Mindenki egyért, egy érte - 4. rész

Norah Bradley összevont szemöldökkel mérte végig a szemközti lakásból kilépő fiatal férfit, miközben a szállítóknak tartotta az ajtót. Robert önkéntelenül is biccentett feléje, mint egy jó szomszéd, aztán az asszony feje mellett lovagiasan megtámasztotta az ajtót és szélesebbre tárta, hogy a két férfi beszuszakolhassa a kanapét.

-Köszönöm, boldogulok magam is. – húzta ki magát az asszony, de Robert már túltette magát a reggeli sokkoló csókon, amiben ennek az ajtónak a túloldalán része volt,  és most csillapíthatatlan kíváncsisággal próbált valami információhoz jutni az aktuális történésekről. Az asszony akár Emma nagyanyja is lehetett volna, a hatvanas évei elején járt és bár a korához képest még egész jól nézett ki és meglehetősen energikus volt, a szemeit körbevevő árnyékok valami belső keserűségről árulkodtak.

-Egy hölgynek nem lenne szabad ilyen munkákkal vesződnie. Menjen csak be, majd én tartom. Emma nincs itthon? – tette hozzá a kérdést, amit pedig fel sem akart tenni. 

-A lányom az unokámmal a parkban van. Felhívtam, hogy nyugodtan menjenek csak le, még jó is, ha a kicsi nincs láb alatt, amikor ezeket a nehéz bútorokat hozzák. – válaszolt a nő, leküzdve magában az idegenkedést, amiért egy idegen férfi máris a lányáról érdeklődik, ő meg önkéntelenül is válaszolgat neki.

-Emmának már van kanapéja. – bökte ki Robert meglepve a hírtől, hogy ez az idősebb asszony Emma édesanyja lenne, bár ha most jobban megnézte, elég sok hasonlóságot fedezett fel bennük. Ami döbbenetes volt, hogy ezek az árnyékok már Emma szeme alatt is megjelentek, annak ellenére, hogy milyen fiatal volt. Volt egy olyan érzése, hogy nem bőrhiba ez a részükről, amely öröklődik, sokkal inkább valami boldogtalan közös élethelyzet.  Egy újabb rejtély, amit ki akart deríteni.

Norah Bradley a szemét forgatta, elképzelve, ahogy ez a kócos üstökű fickó már tiszteletét is tehette azon a kanapén. Hiába na, Emma nem tanult a múlt hibáiból, ha máris behódolt egy ilyen szemrevaló hímnek. 

-Bár semmi köze hozzá fiatalember, de ez az én kanapém. Most költözöm be. Nem gondolhatta, hogy egy fiatal nő egy kisgyerekkel egy ilyen hatalmas lakást bérel.

-Hát, éppenséggel gondoltam. – mormogott a férfi, utat adva a férfiaknak, akik újabb darabokért indultak.

-Nos, akkor nem jól gondolta – vont vállat az asszony. –A három hálószobából egy az enyém, ha nincs ellene kifogása. – nézett gunyoros kérdőn a fiatal férfira, aki kivételesen visszanyelte a választ, miszerint igenis van kifogása a dolog ellen, mert így csak az ő dolgát nehezítik meg.

-Hát, amennyiben így áll a helyzet, akkor legyen üdvözölve a házban, Mrs...  –Bradley – segítette ki a nő, meghökkenve, amiért a fickó láthatóan még a lánya nevét sem tudja. Aztán eszébe jutott, hogy Emma talán még a férje nevén mutatkozott be, s egy „végülis  mindegy” pillantással és vállrándítással nézett a fiúra.

-És Ön? Ha már így összeakadtunk...

-Robert vagyok, Robert Daponte. A barátaimmal itt lakunk szemben. Ha bármi gondjuk akadna, csak kopogjanak át. Jut eszembe, ugye a bojler azóta is működik? Ma reggel pedig zárat szereltem, úgyhogy tényleg... bármi gond van ... csak szóljanak.

