Mindenki egyért, egy érte - 9. rész

Emma alig bírta megállni, hogy ne cirógassa a hozzá simuló testet. Nem emlékezett rá, mikor bújt mellé a fia, de szinte folyondárként csavarodott rá, apró kis karjai minden erejével ölelve, aztán ellazult, ahogy az álom újra a szárnyaira kapta. Az óra hajnali négy órát mutatott, és ő képtelen volt elaludni. A legkülönfélébb érzések keltek versenyre a lelkében, kezdve a boldog elégedettségtől, amiért valaki gyengéden, szerelemmel kívánja; és a kínzó kielégítetlen éhség, amiért nem engedhettek a közös vágynak. A taxitól a lakás ajtajáig rekord lassúsággal jutottak el, tudva, hogy ennyi jut nekik, nem több. Remegve várta, hogy Robert megkérdezze, vele tölti-e az éjszakát, és nem volt benne biztos, hogy ez a remegés minek is szól... a vágyakozásának vagy a félelmének, amiért még nem akart volna az ágyában landolni. De a fiú csak nézte őt, mintha csodát látna és nem tette fel a kérdést, amit visszautasíthatott volna. Vagy éppenséggel beleegyezett volna minden jobb meggyőződése ellenére. Egek! Hiszen ez még csak az első randijuk volt! Nem akart olyan lánynak tűnni, aki enged a pillanatnyi szeszélynek és az esze sugallta akarat vérre menő harcot vívott a libidójával. Már az idejére sem emlékezett, amikor egy férfi kedveseket suttogott a fülébe, amikor arról beszélt neki, hogy mennyire szépnek látja. Egy férfi? Hiszen Ricardon kívül nem is volt senki más. Ő pedig az első néhány alkalom után már feleslegesnek érezte, hogy hódítson, onnantól már csak tulajdonosként használta a testét és ő örülhetett, ha abban éppen örömét lelte. Vajon Roberttel is így elveszne a varázs egy idő után? – futott át agyán a gondolat. Valamiért úgy érezte, hogy nem. Talán a fiú érzékenysége, a szemei, amelyek kértek...  titkon arra várt, hogy ne is vegye komolyan, amikor megköszönte az estét és a saját lakása kilincse után tapogatózott. 

De Robert egy mély sóhajjal még egyszer utoljára magához szorította, aztán szinte eltolta magától és hátra lépett, mintha így akarná elejét venni annak, hogy magával húzza a saját lakásába. Álltak még egy hosszú percig a két nyitott lakásajtóban, végül Emma volt az, aki előbb becsukta az ajtót. Igaz, odabent még hosszú percekig csak állt, saját szívverésének dübörgését hallgatva és egy olyan mosollyal az arcán, ahogy csak egy meghódított nő képes mosolyogni. Lábujjhegyen a fürdőszobába settenkedett, s látta, hogy az anyja ajtaja alól fénycsík világít. Most nem volt kedve meghallgatni, hogy milyen ostoba, ha azt hiszi, kutyaharapást szőrivel, Ricardot Roberttel kell felednie. A mama nem tudja, hogy mennyire más a két férfi. 

Lefeküdt és arról álmodott, hogy kettőjük után csukódott be a szemközti lakás ajtaja. Aztán az álom már-már valóságosnak kezdett tűnni, amikor rájött, hogy a férfi, aki öleli, még nem töltötte be a harmadik életévét.

*

Robert a nappaliban üldögélt egy újabb kis novellát pötyögtetve a laptop billentyűin, amikor a kaputelefon megszólalt. Az órára nézett, még nem volt reggel nyolc. Vajon ki lehet? Mert ha a lakótársai jöttek volna, nekik kulcsuk volt, nem csöngetnek... és főleg nem ilyen korán. A hangszóróból az unokaöccse, Marco hangja csendült fel. Ahhoz képest, hogy az este jócskán emelgette a poharat, meglepően tisztán szólt a dallamos köszönés.  Beengedte és arra gondolt, biztos jól esne majd neki egy forró kávé, úgyhogy megtöltötte és bekapcsolta a gépet, aztán az ajtóhoz ballagott, hogy beengedje. 

