Norah Bradley összevont szemöldökkel mérte végig a szemközti
lakásból kilépő fiatal férfit, miközben a szállítóknak tartotta az ajtót.
Robert önkéntelenül is biccentett feléje, mint egy jó szomszéd, aztán az
asszony feje mellett lovagiasan megtámasztotta az ajtót és szélesebbre tárta,
hogy a két férfi beszuszakolhassa a kanapét.
-Köszönöm, boldogulok magam is. – húzta ki magát az asszony,
de Robert már túltette magát a reggeli sokkoló csókon, amiben ennek az ajtónak
a túloldalán része volt, és most
csillapíthatatlan kíváncsisággal próbált valami információhoz jutni az aktuális
történésekről. Az asszony akár Emma nagyanyja is lehetett volna, a hatvanas
évei elején járt és bár a korához képest még egész jól nézett ki és
meglehetősen energikus volt, a szemeit körbevevő árnyékok valami belső
keserűségről árulkodtak.
-Egy hölgynek nem lenne szabad ilyen munkákkal vesződnie.
Menjen csak be, majd én tartom. Emma nincs itthon? – tette hozzá a kérdést,
amit pedig fel sem akart tenni.
-A lányom az unokámmal a parkban van. Felhívtam, hogy
nyugodtan menjenek csak le, még jó is, ha a kicsi nincs láb alatt, amikor
ezeket a nehéz bútorokat hozzák. – válaszolt a nő, leküzdve magában az
idegenkedést, amiért egy idegen férfi máris a lányáról érdeklődik, ő meg
önkéntelenül is válaszolgat neki.
-Emmának már van kanapéja. – bökte ki Robert meglepve a
hírtől, hogy ez az idősebb asszony Emma édesanyja lenne, bár ha most jobban
megnézte, elég sok hasonlóságot fedezett fel bennük. Ami döbbenetes volt, hogy
ezek az árnyékok már Emma szeme alatt is megjelentek, annak ellenére, hogy
milyen fiatal volt. Volt egy olyan érzése, hogy nem bőrhiba ez a részükről,
amely öröklődik, sokkal inkább valami boldogtalan közös élethelyzet. Egy újabb rejtély, amit ki akart deríteni.
Norah Bradley a szemét forgatta, elképzelve, ahogy ez a
kócos üstökű fickó már tiszteletét is tehette azon a kanapén. Hiába na, Emma
nem tanult a múlt hibáiból, ha máris behódolt egy ilyen szemrevaló hímnek.
-Bár semmi köze hozzá fiatalember, de ez az én kanapém. Most
költözöm be. Nem gondolhatta, hogy egy fiatal nő egy kisgyerekkel egy ilyen
hatalmas lakást bérel.
-Hát, éppenséggel gondoltam. – mormogott a férfi, utat adva
a férfiaknak, akik újabb darabokért indultak.
-Nos, akkor nem jól gondolta – vont vállat az asszony. –A
három hálószobából egy az enyém, ha nincs ellene kifogása. – nézett gunyoros
kérdőn a fiatal férfira, aki kivételesen visszanyelte a választ, miszerint
igenis van kifogása a dolog ellen, mert így csak az ő dolgát nehezítik meg.
-Hát, amennyiben így áll a helyzet, akkor legyen üdvözölve a
házban, Mrs... –Bradley – segítette ki a
nő, meghökkenve, amiért a fickó láthatóan még a lánya nevét sem tudja. Aztán
eszébe jutott, hogy Emma talán még a férje nevén mutatkozott be, s egy „végülis
mindegy” pillantással és vállrándítással nézett a fiúra.
-És Ön? Ha már így összeakadtunk...
-Robert vagyok, Robert Daponte. A barátaimmal itt lakunk
szemben. Ha bármi gondjuk akadna, csak kopogjanak át. Jut eszembe, ugye a
bojler azóta is működik? Ma reggel pedig zárat szereltem, úgyhogy tényleg...
bármi gond van ... csak szóljanak.
-Köszönöm! Gondolni fogunk rá. – biccentett az asszony, s
szavaiból érezhető volt, hogy hamarabb fog egy gyorsszolgálatot kihívni,
minthogy átkopogjon a folyosó túloldalára, aztán belépett Emma lakásába és becsukta az ajtót a
már-már túlságosan is szívélyes szomszéd orra előtt.