-Köszönöm! Gondolni fogunk rá. – biccentett az asszony, s szavaiból érezhető volt, hogy hamarabb fog egy gyorsszolgálatot kihívni, minthogy átkopogjon a folyosó túloldalára, aztán  belépett Emma lakásába és becsukta az ajtót a már-már túlságosan is szívélyes szomszéd orra előtt.

*

Ricardo Montana ingerült mozdulattal összegyűrte a levelet, amit az anyja csúsztatott eléje, és félredobta, aztán az őr rosszalló tekintetétől követve lehajolt, hogy újra kisimítsa maga előtt. Szóval Emmának végül csak sikerült! Most már papírja van róla, hogy elváltak és Tonyt az édesanyja nevelheti. Olivia, az anyja egyenes derékkel ült előtte és komoran vizsgálta a vonásait.

-Csak magadnak köszönheted. Én megmondtam már a legelején, hogy nem hozzád való az lány. De annyira megveszekedetten akartad a kölykével együtt. Hát, most tessék... mind a kettőt elvesztetted. Az ügyvéd azt mondja, azzal, hogy börtönbe kerültél, minden jogodat elvesztetted, úgyhogy ne engem hibáztass, amiért oda kellett adnunk neki a gyereket. Állást szerzett, lakása van és még az anyjával is kibékült, amióta meghalt az apja. Minden mellette szólt. Nem tehettünk mást, oda kellett adjuk Tonyt. 

-Tudom, mama, nem is téged hibáztatlak. – sóhajtott a fia és egy pillanatra elmerengett, ahogy a feleségére – most már csak exfeleségére gondolt. Tényleg kedvelte Emmát. A legszebb lány volt a suliban. Ártatlan és álmodozó, aki úgy nézett rá, amikor az első randira elhívta, mint hívő a feszületre. A haja olyan volt, mint az érett toszkánai búzamező, a szemei a kéklő búzavirágok, esténként a  virágzó levendula bokrok színében ragyogva, még az illata is a virágzó mezőt juttatta az eszébe. Szerette és ennek a szerelemnek hamar megfogant a gyümölcse. Tisztességes volt vele, elvette feleségül. Csak aztán megismerte Antoniát és az a nő összezavarta. Pedig tudnia kellett volna, hogy csak csőbe akarja húzni. Csak azért súgott-búgott a fülébe állandóan, hogy kövesse, mint egy bekötött szemű birka, aztán a végén ott találja magát a lány bátyja előtt. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás, bandatag lett, pedig tényleg nem akarta. Éppen csak nem tehetett mást. ... De ha egészen őszinte akar lenni, tulajdonképpen megtetszett neki a könnyen jött pénz érzése, a laza semmittevéssel töltött napok. Emma meg sosem kérdezte, honnan a pénz. Igaz, nem is szórta, mint ahogy egy korabeli lánytól ez elvárható lett volna. ...És ha már őszinteségi rohamában ennyi mindent elismert, azt is be kellett látnia, hogy a dolgok nem a börtönbe kerülésével változtak meg köztük. 

Egyszerűen csak túl fiatal volt ahhoz, hogy egyetlen nő töltse ki az életét. ...Az, hogy ez az egyetlen nő is túl fiatal volt még ahhoz, hogy örökre hozzá láncolja magát, eszébe sem jutott. Antonián kívül voltak mások is, könnyű kis kalandok, egy alkalmas légyottok, de fiatal férfi volt, aki ezt önmagánál bocsánatos bűnnek tartotta. Most, hogy a válási papír feküdt előtte kiterítve, arra gondolt, vajon Emmának erről nyilván más lenne a véleménye. ...Vajon milyen hamar landol egy másik férfi ágyában? Hacsak meg nem tette máris, talán éppen a simulékony modorú ügyvédjével, hogy az ilyen vehemensen védelmezte az érdekeit. A gondolattól újra dühös lett. Emma az ő felesége, bármit is firkáltak erre a papírdarabra, de ami ennél még fontosabb, hogy Tony az ő fia, egy Montana... nem fogja hagyni, hogy az immár volt felesége elidegenítse tőle a gyereket, csak mert a dolgok kissé félresiklottak közöttük. Talán Emmát is visszaszerezhetné... ha nem is mint feleséget... vagy akár... egy Montanát nem lehet csak úgy faképnél hagyni és kifosztani. Emmának vissza kell térnie hozzá az ő feltételei szerint, aztán lehet, hogy ejteni fogja, de akkor már Tonyt nem veheti el majd tőle senki. – színezgette magában a még távoli jövőt. 

