"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. szeptember 12., péntek

Lakótársak 32. rész



Aztán újra útnak indultak és egy elképesztően csodás, mesebeli táj következett, Galícia, az erdős ligeteivel, a növények és állatok fantasztikus fajgazdagságával. Amikor ezen gyalogolt keresztül, Robert elhitte, hogy vannak boszorkányok, koboldok, manók és tündérek. És egyre többet gondolt a saját boszorkányára, Emmára, aki tudtán kívül is hozzájárult ahhoz, hogy ezt a testét és lelkét egyaránt próbára tevő utat bejárja. Az Elenával való találkozást úgy  söpörte tudata mélyére, mint ennek a varázslatos tájnak az adományát, amely azonban semmilyen hatással nincs  a nagyvilágban történő eseményekre. Eljött az első este, amikor egy pislákoló viharlámpa fényénél újra elővette a képet. A vágy elemi erővel csapott le. A vágy a lány után, azután a boldogság után, amit egyszer már megtaláltak. Az első gondolata az volt, hogy veszi a holmiját és felül az első buszra, amivel találkozik, és ami repülőgép közelébe viheti. Visszamegy New Yorkba, vagy ha kell egészen Los Angelesig megy és visszaszerzi a boldogságot, ami Emmával elveszett.  Aztán nagyot sóhajtva visszadugta rejtekébe a képet és összeszorított fogakkal másnap reggel ismét útra kelt. 

A végcél, Santiago de Compostela száz kilométerre az Atlanti-óceán partjától várta őket. Peterrel álltak a hatalmas katedrális előtt és boldogan vigyorogtak egymásra, amiért ezt a hihetetlen erőfeszítéseket igénylő utat végig csinálták. Aztán felfedezték Johannt, az egyik holland fiút, aki a templomból kijőve odaintett nekik és tempósan indult tovább. Hová mehet? Peter a bibliájukká vált kis útikönyvet olvasgatva rábökött a megoldásra. Még három nap az óceánig. Itt már nem szabad megállni! Ha eddig eljöttek, el kell menniük az út végéig! És a hátukra vett zsákkal a holland fiú nyomában elindultak ők is. 

Az eltelt hetekben naponta általában harmincöt kilométert gyalogoltak, hajnalban keltek, a madarakkal feküdtek, megismertek rengeteg embert a világ minden tájáról, kizsigerelték a testük tartalékait, de sosem érezték ennél erősebbnek magukat. Megterhelő volt? Igen. És nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Ahogy járták az utat, a dolgok, amiket otthon elraktároztak, nem foglalkoztak velük, itt előbukkantak. Itt az ember nem hazudhatott önmagának! Ha valaki egyedül gyalogol, egy idő után nem tudja kikerülni a gondolatait, önmagát, mert ott vannak a legváratlanabb pillanatokban. A múlttal való szembesülés kíméletlenül tudtára adta, hogy elvarratlan szálakat hagyott maga mögött, és az ezzel való szembenézés az út legkeményebb része volt. 

Amikor elérték az óceánt, Finisterrát, Robert térdre esett a végtelen víztömeget látva és könnyek gyűltek a szemébe. A belső utazás késztette erre, nem a fizikai megkönnyebbülés, hiszen úgy érezte, még akármeddig képes lenne gyalogolni. De az elhatározás már megszületett benne, bármit is hagyott maga mögött New Yorkban, visszamegy és rendbe teszi az életét. Az úton ő nem tartozott azok közé, akik megosztották a többiekkel a lelkük terhét és közösen keresték a válaszokat. Nem, ő magában dolgozta fel, hogy mit csinált rosszul, mit jól, és mi lehet az egyetlen megoldás arra, hogy a boldogság valaha is újra visszatérjen az életébe.
Lement a víz mellé és kezét belemerítette a tajtékos hullámok közé.  Aztán felegyenesedett és integetni kezdett Peternek, aki  egy japán útitársukkal beszélgetett éppen. Háttal állt a hullámoknak, ezért nem láthatta, hogy az egyik tarajosabban érkezik, mint a társai, és a következő pillanatban a természet ősereje kibillentette az egyensúlyából és a szilák közé esett. 