*
Ricardo Montana ingerült mozdulattal összegyűrte a levelet,
amit az anyja csúsztatott eléje, és félredobta, aztán az őr rosszalló
tekintetétől követve lehajolt, hogy újra kisimítsa maga előtt. Szóval Emmának végül
csak sikerült! Most már papírja van róla, hogy elváltak és Tonyt az édesanyja
nevelheti. Olivia, az anyja egyenes derékkel ült előtte és komoran vizsgálta a
vonásait.
-Csak magadnak köszönheted. Én megmondtam már a legelején,
hogy nem hozzád való az lány. De annyira megveszekedetten akartad a kölykével
együtt. Hát, most tessék... mind a kettőt elvesztetted. Az ügyvéd azt mondja,
azzal, hogy börtönbe kerültél, minden jogodat elvesztetted, úgyhogy ne engem
hibáztass, amiért oda kellett adnunk neki a gyereket. Állást szerzett, lakása
van és még az anyjával is kibékült, amióta meghalt az apja. Minden mellette
szólt. Nem tehettünk mást, oda kellett adjuk Tonyt.
-Tudom, mama, nem is téged hibáztatlak. – sóhajtott a fia és
egy pillanatra elmerengett, ahogy a feleségére – most már csak exfeleségére
gondolt. Tényleg kedvelte Emmát. A legszebb lány volt a suliban. Ártatlan és
álmodozó, aki úgy nézett rá, amikor az első randira elhívta, mint hívő a
feszületre. A haja olyan volt, mint az érett toszkánai búzamező, a szemei a kéklő
búzavirágok, esténként a virágzó
levendula bokrok színében ragyogva, még az illata is a virágzó mezőt juttatta
az eszébe. Szerette és ennek a szerelemnek hamar megfogant a gyümölcse.
Tisztességes volt vele, elvette feleségül. Csak aztán megismerte Antoniát és az
a nő összezavarta. Pedig tudnia kellett volna, hogy csak csőbe akarja húzni.
Csak azért súgott-búgott a fülébe állandóan, hogy kövesse, mint egy bekötött
szemű birka, aztán a végén ott találja magát a lány bátyja előtt. Onnantól
kezdve pedig nem volt megállás, bandatag lett, pedig tényleg nem akarta. Éppen
csak nem tehetett mást. ... De ha egészen őszinte akar lenni, tulajdonképpen
megtetszett neki a könnyen jött pénz érzése, a laza semmittevéssel töltött
napok. Emma meg sosem kérdezte, honnan a pénz. Igaz, nem is szórta, mint ahogy
egy korabeli lánytól ez elvárható lett volna. ...És ha már őszinteségi
rohamában ennyi mindent elismert, azt is be kellett látnia, hogy a dolgok nem a
börtönbe kerülésével változtak meg köztük.
Egyszerűen csak túl fiatal volt
ahhoz, hogy egyetlen nő töltse ki az életét. ...Az, hogy ez az egyetlen nő is
túl fiatal volt még ahhoz, hogy örökre hozzá láncolja magát, eszébe sem jutott.
Antonián kívül voltak mások is, könnyű kis kalandok, egy alkalmas légyottok, de
fiatal férfi volt, aki ezt önmagánál bocsánatos bűnnek tartotta. Most, hogy a
válási papír feküdt előtte kiterítve, arra gondolt, vajon Emmának erről nyilván
más lenne a véleménye. ...Vajon milyen hamar landol egy másik férfi ágyában?
Hacsak meg nem tette máris, talán éppen a simulékony modorú ügyvédjével, hogy
az ilyen vehemensen védelmezte az érdekeit. A gondolattól újra dühös lett. Emma
az ő felesége, bármit is firkáltak erre a papírdarabra, de ami ennél még
fontosabb, hogy Tony az ő fia, egy Montana... nem fogja hagyni, hogy az immár
volt felesége elidegenítse tőle a gyereket, csak mert a dolgok kissé
félresiklottak közöttük. Talán Emmát is visszaszerezhetné... ha nem is mint
feleséget... vagy akár... egy Montanát nem lehet csak úgy faképnél hagyni és
kifosztani. Emmának vissza kell térnie hozzá az ő feltételei szerint, aztán
lehet, hogy ejteni fogja, de akkor már Tonyt nem veheti el majd tőle senki. –
színezgette magában a még távoli jövőt.