-Mama, csak annyit kérek tőletek, hogy ne veszítsétek szem elől, oké? Majd ha kikerülök innen, megkeresem. Addigra biztosan rájön, hogy elkapkodta ezt a válást. Meg fogja érteni, hogy nekünk együtt kell maradnunk.

-Fiam, az még évekbe telhet, bár az ügyvéd nagyon bizakodó. Úgy gondolja, hogy a szereped ebben az egész szerencsétlen dologban nem volt olyan jelentős, hogy ilyen szigorú ítélettel büntessék. Perújrafelvételért folyamodott, és bízik benne, hogy az érvei meghallgatásra találnak. Egyébként nem nagyon hiszem, hogy sikerülhet Emmát visszahódítanod. Nagyon úgy tűnt, mintha egy hatalmas szikla gördült volna alá a szívéről, hogy végre maga mögött tudhatja ezt a házasságot. Nem tudom, hogy mi zajlott köztetek az utóbbi időben, de az a nő már nem szeret téged. – húzta ki a gerincét Olivia asszony, mintha személyes sértésnek érezné, amiért a drága fiacskáját valaki nem képes szeretni.

-Nem baj. Majd írok neki, elmagyarázom, hogy a kapcsolatunkat nem lehet egy ilyen wc-papírral lezárni – biccentett a szemétként heverő papírlap felé Ricardo. –Hidd el mama, Emma is érezni fogja, hogy ilyen könnyen nem adom fel.

*

Robert kevergette a kávét és ösztönösen félrehúzta a lábát Mona egyre merészebb érintései elől. Már bánta, hogy nem mondta le a találkozót abban a percben, amikor Emma anyjával összetalálkozott. Sejthette volna, hogy egész este majd a lányra fog gondolni. Szóval, az anyja is odaköltözött hozzájuk – húzta el a száját, mert ezt nem igazán tartotta szerencsés fordulatnak. Persze talán vigyáz a gyerekre, ha majd Emmát el akarja hívni valahova. Ha Emma egyáltalán hajlandó lesz eljönni vele. Főleg a reggeli meggondolatlan csókja után. Még most se értette, mi a fene történt, de a pillanat egyik másodpercről a másikra fordult át heves szenvedélybe. És Emma hazudik, ha letagadja, hogy ő éppen úgy a hatása alá került, mint jómaga.

Mona a farmeren keresztül a combját karcolgatta hosszú műkörmeivel és most már kifejezetten idegesíteni kezdte, amiért lassan átveszi tőle a hódító szerepét. Nála bezzeg nem kellett tepernie egy csókért, de talán hiba volt harmadszor is összefutni vele. A lány már túlságosan beleélte magát, hogy valami komoly kapcsolat van köztük. Innen pedig egy lépés, hogy a gyűjteményébe tűzve mutogassa a barátnőinek, mint valami trófeát. Ideje lelépnie. Nem Emma miatt, maga miatt. Oké, ha csak önmaga érdekét nézné, akkor ez az este még beleférne, de már nem akart az Emmával szemközti lakásban mást ölelni.

-Bocs, Mona, azt hiszem, hiba volt ez az este. Ne haragudj, tulajdonképpen már a telefonba is mondani akartam... talán egy kicsit elkapkodtuk ezt a dolgot... én ... szóval ... maradjunk barátok! – nyögte ki végre, nem találva a szavakat, amikkel nem sérti vérig a lányt.

-Kapd be! – pattant fel mellőle vérvörös arccal a lány és kiviharzott a kávézóból. Robert megkönnyebbülve dőlt hátra. Végül is, lehetett volna rosszab is – gondolta egy mély sóhaj kíséretében, aztán intett a pincérnek, hogy fizetne.