Mindenki egyért, egy érte - 18. rész

Emma még az anyjával folytatott beszélgetés hatása alatt merengve nyitotta ki az ajtót.

-Szia! – mosolygott rá a küszöbön Robert, aztán a lány válla fölött a nappali felé lesett.

-Itthon van?

-Itthon. – sóhajtott Emma.

-És ... minden rendben? – ráncolta össze a homlokát a fiú, ahogy Emma gondterhes arcát vizsgálta.

-Hát, az eredmény szerint rosszindulatú... és elzárkózik a kezelésektől, viszont idővel be akar vonulni egy intézetbe, hogy megkíméljen minket a haldoklásától. Már mindent eldöntött. – szipogott Emma, keserűséget érezve, amiért az anyja nem is próbálta bevonni ebbe a döntésbe.

Robert  együttérzően magához ölelte, aztán felemelte a lány állát.

-Az ő élete... és az ő ... halála. – dörmögte halkan. –Joga van dönteni róla, hogyan legyen vége. És talán igaza is van. Így talán lesznek még szép hónapjai, és a hátralevő élete nem a kórházról szól majd. Te sem tudnád ápolni, amikor a kezelésektől legyengülne, mert a munkahelyed aligha tolerálná. Tonynak sem szerencsés nap mint nap látni a szenvedését.

-Ő is ezzel jön. – krákogott Emma. –De mi van, ha nem akarom, hogy megkönnyítse nekem?

-Talán magának könnyíti meg. – biccentett a fiú és Emma elgondolkozott. Ebből a szemszögből nem gondolt az anyja döntésére. 

-Rólad kérdezett. – szipogott és önkéntelenül is elmosolyogta magát a fiú meghökkent ábrázatán. Még a saját maga számára is váratlan fordulat volt ez a mamától, bár a tetemre hívásra azért titkon számított. –Azt kérdezte, átjártál-e, amíg nem volt itthon. Bevallottam, hogy igen.

-Akkor be se tegyem a lábam? – grimaszolt Robert, mire Emma halvány mosollyal behúzta a lakásba.

-Nem akadt ki rajta. Menj, köszönj neki... szerintem értékelné.

Robert az előszobatükör előtt önkéntelenül is vetett egy pillantást a dolgozat írása közben koncentrálástól összetúrt hajára, a kopott farmerre, amelynek térdén jókora szakadás tette közszemlére a térdkalácsát, mezítelen lábujjaira és a pólóra, amelynek rojtos volt a nyaka, hosszú ujját pedig már csak azért is feltűrte, mert a reggeli kávé egy része a csuklójára fröccsent. Ennyit arról, hogy a jobbik formáját hozza a házisárkány előtt. De az arcára varázsolta az elbűvölőbbik mosolyát és halkan bekopogott. 

-Jöjjön be, legalább nem kell hallgatóznom, mit sutyorognak az előszobában. – csendült fel Norah Bradley hangja odabentről, mire a fiú a szemét forgatva belökte az ajtót.

-Jó színben van, Norah! – mosolygott az asszonyra, miközben a szíve önkéntelenül is összeszorult. Nem volt jó színben, és a hazugsága nyilvánvalóságát ott látta tükröződni az asszony szemében.

-Jól is érzem magam. – válaszolt az asszony és szeme villanása jelezte a fiúnak, hogy nehogy kétségbe merje vonni a szavait Emma előtt. Most az egyszer, úgy tűnt, közös nevezőn voltak. –Emma mesélte, jól kijönnek az unokámmal. ... és Emma, igazán jól esne egy kamillatea! – tette hozzá, mire a lánya azonnal a konyha felé indult. Robert nagyfiú, megvédi magát, ha szükséges.

-Édes kölyök. – vont vállat a fiú, válaszként az asszony megjegyzésére.

-Az. – értett egyet vele a nagymama. -És szerencsés, hogy a maga személyében van egy megfelelő férfipélda előtte. Ha már az a semmirekellő apja rács mögött csücsül.

Robert meglepetten hallgatott. Ő, mint megfelelő férfipélda? Norah Bradley még annál is rosszabbul lehet, mint ahogy sejtette. 