Peter rémülten nézte a magasból, ahogy Robertet a hullám lesodorja a szikláról és a hatalmas víztömeg vákumszerű szívóerejével magával ragadja. A zsákját ledobva rohant lefelé a köveken, nyomában Yoshiroval, akivel az úton barátkozott össze. A csúszós köveken megtorpanva kutatta szemével a barátja testét, de időbe telt, mire a tengervízben, szinte egybeolvadva a zöldes-szürkés vízzel, felfedezte az átázott kekiszínű nadrágot és a szürke pólót. Mire döntésre jutott, Yoshiro már a vízbe vetette magát és megragadta Robert ruháját. Peter a távolban újabb nagy hullámot fedezett fel, ezért erejét megfeszítve ragadta meg előbb eszméletlen barátját, és amikor már kirángatta, akkor a japán fiút is. Ketten az ájult Robertet vonszolva igyekeztek kitérni a követelőző áradat elől. Eddigre már egész sereg ember ácsorgott a mentési akciót figyelve, és egyiküknek volt annyi lélekjelenléte, hogy a mentőket hívja. 

Robert a kórházban tért magához. Lassan eszébe jutott minden, ahogy a csúszós köveken a vízhez óvakodik és az óceán vizéből merít, aztán váratlanul kibillen az egyensúlyából… Talán jobb is lett volna, ha nincs ott senki, hogy megmentse, mert fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, ha hazamegy. Emma! Amilyen világosan látta még tegnap, hogy vissza kell mennie hozzá, most teljesen elbizonytalanodott, mintha az ütés, amely a sziklához csapódva érte a fejét, figyelmeztette volna, hogy már semmi sem ugyanolyan, mint amikor még együtt voltak.  Az ággyal szemközti széken ott hevert a hátizsákja és nagy nehezen feltápászkodva nekicihelődött, hogy felálljon és megkeresse a képet. Az ajtó kinyílt és egy idős nővér sietett oda hozzá, hogy finoman visszanyomja a párnára. 

-Csak óvatosan a mozgással fiatalember, mert agyrázkódás után még könnyen rosszul lehet. Hova indult?
-Csak a zsákomban akartam megkeresni valamit. – sóhajtotta a fiú és kicsit irigykedve nézte, ahogy az apró termetű kis apáca könnyedén az ágyára emeli a súlyos zsákot. Keze azonnal a képet kereste. A nővér ellágyult tekintettel nézte, ahogy sebes ujjaival végigsimít a képen.
-A barátnője? Bájos lány. Látom, nagyon fontos magának. Biztos nagyon várja már, hogy hazatérjen.
-Összevesztünk, mielőtt elindultam ezen az úton. És most, hogy végre tisztán látom a dolgainkat, mégsem mehetek vissza hozzá. – horgasztotta le a fejét.
-Ugyan, kedvesem, miért ne mehetne vissza, ha a szíve azt mondja, menjen?
-Kétszer is megcsaltam azóta, hogy összevesztünk. Talán tudnék mentséget találni magamnak, de őszintén szólva, egyik sem olyan, amit egy nő tolerálni tudna. A helyében én sem tenném. De ne haragudjon, hogy ilyesmiről beszélek itt magának. – suttogta az idős nőnek, aki egy meglepően közvetlen mozdulattal feltelepedett mellé az ágyra, a kezébe fogta a kezét, és megpaskolta.
-Azért mert én Krisztus jegyese vagyok, még tudom, hogy léteznek a földi vágyak. Miért vesztek össze?
-Azt hittem, hogy el akar hagyni… találkozott egy régi szerelmével és megcsókolták egymást, én pedig véletlenül megláttam. Aztán nem is hagytam, hogy megmagyarázza a dolgot, csak összepakoltam és eljöttem ide.
-Hát, ez valóban buta ötlet volt, de a férfiak sokszor hoznak buta döntéseket, amikor a szív dolgaiban kellene okosnak lenniük.  Szereti még?
-Az életemnél is jobban.
-Akkor menjen vissza, álljon elé és mondjon el mindent, hogy miket cselekedett gyengeségében!
-Akkor biztos, hogy nem jön vissza hozzám. – sóhajtott elkeseredetten a férfi.
-Nézze, titkolózhat is, de akkor megmérgezi a kapcsolatukat ez a titok. És előbb-utóbb az ilyen félrelépések kiderülnek, akkor pedig már sokkal rosszabb lesz. Mert minden, ami addig történik, megkérdőjeleződik, hazugsággá lesz. Higgyen nekem, az egyetlen megoldás az őszinteség!
Robert nézte a kis apácát, és arra gondolt, még a saját édesanyjával sem tudott volna ilyen őszintén beszélgetni erről a dologról. Ugyanakkor érezte, hogy az apró nővér most nagyobb terhet pakolt a vállára, mint amivel végigjárta a Caminot.

