Mindenki egyért, egy érte - 21. rész

Még hajnal volt, de Emma már olyan éber volt, mintha tizenkét órát alhatott volna egyhuzamban. Az idegfeszültség, ami szinte görcsbe rántotta a testét, amikor a fiúktól meghallotta, hogy Robert látogatóba ment Ricardohoz, mostanra kellemes zsibbadtságnak adta át a helyét, nagyrészt ennek a lehetetlen, felelőtlen és mindenekelőtt imádnivaló pasinak a hatékony ténykedése következtében. Most jólesően bújt meg a nagy mackó meleg ölelésében és megpróbálta rendezni a gondolatait, ami lehetetlen próbálkozás lett volna, ha a mackó ébren van. Beszélni akart már az este a fejével, megértetni vele, hogy a volt férje kiszámíthatatlan, szinte már veszélyes, de Robert nem hagyta, hogy összeszedje és józanul megfogalmazza a gondolatait, a maga egyszerű módján átmosta az agyát a szenvedélyével, a kedves, halkan elsuttogott vallomásával és ő nem tehetett mást, megadta magát a bódulatnak, amit a fiú bocsátott rá. Most azonban újult erővel horgadt fel benne a félelem, hogy ezzel a meggondolatlan húzásával nem hívta-e életre Ricardo utálatos, brutális énjét. És volt még valami, ami most az éjszaka ködéből kibukkanva nem eresztette a gondolatait. Akarva-akaratlanul vissza-visszatért hozzá, mert túlságosan is csábító volt. 

-Miért nem alszol? – dünnyögött a fülébe egy álmos hang és elmosolyodott, ahogy a kérdést egy lusta, mégis vérforraló cirógatás követte. Robert észrevette, hogy ébren van, pedig meg sem moccant, csak az agytekervényei nyújtózkodtak a hajnali napsugarak felé, mintha azok segítenének megtalálni a sötétből kivezető utat.

-Az ötleteden gondolkozom. – vallotta be halkan, mire a látszólag céltalanul kóborló férfitenyér megült a melle alatt, hogy a szívverését tartsa a kezében.  A fiú nem kérdezte meg, hogy hogyan döntött, döntött-e egyáltalán, csak várt türelmesen, kitartóan, hogy folytassa. Emma tisztában volt vele, hogy egyetlen szóval boldoggá tehetné a másikat, de őszintén szólva nem volt képes kimondani. Most még túl kusza volt az élete, az anyja betegségével, Ricardoval a rácsok mögött… Robert nem akarhatja ezt komolyan végig csinálni vele, hiszen legtöbbször ő maga is sikítva menekülne a saját élete elől. Kivéve ezeket a nyugodt és kétségbeejtően ritka perceket, mint ez a mostani. De ismerte már annyira a fiút, hogy tudja, ha nem akarta volna, meggyőződésből, komolyan, sosem hozakodott volna elő az összeköltözéssel. Talán tényleg nem is kéne mást tennie, csak bíznia a fiú eltökéltségében. Végül is, mi történhet? Egy idő után rájönnek mindketten, hogy nem a valóságos problémás hétköznapokat, hanem valami mást vártak az egésztől, valami olyat, amit azokban a ritka bódult percekben, amikor egymást ölelve legyőzhetetlennek hitték magukat. Hiszen azon az ajtón, amelyen át Robert beköltözne az életébe, ki is tudna költözni, ha csalódnának a vágyaikban. Más kérdés, hogy az a nap talán jobban összetörné őt, mint a Ricardoval való válás, és az azt megelőző rémálomszerű hónapok.

Ha lenne bátorsága belevágni, akkor az ilyen mámoros éjszakák rendszeressé válnának és talán segítenének átvészelni a nappalok megannyi kínját, nyűgét. Azt felfogta, hogy ő maga mit nyerne ezzel a lépéssel, csak még azt nem értette, Robert számára mi lenne a nyereség. Kizárt, hogy csak a vágyai, szexuális éhsége miatt hozta volna szóba az összeköltözést, hiszen a pakliban megkapná az anyját, Tonyt, állandó zűrzavart és az ő hisztisebbik oldalát is. Nem tűnt túlságosan vonzó csomagnak, és valami megfejthetetlen módon, Robert mégis ezt szerette volna. 

-Mikor adod be a dolgozatodat? – kérdezte látszólag terelően, de a maga óvatos módján mégis a cél felé tartva, és érezte, ahogy a fiú karja megfeszül körülötte. Talán nem erre a kérdésre várt, vagy talán megsejtette a mögötte megbújó tartalmat, de világosan érezhető volt, hogy nyugtalanná vált.