-Mikor fog végre dolgozni? – kérdezte most váratlanul és meglepő eréllyel a hangjában az asszony és Robert már nem tudta visszafogni a grimaszt, ami önkéntelenül is megült a szája sarkában.  Na, vége a fegyverszünetnek, az asszony már a régi formáját futja. – gondolta fanyarul. -Vagy nem is akar? – folytatta Norah csípősen.

-A diplomamunkámat írom. – vont vállat, de az asszony nem érte be ennyivel.

-Már éppen ideje. Már rég végeznie kellett volna, nem? – csattant a kérdés visszakézből, majd a maga meglehetősen türelmetlen hangsúlyával folytatta: - ...De nem is ezt kérdeztem. Van már kilátásban valami állása? Vagy legalább elképzelése, merrefelé keresgéljen?

-Norah! Most gyógyuljon, ne ilyesmivel foglalkozzon! – próbált kitérni a kényelmetlen kérdések elől a fiú.

-Ezt a részét bízza rám! – ült fel az asszony és keményen Robert szemébe nézett. –Nincs sok időm hátra és tudni akarom, a lányom csak vesztegeti-e az idejét maga mellett. – mondta ki egyenesen a félelmeit és Robert akaratlanul is tiszteletet érzett, amiért nem köntörfalazik, ha számára igazán fontos dologról van szó.

-Kedvelem. – pislogott feszengve a fiú.

-Az kevés. Ha kedveli, akkor ne fektesse le, hanem legyenek barátok! Emmának egy társra van szüksége elsősorban... és ha csak kedveli, akkor hagyja, hogy megtalálja ezt a társat! – Ez olyan keményen és józanul hangzott, hogy Robert egészen elszégyellte magát, amiért ő nem volt képes az előbb őszintébben fogalmazni. De hát azt sem gondolta volna eddig, hogy előbb fog az érzelmeiről a lány anyjával beszélni, mint magával Emmával. 

-Úgy értem... én szeretem ...és jól megvagyunk, csak jelenleg még ... szóval, rövid ideje ismerjük egymást, én még nem dolgozom... szóval, erre nem lehet egy családot alapozni.

-Akkor tegyen érte, a szentségit! Végtére is férfi! – suttogott az asszony, de ez a suttogás most mégis erélyesebbnek tűnt, mintha kiabált volna vele.

A következő pillanatban megjelent Emma egy nagy tálcával és rajta három gőzölgő csészével.

-Neked kávét csináltam. – nyújtotta Robert felé az egyiket. –Most mi van? – kapkodta közöttük a tekintetét. –Miről beszélgettetek? Veszekedtetek? – repdesett a tekintete az anyja és a fiú között, akik látványosan feszült pillantással méregették egymást. –Mama, mit mondtál neki?

-Nem veszekedtünk, csak beszélgettünk. – motyogta Robert és hálásan kortyolt bele a forró fekete lébe. Tanulás közben már neki is eszébe jutott, hogy csináljon egyet, mintha attól jobb ötletei támadnának, csak aztán az a családdal kapcsolatos gondolat minden  mást kivert a fejéből. És tessék, most itt áll Norah Bradleyvel szemben és ugyanott tart, ahonnan elindult. 

-És miről, ha szabad kérdeznem? – telepedett le Emma az ágy végébe, Robert pedig hirtelen úgy érezte magát, mintha a vizsgabizottság előtt álldogálna.

-Hogy mennyire vagyok férfi. – vágta ki a fiú, mire Emma nemes egyszerűséggel visszaköpte a csészéjébe a teát.

-Anya! – nézett felháborodva az anyjára, de Norah Bradley úgy kevergette a kamillateát, mint egy királynő, aki éppen audienciát tart.

