A muránói tükör - Befejező rész

10 év múlva

-Franco! – zúgott végig az előcsarnokon Alessandro erőteljes hangja, akár nyári viharban a mennydörgés a lagúna felett, ahogy a könyvtárszobából kikiáltott. A fiatal fiú megtorpant a parancsolóan erélyes hang hallatán. Lebukott! A fene se gondolta volna, hogy a nővére és a férje ilyen korán hazaérnek a Dózse-bálból. Húsz éves volt már, Francois helyett mindenki Franconak szólította és igaza lett a sógorának, aki egyszer régen úgy gondolta, sok velencei lány szívét töri majd össze. Magas volt, majdnem olyan magas, mint Alessandro és szőke, mint a búzamezők aratás idején. Most éppen Mariát, a muránói üzem vezetőjének kisebbik lányát igyekezett kicsempészni a házból, de a terve alighanem abban a percben kudarcot vallott, amikor kieszelte. Alessandro figyelmét bosszantóan kevés dolog kerülte el.

A tizenhét éves Maria nővére, Carolina vigyázott a gyerekekre, a tíz éves Antoniora és az ikrekre, az öt éves Salvatoréra és Liza-Mariára, mert a fiú nővére, Marina a már nem is remélt újabb terhessége ellenére is elkísérte a férjét a ma esti eseményre. Persze, gondolhatta volna, hogy  ilyen nagy pocakkal már nem maradnak sokáig, de azért remélte, hogy feltűnés nélkül hazaviheti még Mariát, akinek itt létéről a nővéréék nem tudtak. Mint ahogy arról sem, hogy kettőjük között egyre inkább szárba szökken a szerelem. Megragadta a törékeny olasz lány kezét és nagy sóhajjal a könyvtárszoba felé kanyarodott. Eszébe sem jutott elbujtatni a lányt, tudta, hogy a legsimábban akkor mennek a dolgok ebben a házban, ha mindenki őszintén viselkedik. Az alakoskodásból amúgy is már gyerekként elege lett, talán éppen azon a napon, amikor az a nő, akit a hivatalos papírok az édesanyjaként tüntettek fel, de aki soha egyetlen pillanatig sem viselkedett úgy, megjelent ebben a házban, hogy feldúlja a lassan révbe érő életüket. Szerencséjük volt, a Mamma, ahogy Alessandro édesanyját azóta is szólította, kiállt érte és a nővéréért, aki nem sokkal később hozzáment a ház urához, és így annyi hányatott év után végre igazi szerető családban élték tovább az életüket.

A könyvtárszobában egy pisszenés sem hallatszott, csak a kandallóban lobogó lángok és a szétroppanó fa nesze. Marina zilált haja arról árulkodott, hogy éppen valami olyasmiben zavarta meg őket a férjével, mint amiben ő maga is szorgoskodott még nem olyan régen Mariával. Kicsit bosszúsan gondolt rá, hogy Alessandro inkább folytatta volna a nővére meghódítását, minthogy őt vonja felelősségre. Lehajtott fejjel állt a két fiatal Alessandro előtt, aki szigort erőltetett az arcára, bár szíve szerint a felesége öccsének vállára csapott volna elismerésként. Maria Rosano feltűnő szépség volt, a velencei ifjak nagy része megveszekedetten próbált a közelébe férkőzni, de a lány a szívét ennek a szőke Adonisznak adta. Már csak abban szeretett volna biztos lenni, hogy Francois értékeli ennek az ajándéknak az értékét.

-Ugye biztos lehetek benne, hogy nem történt semmi, ami ennek a háznak a becsületét kétségbe vonná? – kérdezte halkan, szemét a fiatal fiú szemébe fúrva, aki nagyot nyelt és bólintott.

–Szeretjük egymást! – jelentette ki dacos elszántsággal, mire Marina tekintete a kislányra villant, vajon ő is ilyen határozottan kiáll-e emellett a szerelem mellett, vagy csak romantikus lelkű öccse álmaiban létezik a nagy érzelem. A kis Maria bájos pirulással kapaszkodott a nála jóval magasabb fiú kezébe.

-Nem ezt kérdeztem! – dörrent Alessandro hangja, amitől Francois idegesen összerezzent, Marina pedig elnyomott egy mosolyt kissé elfordulva, hogy a fiatalok észre ne vegyék. Ő már ismerte a férje hanghordozását és tudta, hogy némi eréllyel igyekszik palástolni a mosolyt, hogy legalább a látszatát megőrizhesse, hogy ebben a házban az ő kezében van a dolgok irányítása.

-Nem történt még semmi ... visszafordíthatatlan. – motyogta Francois zavartan, mire Alessandro is elfordult kissé, hogy ne lássák a vigyort, ami az arcára kúszott. A szerencsétlen! Akkor ez a kislány ügyesebb, mint gondolta volna, ha ilyen régen sikerül az orránál fogva vezetnie ezt a melákot.

