Mindenki egyért, egy érte - 8. rész

Okt.9-én hajnalban nem lenne időm feltenni, úgyhogy megelőlegezem :)

***  

8. rész

A karácsonyfán szinte szikráztak a piros gömbök arany mintái a szobában égő gyertyák fényében. A pattogatott kukoricából fűzött láncok a kinti hóesést csempészték be a szobába, és a képet a Norah által sütött kis süteményfigurák tették teljessé. Tony elvarázsolt tekintettel nézte a termetéhez képest óriási fát, magához szorítva a piros autót. Emma biztos volt benne, hogy a fia ma éjjel még az ágyba is magával viszi  az új játékot. A lemezjátszóban egy karácsonyi dal szólt és Emma hálásan fogadta el az anyja által készített teát. A teázó készlet az ő ajándéka volt és Norah láthatóan azonnal bele is szeretett a szép porcelánba.

Ültek a gyertyafényes szobában és a földön játszó kisgyereket nézték mosolyogva, miközben az elhúzott függönyön túli kinti világban nagy pelyhekben hullt a hó. Emma arra gondolt, vajon Robert hol ünnepel? Olyan keveset tudott róla.

*

Robert meglazította a nyakkendőjét, amelyet az ünnep tiszteletére kötött, de amely szinte fojtogatta. Tudta, hogy oktalan módon hibáztatja a selyemdarabot, hiszen a gondolatai voltak azok, amelyek lenyelhetetlen gombócként torlódtak a torkában. Gyűlölte a karácsonyt. Még kisgyerek volt, amikor a szülei az utolsó vásárló rohamból hazafelé tartva ütköztek egy hókotróval. Az apja azonnal, az anyja a kórházba szállítás közben halt meg. Az ő ajándékáért mentek be az utolsó percben még a városba, így aztán gyerekkora óta vele volt az érzés, hogy valamilyen módon ő volt az oka a tragédiának. 

A nagybátyjáék nevelték, saját fiukként szeretve, de ettől a bűntudat egy cseppet sem lett  könnyebb. Norma néni és Giancarlo bácsi, az apja bátyja mindig megemlékeztek arról a szörnyű napról. A szeretetük nem múlt a halottaik iránt, mégis, ő úgy érezte, mintha őt emlékeztetnék, hogy szerepe volt a dolgok alakulásában. Évtizedes hagyomány volt, hogy Szenteste a szűk család a Daponte házban gyűlt össze, másnap pedig a bővebb rokonsággal együtt ünnepeltek az Il trono di padrone-ban, a családi vendéglőben. Már túl voltak a vacsorán és Norma néni limoncellóját szopogatták a kandallót körbe ülve, amikor az egyik unokatestvére, Carlotta oldalba bökte.

-Találkoztam az egyik lakótársaddal, azzal a jóképű sportolóval tegnap a jégpályánál. Mondott valamit, ami nem megy ki a fejemből.

-Matt? Mit mondott az a dinnye?  - sóhajtott nagyot Robert, miközben megropogtatta a kényelmetlen széken elgémberedett derekát.

-Hogy megismerkedtél egy lánnyal. – nézett rá a szép olasz asszony és Robert megcsóválta a fejét.

-Fogadni mernék Caro, hogy te adtál a szájába valami ilyesmit. Mondjuk megkérdezted tőle, hogy a te szerencsétlen unokaöcséd szokott-e egyáltalán lányokkal találkozni. Tudom, hogy Norma nénivel ez a vesszőparipátok.

-Jó, talán tényleg én kérdeztem rá, de akkor is... igaz, hogy megismerkedtél valakivel? – kuncogott az asszony.

-Hát, megismerkedtünk, de ez nem olyan, hogy most járnánk, vagy ilyesmi. – vonogatta a vállát a fiú. Fogalma sem volt, mi van közte és Emma között, így aztán elég nehéz volt erről bármit is mesélni a rokonainak. De Carlotta már ennyitől is fellelkesült.

-Mesélj róla!

-Caro! Csak a szomszédba költözött és néhányszor beszélgettünk. Ennyi. Semmi regényes, romantikus dolog. ... Emmának hívják. Elvált és van egy kisfia, nagyjából annyi idős, mint a te ikreid. Tényleg csak ennyi. 

-Ó, azt hiszem már ennyi is elég, hogy én nyerjem a fogadást – csapta össze a kezét elégedetten az asszony. –Marco és Celeste már azt mondták, hogy biztos a fiúkat kedveled, hiszen azokkal laksz együtt és nem egy lánnyal. – suttogta egy összeesküvő cinkos tekintetével. Robertnek majdnem cigányútra szaladt a limoncello.

