Mindenki egyért, egy érte - 7. rész

Robert még az előbb történtek hatása alatt állva, észre sem vette, hogy Emma melltartóját a kezében szorongatja. Az erkélyen a hideg falhoz lapulva két vacogás között még azon röhögött magában, milyen kínos lenne, ha valaki meglátná, mondjuk a srácok hazafelé tartva felfedeznék őt, ahogy ott bujkál, mint az elcsépelt filmes jelenetekben, amikor a szerető a váratlanul hazatérő férj elől kénytelen alsónadrágban a hóesésben dideregni. Ebben azért pár dolog hibázott... ő még fel volt öltözve és meglehetősen távol állt a szerető státuszától, ráadásul nem egy rászedett férj elől menekült ki a hideg éjszakába, hanem egy lányos anya fullánkos megjegyzései elől. Igaz, jobban belegondolva, ez a helyzet semmivel sem volt veszélytelenebb.

A lakásba lépve még a gondolatai vibráltak az arcvonásain, hol komor, hol idétlen vigyor képében, de Tomot meglátva a kijózanodás elemi erővel söpört végig rajta. A barátja összehúzott szemekkel vizslatta, és egy pillanatig sem kertelt.

-Megfektetted?

-Mi van? – tett úgy, mint aki nem érti a kérdést, miközben egyszerre érzett felháborodást már csak a feltételezés miatt is, másrészt csalódottságot, amiért nem válaszolhat igennel. Végre ráébredt, hogy mit szorongat a kezében, és egy hanyag mozdulattal a farzsebébe gyűrte. Tom pillantását nem kerülte el az apró közjáték.

-Lefektetted végre és megnyugodtál? – kérdezte ismét a barátja egy elmeorvos türelmével.

-Azt hiszem, ehhez semmi közöd. – szívta fel magát végre.

-Oh, ez szép... az a Robert Daponte mondja ezt, akinek minden lepedőakrobatikáját kitárgyaltuk egy sör mellett.  – fintorgott Tom gúnyosan.

-Nem mindet. – dacoskodott Robert, aztán egy mély levegővétel után folytatta: -Csak egy csók volt, az anyja itthon van. – mondta letörten, mire Tom  együttérzően nyögött fel:

-Lúzer! Bár, akkor azért elismerésem, hogy legalább ezt a trófeát sikerült megszerezned – kacsintott Tom, mire Robert felháborodottan horkant fel.

-Nem trófea, csak ... izé... valahogy a kezemben maradt.- kuncogott fel magában az emléktől. Tom a szemét forgatva csóválta a fejét. 

-... Ezt neki írtad? – lebegtetett meg egy telefirkált papírlapot a kiasztal fölött, és Robert megismerte a délutáni próbálkozásainak keserves kínlódással összehozott tárgyi bizonyítékát. Beismerően bólintott, aztán kikapta a lapot a barátja kezéből és gombóccá gyűrve a konyhai szemetes felé hajította. Csont nélküli kosár – konstatálta elégedetten, végre valami sikerélményt aratva a mai meglehetősen terméketlen nap után.

*

A karácsony úgy lopakodott a lusta hétköznapok közé, hogy tulajdonképpen senki nem várta kitörő örömmel. Robertet egy rég volt tragikus napra emlékeztette, Emma pedig összeszűkült gyomorral tette le a telefont, amin éppen volt anyósával beszélt. Oliviát visszautasítani nem volt egyszerű feladat, de semmi kedve nem volt vele tartani a börtönbe, hogy Ricardo az ünnep alkalmából megölelhesse a fiát. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy nem foszthatja meg a férfit ettől az apró örömtől. Bármi is történt kettejük között, bármi miatt töltötte éppen a büntetését, azt a tényt nem lehetett elvitatni a volt férjétől, hogy Tonyval barátságos volt és láthatóan örömet jelentett neki minden apró hír, amit megosztott róla a leveleiben. Nem volt könnyű ezt a levelezést folytatni, de nem tehette meg, hogy örökre elszakítja apát és fiát valami múltbéli botlás miatt. Sokkal könnyebb lenne, ha Rick is olyan lenne, mint az apja, de a gyerekkel kapcsolatban tényleg nem róhatott fel neki semmit. Hacsak azt nem, hogy a kialakult helyzetben nem védte meg a fiát a nagyapjától, de hát ebben Emma is bűnösnek érezte magát, úgyhogy nem vádolta a férjét sem. 