Két nap múlva ott állt a kórház kapujában és Petert várta, hogy taxival érte jöjjön. A hátizsákot inkább csak húzta maga után, mert a repedt borda erőteljesen figyelmeztette rá, hogy óvatosan mozogjon.

Connor türelmetlenül csapta le a telefont. Robertet egyszerűen képtelenség elérni. Már hetek teltek el azóta, hogy a két szerelmes díszpinty szétment és úgy érezte, minden nappal kisebb az esélye, hogy újra összehozza őket. Pedig végső aduként már felkészült rá, hogy a gyerekkérdést is beveti. Emma visszajött vele New Yorkba, és Robert régi szobájában húzta meg magát. Rachellel jól kijöttek, de ettől még ez az együttélés nem lett könnyebb. Ha semmi másért, már ezért is időszerű lenne, hogy kibéküljenek – morgott néha az orra alá, amikor a szenvedély hevében Rachel figyelmeztette, hogy vékonyak a falak. 

Augusztus vége volt már és Emmán látszani kezdett a változás. A kedve látszólag rendben volt, de ő éjszakánként nem egyszer hallotta, hogy a huga sírdogál a fal túloldalán. Robert még mindig nem került elő, és ha nem futott volna össze Edith-tel a városban, akkor fogalma sem lett volna róla, hogy hol a fenében lehet. De legalább az anyjának elmondta, hogy Spanyolországba utazott, Peterrel járja végig a Caminot. Edith tekintetében ott lapult a néma kérdés, hogy lehet az, hogy ő, éppen ő nem tud erről,  tehát az összeveszést Robert ezek szerint nem verte nagy dobra. Zavartan elköszönt, aztán hazáig azon járt az esze, vajon, ha a barátja hazatér, lehet-e még a hugával közös jövőjük. A lépcsőházba lépve Freyával akadt össze. 

-Robert hazaért már? – kérdezte tőle a lány, és először fel sem fogta, hogy mit kérdezett.
-Nem itt lakik. – dünnyögte maga elé, ahogy a kulccsal babrált a zárnál.
-Tudom. – forgatta a szemét a lány. –Spanyolországból hazaért már?
Connor úgy fordult meg, mintha kígyó marta volna meg.
-Te tudod, hogy hol van? – nézett a lányra elképedten.
-Hát, izé, összefutottunk pár hete és akkor mondta, hogy a barátja hívta erre az útra. Miért, ez titok volt?
-Nem, nem volt titok, legalábbis mások előtt úgy tűnik nem – morogta Connor, aztán ahogy kinyílt az ajtó, Freya felé intett.
-Nincs kedved meginni valamit? Addig mesélhetnél nekem erről a találkozásról.
Freya tudta, hogy elszólta magát. Elvileg neki nem lenne szabad tudnia sem az összeveszésről, sem az utazásról, bármennyire is jól hangzott, ez az Összefutottunk sztori, ez még nem indokolta volna, hogy Robert a legbensőbb ügyeit megossza vele, ha már a legjobb barátjával nem tette. Nagyot sóhajtott és megadóan Connor mögött belépett a lakásba. A dolgok nem is állhattak volna rosszabbul. Emma is otthon volt, de éppen telefonált.