-Jézusom, szép kis család vagytok! Mégis mi  francból gondoltátok, hogy meleg vagyok? Ismeritek Matt-et és Tom-ot. Szerintetek úgy viselkedik bármelyikünk is, mintha ... azt hiszem, meg vagyok sértődve. – fejezte be összevont szemöldökkel.

-Miért nem hívod el holnap az étterembe? – kérdezte a mostohanővére, mintha meg sem hallotta volna az előbbi kirohanást.

-Mert még nem hívtam el sehova. Nem pont a családommal fogom kezdeni. A családommal, akik képesek voltak azt feltételezni rólam, hogy a pasikat kedvelem. – fintorgott Robert.

-Ne vedd a szívedre! Tudod, hogy ezek ketten imádják cukkolni az embert. – biccentett a testvérei felé a nő, akik tisztes távolságban meglapulva várták a fejleményeket. 

-Hozd el! – szólalt meg Marco is, kis gonosz mosollyal megtoldva: -Majd lecsapom a kezedről, ha tényleg olyan helyes, mint a barátod állította.

Robert fejében megült a gondolat. Miért is ne? Úgyis annyian lesznek, mintha egy étterem megnyitója lenne, nem egy családi esemény. Emmának fel sem tűnne, hogy egy rakás olasz rokon lesné minden mozdulatát, találgatva, hogy milyen komoly a kapcsolatuk, olyan tarka-barka a társaság. A kapcsolatuk, ami egyelőre még csak az álmaiban létezett. Norma néni rámosolygott és heves bólogatással hozta a tudomására, hogy támogatja a javaslatot. Legalábbis az első részét. ...Robert felállt és körbejárt, hogy mindenkit megöleljen és megcsókoljon.

-Boldog karácsonyt! Akkor most megyek és megkérdezem, hogy egyáltalán el tud-e jönni.

Ahogy szinte kiszökött az ajtón, még hallotta a háta mögött izgatottan felerősödő suttogást.

*

A lakásajtó előtt toporogva már századszor ismételte el magában a meghívás mondatait, minden alkalommal kicsit módosítva rajta, míg végül már azt sem tudta, melyik variációval volt elégedett, mielőtt belépett a lépcsőházba. Bátortalan kopogtatására szinte azonnal kitárult az ajtó és Emma anyja állt előtte egy, a testére simuló elegáns ruhában. Most sokkal inkább nézett ki fiatalos nagymamának,  mint amikor mogorva külső mögé rejtette az alakját és hangulatát.

-Boldog karácsonyt! – szólalt meg Robert, és az asszony pillanatnyi tétovázás után félreállt az ajtóból.

-Jöjjön be, igyon velünk egy teát, most készítettem! – tette meg a lehető legjobb ajánlatot, amit kínálni tudott. Robert a havas időben tett sétától áthűlve hálásan bólintott.

-Köszönöm, az most nagyon jól esne. 

Az előtérben levette a kabátját és kibújt a csizmájából is, aztán megmozgatta a fagyban elgémberedett lábujjait. Az első, amit meglátott egy tűzpiros kisautó volt, ami után a kis gazdája négykézláb tepert a parkettán. A kanapén pedig Emma ült egy zöld ruhában, amiben úgy nézett ki, mint Celest férjének, az ír származású Rowannak a mesebeli hercegnői. Rowan illusztrátor volt, most éppen egy mesekönyvön dolgozott, melynek hősnője pontosan úgy festett, mint Emma. Hosszú szőke lobonca egy smaragdzöld ruhára omlott. Robert azonnal el is határozta, hogy szerez Emmának a könyvből majd egy tiszteletpéldányt.

A lány zavartan pattant fel a vendég láttára, aztán visszaült, megpaskolva maga mellett a kanapét.

-Boldog karácsonyt! – suttogta csillogó szemekkel. Részéről ez volt az igazi ajándék, hogy a fiú, aki mostanában az összes szabad gondolatát kitöltötte, és néha még azokat is, amelyeket a fiának, vagy a munkájának kellett volna szentelnie, most itt ült mellette. –A többiek?

-Matt és Tom a szüleikkel vannak, én pedig a nagybátyáméknál voltam. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy meghívjalak, ha van kedved holnap este részt venni egy hamisítatlan Daponte karácsonyon az Il trono-ban. Nem tudom, talán az édesanyád vállalná, hogy vigyáz addig Tonyra, de ha nem, akkor akár őt is hozhatod, lesz ott egy csomó gyerek. ...És tulajdonképpen, Önt is nagyon szívesen látjuk. – dadogott a fiú rögtönözve, feledve az útközben összehozott meghívó szövegét. 