-Hát ne is történjen, amíg el nem éred a nagykorúságot! – intette a megszeppent hősszerelmest, aztán a lányhoz fordult, akinek arca égő rózsaként bíborlott.

-Apád az egyik legjobb emberem. Tisztelem, becsülöm és nem akarom, hogy a lánya ne érezze ennek a tiszteletnek az erejét. A nővéred pedig a gyermekeim dadája... néha talán túl sok is neki a munka a sok vadóccal. Nem bánom, ha eljössz vele és segítesz neki, de legkésőbb sötétedéskor vagy hazavitetlek, vagy az ő szobájában akarlak látni. Még véletlenül sem ennek a jómadárnak a szobájában. Értve vagyok? ...Egyenes gerinccel akarok napról napra apád szemébe nézni, nem pedig valami titokkal a lázongó lelkiismeretemben. Franco még nem nagykorú, így a tetteiért én vagyok felelős. Ez lebegjen a szemetek előtt, ha bármi meggondolatlanságon járna az eszetek! És most menj a nővéredhez, Franco pedig nyugodtan elküldheti a csónakost. Ma éjjel itt maradsz, nincs bujkálás az éjszakában! – mondta határozottan, keményen, mégis olyan hangsúllyal, amiből a két fiatal is megérezte, hogy a ház ura nem ellenzi a kapcsolatukat, csak éppen egy kis önmérsékletre inti őket. Megnyugodva, hogy nem kell titkolózniuk, siettek is teljesíteni az utasításait, titkon azért a könyvtárszoba előtti félhomályban egy újabb csókot váltva.

Odabent Alessandro Marinához lépett és átölelte, gyengéden ringatva az elnehezült testet.

-Gyere, feküdjünk le; ezek ketten ma már nem tesznek semmi rosszat.

-Nem rossz az! – mosolygott rá az asszony, mire a férfi játékosan megfenyegette.

-Nana, majd annak is eljön az ideje... Maria nemsokára betölti a tizennyolcat, az öcséd a huszonegyet. Onnantól maga felel a tetteiért, és ha úgy viselkedik, mint egy kóbor kandúr, az is az ő dolga. Ha Mariának ez tetszik, az meg az övé. Én leszek az első, aki kihirdetteti őket, de ki kell várniuk az idejüket. Mint ahogy ennek a kis lókötőnek is odabent. A testvérei úgyis rám hozták a frászt, hogy korábban érkeztek a vártnál.

-Ikrek voltak, csak azért. – vont vállat Marina és szerettel simogatta meg a hasát, amely az elegáns estélyiben igazán hatalmasnak tűnt. A doktor ugyan megnyugtatta, hogy most nem ikrekkel várandós, de azért kicsit nyugtalanul figyelte, ahogy hétről hétre terjedelmesebb lett.

-Katerina arra kért, mondjam meg, hallgasd meg Romanot! Már letelt a gyászév és szeretnék összekötni az életüket. – mondta halkan közbenjárva sógornője ügyében Marina, ahogy nagyot sóhajtva felnézett a félhomályban sötétlő lépcsősorra. Egyre megerőltetőbb volt naponta fel-le megmászni ezeket a fokokat. A legjobb terhestorna – mondta doktor Farnelli, miközben szuszogva követtő őt a minap a rendszeres vizsgálatok egyikén, de az asszonynak csak felesleges erőfeszítésnek tűnt. Vágyott volna egy házra, amelynek nincsenek emeletei, de tudta, hogy itt a csatorna partján ez alighanem egy beteljesületlen álom marad. Már alig várta, hogy a nagyfiuk felnőjön és átvegye a gyárat, a palotát, ők pedig Alessandroval átköltözhessenek a szárazföldre, egy parányi házikóba, ahol csendes nyugalomban tölthetik majd az öregségüket.

-Beszélek vele. – ígérte a férje. –Romano talán megadja a húgomnak, amit Guido nem tudott, ha másként nem, hát az első házasságból származó gyermekeivel – sóhajtott Katerina elkínzott arcára gondolva, valahányszor a kezébe vette valamelyik újszülött unokaöccsét vagy unokahugát. Annyira vágyott volna már saját gyerekre, hogy valósággal szégyellték előtte, hogy az Úr őket ilyen bőségesen áldotta meg velük.

Kézenfogva lassan fellépdeltek az emeletre és amikor becsukódott mögöttük a hálószoba ajtaja, Alessandro egyenesen a hatalmas tükör elé vezette a feleségét.

