"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. szeptember 27., szombat

A muránói tükör - 7. rész



Marina a szobájából, az ablakból nézte, ahogy Alessandro megérkezik a gyár csónakjával. Ruganyos mozdulattal ugrott a stégre, hogy visszafordulva búcsút intsen az evezősnek. Szerette ezeket a lopott pillanatokat, amikor úgy jártathatta rajta a szemét, hogy a másik erről mit sem sejtett. Ilyenkor látta az igazi Alessandrot.  Azt a férfit, akit kedveltek a munkásai. Pantallóját megint koszfoltok tarkították, beszédesen árulkodva róla, hogy gazdája nemcsak az irodában töltötte a napot. Fehér ingujja felhajtva, kabátja a kezében. Szinte elgyöngült, ahogy az erős karok ínainak játékát leste, ahogy megkapaszkodtak az egyik korhadt cölöpben... kicsit megtorpanva a lendületben... láthatóan elgondolkodva egy újabb feladaton, amit annak a cölöpnek a kicserélése jelenthet a közeljövőben... aztán eleresztve a lassan széthasadó fát, szokásos türelmetlen mozdulatával sűrű sötét hajának tincsei közé túr. Ujjai, mint egy óriási fésű ágai szántották át a haját, és Marina szinte érezte a saját ujjain a selymes hajfürtök simogató tapintását. A következő pillanatban elakadt a levegője, ahogy a férfi felnézett és a szürke szempár gunyorosan villant rá. Csak egy félmosoly volt, de a szeme sarkában összefutó ráncok elárulták, hogy magában jól mulat. Már megint csúfot űz belőle? Kineveti, amiért itt bámészkodik, mint egy kislány?

Felsóhajtott, ahogy a varrónő visszatért a szobába, és engedelmesen visszaállt a zsámolyra, hogy az asszony az utolsó igazításokat is elvégezhesse a nagyszerű báli ruhán. Napokig forgatta szájában a szavakat, hogyan hozza a férfi tudomására, hogy nincs megfelelő ruhája, aztán mire összegyűjtötte a bátorságát, az inas bejelentette Francesca Prionit, a város legelőkelőbb szalonjának  tulajdonosát. Az asszonyt kísérő segéd egy hatalmas dobozt cipelt, amiből rövidesen egy álomszép királykék ruha, botrányosan csipkés fehérnemű és egy kék cipellő került elő. Azóta naponta ott forgolódott a zsámoly tetején, hogy a derék varrónő a méretére igazíthassa.
Természetesen Alessandro ajándéka volt a ruha, ő pedig zavartan gondolt rá, hogy a tartozása ezzel a tétellel is csak tovább nőtt. Méghozzá tekintélyes összeggel, csippentette fel a fényes, drága szatént, melyet dús ezüst hímzés szegélyezett a mellrészen, és az ezüst minta a szoknyát borító leheletvékony muszlinban is visszaköszönt. Egy vagyon lehetett a szabászati remekmű, ezt igazolta az is, hogy a népszerű varrónő sajátkezűleg igazította az alakjára. Arra inkább nem is gondolt, hogy a fehérneműt vajon a férfi válogatta-e, vagy csak rábízta a nőre. Istenem! Mit gondolhat Signora Prioni, mivel érdemelte ki ezt a kényeztetést? Már a gondolattól bíborszínt öltött az arca. Leginkább attól a gondolattól, hogy a lelke mélyén milyen hízelgőnek találta a férfi figyelmességét.

A ma esti bál fordulópontot jelenthet... már az éjszaka nagy részét is azzal töltötte, hogy próbálja elképzelni, ahogy a hangulattól és az italoktól nyilván megrészegülve hazatérnek és Alessandro benyújtja neki a számlát. Valósággal megrémítette a gondolat, hogy nem tart az este ilyetén lezárásától, sokkal inkább attól fél, hogy nem történik majd semmi.  Szép akart lenni ma este. Különleges. Nem azért, hogy bárkinek is felkeltse a figyelmét. Nem. Ő csak Alessandronak akart tetszeni, őt akarta bűvkörébe vonni, rávenni valami olyasmire, amire talán még maga a férfi sem gondolt, hiszen hónapok óta éltek itt egymás mellett és néhány csókot leszámítva a férfi az étkező asztalnál került hozzá a legközelebb. Amióta igent mondott a férfi meghívására, ez a pajzán gondolat bontott szárnyat a lelkében, erre készült, és ezzel az új ruhával majdnem biztos is volt a sikerben.