Norah Bradley a szája szélét rágcsálva állt mögötte, amíg a kényszeredett beszélgetést hallgatta. A vejét nem kedvelte már akkor sem, amikor összeházasodtak Emmával, és a történtek fényében a fickó nem gyűjtött nála jópontokat azóta sem. De megértette Emmát, aki kényszerhelyzetben volt. Egy halk torokköszörüléssel magára vonta a lánya figyelmét.

-Tudom, hogy nem könnyű ez neked, és ha bármiben a segítségedre lehetek... akár el is kísérlek Tonyval... szóval, csak szólj és részemről rendben. – mondta a szokásosnál sokkal erélytelenebbül, és talán éppen ez a halk, zavart mondat volt az, ami bebizonyította a lánynak, hogy az anyja komolyan gondolja az ajánlatát. Nyoma sem volt benne a szokásos Én megmondtam, hogy csak a baj lesz vele... kioktató hangsúlynak, és most hálás volt ezért. 

-Olivia és Rosa 3-kor mennek be hozzá. Talán mi mehetnénk 4-re. – motyogta halkan, aztán látva az anyja beleegyező bólintását, a gyerekszoba felé indult, hogy megfelelő ruhákat keressen a kicsinek a látogatáshoz. Egy kis kockás kantáros nadrággal a kezében megtorpant a gyerekszoba ajtajában és végignézett a lakáson, ahol nem sok nyoma volt a karácsonynak. Ma még egy kis fát is kell szerezzen, mert bármennyire is  semmi kedve az egészhez, a karácsony ünnep kell legyen legalább Tony számára. A szekrényében elrejtett tűzpiros autóra gondolt, ami hasonló volt Robert autójához, és egy halvány mosollyal elképzelte a fiát, ahogy felragyog majd a szeme, amikor kibontja az ajándékát. Igen, a karácsonynak igazi ünnepnek kell lennie!

-Anyu! Leszaladok... itt a park szélén árulnak fákat, hozok egyet. – mondta meg sem várva az anyja válaszát, és már kapta is magára a kabátot és a csizmáját. A házból kilépve felnézett és látta, hogy a lakásokhoz tartozó csöpp erkélyeken már majdnem mindenütt ott áll egy falnak támasztott, összekötözött fa. Hogy is tudta ilyen sokáig húzni-halasztani a dolgot? Csak reménykedett benne, hogy nem túl későn jutott a felismerésre, hogy Tonynak mindenképpen karácsonyfát kell állítania.

Ahogy nekilódult az árus felé, egy ismerős figura jött vele szembe, orrig beburkolva egy vastag sálba, de szőke üstökéről, jellegzetes járásáról mégis azonnal megismerte. A fiú egy báránybéléses dzsekit húzott össze magán fázósan és először észre sem vette őt. A temetőből tartott hazafelé, vitt egy nagy csokor fagyöngyöt a szülei sírjára, és ez a kis kirándulás újult erővel vágta az arcába a magányosságát. Bármennyire is szerető család vette körül a nagybátyjáéknál, az mégsem volt az igazi, és utálta, hogy ezzel az érzéssel minden karácsonykor szembe kellett néznie. Egy nő nyúlt a karja után és meglepetten torpant meg.

-Á, szia! Bocs, észre sem vettelek! – motyogta, ahogy felismerte Emmát, miközben remélte, hogy a könnyeit már rég felszárította a szél. 

