***
8. rész
A karácsonyfán szinte szikráztak a piros gömbök arany mintái
a szobában égő gyertyák fényében. A pattogatott kukoricából fűzött láncok a
kinti hóesést csempészték be a szobába, és a képet a Norah által sütött kis
süteményfigurák tették teljessé. Tony elvarázsolt tekintettel nézte a
termetéhez képest óriási fát, magához szorítva a piros autót. Emma biztos volt
benne, hogy a fia ma éjjel még az ágyba is magával viszi az új játékot. A lemezjátszóban egy karácsonyi
dal szólt és Emma hálásan fogadta el az anyja által készített teát. A teázó
készlet az ő ajándéka volt és Norah láthatóan azonnal bele is szeretett a szép
porcelánba.
Ültek a gyertyafényes szobában és a földön játszó
kisgyereket nézték mosolyogva, miközben az elhúzott függönyön túli kinti
világban nagy pelyhekben hullt a hó. Emma arra gondolt, vajon Robert hol
ünnepel? Olyan keveset tudott róla.
*
Robert meglazította a nyakkendőjét, amelyet az ünnep
tiszteletére kötött, de amely szinte fojtogatta. Tudta, hogy oktalan módon
hibáztatja a selyemdarabot, hiszen a gondolatai voltak azok, amelyek
lenyelhetetlen gombócként torlódtak a torkában. Gyűlölte a karácsonyt. Még
kisgyerek volt, amikor a szülei az utolsó vásárló rohamból hazafelé tartva
ütköztek egy hókotróval. Az apja azonnal, az anyja a kórházba szállítás közben
halt meg. Az ő ajándékáért mentek be az utolsó percben még a városba, így aztán
gyerekkora óta vele volt az érzés, hogy valamilyen módon ő volt az oka a
tragédiának.
A nagybátyjáék nevelték, saját fiukként szeretve, de ettől a
bűntudat egy cseppet sem lett könnyebb.
Norma néni és Giancarlo bácsi, az apja bátyja mindig megemlékeztek arról a
szörnyű napról. A szeretetük nem múlt a halottaik iránt, mégis, ő úgy érezte,
mintha őt emlékeztetnék, hogy szerepe volt a dolgok alakulásában. Évtizedes
hagyomány volt, hogy Szenteste a szűk család a Daponte házban gyűlt össze,
másnap pedig a bővebb rokonsággal együtt ünnepeltek az Il trono di padrone-ban,
a családi vendéglőben. Már túl voltak a vacsorán és Norma néni limoncellóját
szopogatták a kandallót körbe ülve, amikor az egyik unokatestvére, Carlotta
oldalba bökte.
-Találkoztam az egyik lakótársaddal, azzal a jóképű
sportolóval tegnap a jégpályánál. Mondott valamit, ami nem megy ki a fejemből.
-Matt? Mit mondott az a dinnye? - sóhajtott nagyot Robert, miközben
megropogtatta a kényelmetlen széken elgémberedett derekát.
-Hogy megismerkedtél egy lánnyal. – nézett rá a szép olasz
asszony és Robert megcsóválta a fejét.
-Fogadni mernék Caro, hogy te adtál a szájába valami
ilyesmit. Mondjuk megkérdezted tőle, hogy a te szerencsétlen unokaöcséd
szokott-e egyáltalán lányokkal találkozni. Tudom, hogy Norma nénivel ez a
vesszőparipátok.
-Jó, talán tényleg én kérdeztem rá, de akkor is... igaz,
hogy megismerkedtél valakivel? – kuncogott az asszony.
-Hát, megismerkedtünk, de ez nem olyan, hogy most járnánk,
vagy ilyesmi. – vonogatta a vállát a fiú. Fogalma sem volt, mi van közte és
Emma között, így aztán elég nehéz volt erről bármit is mesélni a rokonainak. De
Carlotta már ennyitől is fellelkesült.
-Mesélj róla!
-Caro! Csak a szomszédba költözött és néhányszor
beszélgettünk. Ennyi. Semmi regényes, romantikus dolog. ... Emmának hívják.
Elvált és van egy kisfia, nagyjából annyi idős, mint a te ikreid. Tényleg csak
ennyi.
-Ó, azt hiszem már ennyi is elég, hogy én nyerjem a fogadást
– csapta össze a kezét elégedetten az asszony. –Marco és Celeste már azt
mondták, hogy biztos a fiúkat kedveled, hiszen azokkal laksz együtt és nem egy
lánnyal. – suttogta egy összeesküvő cinkos tekintetével. Robertnek majdnem
cigányútra szaladt a limoncello.
-Jézusom, szép kis család vagytok! Mégis mi francból gondoltátok, hogy meleg vagyok?
Ismeritek Matt-et és Tom-ot. Szerintetek úgy viselkedik bármelyikünk is, mintha
... azt hiszem, meg vagyok sértődve. – fejezte be összevont szemöldökkel.
-Miért nem hívod el holnap az étterembe? – kérdezte a
mostohanővére, mintha meg sem hallotta volna az előbbi kirohanást.