-Gyönyörű vagy! – állította szembe vele az asszonyt és mögé állt. Nézték egymást a hibátlan foncsorban tükröződve és Marina boldogan nyugtázta a bókot, még ha nem is igazán hitte a férje egyetlen szavát sem. Hogy is lehetne gyönyörű, amikor olyan nagy, mint egy olívaolajjal teli hordó Aldo raktárában. Csak a férfi szürke szemeibe nézve látta magát gyönyörűnek, csak az ő kezeinek hitt, ahogy – mint most is – a testén kalandoztak végtelenül finom mozdulatokkal. A végtelen türelemmel kigombolt gombok hosszú sora, a gyengéden lesodort finom fehérnemű és az asszony bokája körül halványkék felhőként leomló estélyi mind egy áhítatos szerető férj kezének munkáját dicsérték. Minden érintésében ott volt a hódolat immár tíz éve, úgyhogy Marina megtanult hinni ezeknek a kezekkel elszavalt bókoknak. A kései óra, és a körülöttük éjszakai nyugalomban elcsendesedett ház még meghittebbé tette ezeket a perceket, bár Alessandro soha nem fukarkodott a felesége dicséretével. A napközben körülöttük rajzó gyereksereg, a férfi édesanyja és a ház többi népe előtt nyílt titok volt, hogy bolondul a feleségéért, a pénzen vett francia lányért, aki a Salviati ház legfőbb nyeresége volt, amióta csak  világ a világ.

Valamikor régen, Marina bármennyire is akarta feledni, gondosan eltemetve, de megőrizte az emlékét azoknak az időknek, amikor a  férje még nem ébredt rá, hogy az a szőke lány, aki egy párizsi mulatóban ledér öltözetben remegett az érkezésekor, egyszer még az életének társa lesz ... szóval, akkor régen a megismerkedésük körülményei kényes pontját jelentették a házasságuknak. Ha nagy ritkán szóváltásba keveredtek, Alessandro sem mindig vetett féket a nyelvére és felhozta az arcpirító emléket, Marina pedig vérig sértődött. Az első alkalommal még egy bocsánatkérés, néhány csók feledtették a rossz érzést, de egy idő után valódi sértettséget érzett, mivel soha nem adott rá okot, hogy a férfi a becsületét kérdőjelezze meg. Egy napon nem a gyárból hozott művészi gyümölcsös tál látta kárát a veszekedésüknek, Marina csak csendesen varrogatott tovább, mintha a férje nem éppen abban a pillanatban vágott volna a fejéhez egy sértő mondatot. Alessandronak először fel sem tűnt, hogy az asszony válasz nélkül hagyta a kirohanását, aztán szinte hiányolni kezdte a szikrázó szemeket, a csípőre tett kis kacsókat és a meglepően folyékony, hadarós perlekedést, amit Marina tökéletesen elsajátított Donatella mellett. Be akarta fogni egy csókkal a feldúltan csicsergő szájat, de nem volt rá lehetősége, mert az az édes kis száj néma maradt.

Ő volt az, aki hamarabb feladta, és ez a kapituláció Marinának már majdnem önmagában elégtétel volt, de egyszer és mindenkorra meg akarta értetni a férjével, aki csak férfias komiszságból hozta fel időnként a dolgot, hogy ezzel olyan sebben vájkál, amely amúgy is nehezen gyógyult. Amikor Alessandro óvatosan puhatolózva békülni próbált, megfogta a kezét és mélyen a szemébe nézve megkérdezte tőle, hogy szereti-e.

A férfinak talán még a szája is tátva maradt a nem várt kérdéstől. Hiszen az előbb még veszekedtek, ő most ugyanannyira akarta végképp leigázni a feleségét, mint ahogy kapitulálni előtte, erre jön ilyen kérdésekkel, amikre azon a napon megkapta a választ, amikor a pap a stólával összekötötte a kezüket és az életüket.

Éppen akkoriban volt várandós az ikrekkel és betudta a furcsa hangulatot a terhesség egyik mellékhatásának, de Marina olyan pillantást vetett rá, ami válaszért kiáltott.

-Az életemnél is jobban – suttogta az asszonya fülébe, közelebb húzva magához, már amennyire a hatalmasra nőtt pocak engedte és a szőke fürtös fejet az álla alá húzva ringatni kezdte.

-Szeretsz annyira, hogy ezt a dolgot soha többé ne hozd fel sem vitában, sem évődésből? – kérdezte tőle komolyan az asszony, és akkor végre ő is megértette, hogy ez mennyire fontos a számára. Már több, mint öt év telt el azóta és ez az alatt az idő alatt egyszer sem esett a régi hibába. Nem mintha nem kellett volna további tányérok, csészék vagy éppen vázák romjait feltakarítania a cselédlánynak, mert Marina könnyedén magáévá tette a délies temperamentumot, ha szócséplésről volt szó, de a múltról soha többé nem beszéltek. Miért is tették volna? Hiszen a jelenben éltek és a jövőben reménykedtek.

VÉGE