Mindenki egyért, egy érte - 11. rész

Nem.a.te.hibád! – szinte a fülébe csengett Emma dallamos hangja, ahogy a kezét szorongatva, a szemébe nézve, minden szót kihangsúlyozva igyekezett olyan erőt önteni belé, ami forró csokoládéként melegítette át az ereit a szíve környékén. Olyan jó lett volna hinni a szenvedélyes szavaknak! Csak az volt a baj, hogy már túlságosan régen hitt a saját, önmagát hibáztató szavainak. A szülei egy ilyen havas, hideg téli napon az ő kisautója miatt ültek kocsiba. Ha beérte volna a már meglévő játékboltnyi játékkal... de ő csak mondta, újra és újra, hogy Mike-nak, a szomszédban lakó barátjának micsoda fantasztikus autója volt, úgyhogy az apja addig nem nyugodott, amíg nem szerzett neki egy még jobbat. És az a nap végül mindent megváltoztatott. Eggyel több játéka lett és elvesztette a családját. 

Egy pillanatra képtelen gondolat futott át az agyán. Ha Tony az ő fia lenne, akkor ő is eget-földet megmozgatna, hogy teljesítse a fia álmát. Ha nem lenne szerencséje, akkor ez a történet is végződhetne tragikusan, mint ahogy a szánkózásnak indult ártatlan kirándulás is végződhetett volna szerencsétlenül, ha mondjuk már a kapu előtti hátasnál a nyakát szegi vagy megsérül a gerince. És akkor azt a pici gyereket hibáztatná bárki, aki miatt útnak indult? Persze hogy nem! Így vizsgálva a kérdést, már kezdett egyre ésszerűbbnek tűnni Emma vigasza. Nem.a.te.hibád.volt! Talán tényleg nem. Mert ha a tragédiák attól következnének be, hogy valaki mindennél jobban vágyik valamire, akkor most igen nagy bajban lennének. Ő ugyanis már beismerte önmaga előtt, hogy annál a régi gyerekkori álomnál is ezerszer jobban vágyik Emmára. És ebben a vágyakozásban semmi rosszat nem érzett.

*

Ricardo mogorván hallgatta a telefonban a nővére, Rosa hangját. Mint a varjú-károgás – állapította meg borzongva, holott a nővére még harminc éves sem volt, mégis, mintha besavanyodott öregasszony lett volna. A maga epés megjegyzéseivel fűszerezve éppen arról mesélt, hogy a kis Tony a végén még azt fogja hinni, az a szomszéd az apja, akivel Emma mostanában olyan sok időt tölt. a héten akárhányszor keresték Emmát, hogy a következő találkozó idejéről megegyezzenek vele, az anyja sosem tudta adni, mert sosem voltak otthon. Így aztán Rosa elment hozzájuk, hogy a saját szemével győződjön meg az igazságról, mert magában arra gondolt, Emma csak letagadtatja magát. Így aztán ő is látta, hogy egy magas, szőke pasi cipelte Tonyt a nyakában.

Ricardo nyakán kidagadtak az erek a dühtől, de végül magára erőszakolt nyugalommal csak arra kérte a nővérét, időnként tartsa rajtuk a szemét. Ha hihet az ügyvédjének, jók az esélyei egy újratárgyalásra. Addig is ő lesz a mintarab, akit jó magaviseletéért akár korábban is kiengedhetnek. Akkor pedig személyesen magyarázza el az édelgő gerlepárnak, hogy neki itt előjogai vannak.

*

Emma már tűkön ült, ahogy Robertre várt. Szilveszter este volt, a mama és Tony az ágyból nézték a tévét, bár a fia már olyan laposakat pislogott, hogy biztos volt benne, mire ő elmegy itthonról, hogy a fiúval köszöntse az új évet valahol a városban, a kicsi már az igazak álmát alussza majd.

