A muránói tükör - 10. rész

Alessandro az atyával való sikeres reggeli találkozó után titokzatos mosollyal falta a kecskesajtból és olívabogyóból, füstölt sonkából álló reggelijét, Marina égő pírral az arcán szintén jó étvággyal falatozott. Sofia várakozóan pislogott a fiára, amikor Albergo, az inas köhintett aprót az ajtóban, hogy magára vonja a figyelmüket.

-Signora Salviati, egy hölgy szeretné tiszteletét tenni a kisasszonynál – villant a tekintete Marinára, aki a pillanat tört része alatt zuhant le a fellegekből, mert azonnal tudta, hogy csak az anyja lehet olyan tapintatlan, hogy felkeresi őt a történtek után a Salviati házban. Pénzt szimatol és nincs benne gátlás. A szégyen égette az arcát és a lelkét, miközben Sofia arcán zavart kíváncsiság suhant át. Hirtelen elképzelni sem tudta, hogy ki keresheti a francia lányt. Ránézett és szíven ütötte az a rémület, ami az eddig oly boldognak látszó arcról sugárzott. A fiára villant a tekintete, aki lassan letette az evőeszközt, mély levegőt vett, aztán az inashoz fordult.

-Albergo, kérem vezesse be Signora Deverouxt, Marina édesanyját! – adta meg a magyarázatot az anyjának is. –Utána szóljon Donatellának, hogy hozzon még egy terítéket! Köszönöm! – biccentett a ház fejéhez méltó határozottsággal. A lelke mélyén elkívánta az asszonyt messze tájakra, el innen, a cserbenhagyott lánya közeléből, ugyanakkor örült, hogy a felbukkanásával rövidre zárhatja ezt a kérdést is. Már tegnap az estélyen is érezte, hogy Isabelle Deveroux felbukkan még az életükben. Minél hamarabb, annál jobb, annál rövidebb ideig kell összeszorított ököllel várni a kellemetlen találkozást.

Sofia az inas felé biccentett, mintegy a fia utasításainak jóváhagyásaként. A következő percben pedig megjelent egy, a korával dacoló asszony az ajtóban, aki tagadhatatlanul Marina idősebb kiadása volt.

-Bocsánat, ha korán zavarok, de nem akartam, hogy esetleg elkerüljük egymást. – szólalt meg a nő franciául, és Sofia a fiára nézett, mintha nem értené a szavakat. Alessandro apró homlokráncolással fogadta el a helyzetet és a tényt, hogy az anyja felkérte tolmácsnak. –Tegnap este nem volt módom beszélni a lányommal, akivel oly sok éve nem találkoztunk. – mosolygott  búsan a francia asszony és Marina szemei felszikráztak a felháborodástól. Micsoda színészkedés! Úgy csinál, mintha az élet viharai sodorták volna el egymástól őket, nem pedig önző módon hagyta volna magára a családját, hogy egy gondtalanabb, léhább életet éljen. A léha szó azonban olyan emlékeket hívott elő az éjszakából, melyek arra figyelmeztették, hogy talán ő maga sem jobb, mint az anyja.

-Madame Deverouxval a tegnapi estélyen találkoztunk. – magyarázta Alessandro az édesanyjának, aki hideg, felmérő tekintettel pásztázta a vendégüket, aki alá Albergo éppen most igazította a széket.

-Egy kávét? – emelte meg Sofia a nemes porcelán kannát, amely a fia párizsi ajándéka volt.

-Ó igen, kérek! – mosolygott Isabelle, észre sem véve, hogy Francois úgy néz rá az asztal túloldaláról, mint aki kísértetet lát. Marina volt az első, aki ráébredt, hogy bármennyire is sokkoló az ő számára az anyjuk megjelenése, az semmiség ahhoz képest, amit ez a kisgyerek érezhet. Francois talán már nem is emlékezett rá – reménykedett magában, de a gyerek arcára kiülő zavar  és örömmel vegyes félelem voltak a bizonyság, hogy ez mennyire nem így van.

