"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. október 2., csütörtök

Mindenki egyért, egy érte - 1. rész

Mindenekelőtt köszönöm a kommenteket! Sosem vesztek komolyan, amikor mondom, sokat segíthetnek akár a történet alakításában is, pedig ... na mindegy, mivel a remény hal meg utoljára, azért én csak reménykedem továbbra is, hogy írni fogtok. Előre is köszönet érte!

***  

Mindenki egyért, egy érte - 1. rész



Most...

A levegő kiszorult a tüdejéből és csillagokat látott, legalábbis a város éjszakai világításának fényeit most mindenféle csillagképekkel azonosította, ahogy egy ököl a mellébe csapódott. A támadás váratlanul érkezett a sötétből, a támadót csak elmosódott foltként érzékelte, nem tudott védekezni, és zuhanás közben az zakatolt lüktető agyában, hogy ha rosszul esik, akár bele is halhat. Persze, az sincs kizárva, hogy a támadója ezzel az ütéssel nem éri be és csak azt várja, hogy földre kerüljön, aztán folytatódik majd az ütlegelés, esetleg rugdosás. Már a gondolattól is érezni vélte a fájdalmat. Szerencséje volt, az esését a járda melletti fűszegély tompította. Egészen addig fogalma sem volt róla, mivel vívta ki az ismeretlen gyűlöletét, amíg meg nem hallotta a fojtott suttogást, ahogy a fickó belemarkolt a hajába, nem törődve vele, hogy a markában marad jónéhány szál és durván felemelte a fejét, hogy jól értse, amit a fülébe súg:
-Ha még egyszer meglátlak a közelében, kiheréllek és ha még abból sem tanulnál, kicsinállak.
Azzal visszaejtette magatehetetlen testét a járdára, de mintha korrigálni akarta volna a korábbi puhány zuhanást, kicsit lökött rajta, így a halántéka a járdaszegélyen koppant. A hangok egyre távolodtak, és értelme utolsó sugarával még arra gondolt, hogy mindjárt elájul. Fogalma sem volt róla, hogy látta-e valaki a támadást, lesz-e segítsége; és ha nem lesz, vajon itt befejezi-e be földi pályafutását ezen a koszos járdán egy hűvös őszi estén? A legutolsó gondolata az volt: vajon Emma is veszélyben van?
*
Egy évvel korábban...

A három jóbarát ennél jobban nem is különbözhetett volna egymástól. Tom egy világfi volt, az az igazi jég hátán is megélő típus,  óriási dumával és meggyőző képességgel, bármiről is legyen szó. Matt  a sport megszállottja volt, irigylésre méltó deltákkal és kockahassal, időnként idegesítő rámenőséggel, hogy a barátait is rávegye egy kis kocogásra, ami nála tíz kilométernél kezdődött.  Robert pedig … nos, talán ő volt közülük a legösszetettebb személyiség. Álmodozó volt, aki egy verseskötetbe mélyülve is el tudta tölteni az estéjét, ugyanakkor a végtelenségig gyakorlatias, aminek sok hasznát látta két barátja, ha a számlákról vagy kisebb javításokról volt szó. 