A látvány értetlen mosolyra húzta a száját. Marco ugyanis egy szánkót ölelgetett.

-Nem.megyek.veled.szánkózni! – dörmögte vidáman és megborzongott a hidegtől, amit a koránkelő rokon sodort magával a lakásba. Marco titokzatos vigyorgással állította a szánkót a sarokba, aztán kifűzte a bakancsát és lerúgta a többi rendetlen cipő mellé. A kabátját egy laza mozdulattal a fogasra dobta és besétált a nappaliba.

-Érezd magad otthon! – fintorgott mögötte Robert. –Kérsz kávét? Mindjárt kész.

-Az jó lesz, kösz! – huppant le az unokaöccs a kanapéra. –Ha van konyakotok, azt is löttyinthetnél bele, durva hideg van ma reggel.

-Nincs. Én nem foglak itatni, Norma seggbe is rúgna, ha megtudná. Érd be a forró kávéval, egyébként meg később biztos melegszik az idő egy kicsit. Mi a fenéért keltél ilyen korán? Karácsony van, az egész város lustálkodik.

-Ahogy elnézlek, te nem is nagyon feküdtél le. – nézett rá vissza a másik fiú válasz nélkül hagyva a kérdését,  és Robert megvonta a vállát. Lefeküdt, bár sok értelme nem volt, mert leginkább a takarót markolászta maga mellett, arra gondolva, milyen bársonyos volt a lány bőre a gyertyafényben az étteremben. Olyan volt, mint egy kelta hercegnő és jól érezte magát a családjával. Még soha senkit nem vitt haza családi ünnepre, mintha nem érezte volna egyik lányt sem elég jónak Norma néni ítéletére. Emmánál fel sem merült benne, hogy bárki kevésbé látná tökéletesnek, mint ő. Éveket adott volna az életéből, ha nem egyedül kellett volna heverésznie az ágyban. Egy idő után fel is adta a reménytelen próbálkozást és felkelt, mert úgy érezte, az írás most – mint már sokszor – megoldás lehet a bajára. 

-Helyes csaj volt ez az Emma. – folytatta Marco a tegnap este boncolgatását. -El sem hiszem, hogy már akkora sráca van, mint Caronak. Nagyon korán elkapta a gépszíj, nyilván azért is váltak el, mert a pasija se lehetett sokkal érettebb.

Robert úgy döntött, hogy nem avatja be Marcot Emma családi ügyeinek a részleteibe.

-Jah, helyes. ... Figyelj, nem vagy te már kicsit túlkoros egy kis szánkózáshoz? – tért vissza a sarokban árválkodó öreg szerkentyűhöz, hogy elterelje az öccs figyelmét a kényes családi témáról..

-Igazából neked hoztam. – bontotta fel a konyhapulton heverő kekszes dobozt Marco, és a süteményt a kávéba mártogatta. –Gondoltam, szerezhetnél a csajnál egy jó pontot, ha a gyerekkel hívnád el valami közös programra. És a szánkózás, tekintve a kinti térdig érő havat, jó ötletnek tűnt. Ez az ócskaság amúgy is a tied, legalább lesz a motoromnak helye a garázsban, ha egyszer még ebben az életben kitavaszodik és apa kisegít a hiányzó összeggel. – grimaszolt az unokaöccse, aki minden télen menetrendszerűen nyomta ezt az ótvar dumát hóról és hidegről, mintha mindig csak napsütésben és kánikulában élt volna, nem pedig a változékony philadelphiai időjárásban.

*

-Mama! Lemegyünk Tonyval a hóba játszani, nem akarsz velünk jönni hógolyózni? – nyitott be az anyja szobájába Emma lendületesen, és Norah Bradley ijedten csapta össze az ölében lapozgatott dossziét, ami a hirtelen mozdulattól a földre csúszott. A lány azonnal utána kapott és felemelte, aztán mielőtt az anyja kezébe adta volna, észrevette a városi kórház címerét a legfelső papírlapon. Megdermedt és hátralépett, hogy az anyja ne érje el, majd gyorsan átpörgette a lapokat. Mind kórházi vizsgálatok és laboreredmények másolatai voltak.

