta a hasát. Ha még egyáltalán képes erre, akkor talán nincs még nagy baj – gondolta ki-be lélegezve és figyelve a mellkasa süllyedését, kiemelkedését. 

A haja vizesen kunkorodott a nyakában, jéghideg erecskék kúsztak alá a csípője irányába és lassan, újra fázósan megborzongatva araszoltak lefelé a gerince mentén.  A drága iparművész szőnyeg színe foltokban elsötétedett a vízcsöppektől. Kicsit megnőtt az utóbbi időben – fogott egy hajtincset két ujja közé, hunyorogva méregetve a tükörben, de nem volt szerep, ami miatt le kellett volna vágassa, a nők meg szívesen elturkáltak benne, úgyhogy hagyta, hadd nőjön kedvére. Hirtelen ötlettel az elsősegély szekrényből kivette az ollót és levágta a tincset, amit szorongatott. Aztán a másik oldalon is… majd hátul egyet, kettőt és sorban, ahogy nagyjából érezte a tincseket. Egy helyen felfedezett egy kunkorit, nyissz, egy mozdulat és máris eltűnt. Ahogy a víz kicsorgott a hajából, egyre több kunkori bukkant elő és ő sorban halálra ítélte mindet. 

Egy idő után a homlokát ráncolva nézte a mosdóban összegyűlt, a víztől a ténylegesnél sötétebb hajat. Mintha nem is a sajátja lett volna. Felemelte a tekintetét és elfintorodott a fodrászati remeken, amit alkotott. Uramisten, mint akit a fűben heverve elkapott a fűnyíró! Elővette a borotváját. Nem a márkás, öt éles pengés darabot, hanem azt a régit, amit egyszer merő vagányságból vett. Pontosan olyan volt, mint amilyet még a nagyapja fent bőrövön. Csontból faragott nyele és csillogó pengéje volt. Egy vérbő krimiben tökéletes fegyver lenne csinos, sikítozó szőke színésznők nyakának elmetélésére. Talán úgy kellett volna jelentkeznie szerepre, hogy megemlíti, a kellékesnek már nem lenne dolga vele – gondolta fanyarul. Soha nem merte használni, félt, hogy összekaszabolja vele a csinos pofázmányát, amiért egykor olyan sokat fizettek az újságok. De most már nem fizetett érte senki, úgyhogy megkockáztatta ezt a macsósnak gondolt műveletet. 

Megszólalt a telefonja és letette a pengét a mosdó szélére. A nyakából már kitakarította a szőrszálakat,  a tarkóját hűvösen legyintette meg a huzat, ahogy visszabotorkált a hálószobába és nadrágja zsebéből előkotorta a kitartóan zajongó szerkentyűt.  A taxis volt. Indulnia kellett. Mintha kilépett volna a testéből, idegenül figyelte a keze mozgását, ahogy egy tiszta alsót és pólót ránt elő a fiókból. Belebújt a farmerébe és pillanatnyi tétovázás után zokni nélkül bújt bele a futócipőjébe. Azt mondták, ne vigyen magával semmit. Oké, akkor ez is itt marad – dobta a telefont a vetetlen ágy közepére, aztán kilépett az ajtón és behúzta maga mögött, megfeledkezve a fürdőszobában elkezdett műveletről. …A sofőr meghökkenten nézett rá, aztán némán bólintott, ahogy a napszemüveg takarásából előre mormogta az uticélt.

3 megjegyzés:

rhea írta...

Szóval ez a zöldzug. Hmm....várom, hogy hogyan alakulnak a dolgok, mit hozol ki ebből. :) Nagyon tetszik Jutkám, köszönöm :)
pusza <3

Gabó írta...

Jucus eheheeheeez is Robert! /Jeff
Nade miért is lepődök meg! XD
Jóóóó lesz ez!
Úgy fellélegeztem mikor a lány hajfestés nélkül /szőke ;) *kuncog/ senderedett ki a fodrászától! :D
Éssss szeretlek ám! ;)
Köszöntem! <3

zso írta...

Na erre nem gondoltam. XD
Köszi. Tetszett.