Még a középiskolában barátkoztak össze, bár azóta sem igazán értették, mi volt az a közös pont, ami annyi éven át összetartotta őket. Az érettségi után mindannyian Philadelphiában maradtak, itt jártak főiskolára és közösen béreltek lakást, hogy a szülőkről való leválás első hónapjait könnyebben vészeljék át. A tanulást nem vitték túlzásba, mintha mindhármuknak a főiskola csak valami ideiglenes megőrzőt jelentett volna félúton a kölyökkor és a felnőtté válás között.  Így aztán közeledve a huszonöthöz, még a közelében sem jártak a diplomamunkájuknak. Alkalmi munkákból és Robert olasz rokonságának csipp-csupp jótéteményeiből éldegéltek, és ez egyiküknek sem okozott álmatlan éjszakákat. Robert egyszer azt mondta, hogy tulajdonképpen mindannyian tökéletlenek a maguk módján, és így, hármasban adnak ki egy egész normális fickót. Voltak, akik ezzel mélyen egyetértettek volna, s talán nem is csoda, hogy ezek mindannyian lányok voltak. Lányok, akik elcsábultak az első félmosollyal odavetett kedvességtől, mert bár sokan azt mondják, hogy a férfinak elég egy hajszállal jobban kinéznie az ördögnél, de ebben a kérdésben a sors mindhármukhoz meglehetősen kegyes volt.
Magasak voltak, edzettek és lezserek, színeikben kínálva a változatosságot, Tom kócos barna, Matt tüsi fekete és Robert – egy költőhöz is illő – szőkésbarna hajával, mely lágy hullámokban keretezte a keskeny arcot, hacsak össze nem fogta a tarkóján. Megvolt a természetes intelligenciájuk egy könnyed beszélgetéshez, bármiről is legyen szó, úgyhogy a lányok rajzó lepkefelhőként vették körbe őket, ha valahová beállítottak. A házban, a szemközti lakásban pedig ott éldegélt, Mona, Reese és Gwen, a három pompomlány, akik Matt egyik kosárlabda meccse után fedezték fel ezt az izgalmas közelséget. Onnantól rengeteg időt töltöttek együtt. Ám a lányok egy felhős őszi délutánon hangos kiabálással és némi tányérdobálással fűszerezve összerúgták a port, és Gwen hamarosan elköltözött. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Reese is összepakoljon, Mona pedig kénytelen volt megállapítani, hogy egyedül esélye sincs fenntartani a lakást, úgyhogy miután elsírta a bánatát a fiúk vállán, akik együttérzően vigasztalták is, hamarosan ő is eltűnt az életükből. 

Majdnem két hét telt el anélkül, hogy a szemközti lakásból bármi mozgolódást hallottak volna, amikor egy este kopogtattak az ajtajukon. Egy csinos, szőke lány állt az ajtóban és a kezét tördelve rebegtette meg valószínűtlenül hosszú pilláit.
-Sziasztok! Bocs, Emma vagyok innen szemből. Tegnap költöztem, de ma már le is állt a bojlerem és nem tudom újraindítani… ha esetleg valamelyikőtök segíteni tudna…
A fiúk elvarázsolva az ibolyakék szempártól egy emberként tódultak át a szemközti lakásba és nemsokára a régi gázbojler hangos duruzsolással melegítette már a vizet. A három jómadárnak azonban nem nagyon akaródzott visszatérni a saját kis birodalmába, amíg meg nem ismerték jobban a bájos szomszédot. Segítettek pakolgatni neki a dobozokat, viccelődve hozták zavarba, amikor a fehérneműs doboz került sorra, amit Tom olyan ügyesen ejtett el, hogy hamarosan mindannyian csipkés bugyik és melltartók, harisnyák között turkáltak a parkettán, aztán Rob rendelt pizzát és esélyt sem adtak a lánynak, hogy kirúgja őket. Játékosak voltak és kíváncsiak, mert a lány zárkózottabb volt, mint akikhez az utóbbi időben hozzászoktak, és ez felpiszkálta az érdeklődésüket. 

Emma Bradley már megbánta, hogy bekopogott a szomszédaihoz, mert jobban haladt volna, ha egyedül próbál ebben a költözködési zűrzavarban eligazodni. A fiúk helyesek voltak, segítőkészek, de azon kívül, hogy újraindították a rozoga bojlert, leginkább csak hátráltatták. Nem volt abban a helyzetben, hogy pasikra hajtson, bármennyire is vonzó volt ez a három srác, akik nyíltan tették neki a szépet, nyilvánvalóan arra számítva, hogy választ közülük. Érezhető volt, hogy korábban bevált praktikákat próbálgatnak rajta, és nem az ő hibájuk volt, amiért mindegyikkel felsültek. Egyszerűen nem tehette meg, hogy a nagy nehezen megszerzett önállóságát egy kis kalandért veszélyeztesse.
Amikor már a pizza is elfogyott, és az utolsó doboza is összehajtogatva hevert a bejárati ajtó mellett, Emma a kezeit tördelve a fiúk felé fordult.
-Köszönöm a segítséget, srácok, de a többire egyelőre még nincs szükségem! – intett a kisszobában halomban álló bedobozolt bútorlapok felé. -Ne haragudjatok, nehéz napom volt… és… - grimaszolt zavartan. Talán nem túl elegáns dolog kirúgni őket, de ha maguktól nem mennek, hát kénytelen lesz egyértelműbben fogalmazni. 