-Azt mondtam a mamádnak, hogy két változat van, odaadom neki, olvassa el, szerinte melyiknek jobbak az esélyei, de igazából nekem is van már jelöltem. Tulajdonképpen bármikor beadhatnám, mert már nem hiszem, hogy sokat segítene rajta, ha újra belenyúlnék. Az első alkalommal úgyis elővéleményezik, még javíthatok is rajta.  Egyetlen gombnyomás az egész, akár már ma reggel elküldhetem. …Miért kérdezed? – mormolta a hajnali derengésben, mint aki különösebben nem is kíváncsi a válaszra, csak partner akar lenni a beszélgetésben. Emma hátán azonban olyan izgatottan dobolt a fiú szíve, hogy a lány biztos lehetett benne, nagyon is kíváncsian várják a válaszát.

-Úgy gondoltam, hogy előbb tudd le a tanulást, mert mellettünk nem sok időd lenne foglalkozni vele. – kezdett bele, de végig sem mondhatta, mert a fiú a szavába vágott.

-Ó, dehogynem, már végiggondoltam. Amikor Tony az óvodában van, te dolgozol, én akár a szobádban, akár itt a srácoknál nyugodtan tanulhatok. Mondjuk, nálad jobb lenne, mert ha a mamádnak segítségre van szüksége, még a telefont se kell felemelje, csak kiabál és máris ott vagyok… tulajdonképpen már éppen ideje, hogy hatékonyabban álljak a tanuláshoz, elég sok időt elpocsékoltam az elmúlt években. Már régen túl kéne lennem az egészen. Szerintem a suliban is megkönnyebbülnek, hogy végre eltökéltem magam és befejezem.

Emma elmosolyodott a kétségbeesett próbálkozáson, hogy a maga legegyszerűbb változatában tárja elé a fiú a jövőt. Úgy döntött, belemegy ebbe a kapcsolatba, vagy bárhogy is nevezze ezt a csodát, ami közöttük szép lassan kialakult. Nem is tudna másként tenni, mert minden napnak az volt a csúcspontja, amikor lehetősége volt akár csak pár szót és egy vágyakozó csókot váltani ezzel a fiúval, aki anélkül vette be a szívét, hogy sarokba szorította volna. Csak őszintén elétárta a vágyakozását, aminek nem tudott ellenállni. Érezte Robertben a sebezhetőséget és talán éppen ez vette le a lábáról, bár sosem gondolt rá, hogy ez fegyverré válhat az ő kezében. Más volt ez, mint a Ricardo iránt érzett ragaszkodás. Abban ott volt a dac, a félelem, a hála, amiért nem hagyta magára… ez a mostani csak vegytiszta szeretet volt, szenvedéllyel, vágyakozással, tisztelettel  … röviden szerelmes volt.

-Tudod, néha arra gondolok, a sors akarta így, hogy halogasd a dolgot, amíg csak ide nem költözök. Ki tudja, ha már dolgoznál és dolgoznának a többiek is, talán már nem is laknátok itt együtt, hanem elköltöztetek volna hárman három felé. Akkor pedig soha nem találkozhattunk volna. – sóhajtotta bele a félhomályba.

-Ó, szerintem én rád találtam volna bárhol máshol is. – szippantott mélyet, elégedetten a nyakából a fiú és magához húzta, hogy éreztesse, a beszélgetésük nem maradt következmények nélkül a testére sem, bár pillanatnyilag a feje is tele volt a máris nekilóduló tervezgetéssel. 

-Anyámmal is beszélnem kell erről. – hűtötte le a lelkesedését Emma, miközben hagyta, hogy Robert szép lassan befúrja magát a testébe és így szorítsa magához.

-Gondolod, hogy ő ellene lenne? – dermedt meg a fiú már a lehetőségtől is, amiért számításon kívül hagyta Emma anyját.

-Ki tudja? – riszálta meg a fenekét a lány, néma buzdításként, hogy ne hagyja abba, amibe olyan ígéretesen belekezdett. –Mostanában sokszor mond vagy tesz olyasmit, amit hónapokkal ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam volna. Téged pedig a maga módján még kedvel is, mégha ennek kevés jelét is adta eddig. De ha utálna, már megőrjített volna, hidd el nekem!

-Helyes! – mormolta a háta bőrébe egy forró férfiszáj, aztán addig csavarodott ki a fiú ölelésében, amíg az ajkuk össze nem ért. Az események innen kicsúsztak a józan gondolatok irányítása alól, már csak a sejtjeik gondolkoztak a maguk ősi, de elementáris erejével. Az alkujukat, amelynek még megszámlálhatatlan egyeztetni való pontja volt, a testük lüktetése pecsételte meg, mintegy biztosítékul szolgálva, hogy amíg így rezonálnak egymásra, addig bármi mással szemben fel tudják venni a harcot. Közösen. Mert ez volt a legfontosabb a megegyezésükben. Nem a szexről szólt, hanem közös döntésekről és közös vállalásokról. Nagyon felnőttesen hangzott volna, ha bármelyiküknek lett volna ereje hangosan kimondani. És Emma utolsó tiszta gondolata az volt, hogy azt a bizonyos kis kirándulást Ricardonál még tisztázniuk kell egymás között.