-Mama? – suttogta vékony gyerek hangon, mire Isabelle kiesett a szerepéből és majdnem ingerülten pillantott rá. Bármi miatt is jött ide, a fiával való szembesülés nem volt a tervei között, ez nyilvánvaló volt.

-Szervusz kicsim! – mosolygott rá személytelenül, aztán kortyolt egyet a kávéból. Sofia döbbenten figyelte. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ilyen mértékű kegyetlenséggel talán még életében nem találkozott. Szeme ide-oda cikázott a váratlan vendég és Marina között. A fizikai hasonlóságuk letagadhatatlan volt, de lelkiekben... Távolabb nem is eshetett volna ez az alma a fájától – gondolta megkönnyebbülve, ahogy Marina könnyes szemét, fájdalmasan lehunyt pilláit, indulattól hevesen emelkedő-süllyedő mellét nézte. Tudta, hogy csak pillanatok választják el a lányt egy kitöréstől, amely talán örökre elszakítja az édesanyjától, már ha lehet így nevezni ezt a szukát, aki képes volt a tündéri kisfiát ilyen közönnyel kezelni.

-Alessandro, kérlek, mutasd meg Francoisnak a nyulakat, amiket ma reggel hoztak. A hátsó kertben csinált nekik Giacopo kis kifutót. -  mosolygott a kisfiúra, aki lassan, mintha egy rossz álomból ébredne, elszakította a tekintetét az asztal túloldalán ülő elegáns asszonyról és engedelmesen lépdelt a férfi oldalán az ajtó felé. Isabelle Deveroux követte a tekintetével, de nem szólt.

-Madame, bocsásson meg, hogy szóvá teszem, de valóban egy családi reggeli közepébe csöppent, és még mindig nem tudjuk, mi volt ilyen sürgős. – szólalt meg Sofia hibátlan franciasággal, majd Marinához fordult és olaszul folytatta: -Ha nem akarod ezt végig hallgatni, nyugodtan menj te is a nyulakhoz! – mosolygott rá szeretetteljesen. Isabelle szeme megrebbent, ahogy a szokásosnál lassabban, de mégicsak olaszul – és számára érthetetlenül – kiejtett szavakat hallgatta. Úgy, tehát a lánya már annyi időt töltött együtt ezzel a családdal, hogy a nyelvet is beszéli? De mit kereshet közöttük?

Marina csak apró fejrázással válaszolt, hogy inkább marad. Nem tudta, hogy az anyja miért jött, de volt egy olyan sejtése, hogy pénz szagát érezte és ezért próbálja megragadni a lehetőséget, amíg még ki nem ismerik a házigazdák.Fogalma sem volt, mit tehetne ez ellen ő maga, de készen állt a harcra az anyjával szemben.

-Nos, tegnap összefutottunk az estélyen, és mivel évek óta nem láttam a lányomat, most pedig egy olasz férfi karján érkezett, mintha lenne köztük valami, úgy gondolom, megérti, hogy anyai kötelességem utána járni a dolognak. – húzta ki magát Isabelle álnokul mosolyogva. Hamis volt az aggodalma, mint a fülbevaló, ami a fülében lógott.  –Tegnap nem volt módunk beszélgetni, de azt láttam, hogy nagyon … bizalmasan társalogtak az Ön fiával.