-Nem, te ne haragudj! Csak meg akartalak kérni, hogy ha ráérsz, eljönnél-e velem oda egy fát venni. – mutatott a közeli árudára. -Ketten talán könnyebben haza tudnánk hozni, mert talpat is kell vennem hozzá, és ... szóval... de ha nem érsz rá, semmi baj, majd megoldom. – hadart Emma.

-Persze, nem probléma. Menjünk! – fordult meg Robert és ellenkezés nélkül indult meg a lány oldalán. –Eléggé az utolsó pillanatra hagytad. – tette hozzá, mivel úgy tapasztalta, a nők már jóval karácsony előtt elkezdik a készülődést. Feldíszítik a lakást, ezer apró giccses bizbaszt rakosgatnak szét, mécseseket égetnek, sütnek és vásárolnak. Kicsit keserűnek érezte a gondolatait, de igazából csak irigy volt. Szerette volna, ha egyszer nem a lepusztult pasi-lakásban érte volna az ünnep, hanem illatos fenyőgirlandok és piros-arany szalagok között, gyertyafényben, vastag porcukor felhőbe burkolt süteményeket lopkodva. Valahol mélyen, az emlékei között eltemetve ilyen karácsony képe élt. Talán az idő már nyomott hagyott ezeken az emlékeken, talán  Norma nénihez kötődtek ezek az emlékek, már ebben sem volt biztos, de vágyott rá, hogy karácsony reggelén felébredve ilyen környezet vegye körül, ne Tom vagy Matt ledobált ruhái és a latyaktól szutykos férficsizmák erdeje az előszobában. Két barátja a Szentestét otthon, a szüleikkel tölti, ő pedig Normáékhoz megy, mint minden évben az egész Daponte klán. A lakásban ezért egy fia dísz sem volt és most valahogy úgy érezte, ez nem helyes. 

A bekerített kis árudához érve Emma tétovázás nélkül állt meg egy formás kis fa előtt, ami talpba állítva a vevőket volt hívatva csalogatni.

-Ezt is el lehet vinni? – kérdezte a kezeit fázósan dörzsölő férfit, aki a vállát vonogatva válaszolt: -Miért ne? A talpat is kéri?

-Igen. – bólintott a lány és szeme megakadt a kis szekéren, amin a dekorációk voltak. -... és kérek egy Mikulásvirágot, meg egy fenyőfüzért is. Díszei is vannak? – kérdezte a férfit, aki fellelkesedve a lendületesen vásárló fiatal nőtől, már sokkal barátságosabbá vált.

-Csak ez a néhány darab – vett le a szekérről egy kis dobozt, amiben hat, arany színű festékkel futtatott égő piros gömb lapult.

-Nem baj, jó lesz ez is. – nézett körül Emma újabb vadászzsákmányra lesve. A szekér oldaláról összekötözött fagyöngy csokrok lógtak lefelé.

-Ezt is kérem – akasztott le egyet, aztán a mellette levőt is. –Inkább kettőt.

-Emma! Lassíts egy kicsit, mert el sem tudjuk vinni! – vigyorgott mögötte Robert, aki eddig szótlanul figyelte a lány tobzódását. Most hirtelen ötlettel ő is egy fagyöngy csokorért nyúlt. –Én is veszek egyet.

Emma a keze után kapott. –Már választottam neked egyet, hálából a segítségedért, ha elfogadod.

-Persze, nagyon kedves tőled, de tényleg nem szükséges... szívesen segítek. – szabadkozott a fiú, mire Emma a pillanat varázsától fellelkesülve, nagyvonalúan legyintett.

-Ez a legkevesebb. Gondolom, ti amúgy sem vittétek túlzásba a dekorálást. – nézett kutatva Robertre, aki megvonta a vállát.

-Láttál te már pasit karácsonyi díszeket pakolászni egy lakásban?