-Nem a potenciáljáról érdeklődtem. – közölte pikírten, mire már a fiú is prüszkölni kezdett. Ez az egész beszélgetés egyre inkább egy abszurd vígjátékra kezdett hasonlítani. Pontosan értette, hogy az asszony bizonyosságot szeretne a lánya és az unokája jövőjét illetően, mert kevés az ideje és legalább ebben az egy kérdésben nyugodt szeretne lenni. Ő a maga részéről szívesen meg is nyugtatta volna. Bármit is hozzon a jövő, a dolgok jelenlegi állása szerint azt Emmával és a gyerekkel közösen szeretné megélni. Ennél többet pillanatnyilag nem tudott, nem akart megosztani az asszonnyal, még akkor sem, ha ő esetleg ennél konkrétabb elköteleződést szeretett volna hallani. 

-Sajnálom, nekem most mennem kell, csak be akartam köszönni. – nyújtotta a csészét Emma felé menekülésképpen, aki mereven nézte és próbálta elkapni a pillantását. –Elmenjek Tonyért? – kérdezte még Robert, mielőtt kifordult volna a szobából.

-Anya, szükséged van rám délután? – kérdezte Emma az anyját, aki halk csörömpöléssel letette maga mellé a csészét. amiből alig ivott.

-Nem, nem igazán. Jól elleszek. Majd alszom egy kicsit. Mostanában úgyis jobban ment a nappali szunyókálás, mint az éjszakai. – válaszolt az asszony és máris lehunyta a szemét, mint akit fáraszt a jelenlétük.

-Akkor ha nem gond, menjünk együtt! – villant a lány szeme Robertre, aki értett a szóból.

-Remek, akkor fél négykor bekopogok. – mosolygott a nőkre, aztán már kint is volt a lakásból. A feje úgy zúgott,mintha valaki alaposan kupán vágta volna és szüksége volt egy kis időre, hogy feldolgozza az előbbi percekben elhangzottakat. ...Alig nyitott be a szemközti lakásba, Tom és Matt kíváncsi tekintetének kereszttüzében találta magát. 

-Már be sem zárod az ajtót, ha elmész itthonról? – kérdezte Matt neheztelően, aztán Rob lábára siklott a tekintete. Mezítláb aligha ment messzire. –Ja, vagy úgy, odaát voltál?

-Norah ma jött haza a kórházból, csak beköszöntem. – fintorgott Robert, ahogy eszébe jutott az asszony vallatásnak is beillő kérdezősködése.

-Jól van? – kérdezték a fiúk kórusban. Nem mintha az asszony egészségi állapota annyira aggasztotta volna őket, de a barátjuknak fontos volt az a kis társaság odaát, így aztán igyekeztek érdeklődőnek mutatkozni.

-Hát, fizikailag szerintem K.O., de amúgy formában van. – sóhajtott a fiú. Nem ment ki a fejéből a gondolat, hogy Norah Bradley tulajdonképpen a maga határozott, mégis óvatos módján arra próbálta figyelmeztetni, hogy csak akkor rontsa odaát a levegőt, ha a szándékai Emmával komolyak. Elég sokkoló felfedezés volt, hogy lényegében válaszút elé állították. Nem elég, hogy a napokban szembesült vele, lassan véget érnek a gondtalan diákévek, vizsgázni fog, állást keresni, ha szerencséje lesz, hamarosan dolgozni is, még ennek tetejébe lassan kezdhet megbarátkozni a gondolattal, hogy akár családfenntartóvá is válhat rövid időn belül. Túl gyors volt a felnőtté válás tempója és kicsit megrettent ettől a sebességtől. Nem mintha az érzelmei ettől egy fikarcnyit is elbizonytalanodtak volna. Biztos volt benne, hogy kívánja Emmát... mint nőt, mint társat, mint barátot. Már csak azt kellett volna eldöntse, az érzelmei erőssége milyen sorrendet állítana fel. Csak a teste éhezik rá? Vagy akarja őt a hétköznapok problémáival, egy gyerek nevelésének gondjaival együtt?

-Akarom. – nézett fel és a barátai csodálkozó tekintetét látva ébredt rá, hogy hangosan ki is mondta a szót.

-Mit is? – húzta össze a szemöldökét Tom, mire Robert, mint aki álomból ébred, mély levegőt vett.

-Fiúk, lassan azt hiszem, keresnünk kéne valakit helyettem. Ha Emma is belemegy, legkésőbb a vizsga után átköltözöm hozzájuk.