Connor egy mozdulattal hellyel kínálta Freyát, aztán mire a vizeket kitöltötte, Emma is letette a telefont.
-Szia! –mosolygott Freyára barátságosan, akinek ettől a mosolytól görcsbe rándult a gyomra, ezért inkább Connorhoz fordult:
-Amikor azt mondtad, iszunk valamit, őszintén szólva nem vízre számítottam.
-Hát, mostanában rászoktunk az egészséges életmódra – rántott egyet a vállán a fiú és elővett két sört.
-Emma, te nem iszol? – nézett Freya a lányra, aki a kanapé sarkába kucorodva a gondolataiba merült.
-Nem, Emma nem iszik. – csattant fel Connor, mire mindkét lány meglepetten nézett rá, aztán Freya a lányra nézett, és megértette. Uramisten, Emma gyereket vár! És Robertnek alighanem fogalma sincs róla. Az elképedéstől alig hallotta meg Connor szavait:
-…és mikor beszéltetek Robbal erről az európai útról?
-Az indulása előtti napokban, és akkor mondta azt is, hogy Emmával összekaptak. És hogy kell neki ez a kis távolság, hogy lehiggadjon, de tulajdonképpen már akkor bánta az egészet. – tette hozzá halkan.
-Marhára bánta, hogyha elhúzott egy jó hónapra. – morgott Connor. –…és mi lett volna, ha Emma ezalatt úgy dönt, hogy egy ilyen seggfejre nincs is szüksége?
-Connor! – csattant fel a huga, aztán energikusan felállt. –Ne beszélj rólam úgy, mintha itt sem lennék! Gyere Freya, menjünk át inkább hozzátok beszélgetni, mert ez a pasi a lelkemet is kiszekírozza az állandó morgásával.

Freya összeszorult szívvel állt fel és indult az ajtó felé. Talán jobb is, ha túlesnek a dolgon, és Emma inkább őt utálja, aztán ha eléggé szereti még Robertet, akkor majd csak megbocsát neki. A lakásba érve Emmára nézett. -Van kedved egy teához?
De Emma fürkészően vizsgálta és megrázta a fejét. -Freya! Tudom, hogy tudod.,.. a tekinteted odaát magáért beszélt. De azt is érzem, hogy van valami, amit el akarsz mondani, csak Connor előtt nem akartad.
Freya bólintott. A francba a csaj jó megérzéseivel!

-Nos, megígértem neki, hogy tőlem nem megy tovább, de most egészen más helyzet van. Jogod van tudni, és ha rám hallgat, akkor lehet, hogy sosem mondaná el, de egy ilyen titok előbb-utóbb közétek állna. Amikor megjött az alkohol-bódulatból, eljárkált Peterrel, és egy este összefutottunk. Kimentett egy igen hülye szituációból, aztán én nem is tudom, hogy történt, de hazakísért, és végül itt maradt.  Nézd, én amióta ismerem, szerettem volna, ha csak egyszer is engem akar, de megmondta világosan, hogy nem, és akkor jöttél te, és ezzel a dolog végérvényesen eldőlt. De ő akkor úgy érezte, hogy lecserélted az exedre, és nagyon el volt keseredve, én meg kihasználtam, hogy elbizonytalanodott. 

-Lefeküdt veled.- suttogta Emma könnyben úszó szemekkel. Nem kérdezett, a magabiztos kijelentés ott rezgett köztük a levegőben.
-De a végén a te nevedet suttogta a fülembe. –hajtotta le Freya a fejét.
-Most meg kellene hatódnom? – nézett rá haragosan a lány, miközben a könnyei lassan elindultak az arcán.
-Nem, dehogyis, csak azt próbálom elmagyarázni neked, hogy Rob lelke belehalt abba az estébe, és azért is ment világgá, mert fogalma sem volt róla, hogy hogy tehetné ezt meg nem történtté. Talán sosem ment volna Európába, ha ez nem történik, így most még ez is az én hibámnak tűnik. Megígértem neki, hogy sose fogom elmondani senkinek, de most itt állsz előttem egy gyerekkel a pocakodban és kétségbeesett szerelemmel a szemeidben. Döntened kell, és a jó döntéshez minden kártyára szükséged van.
-Hát, kösz… ha most ezek alapján kell döntenem, akkor baleset ide vagy oda, de úgy rúgom ki, ha megérkezik, hogy a lába sem éri a földet. – csattant fel indulatosan Emma.
-Baleset? … mármint a baba? – nézett rá Freya döbbenettel a hangjában.
-Hát, lehet, hogy azt is annak kellene látnom, de nem, nem a baba…  Robertet érte baleset Spanyolországban. Az előbb telefonált Peter, hogy az utolsó napon majdnem az óceánba fulladt. Szombat reggel érkeznek. Ezt ugyan Connornak üzente, de lehet, hogy meglepem a srácot. Jobb, ha azonnal túlesünk a dolgon, ha már így alakult, nem?