*

Emma elégedetten nézte az ablak elé állított fát. Robert állította be a fát a talpba, gondosan kiékelve, fel ne boruljon, aztán felakasztotta a fagyöngycsokrot az előtér lámpájára. Még szerencse, hogy Matt éppen hazafelé tartott, így neki is a kezébe nyomtak pár apróságot, úgy mint a nehéz, öntöttvas talpat, ami a fával együtt már sok lett volna Robertnek. De Matt már elköszönt, ők meg csak álltak a fagyöngy csokor alatt és mindkettőjüknek az járt a fejében, a hagyomány szerint most csókolózni illene. Robert a lány anyja felé lesett, aki egy kerámia kaspóba állította éppen a méretes mikulás virágot, aztán döntött. Karácsony van. Ha Norah Bradleynek nem tetszik, amit látni fog, talán lesz olyan kedves és az ünnep alkalmából befogja a száját, és megkíméli őket a fullánkos megjegyzéseitől. Magához húzta Emmát, akinek a kezében még ott virított a fiúk fagyöngy-csokra és nem törődve a lebukással, megcsókolta. Puha, gyengéd csók volt, nem az a viharos tájfun, mint a múltkori, de a hatása ugyanolyan volt. Még és még akartak belőle, aztán belátva, hogy ez lehetetlen, lassan elengedték egymást.

-Boldog karácsonyt! – suttogta Robert, aztán az ajtó felé fordult. Emma az utolsó pillanatban ocsudt fel a varázslatból és a fiú kezébe nyomta a csokrot.

-Majd átcsöngetek. – vigyorodott el pajkosan, aztán zakatoló szívvel becsukta a meleg mosollyal őt néző fiú előtt az ajtót.

Norah Bradley nyugalmat erőszakolt magára. Ez a fiú első látásra nem tűnik olyan gazembernek, mint az a  másik, aki most a hűvösön csücsül. Talán nem lesz baj. A lányát már nagyon régen látta így mosolyogni, úgyhogy csendben maradt, hiszen karácsony van. Miért ne lehetne boldog egy kicsit Emma is?

*

-Miért nem anyámékkal jöttetek? – nézett komoran az anyósa irányába Ricardo, mire Emma megvonta a vállát.

-Anyuval jobban kijövök. És igazság szerint Tony is szívesebben van vele, mint apádékkal. Fél az apádtól, mert kiabált vele és meg is ütötte. – mondta tárgyilagosan, mert nem akarta felbosszantani a volt férjét azzal, hogy az érzelmei által vezérelve vádaskodik.

Ricardo szeme megpihent a kis sötét hajú gyereken. Olyan aprónak tűnt itt a felnőttek világában, annyira nem erre a helyre valónak. Persze, örülhetett, amiért a karácsony a büntetésvégrehajtási intézetben is ünnep és ilyen lehetőséget biztosítanak a raboknak. Ha hiányzott itt valami, furcsa módon a gyereke volt. A gyereke, aki még elég kicsi ahhoz, hogy kiszabadulva innen, feledtesse vele azokat az éveket, amikor nem lehetett vele. Ismerte az öregét annyira, hogy tudja, Emma egészen biztosan nem túlzott. Az öreg ahogy múltak az évek, egyre könnyebben vesztette el az önuralmát, már az anyja is panaszkodott, de mit tehetett volna innen bentről, ahol örült, ha a saját bőrét óvni tudta. Kis hal volt ő az itteniek között, nem is nagyon hangoztatta az ártatlanságát, mert a keményebb bűnözők azonnal könnyű prédát láttak volna benne. Ettől függetlenül mindent megtett, hogy az ügyvédjét rábírja, próbálkozzon meg az ügye újratárgyaltatásával. Már részt vett egy meghallgatáson, ahol enyhítésért fellebbeztek, azzal érvelve, hogy a rablásnak lényegében a közelében sem járt. A tettestársai el sem jutottak a menekülés lehetőségéig, ő pedig csak mint sofőr lehetett volna részese a bulinak. Nem volt ott, ahol egy ember meghalt. A régebbi kisebb  bulijai pedig szerencsére nem kerültek említésre a tárgyalás során.