Rob vette elsőként a lapot.
-Persze, ne haragudj, már megyünk is, pihenj nyugodtan. Aztán, ha bármi segítség kell, kopogj csak át bátran! Bútorszerelésben jók vagyunk. – vigyorgott, ahogy eszébe jutott, hogy rogyott össze Matt alatt a sörözés közben összetákolt franciaágy.
-Köszönöm! – mosolygott rájuk a lány, aztán határozottan becsukta  mögöttük az ajtót. Hátát nekidöntve egy pillanatra elképzelte a jövőbeni jószomszédi kapcsolatukat. Nehéz lenne választani közülük, futott át a fején, aztán megvonta a vállát. Megőrült, hogy egyáltalán ilyenre gondol? Még hogy választani... nem, a pasikból elég volt egy életre! Biztos volt benne, ha képes  lesz megfelelő távolságot tartani tőlük, idővel jó barátai lehetnek, mert nem tűntek nyomulósoknak, inkább csak kedvesen viccelődőeknek. Pillanatnyilag jobban hitt a férfi és nő közti barátságban, mint a sírig tartó nagy szerelemben.
*
Teltek a hetek, időnként összefutottak a lépcsőházban, egy alkalommal kávéért kopogott át Emma, de mindig sikerült a három lépés távolságot megtartania a fiúkkal, akik lassan eljutottak oda, hogy beérték az udvarias távolságtartással, ami még barátsággá sem igazán tudta kinőni magát. Nem mintha néha nem próbálkoztak volna meghódítani a lányt. Persze külön-külön, azt gondolva, a többiek észre sem veszik. De a kudarccal végződő próbálkozásokról azért rendre beszámoltak egymásnak is. Ha bulit szerveztek, őt is hívták, tudva, hogy úgyis visszautasítja majd az ajánlatot, mégsem feladva a reményt, hogy egy nap talán elfogadja. Bulizni hívni amúgy is reménytelen volt, mert hétvégenként Emma úgy tűnt el már péntek esténként, hétfő hajnalban bukkanva fel újra, hogy képtelenek voltak kideríteni, merre járhat. Lassan kezdtek belenyugodni, hogy a lánynak van valakije.

Egy nap Tom úgy robbant be a lakásba, hogy majdnem a tokot is hozta magával. A többiek kíváncsian nézték a viharos belépőt és meglepve figyelték izgatott barátjukat, aki a becsapott ajtó felé bökdösve egy összeesküvő titokzatosságával suttogott:
-Baszki, srácok, gyereke van!
-Rendben van Thomas Manning! Nyugodjon meg és próbálja meg higgadtan elmondani, hogy mi zaklatta fel ennyire! – forgatta a szemét Matt, Robert pedig röhögve bontott ki egy sört és láthatóan feldúlt barátja kezébe nyomta.
-Kinek van gyereke? És ez mennyiben érint minket? –nézett rá nevetve. –Netán te voltál óvatlan? -  veregette meg barátja vállát. Nem igazán hitte, amit mondott, hiszen ha valamire vigyáztak, az éppen ez a csapda volt. Mivel rendre olyan lányokkal jöttek össze, akik szemrebbenés nélkül cseréltek partnert, ha az élet úgy hozta, életbiztosításként kezelték a védekezést. Imádták a szexet, de csak biztonságos keretek között. ...Tom lassan lenyugodott, pontosan abban az iramban, ahogy a kellemes félbarna lé lefolyt a torkán. 

-Emmának gyereke van!
Matt Coulter végigsimított tüsire vágott fekete haján, és a tv-ben folyó kosárlabda meccsről le sem véve a tekintetét biggyesztett egyet és a dolog innentől számára már nem is volt érdekes. A csaj úgyis olyan magának való volt. Egy jéghegyet megolvasztott volna már a próbálkozásaival, de nála sosem járt sikerrel. Igazság szerinte sértette is a büszkeségét, még ha látszólag nem is csinált belőle különösebb  gondot. Most már legalább az okát is tudta és azonnal befejezettnek is nyilvánította a próbálkozásait. Férjes asszonyokkal és gyerekes magányos nőkkel nem állt szándékában kezdeni.
Robert magának is  kivett egy sört, aztán leült Tom mellé.
-Honnan tudod? – kérdezte elgondolkozva. Igen, ez megmagyarázná a hétvégi eltünedezéseket, nyilván a gyerekhez ment, bár fel nem foghatta, miért nem hozta magával. Hiszen már hetek óta itt élt ebben a házban, a lakást sem kellett felújítania, ami miatt egy kiskölyök útban lett volna. Rejtélyes fejlemény volt ez is, mint a lány egész felbukkanása, és a velük szemben tanusított barátságos, de tartózkodó viselkedése is.