-Nagyon kedves, de én inkább itthon maradnék. – töltötte ki neki a teát az asszony. Tony meg... nos, ő holnap a másik nagyszülőknél lesz... – szigorodtak meg a vonásai. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy Robert kitalálja, Norah Bradley sem lelkesedik a volt veje családjáért. –De te menj csak! – folytatta az asszony Emmára emelve a tekintetét. -Én meg majd elmegyek taxival Tonyért este nyolcra, ahogy megbeszéltétek.

Robert felhörpintette a teát, amiben ott érződött az őszi erdő tucatnyi bogyójának és termésének íze és illata, aztán felállt.

-Akkor én nem is zavarok tovább. Köszönöm a teát, és holnap hétre itt leszek érted. – villantotta a tekintetét Emmára, aki eddig az üdvözlésen túl még egy árva szót sem szólt. Nem kérdezte, miért hívta meg, nem szabadkozott, nem egyezett bele, csak ült és hallgatta, ahogy a szomszéd és az anyja megbeszélik helyette a másnapi programját. Volt benne valami érthetetlen a számára, de alapvetően nem volt ellenére. Egy este Roberttel. Ez már majdnem olyan volt, mint egy randi. Bár, első randinak egy családi ünnepség enyhén szólva is nagy falatnak ígérkezett.

*

Emma görcsbe rándult gyomorral mosolygott a fájdalmasan ismerős közegben. Mintha csak Ricardo családjával töltené az ünnepeket. Egy hangos és már-már tolakodó olasz család. Ez volt az első benyomása, aztán az első félóra elteltével rájött, hogy elhamarkodottan ítélkezett. A Daponték hangosak voltak ugyan, de barátságosak, érdeklődőek  és viccelődőek. Egyik tulajdonságuk sem volt fellelhető a Montana családban. Azt hamar észrevette, hogy Robertet valamennyien nagyon kedvelik és mostanra már a szomorú történetet is ismerte,a karácsonykor meghalt szülőkről és Robert árvaságáról. Marco, a fiú unokaöccse azonnal udvarolni kezdett neki, míg a nagynéni nyakon nem csapta szoknyabolond fiacskáját. Celeste pedig, a fiatalabb lány, egy képhez vezette, amely az étterem egy nyugodtabb sarkában függött a falon.

-Ők Roberto szülei. 

Emma még sosem látott ennyire különböző és mégis pontosan egymáshoz illő párost. A férfi, Franco Daponte Giancarlo bácsi öccse volt, hamisítatlan olasz férfi hullámos sötét hajjal és csábító mosollyal, az asszony volt a meglepetés. Celeste érezhető szeretettel mesélt Greta Frederikssenről, a svéd stewardessről, aki Robert édesanyja volt. A házaspár egy Tonynál alig idősebb gyereket ölelt magához, a kis Robertet.

-A baleset előtt nem sokkal készült a kép – mesélte mély sóhajjal a nő.

-Milyen kicsi volt, amikor elvesztette őket – remegett meg a lány hangja az együttérzéstől, aztán összerezzent, ahogy a már felnőtt Robert karja nehezedett a vállára.

-Celeste! Ma nem szomorkodunk, ma ünneplünk! – reccsent mosolyogva a mostohahugára a fiú, de a szeme mélyén olyan sötét árnyékok rejtőztek, amik látványosan sejtették, hogy a lelke mélyén ő maga sem tud felhőtlenül ünnepelni.

*

A taxiban Emma fázósan bújt  Robert hőséget sugárzó testéhez. Késő éjszaka volt, a Daponte család ünneplése végül magával ragadta őt is, csak akkor ébredt rá, hogy a fáradtságtól alig áll a lábán, amikor a hideg műbőr burkolatú ülés besüppedt alatta. Robert elgondolkodva nézte a mellettük elsuhanó karácsonyi díszbe öltöztetett várost. Már az idejére sem emlékezett, amikor a karácsony este ilyen vidáman telt volna, most pedig fogalma sem volt, hogyan tovább. Lettek volna ötletei az este folytatását illetően, de nem akarta, hogy Emma azt higgye, azért vitte magával, mert valami ellentételezést vár cserébe.  Pillanatnyilag úgy ültek ennek a taxinak a hátsó ülésén, mint egy összeszokott páros, akik majd közös címen szállnak ki és puha, meleg takaró alatt fejezik be az estét. A közös címig rendben is volt a dolog.