-Nos, Marina leginkább velem társalog. A fiam azért hozta magával Párizsból őt és az öccsét, mert megélhetési gondjaik voltak, és tudta, nekem szükségem van valakire, akivel a nyelvet is gyakorolhatom és segít a magány üres óráit elűzni. A lánya tehát az én alkalmazottam. De hát valljuk be, a világ nem ér véget egy öregasszony nappalijában, a tegnapi bál pedig jó alkalom volt, hogy megismerjen egy másik, hamisítatlan velencei világot. A fiam volt olyan kedves és ebben a segítségünkre volt. Mi olaszok talán kicsit oldottabbak vagyunk, de biztosíthatom róla, hogy a lánya ebben a házban a legnagyobb tiszteletnek örvend. … Ugyanakkor, nem tagadhatom, hogy Marina bájos lénye nem hagyta érzéketlenül a fiamat sem, én pedig boldogan adtam az áldásomat, amikor Alessandro bejelentette, hogy feleségül kéri. – villant a szeme Marinára, aki úgy érezte, még a bokája is lángokban áll. Sofia tekintete nem hagyott kétséget sem afelől, hogy most itt az együttműködésére számít, tehát nem tiltakozhat, nem cáfolhat, ezért inkább csak lehajtotta a fejét, mint egy jól nevelt úrilány egy angol romantikus darabban.

-Ó, hát ez nagyszerű hír! – élénkült fel Isabelle. –De biztosan megérti, ha ehhez nekem, mint az édesanyjának, is van közöm.

-Azt hiszem nem értem meg. – acélosodott meg a hangja Sofiának. Aki most látta volna, aligha hihette, hogy egy élete delén túl lévő asszonyt lát. Kiegyenesedett, szeme lángolt és olyan energikusan védelmezte a lányt, mintha a saját lányáról lett volna szó.  –Marina úgy érkezett ebbe a városba, mint egy elveszett kis lélek, hogy a tündéri öccséről már ne is beszéljek. Elveszettségükért pedig úgy gondolom, elsősorban Önt terheli a felelősség. Tehát a fiatalok döntéséhez, mely még egyszer mondom, az én legmélyebb egyetértésemmel találkozott – Önnek semmi köze. Örülünk, hogy megismerhettük, de a kapcsolatot a továbbiakban nem kívánjuk ápolni Önnel.

-Ezt nem tehetik meg! – csattant fel Isabelle és Marina úgy rezzent össze, mintha az anyja arcul ütötte volna. –Én vagyok az édesanyja, és bár lehet, a lányom már nagykorú, de Francois még nem az, és őt a továbbiakban én kívánom nevelni. A törvény is mellém állna, ha arra kényszerítenek, hogy hivatalos útra tereljem a dolgot. – húzta össze számítóan a szemét. Sofia Salviati azonban nem az a nő volt, akit könnyedén meg lehet félemlíteni.

-Ön azon a napon minden jogát eljátszotta, amikor a szeretője karjába szökött a családja elől. Nincs olyan bíróság a földön, amely Önnek ítélné ezt a szerencsétlen gyermeket. És ahogy az előbb a tanuja lehetett, Francois nem is emlékszik Önre. Vagy ha igen, egészen biztos, hogy az emlékei nem szépek Önről. Valamint egy apróságról megfeledkezik. A férje, a néhai Pierre Deveroux volt olyan gondos, hogy okiratban rögzítette a tényt, miszerint Ön elhagyta őt és a gyermekeiket. Végrendelkezett, melyben Marina nagykorúsága esetén őrá bízza Francois nevelését. Ön tehát megszűnt ennek a családnak a része lenni.

Marina döbbenten hallgatott. Az apja valóban ilyen iratot készített volna? Ő erről nem is tudott. És egyáltalán, honnan tudhatnak erről a Salviatik? Aztán összetalálkozott a tekintete Sofia Salviatiéval és megértette. Nemcsak az anyja tud blöffölni, ha az érdekeiről van szó, hanem Alessandro barátságosnak látszó apró édesanyja is, aki maga volt a rendíthetetlen kőszikla, ha a családjáról volt szó. És valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az asszony őt, Marina Deverouxt is már ennek a családnak a tagjaként kezelte. A védelme alatt állt és küzdött érte.  A lányt villámcsapásként érte a felismerés, hogy sokkal inkább érzi anyjának ezt az asszonyt, mint azt a másikat magával szemben, akihez ugyan vérségi kötelék kötötte, mégis idegenként tekintett rá.