Már az idejére sem emlékezett, mikor volt utoljára bulizni, holott a kortársainak ez hétköznapi élmény volt. Szilveszteri buliban pedig talán még soha életében nem volt, mert felnőtt léte első alkalmán olyan rosszul volt a terhesség korai szakaszának tüneteitől, hogy inkább otthon maradt, míg Ricardo ki tudja, hol töltötte az éjszakát. Most kicsit zavarban is volt, mit vegyen fel. Rob annyit árult el, hogy beugranak a nagybátyjáékhoz egy ölelésre és egy pohár pezsgőre, amúgy a színpompás díszekben tobzódó város vár rájuk, ahol benéznek majd néhány ígéretesnek tűnő rendezvényre. Remek! Ha csak a várost járnák, felöltözhetne melegen, akár egy Michelin-baba, de ha társaságba is mennek, akkor azért nem akart úgy festeni a fiú mellett, mint valami fázós lelenc. Végül úgy döntött, hogy lapos csizmát, vastag harisnyát és kötött ruhát választ a hosszú tollkabáthoz, így talán nőies marad és mégsem fagy kockára. A fiú elismerően felcsillanó szeme volt a bizonyság rá, hogy jól választott. 

Mondjuk, ő is rajta felejtette a tekintetét, amikor a már ismerős, nyitott báránybéléses kabát alól kivillant a fekete garbó és farmer. A kabát zsebéből egy bordó kötött sapka kandikált ki, és erről eszébe jutott, hogy ő is vihetne valamit, de aztán úgy döntött, annyira hideg nem lehet, hogy gondosan beszárított tincseit elnyomja egy sapka alatt.

Még egy utolsó pillantást vetett az anyja szobája felé, aztán halkan kisurrant az ajtón, hogy útnak induljanak. Nem jutott messzire. Robert a halkan kattanó ajtónak döntötte és megcsókolta. Emma meg mert volna esküdni rá, hogy a máskor hűvös folyosó most alighanem lángokban áll. Mástól aligha érezné úgy, hogy a puha gyapjúruha a testére olvad. A fiú merészen kalandozó kezei élvezték a puha anyag érintését, az alatta megbújó lágy test vonalait, a néma ígéretet, hogy egyszer még a puszta bőrével simulhat hozzá. Nagy nehezen elszakította az ajkát, aztán Emmát még mindig az ajtónak döntve mélyeket lélegzett. 

-Nem akarok elmenni itthonról! – súgta egy újabb csókkal a lány nyakába, aztán a forró lehelet útját egy nedves izomköteg járta végig, fénylő csíkot hagyva maga után. Ahogy elengedte Emmát, a nedves  bőr megborzongott és ettől a lány testének más részei szültek hegyes kis csúcsokat. A ruha árulkodóan mutatta meg Robertnek, hogy a kezei között remegő lány nem érzéketlen a rohamára. Emma ugyanakkor megdermedt... nem mintha nem foglalkoztatta volna már a gondolat, hogy lefeküdjön ezzel a szőke Adonisszal, de nem így, átsurranva a folyosón. Élete első izgalmasnak ígérkező szilveszter éjjelét nem itt akarta kezdeni és egyúttal be is fejezni.

-Menjünk inkább! – sóhajtotta, ahogy a fiú megtalálta a kasmír alatt ágaskodó bimbókat és rájuk simította a tenyereit, hogy aztán érezze a lány szívének nyugtalan dobolását.

-Igazad van! Nem fogjuk elkapkodni. ...És Norma néniék is várnak. – tette hozzá a fiú, mintha végső érvként önmagát győzködné a nagynénje emlegetésével. 

-Norma néniék, igen ... – csuklott jókedvűen Emma. A fiú családjának említése valami furcsa, nevetséges terelésnek tűnt, mintha Robert sem lenne még biztos benne, hogy maga alatt akarja-e látni még ma éjszaka. Ettől a látszólagos bizonytalanságtól Emmában támadt fel a vágy a mielőbbi lepedőgyűrésre. Ember nem ünnepelhetné tökéletesebben az új év beköszöntét, mint egy ősi rituáléval, amit hétköznapiasan csak szeretkezésnek hívnak. ...A gondolatain mosolyogva összekulcsolta az ujjait a fiúéval és megindult a lift felé. Nehéz évet hagy maga mögött, de Robertnek köszönhetően izgalmas és élménydús időszak vár rá. Hacsak félre nem értelmezte a srác jelzéseit, de akár az egész havi fizetésébe le merte volna fogadni, hogy pontosan fogta Rob jeleit. Már csak azért is, mert pontosan a sajátjaira rezonáltak.