-Összefutottunk a lépcsőházban, ...most jött a gyerek…, gondolom, a csaj szüleivel volt idáig. – mondta Tom, elmélyülten vakargatva a mellkasát. Felrémlett előtte a lány boldog mosolya, ahogy a kis krampuszt magához ölelte, és szinte úgy ment el a fiú mellett, hogy észre sem vette. Csak a gyereket látta, a gyereket, aki meglepően nagy volt már ahhoz képest, milyen fiatalnak tűnt Emma.  –Bár, elég mogorvák voltak az ősei, ha azok voltak egyáltalán, mert a csaj ugye szőke, ezek meg úgy néztek ki, mint a nagybátyád meg a nagynénéd – nézett Robertre, folytatva a híradást.
-Olaszok? – kerekedett el a fiú szeme, mire Tom megvonta a vállát.
-Nem mutatkoztunk be egymásnak, csak így ránézésre olaszoknak néztem volna őket. Olyan komorak voltak, mint a vakbélgyulladás, nem szóltak egy szót sem, úgyhogy lehet, hogy tévedek.
-És mekkora? – érdeklődött tovább Robert, mire Tom elhúzta a száját.
-Nem mindegy? Én amúgy sem értek az ilyesmihez. Menni már tud és azt kiabálta, ahogy megölelte Emmát, hogy Mama… szóval, már nem csecsemő.
-És férj is van a képben? – kérdezősködött tovább Robert, nem törődve Tom összehúzott szemöldökével.
-Szerintem nincs, de … figyelj haver, felejtsd el! Én ugyan eddig azt hittem, ez egy kis szüzike, azért nem hagyja magát becserkészni, de hát nyilván van már elég tapasztalata férfiakkal, talán nem is túl jó. Meg aztán egy olasz família a háttérben... Neked magyarázzam? Úgyhogy innentől a csaj túl bonyolult. Hagyd a fenébe!

-Oké! – csapott a barátja combjára Rob, aztán felállt. Az üres üveget letette a konyhaasztalra, aztán benézett a hűtőbe. –Ha nem akarunk éhen halni, valakinek le kéne menni vásárolni! – szólalt meg várakozóan végignézve a többieken, de ők momentán nem érezték Valakinek magukat, így Rob egy nagy sóhajtással előkotorta a pénzét a zsebéből és átszámolta, aztán kilépett az ajtón. A szemközti ajtó előtt  hirtelen ötlettel megtorpanva bekopogott Emma ajtaján.

5 megjegyzés:

rhea írta...

Huhhh, elég ütősen kezdtél, ugye tudod? De......
Most kekeckedek picit. Akartam volna Robert teljes nevét is tudni :)))) Viszont van valami, ami miatt tényleg dünnyögök cseppet. Miért megint szőke a lány és ibolyakék szemű? Tetszett volna ha picit másmilyen. Na mindegy. Persze ez semmit nem von le a történetből, és izgatottan várom a folytatást. :)
Köszönöm, pusza <3

Golden írta...

Robert teljes neve a következő részben kiderül :) A lány meg... már azzal is bajom volt, hogy Emma... én nem tudom, miért ez ugrik be állandóan (ráadásul Robert mellé) XDDD Gondoltam rá, hogy átvariálom, de úgyis ez jön a kezemre, aztán csak összekuszálnám :)

Gabó írta...

Na pont ezt akartam mondani én is Rhea!
EMMA, meg szőke, meg ibolyakék szemű! O.o
Egyébként minden rendben van! :P
Ütős kezdés, belevaló fiú karakterek, visszahúzódó lány, és egy titok!
Ezek így egyben arra sarkalják az ember lányát, hogy tovább akarja olvasni. ;)
ÜGYES húzás! ;)
Jöhet a holnap! :D
Pusza!

zso írta...

Végre belekezdtem. Nagyon tetszett ez a rész. Jó kis mozinak nézek elébe azt hiszem. <3

csez írta...

Akkor én már nem jövök az emmázással XDD Bár ha nem most van a lakótársak, sztem fel sem tűnik ;)
A korszak-váltás volt hirtelen nekem *sóh*
Még ellubickoltam volna a XX. század elején ;)
Ettől függetlenül, ugyanúgy tetszett, mint az ötletbörze idején!
K&P