*

A Calle del Paradiso boltosainak több száz éves kis házai előtt sétálva Alessandro hirtelen megtorpant az egyik üzlet előtt. Marina, aki a gondolataiba mélyedve szinte vakon követte idáig, most mintegy álomból ébredve nézett körül. Ilyen lehetett ez a város már ötszáz évvel ezelőtt is – mosolyodott el a megroskadt épületek láttán, amelyek azonban most is görnyedeztek az árutól, amit a világ különböző tájairól hordtak ide a hajósok még mindig.

-Nem figyelsz rám! – pirított rá a férfi és Marina megvonta a vállát. Mostanában már tegeződtek, néha a család előtt is megfeledkezve a formaságokról, de ezen nem ütközött meg senki.

-Mit mondhatnék még? Nemet mondtam, erre az édesanyád kész tényként kürtölte szét a városban, hogy eljegyeztük egymást. Az anyám úgy hagyott ott engem és öcsémet, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy a szeretőd leszek vagy tényleg feleségül veszel-e, mint akinek ez mind nem számít, ha neki nem lehet belőle haszna. Minek figyeljek bárkire is, ha énrám nem figyel senki?

-Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen én minden sejtemmel rád figyelek. – cirógatta meg a férfi az arcát és Marina képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy belehajtsa az arcát ebbe a simogatásba.

-Mégis erőlteted ezt a házasságot… - motyogta halkan, mire a férfi keze megmerevedett.

-Erőltetem? – hökkent meg a férfi. Valami oknál fogva ezt a megfogalmazást bántónak, igazságtalannak érezte.

-Nem úgy értem, csak … olyan, mintha a kötelességedet teljesítenéd. Elvetted a szüzességem és most azt gondolod, feleségül kell venned ezért.

-Jézusom, Marina! Nem vagyok ilyen … nem is tudom… úriember. Ha nem akarnék életem egész hátralevő részében melletted ébredni, senki nem kényszeríthetne rá, hogy elvegyelek. Azt hittem, ez mostanra elég világos még előtted is. – dörmögte a férfi, miközben ujja újra és újra körberajzolt a a lány csábítóan duzzadt, érzékei ajkait.

-Csak nem értem, miért… - sóhajtott Marina, majd elfordulva a kezébe fogott egy különlegesen szép csipkét, amelyet a szomszédos Burano ügyeskezű asszonyai készítettek. Muszáj volt kívül kerülnie a férfi által szőtt bűvkörön, mert képtelen volt értelmesen gondolkozni, ha a szürke szemek rátapadtak. A legutóbbi veszekedésükre gondolt, amikor zavarában, hogy a személyzet csókolózáson kapta őket a folyosón, arra kérte a férfit, legyen körültekintőbb, nem kell, hogy a cselédek hírét vigyék a városba, hogy mi történik a házfalak mögött.

Alessandro gúnyosan kinevette a félelmeit, s bár a férfi mentegetőzött, hogy nem úgy gondolta a szavait, ő mégis sértett volt, amiért a férfi semmibe vette a jó hírét, mondván, ami sosem volt, azt nem lehet elveszíteni. A szemtelen fráter! Mégis, hogy képzeli? Ebben a házban egy valamit sajátított el gyorsan és visszavonhatatlanul, az pedig a büszkeség volt. Egy olyan érzés, amire sosem gondolt volna, hogy valaha lehetősége, sőt joga lesz érezni. Még Alessandro mellett sem. De ahogy teltek a hetek, hónapok, a férfi viselkedéséből nyilvánvalóvá vált, hogy nincs szándékában megalázni, tiszteli őt a maga módján, még ha a gerjedelem néha feledésbe is taszítja a formalitásokat.