Túlságosan régen volt lehetősége szeretett nőnek lenni és olyan rövid ideig tartott, hogy a régi emlékek már elhalványultak, mint a tinta a régi iratokon. De amióta Robertet megismerte, lehetősége nyílt újra felfedezni ezeket az eltemetett érzéseket, és élvezte minden pillanatát.

*

Norma meleg szeretettel ölelte dús keblére őket, Giancarlo pedig kinyitotta a pezsgőt. Kissé remegett a hangja, ahogy az egész család előtt megtartotta az ünnepi beszédét. Amikor arról beszélt, hogy itt az ideje, hogy egyes sebek behegedjenek és mindannyian reménnyel telve nézzenek az új esztendő elé, a tekintete megpihent Roberten, aztán átsiklott Emmára és sóhajtott. Imádta a testvérét és az érzéseit továbbörökítette az árván maradt fiúra, de mindig is tisztában volt vele, hogy a szeretete nem pótolhatja Roberto számára a szüleit. Minden karácsonykor ott látta az unokaöccse szemében az árnyékokat és képtelen volt bármit kitalálni, hogy száműzze azokat. És akkor belépett az életükbe ez a titokzatos kis szöszke nő egy kisgyerekkel és most végre minden megváltozni látszik. Még talán sosem látta ilyen felszabadultan boldognak, mint ma este. Nem tudta, hogy mi történt karácsony este óta, bár egy alkalommal ő maga itatta meg az átfázott társaságot forró csokoládéval a vendéglőben, de abban biztos volt, hogy a fiú számára ez a törékeny nő és a kisfia már mindenki másnál fontosabb.

A vidám jókívánságok után a csapat nagy része nyakába vette a várost. Robert és Emma Matt-tel, Tom-mal és az éppen aktuális partnereikkel megbeszélt találkozóra sietett. A két lány érdeklődve figyelte a szőke lányt, aki már jó ideje lepattintotta a barátairól Robertet. Még élénken emlékeztek azokra a boldog időkre, amikor a három jómadár együtt vadászgatott az éjszakában, és most mindketten nehezményezték, amiért a trióból a második legjobbal kellett beérniük. Ahogy Robert a szőke lányt szorongatta a hóna alatt, nyilvánvaló volt, hogy esélytelenek lennének megszerezni őt.

*

Az utolsó petárda szikrái még el sem füstölögtek a sötét égbolton, még az új esztendőt köszöntő csók sem ért véget, amikor Robert már az úttest szélére botladozott, Emmát ölelve és fél szemmel a közeledő kocsikat leste. Egy taxi lámpája világított a csillogó karosszériák felett és fél kezével kiintett, hogy megállítsa. A sötét hátsó ülésen még egy utolsó végtelenül gyengéd mozdulattal a kezébe fogta Emma arcát, aztán halkan megszólalt:

-Ha nemet mondasz, akkor holnap reggel mind a ketten kipihenten kelünk fel és szánkózni visszük Tonyt. Remélhetőleg nem amortizálom le magam még egyszer. De ha velem maradsz... a szánkózás meglesz, legfeljebb Tony húz majd minket a szánkóján.

Nem is amit mondott, hanem ahogy mondta... a szeme sarkában mosolygó szarkalábak, a csillogó szürke szemek, amelyek most az utcai lámpák nyújtotta félhomályban titokzatosan mélyek és sötétek voltak... Emmának igazából nem volt választási lehetősége. Elveszett már régen... azon a napon, amikor a fiú nyitott ajtót, hogy aztán egy betörő ügyességével nyissa ki a véletlenül bezárt ajtaját.

-Sajnálom... – kezdett bele és érezte, ahogy Robert karja megmerevedik a válla körül. Aha, a grál-lovag azért nem kifejezetten örülne egy elutasításnak. Alapvetően nem volt gonoszkodó típus, de most az ördög apró cigánykerekeket vetett benne. –Sajnálom, de ... azt mondtam anyunak, lehet, hogy csak délután keveredek haza. – fejezte be a mondatot.

-Délután, hm? – szipogott halkan a fiú és szája sarkában egy huncut mosoly bujkált. –Azt megmondtad, melyik délután?