-Emma! Ne csinálj olyat, amit később megbánnál! Szereted Robertet és ő imád téged.
-Azt hiszem, ezt nem tőled akarom hallani, főleg a történtek után. Hol volt a híres nagy szerelme, amikor az ágyadba bújt, hm? … Tudod, mi a fura? Téged utálnom kellene ezek után, de valamiért most erre sem vagyok képes. Robertet most gyűlölöm, mert ráadásul olyasmiért vett elégtételt, ami meg sem történt. De ugyanakkor a szívem egy része képtelen lenne kirúgni. … Miért mondtad el? Ha Rob nem fogja elmondani, soha nem tudtam volna meg, és nem fájna. De így? Te talán úgy gondoltad, hogy ezzel az indiszkrécióval jót teszel velem, de igazából csak megkeverted a szart, mert mi lesz, ha megpróbálja elsumákolni, én pedig tudom, hogy mit tett?

-Tudod mit? Szerintem el fogja mondani. Ő nem az a srác, aki egy ilyen titokkal képes lenne együtt élni.
Mielőtt Emma válaszolhatott volna, az ajtón kopogtak. Connor ácsorgott odakint és aggodalommal vegyes kíváncsisággal vizslatta mindkettőjüket. -Na, mi volt az a csevej lányok, amit nem az én fülemnek szántatok, hm?
Emma merev tekintettel méregette Freyát, aztán csak annyit mondott: -A barátod végre életjelet adott magáról. Illetve nem ő, hanem a haverja, az a Peter. Azt üzente, hogy szombat reggel érkeznek és jó lenne, ha kimennél eléjük, mert Robert nincs a legjobb formájában. Baleset érte, agyrázkódása volt, meg a bordája is elrepedt, túl azon, hogy majdnem az óceánba fulladt. Nem is értem, miért aggódik, hiszen csak hozta a formáját, nem?
A kissé gúnyos hangnemet Connor érzéketlen férfi radarjai nem fogták. Egyedül csak megkönnyebbülést érzett, amiért végre valami híre van a srácról.
*
Emma újra elbújt a szobájában.- Volt éppen elég gondolkodnivalója. Freya szavai a legrosszabb rémálmait váltották valóra. Vajon most hogyan tovább? Meg lehet ezt még bocsátani? Egy nő hogyan teheti túl magát azon, hogy a szerelme mással bújik ágyba? Mindketten sebeket kaptak, de Robertéhez képest az övé mély volt és még erősen vérzett.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Egyik hülyébb, mint a másik. :D Még jó, hogy Robnak kell magyarázkodnia ha hazaér, miért, mit gondolt? Egyébként a legrosszabb egy harmadiktól megtudni, hogy mit gondolt mielőtt elment volna. :/ Emma sem százas, most meg az a baja, hogy valaki őszinte. Ha meg tíz év múlva derül ki a dolog, akkor azon rágott volna be, hogy miért nem tudja... :/ Még mindig Connor a legjobb fej. :D Puszi Porcica

Golden írta...

Connor tényleg megérdemelt volna egy saját sztorit, de hát már így járt :) ;)

rhea írta...

Hát remélem, hogy Rob nem fog sunnyogni, hanem előáll a farbával. Nem akarok még egyszer csalódni benne. :) Az az egyetlen járható út, még ha nem is egyszerű. Bár belegondolva, Emma az egy félrelépéstől is kiakadt, persze tök jogosan, mi lesz ha megtudja mind a kettőt? Huhhhh ez nem lesz egyszerű.
Köszi Jutkám, pusza <3

Gabó írta...

Ez a spanyol kisautos lany, a szenaboglyas, jol emlekszem, hogy meg vissza fog terni a tortenetbe? most lehet keverem valamivel, de asszem gaaaaaz lesz meg kesobb. Vagy csak a fejemben tovabbirtam a tortenetet? ;)
Nagyjabol tetszett, kiveve, hogy a falu bikajat jatssza ez a jobadzag...
A megcsalos pasikat nem igazan komalom...igy most Robert is elasta magat nalam. :/

Gabó írta...

*jomadzag XD hule mini billentyuzet /tab

Golden írta...

nem spoilerezünk hékám! XD

csez írta...

Még szerencse, hogy a végállomásig jöttem, különben durván fennmaradok olvasás közben :P