-Mert még nem hívtam el sehova. Nem pont a családommal fogom
kezdeni. A családommal, akik képesek voltak azt feltételezni rólam, hogy a
pasikat kedvelem. – fintorgott Robert.
-Ne vedd a szívedre! Tudod, hogy ezek ketten imádják
cukkolni az embert. – biccentett a testvérei felé a nő, akik tisztes
távolságban meglapulva várták a fejleményeket.
-Hozd el! – szólalt meg Marco is, kis gonosz mosollyal
megtoldva: -Majd lecsapom a kezedről, ha tényleg olyan helyes, mint a barátod
állította.
Robert fejében megült a gondolat. Miért is ne? Úgyis annyian
lesznek, mintha egy étterem megnyitója lenne, nem egy családi esemény. Emmának
fel sem tűnne, hogy egy rakás olasz rokon lesné minden mozdulatát, találgatva,
hogy milyen komoly a kapcsolatuk, olyan tarka-barka a társaság. A kapcsolatuk,
ami egyelőre még csak az álmaiban létezett. Norma néni rámosolygott és heves
bólogatással hozta a tudomására, hogy támogatja a javaslatot. Legalábbis az
első részét. ...Robert felállt és körbejárt, hogy mindenkit megöleljen és
megcsókoljon.
-Boldog karácsonyt! Akkor most megyek és megkérdezem, hogy
egyáltalán el tud-e jönni.
Ahogy szinte kiszökött az ajtón, még hallotta a háta mögött
izgatottan felerősödő suttogást.
*
A lakásajtó előtt toporogva már századszor ismételte el
magában a meghívás mondatait, minden alkalommal kicsit módosítva rajta, míg
végül már azt sem tudta, melyik variációval volt elégedett, mielőtt belépett a
lépcsőházba. Bátortalan kopogtatására szinte azonnal kitárult az ajtó és Emma
anyja állt előtte egy, a testére simuló elegáns ruhában. Most sokkal inkább
nézett ki fiatalos nagymamának, mint
amikor mogorva külső mögé rejtette az alakját és hangulatát.
-Boldog karácsonyt! – szólalt meg Robert, és az asszony
pillanatnyi tétovázás után félreállt az ajtóból.
-Jöjjön be, igyon velünk egy teát, most készítettem! – tette
meg a lehető legjobb ajánlatot, amit kínálni tudott. Robert a havas időben tett
sétától áthűlve hálásan bólintott.
-Köszönöm, az most nagyon jól esne.
Az előtérben levette a kabátját és kibújt a csizmájából is,
aztán megmozgatta a fagyban elgémberedett lábujjait. Az első, amit meglátott
egy tűzpiros kisautó volt, ami után a kis gazdája négykézláb tepert a
parkettán. A kanapén pedig Emma ült egy zöld ruhában, amiben úgy nézett ki,
mint Celest férjének, az ír származású Rowannak a mesebeli hercegnői. Rowan
illusztrátor volt, most éppen egy mesekönyvön dolgozott, melynek hősnője
pontosan úgy festett, mint Emma. Hosszú szőke lobonca egy smaragdzöld ruhára
omlott. Robert azonnal el is határozta, hogy szerez Emmának a könyvből majd egy
tiszteletpéldányt.
A lány zavartan pattant fel a vendég láttára, aztán
visszaült, megpaskolva maga mellett a kanapét.
-Boldog karácsonyt! – suttogta csillogó szemekkel. Részéről
ez volt az igazi ajándék, hogy a fiú, aki mostanában az összes szabad
gondolatát kitöltötte, és néha még azokat is, amelyeket a fiának, vagy a
munkájának kellett volna szentelnie, most itt ült mellette. –A többiek?
-Matt és Tom a szüleikkel vannak, én pedig a nagybátyáméknál
voltam. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy meghívjalak, ha van kedved holnap
este részt venni egy hamisítatlan Daponte karácsonyon az Il trono-ban. Nem
tudom, talán az édesanyád vállalná, hogy vigyáz addig Tonyra, de ha nem, akkor
akár őt is hozhatod, lesz ott egy csomó gyerek. ...És tulajdonképpen, Önt is
nagyon szívesen látjuk. – dadogott a fiú rögtönözve, feledve az útközben
összehozott meghívó szövegét.
-Nagyon kedves, de én inkább itthon maradnék. – töltötte ki
neki a teát az asszony. Tony meg... nos, ő holnap a másik nagyszülőknél lesz...
– szigorodtak meg a vonásai. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy Robert
kitalálja, Norah Bradley sem lelkesedik a volt veje családjáért. –De te menj
csak! – folytatta az asszony Emmára emelve a tekintetét. -Én meg majd elmegyek
taxival Tonyért este nyolcra, ahogy megbeszéltétek.
Robert felhörpintette a teát, amiben ott érződött az őszi
erdő tucatnyi bogyójának és termésének íze és illata, aztán felállt.