-Mama, csak annyit kérek tőletek, hogy ne veszítsétek szem
elől, oké? Majd ha kikerülök innen, megkeresem. Addigra biztosan rájön, hogy
elkapkodta ezt a válást. Meg fogja érteni, hogy nekünk együtt kell maradnunk.
-Fiam, az még évekbe telhet, bár az ügyvéd nagyon bizakodó.
Úgy gondolja, hogy a szereped ebben az egész szerencsétlen dologban nem volt
olyan jelentős, hogy ilyen szigorú ítélettel büntessék. Perújrafelvételért
folyamodott, és bízik benne, hogy az érvei meghallgatásra találnak. Egyébként nem
nagyon hiszem, hogy sikerülhet Emmát visszahódítanod. Nagyon úgy tűnt, mintha
egy hatalmas szikla gördült volna alá a szívéről, hogy végre maga mögött
tudhatja ezt a házasságot. Nem tudom, hogy mi zajlott köztetek az utóbbi
időben, de az a nő már nem szeret téged. – húzta ki a gerincét Olivia asszony,
mintha személyes sértésnek érezné, amiért a drága fiacskáját valaki nem képes
szeretni.
-Nem baj. Majd írok neki, elmagyarázom, hogy a
kapcsolatunkat nem lehet egy ilyen wc-papírral lezárni – biccentett a
szemétként heverő papírlap felé Ricardo. –Hidd el mama, Emma is érezni fogja,
hogy ilyen könnyen nem adom fel.
*
Robert kevergette a kávét és ösztönösen félrehúzta a lábát
Mona egyre merészebb érintései elől. Már bánta, hogy nem mondta le a találkozót
abban a percben, amikor Emma anyjával összetalálkozott. Sejthette volna, hogy
egész este majd a lányra fog gondolni. Szóval, az anyja is odaköltözött
hozzájuk – húzta el a száját, mert ezt nem igazán tartotta szerencsés
fordulatnak. Persze talán vigyáz a gyerekre, ha majd Emmát el akarja hívni
valahova. Ha Emma egyáltalán hajlandó lesz eljönni vele. Főleg a reggeli
meggondolatlan csókja után. Még most se értette, mi a fene történt, de a
pillanat egyik másodpercről a másikra fordult át heves szenvedélybe. És Emma
hazudik, ha letagadja, hogy ő éppen úgy a hatása alá került, mint jómaga.
Mona a farmeren keresztül a combját karcolgatta hosszú
műkörmeivel és most már kifejezetten idegesíteni kezdte, amiért lassan átveszi
tőle a hódító szerepét. Nála bezzeg nem kellett tepernie egy csókért, de talán
hiba volt harmadszor is összefutni vele. A lány már túlságosan beleélte magát,
hogy valami komoly kapcsolat van köztük. Innen pedig egy lépés, hogy a
gyűjteményébe tűzve mutogassa a barátnőinek, mint valami trófeát. Ideje
lelépnie. Nem Emma miatt, maga miatt. Oké, ha csak önmaga érdekét nézné, akkor
ez az este még beleférne, de már nem akart az Emmával szemközti lakásban mást
ölelni.
-Bocs, Mona, azt hiszem, hiba volt ez az este. Ne haragudj,
tulajdonképpen már a telefonba is mondani akartam... talán egy kicsit
elkapkodtuk ezt a dolgot... én ... szóval ... maradjunk barátok! – nyögte ki
végre, nem találva a szavakat, amikkel nem sérti vérig a lányt.
-Kapd be! – pattant fel mellőle vérvörös arccal a lány és
kiviharzott a kávézóból. Robert megkönnyebbülve dőlt hátra. Végül is, lehetett
volna rosszab is – gondolta egy mély sóhaj kíséretében, aztán intett a
pincérnek, hogy fizetne.
2 megjegyzés:
Na ez a Mona-s dolog gyorsan ment.
Köszönöm.
Lehetett volna ;)
De Emma elhatározása mellé már megérkezett a mama is XDDD
Lesznemulass :P
Tetszett!
K&P
Megjegyzés küldése