-Mi ez? – kérdezte elszorult torokkal és valahol a szíve mélyén már a válasszal is tisztában volt. Az a múltkori rosszullét, a kezelőorvos tekintete, ahogy a számítógépben megjelenő adatokat vizsgálta. Azt hitte, az anyja múló rosszullétét a mohón elfogyasztott vacsora okozta, miközben ha csak egy kicsit is jobban figyelt volna rá mostanában, akkor észre kellett volna vennie, hogy alig eszik.

-Nyelőcső-daganat. – nézett ki Norah az ablakon. Már nem volt értelme tovább titkolóznia, a lányának hamarosan úgyis ki kellett volna pakoljon, legkésőbb a műtét napján. A műtét, amely az új év első napjaiban esedékes.

-Daganat – suttogta Emma halálsápadtan. Tisztában volt vele, hogy ez a szó mit jelent, hiszen nem is olyan régen az apja kórházi zárójelentésében olvashatott hasonlóról. Az apját a sok büdös bagó tette tönkre, a tüdeje ilyen radikális módon juttatta kifejezésre, hogy elege volt az évtizedeken át tartó mérgezésből. 

-És mióta tudod? – nyögött fel a lány, bele-beleolvasva a leletekbe. Az első vizsgálat három hónappal ezelőtti keltezésű volt. Alig néhány héttel az apja temetése után.

-Még apád élt, amikor már sejtettem, hogy valami nincs rendben, de a két rossz közül a nagyobbikra koncentráltam. Mellette kellett állnom az utolsó időben, nem tehettem meg, hogy a magam problémájával foglalkozom.

-Ő már halálra ítélte magát azzal a cigivel, amit képtelen volt nemhogy letenni, de még csökkenteni is. Te viszont... értékes heteket, hónapokat vesztettél azzal, hogy halogattad a vizsgálatot.

-Kösz a biztatást, azért én még reménykedem, hogy nem túl későn mentem el az orvoshoz. – sóhajtott az anyja. 

Emma már bánta, hogy először a gyereknek szólt a hóban játszós programról, mert ez a mostani egy olyan őszinte pillanat volt kettőjük között, amire a múltban ritkán adódott alkalom. Tony azonban már szuszogva próbálta belegyömöszölni a lábát a kis hótaposóba, ezért a dossziét az anyja melletti kis asztalkára tette.

-Ha visszajöttünk, szeretném, ha elmondanád nekem ezt az egészet. Az elejétől és egészen pontosan azt is, hogy pillanatnyilag hogy áll a helyzet. Oké?

-Oké! – mosolygott rá halványan az anyja. A lelke mélyén megkönnyebbült, amiért nem kell egyedül cipelnie tovább a terhet. A titkolózás amúgy is megviselte, mert az egész házassága, sőt az egész élete erről szólt korábban. ... Az ajtó felől erőteljes kopogás hallatszott.

-Vársz valakit? – nézett Norah a lányára, aki elpirult. Igen, várt. Igaz, csak az álmaiban, mert nem egyeztek meg semmiben, de azért ő csak várta, hogy azután a részegítő este után Robert újra megjelenjen. 

-Igazából nem, csak arra gondoltam, talán a srácok szemből akarnak boldog karácsonyt kívánni – motyogta vérvörösen a gondolattól, ahogy az egyik, és csakis kizárólag az egyik srác arca felrémlett a lelki szemei előtt. Ahogy őt nézte, ahogy őt csókolta az éjszaka, ahogy elmondta, mennyire szépnek tartja és mennyire megőrül a szájáért. Nagyot nyelt, ahogy elszabadult fantáziáját próbálta megzabolázni és közben kinyitotta az ajtót. Odakint Robert állt egy szánkót szorongatva.

-Szia! – kúszott egy bizonytalan mosoly a fiú arcára. –Gondoltam, Tony élvezne egy szánkózást, amíg a köztisztaságiak meg nem tisztítják a várost.

***

Sziasztok!
Mostanában eléggé összecsúsztak a dolgok itthon, nem annyira időhiányban, mint szabad agykapacitásban jelentve problémát, úgyhogy előre is bocsánat, ha a következő egy-két hétben nem jönne össze a naponkénti friss. Próbálkozom, de az az igazság, hogy ezt nem igazán lehet elhatározásból csinálni. :(