-Akkor én nem is zavarok tovább. Köszönöm a teát, és holnap
hétre itt leszek érted. – villantotta a tekintetét Emmára, aki eddig az
üdvözlésen túl még egy árva szót sem szólt. Nem kérdezte, miért hívta meg, nem
szabadkozott, nem egyezett bele, csak ült és hallgatta, ahogy a szomszéd és az
anyja megbeszélik helyette a másnapi programját. Volt benne valami érthetetlen
a számára, de alapvetően nem volt ellenére. Egy este Roberttel. Ez már majdnem
olyan volt, mint egy randi. Bár, első randinak egy családi ünnepség enyhén
szólva is nagy falatnak ígérkezett.
*
Emma görcsbe rándult gyomorral mosolygott a fájdalmasan
ismerős közegben. Mintha csak Ricardo családjával töltené az ünnepeket. Egy
hangos és már-már tolakodó olasz család. Ez volt az első benyomása, aztán az
első félóra elteltével rájött, hogy elhamarkodottan ítélkezett. A Daponték
hangosak voltak ugyan, de barátságosak, érdeklődőek és viccelődőek. Egyik tulajdonságuk sem volt
fellelhető a Montana családban. Azt hamar észrevette, hogy Robertet
valamennyien nagyon kedvelik és mostanra már a szomorú történetet is ismerte,a
karácsonykor meghalt szülőkről és Robert árvaságáról. Marco, a fiú unokaöccse
azonnal udvarolni kezdett neki, míg a nagynéni nyakon nem csapta szoknyabolond
fiacskáját. Celeste pedig, a fiatalabb lány, egy képhez vezette, amely az
étterem egy nyugodtabb sarkában függött a falon.
-Ők Roberto szülei.
Emma még sosem látott ennyire különböző és mégis pontosan
egymáshoz illő párost. A férfi, Franco Daponte Giancarlo bácsi öccse volt,
hamisítatlan olasz férfi hullámos sötét hajjal és csábító mosollyal, az asszony
volt a meglepetés. Celeste érezhető szeretettel mesélt Greta Frederikssenről, a
svéd stewardessről, aki Robert édesanyja volt. A házaspár egy Tonynál alig
idősebb gyereket ölelt magához, a kis Robertet.
-A baleset előtt nem sokkal készült a kép – mesélte mély
sóhajjal a nő.
-Milyen kicsi volt, amikor elvesztette őket – remegett meg a
lány hangja az együttérzéstől, aztán összerezzent, ahogy a már felnőtt Robert
karja nehezedett a vállára.
-Celeste! Ma nem szomorkodunk, ma ünneplünk! – reccsent mosolyogva
a mostohahugára a fiú, de a szeme mélyén olyan sötét árnyékok rejtőztek, amik
látványosan sejtették, hogy a lelke mélyén ő maga sem tud felhőtlenül
ünnepelni.
*
A taxiban Emma fázósan bújt
Robert hőséget sugárzó testéhez. Késő éjszaka volt, a Daponte család
ünneplése végül magával ragadta őt is, csak akkor ébredt rá, hogy a
fáradtságtól alig áll a lábán, amikor a hideg műbőr burkolatú ülés besüppedt
alatta. Robert elgondolkodva nézte a mellettük elsuhanó karácsonyi díszbe
öltöztetett várost. Már az idejére sem emlékezett, amikor a karácsony este
ilyen vidáman telt volna, most pedig fogalma sem volt, hogyan tovább. Lettek
volna ötletei az este folytatását illetően, de nem akarta, hogy Emma azt
higgye, azért vitte magával, mert valami ellentételezést vár cserébe. Pillanatnyilag úgy ültek ennek a taxinak a
hátsó ülésén, mint egy összeszokott páros, akik majd közös címen szállnak ki és
puha, meleg takaró alatt fejezik be az estét. A közös címig rendben is volt a
dolog.
4 megjegyzés:
Rendben megy itt kérem minden! Szépen lassan, de haladunk előre. Robert szüleinek tragédiája elég szívbemarkoló, és hogy pont karácsonykor történt! :o
Mintha Emma anyja kezdene a fiú felé nyitni, nem olyan ellenséges vele, mint eleinte.
Az olasz család nagyon tetszett! Mókás lehet ilyen szókimondó, de szerető és támogató család.
Szóval akkor egyenlőre csak egyező címre érkezünk. ;)
Amúgy hogy a túróba fognak ezek légyottozni egy picinyt, ha az egyik lakásban két másik pasi, a másikban egy bősz anya lakozik?
Merthogy telik az idő, és lassan szabadul a morcos exférj, aztán még sehol semmi összebújás, lepedőgyűrés? Jó a konyhaszekrényre feldobás már megvolt, aztál lógva hagytál minket! XDDDD
Köszönöm az élményt egyébként! <3
Közös cím :)) Haladunk, haladunk.... és várunk, várunk.....:))
Tetszett, szerettem :) Jó kis családja van Robertnek, megmosolyogtattak :)
köszönöm, pusza
Kedves rész ;)
Köszönöm!
Puszi
Én meg elfelejtettem az előbb komizni, annyira olvastam.:)
Jó volt mind a két rész, bár az előzőből azt a biszbaszt kihagytam volna, kicsit tájidegen volt nekem. XD
Megjegyzés küldése