*

-Anya, mi a véleményed arról, ha Rob ide költözne? – kérdezte mosogatás közben Emma és minden igyekezetével azon volt, hogy el roppantsa az üvegpoharat, ami éppen a kezében volt. Két napja fogalmazta magában, hogy tálalja a nagy bejelentést, de végül sikerült a leglehetetlenebb időpontban előrukkolnia vele. Norah Bradley felnézett az újságból, amit lapozgatott és csak annyit kérdezett:

-Mikor?... – a kérdés olyan közömbösen hangzott el, mintha csak arról érdeklődött volna, hogy kedvenc nyomozós sorozatának legújabb része hány órakor kezdődik a tv-ben.

Emma remegő kézzel tette a szárítóra a poharat, mert ha eddig túl is élte a mosogatást, ettől az egyetlen szótól újfent veszélybe került. Semmi felháborodás? Semmi hegyibeszéd az elhamarkodott döntésekről és beláthatatlan következményekről? Semmi példabeszéd az erkölcsről és a fia előtti példamutatásról? Az anyja valóban nagyon beteg lehet, ha ilyen nemes egyszerűséggel átsiklik a kérdéseken és csak a puszta tényre koncentrál.

-Hát, igazából nincs mire várni. Tanulni akkor is tud, ha itt lakik. A fiúk úgy döntöttek, hogy egyelőre nem szereznek újabb lakótársat a helyére, úgyhogy a szobája ott is üresen áll, ha nyugalomra vágyik...

-Jah, ügyes megoldás... nyitva hagy magának egy kiskaput, ha mégsem bírná a kiképzést. – érkezett az első fullánkos megjegyzés.

-Anya! Ne légy vele igazságtalan! Nyugodtan beismerhetnéd, hogy egészen jól veszi az akadályokat. Tonyt is, és ...igazából Téged is. – szúrt vissza a lánya megperdülve és kezeit a csípőjére téve. Olyan harciasan állt ott, mint aki az egész világgal szemben megvédené  Robertet. Norah elmosolyodott. Meglepően enyhe volt a szúrás a szíve körül, amiért a lánya életében a második helyre szorult a mögött a jóképű svihák mögött. És igaza van Emmának, Robert kifejezetten jól boldogult Tonyval, és igen... vele szemben is megtalálta a hangot. Ha kellett, smúzolt neki, de ha úgy érezte helyesnek, keményen ellenállt, nem hatódott meg attól, hogy tisztelnie illett benne a szerelme anyját és az életkorát. 

-Nem akarok útban lenni. – mondta az asszony halkan, mire Emma feszült arca egy csapásra ellágyult. Na igen, biztos volt benne, hogy ez az érv is előkerül majd.

-Mama, hogy gondolhatod egyáltalán, hogy útban lennél? Rob csak nyer veled egy pótmamát, ha már a sajátját olyan korán elvesztette.

Norah Bradley szeme elfelhősödött, ahogy a történetre gondolt, amit a lánya adott elő a fiúról. Szerencsétlen kis kölyök, olyan korán kárhoztatták árvaságra... még ha szerető rokonai is voltak, az azért nem pótol egy meleg családi fészket. Mivel ez ügyben a saját lelkiismerete sem volt egészen tiszta, most úgy gondolta, valamit talán Emmánál is jóvá tehet, ha nem akadékoskodik túl sokat. Ha itt lesz az a kölyök, majdcsak kitalálják, hogy éljenek egymás mellett. Biztosan nem lesz egyszerű, meg jobban is szerette volna, ha nem valami bizonytalanba vág bele a lánya egy kisgyerekkel, de hát ki ő, hogy megmondja neki, mit tegyen, vagy éppenséggel mit nem. A lánya eddig is megállt a maga lábán, bíznia kell benne, hogy most is lesz ereje kezelni az életét. Nem vállalhatja át tőle úgysem a felelősséget, és ha a betegsége kiújulna, jobb is, ha lesz mellette valaki, akire őhelyette támaszkodhat.

-Szóval, mikor? – kérdezte újra, mire Emma leült vele szembe, az asztal túloldalára és az újságot tartó kezéért nyúlt.

-Igazából ezen a hétvégén. Úgysem lesz nagy költözködés, hiszen bútorokat nem kell hoznia, csak a személyes holmiját. Azt sem hirtelen, mindent... majd apránként áthurcolkodik. Előbb úgyis helyet kell csinálnom a holmijának. ...Úgy gondoltam, megünnepelhetnénk a dolgot. Szombaton csinálok egy jó ebédet, amire akár a fiúkat is áthívhatnánk...

-De csak akkor, ha a főztöd miatt szép lassan nem szivárognak át ők is. – nézett rá az anyja a szemüveg felett, aztán mindketten elnevették magukat.