Odakint újabb zivatar csapott le a városra, és ő dacosan, sértetten, könnyes szemmel hagyta faképnél a férfit. Lerohant a lépcsőn és Alessandro már csak egy ajtó csapódását hallotta.

Katerina nézett ki a szobájából. A veszekedés egy részének óhatatlanul is fültanuja volt és lesújtó pillantással nagyot sóhajtott, ahogy dühös bátyját meglátta.

-Jaj, Alessandro, sosem fogod megérteni, hogy így nem lehet nővel beszélni? Olyan nővel, akit szeretsz, aki...

-Ne szólj bele olyasmibe, amiről sejtésed sincs! – tromfolta le a bátyja. Jó, egy kicsit elszaladt a szája, de hát Marinának is tudnia kell, nem úgy gondolta...

-Hát, akkor te meg ne csodálkozz, ha egy napon, egy ilyen napon, mint ez a mai, fogja majd magát, összecsomagol és elmegy. – vitatkozott vele a huga. Alessandro arcán előbb az elképzelt veszteség miatti riadalom futott át, aztán lassan egy lusta mosoly kúszott a helyére.

-Kizárt, hogy elhagyjon. Most, ma semmiképpen. – mondta igazának teljes tudatában, mire Katerina a szemeit forgatta.

-Ó, az öntelt férfi, már miért lenne kizárt?

-Mert Marina fél a zivatartól, és ilyen időben biztosan nem futna előlem világgá, azért. – kacsintott rá a férfi, aztán leszaladt a lépcsőn. Tudta jól, hol keresheti azt a boszorkányt. És igaza volt, a konyhában, egy szelet süteménnyel torkoskodva rá is talált. A későbbi csatateret Donatella előtt természetesen a lány ügyetlenségével magyarázta.

Mostanra már kiismerték egymást annyira, hogy a fullánkos tűnő szavak mögött is meglássák a viccelődést, mielőtt komolyan véve minden kiejtett szót, a sérelmeiket gyűjtögetnék, de most Alessandro mégis mérgesen szusszantott.  Az elmúlt hét szinte minden napját ezzel a kis bizonytalankodóval töltötte és még mindig nem világos Marina előtt, hogy miért akarja elvenni? Elvitte a Fenice-be egy olyan darabra, ahol ott volt a város krémje, és tüntetően nem mozdult mellőle egy pillanatra sem, elvitte Albrizziék estélyére, ahol már mint a menyasszonyát mutatta be, egyszer az Ignatio-ban vacsoráztak gyertyafénynél ország-világ szeme láttára, tegnap magával vitte a gyárba Muranora, ahol körbevezette és saját kezűleg készített neki egy ágaskodó kis üvegparipát a munkásai nagy derültségére, és minden ilyen kis kirándulásuk az ágyában ért véget. Mi nem volt ezen világos?

-Miért? – ismételte meg  olyan halkan Marina kérdését, hogy először nem is volt benne biztos, a lány vajon meghallotta-e. –Azért, mert szeretlek. – ismerte be még önmaga előtt is újdonságként kibökve az érzést, amit hetek-hónapok óta érzett, de képtelen volt nevén nevezni.

Marina megremegett a halk őszinteséggel elsuttogott vallomástól. Hát, csak kimondta végre! Persze, a meghitt perceikben Alessandro mondott sok mindent, egy részüket el sem hitte, hogy szavakba merte, tudta foglalni, mert még hallani is botrányosan frivol volt, más részüket a pillanat hevének tulajdonította, de most … most valahogy sokkal mélyebbnek, igazabbnak hallotta, és ez ledöntötte benne a kételkedés utolsó gátját is.

-Nos, ha így van, akkor ebből a csipkéből szeretnék fátylat – csippentette ujjai közé a fényesre csiszolt márvány fényét idéző kézműves remeket, aztán szinte beburkolta vele mindkettőjüket, ahogy a férfi a karjai közé kapva, nem törődve a körülöttük lévők szájtáti csodálkozásával, kifulladásig csókolta.