A gondolatai még az anyja híreinél jártak, akik épp csak elmentek, amikor Emma és a gyerek megérkeztek. Már az anyja is azt mesélte, hogy a kicsi az anyja új barátjáról gagyarászott, és az első öt percben, amíg a térdén lovagoltatta, Tony neki is részletesen beszámolt annak a Robertnek az autójáról, amivel már játszhatott. Ki a franc lehet a pasi? Kis megvesztegethető Montana – vett mély levegőt, ahogy arra gondolt, a fia is csak egy olyan gyerek, aki azt szereti, aki éppen ajándékot vesz neki. ...Hát, majd ő is fog, csak kerüljön ki innen. ...Emma is kapni fog és az a köcsög is. Mit képzelnek? Hogy a háta mögött összeszűrhetik a levet? Hogy elváltak, azt tudomásul sem vette. Emma az ő felesége, erre esküt tett Isten házában, és ő emlékeztetni fogja arra az esküre.

Emma feszengve ült szemben a férjével. Látta, hogy a gondolatai elkalandoztak, és addig 

szemügyre vette a többieket a börtön étkezdéjében, ami karácsonyi hangulatot próbált árasztani. Szíve mélyén szánta a férfit, mert a történtek ellenére is csak azt mondhatta, Ricardo nem rossz ember. Hibázott, botlott és ennek meg kell fizesse az árát, de még ez a szánalom sem tudott már olyan húrokat megpendíteni benne, mint amilyeneken Robert játszott a lelkében. Még hogy miért nem jött Oliviával és Rosával? Ha semmi másért, akkor azért, mert teljesen kimerítették azok az alkalmak, amikor elvitte hozzájuk Tonyt, hogy a nagyszülei is találkozhassanak vele. Még jó, hogy a sok unokatestvér között, gyerektársaságban a kicsi jól érezte magát, mert ő végig magán érezte az asszonyok szúrós tekintetét. Szerintük cserbenhagyta a férjét, és egyikőjüket sem érdekelte, hogy őt ki hagyta cserben. Amíg ott ült és a játszó gyerekeket figyelte, folyamatosan csak attól tartott, valamilyen módon megakadályozzák, hogy hazaindulhassanak. Amikor végre útra keltek, az órák óta tartó feszültség, szinte maga alá gyűrte. Otthon már ahhoz sem volt ereje, hogy megfürdesse a gyereket és meséljen neki. Álomtalan mély alvásba zuhant, megszökve a döntéseinek felelőssége elől.

 A kolomp jelzése figyelmeztette a látogatókat, hogy itt az ideje a búcsúnak és Emma megkönnyebbülve állt fel. Tony még egyszer az apja ölébe mászott, apró ujjaival figyelmesen kaparászta a férfi mellkasán levő számokat, aztán felkacagott, ahogy az apja lendületesen felállt és feldobta a levegőbe.

-Montana! – szólt rá az őr és Ricardo megforgatta a szemeit. Hiszen csak a fiával játszik...

-Kösz, hogy bejöttetek! Boldog karácsonyt! – állította talpra a gyereket az anyja mellett és megölelte Emmát, hogy megcsókolja. A lány elfordította a fejét, így csak egy puszi sikeredett... és hálát adott az égnek, hogy őrök veszik körbe őket, mert látta az ex férje arcán, ahogy megfeszül a bőr az indulattól. Mégis mit várt? Hogy majd hagyja magát csókolgatni, amikor már amúgy is óriási szívességet tett azzal, hogy bejött a gyerekkel?

Ricardo lenyelte a dühét. Ki kell várnia az idejét, hogy megértesse Emmával, köztük még messze nincs vége semminek. Most még semmi szükség rá, hogy eljátssza az őrök jóindulatát holmi férfiúi hiúság miatt. Eljön még az a perc, amikor megcsókolhatja azokat a cseresznye ajkakat és kitörölje még az emlékét is bármilyen más, idegen férfinak.