Alessandro kétszer is megbotlott, amíg felért a szobájába. Szerencsére senkivel nem találkozott a családjából, mert nehéz lett volna megmagyaráznia azt az üdvözült vigyort, ami még a kis mólón a képére telepedett. Isten az égben! Csak egy pillanatra látta, de a nap elhalványult a szépsége mellett, ennyit még onnan lentről is megállapított. Az a kék anyag... a színe egészen olyan volt, mint a lány szeme, amikor megcsókolta. Mély kék, mint a tenger az öbölben alkonyatkor. Hívogató, sokat ígérő... És a varrónő sem sokat bízott a képzeletre. Már előre beleborzongott, hogy fog tündökölni az az alabástrom bőr a kék ruhában, a gyertyák fényénél. Megállt a hatalmas tükör előtt és az odakészített illatos szappant felhabosította, hogy borotválkozni kezdjen. Alig húzta végig az éles pengét, amikor a nyomában kiserkedt a vére. Sziszegve nyúlt a timsóért, aztán maga elé tartotta a kezeit. Enyhén remegtek, nyilván még mindig a korábbi izgalom utóhatásaként.
Egyelőre feladta a készülődésnek ezt a veszélyes részét, és a ruháit egy kupacba dobálva a fürdőszobába ment, hogy megeressze a kádba a vizet. Nem olyan régen építették ezt a modern csodát, amelyhez a vizet ugyan a palota mögötti kútból nyerték, de egy fatüzelésű kis kályhán áthaladva, forró vizet is adott. Ezt a luxust az elsők között engedhette meg magának, még akkor is, ha a cél érdekében csövek erdejét építették be a falakba. Hamarosan ott hevert az oroszlánmancsokon álló kádban, élvezte a testét átjáró meleget és próbálta elképzelni a lányt, ahogy a délután folyamán a spaletták árnyékában alighanem ugyanígy merült el saját kádjának vizében. Szinte látni vélte  kerek melleit a rések közt kukucskáló napsugárban, a köztük lefutó vízcsöppeket, a párától nedvesen göndörödő aranyszínű hajat, ahogy Marina biztosan feltűzte a fejére...

Amikor a lány képe - amely úgy ragadt meg a retináján, mintha múlt heti vendégük, Auguste Lumiere filmjén köszönne vissza – már-már valóságosan merült fel előtte, inkább vett egy mély levegőt és lemerült a víz alá. Fülében furcsa, disszonáns hangok rezegtek, hasonlóan, mint amikor a tengerben merült alá, kagylókat, tengeri csigát keresve a húgának, mégis másként, mintha a ház zörejeit is magukkal hozták volna. Amikor tüdeje már nem bírta tovább, feljebb csusszant, hogy levegőért kapjon. Ellenállt a késztetésnek, hogy szilaj módon rázza ki fürtjeiből a vizet, megkímélve a szobalányt attól, hogy görnyedezve törölgesse fel  a tócsákat majd fürdés után; és inkább lehunyt szemmel hajtotta hátra a fejét a kád szélére, hogy élvezze a kényeztető fürdőt, amely jótékonyan lazította el görcsös izmait.

Nem is próbálta tagadni, hogy Marina kedvéért látta vendégül a francia tudóst, hogy ha csak néhány napra is, de ide varázsoljon neki egy kis Franciaországot. Ehhez képest a lány mintha nem örült volna neki, hogy az anyanyelvén társaloghat valakivel. Igaz, a fickóval csak egyetlen témáról lehetett, s az a lánynak láthatóan nem volt szívügye.
Lumiere, a furcsa kis fickó, aki most elmaradhatatlan kísérője, a testvére nélkül érkezett Velencébe, kissé nagyképű természetességgel fogadta el a meghívását, mint akinek ez alanyi jogon kijár. Tisztelte a tudományáért és őszinte rajongással nézte a híres fotós masináját és a vele készített színes képeket. Ez majdnem akkora csoda volt a szemében, mint amikor a folyékony üvegből karcsú poharat készítettek a gyárában, amit aztán gyémántszerű csillogásra késztetett ügyes kezű csiszolómesterük. De igazság szerint ő maga is megkönnyebbült, amikor végre búcsút vehettek tőle.

Az álmodozásból arra ébredt, hogy a fürdővíz hűlni kezdett és vizes teste megborzong a rosszul záródó ablak résén át érkező kis huzatban. Végignézett a szappanhabból kibukkanó testén és vigyorogva arra gondolt, vajon Marina keblén is így ágaskodnak-e a mellbimbók, amikor fürdik. A gondolatot más testi reakciók is követték, így aztán visszahuppant a már csak langyos vízbe, immár nem törődve vele, hogy a kád alatti kövezeten tócsába gyűlik a kiloccsant víz. Kis idő múltán vett egy mély lélegzetet és abban bízva, hogy már nem vágja át a saját torkát, csípője köré tekert egy puha lepedőt és gyors, gyakorlott mozdulatokkal szappanozni kezdte az arcát.

A lépcsőn lefelé lépkedő lány látványa – úgy érezte, egy életre kitörölhetetlenül az agyába égett. Nem emlékezett, hogy valaha is látott volna ennél szebb jelenést. A ruha – a kor divatjától teljesen elütő, de itt Velencében mégis megfelelő módon – a híres velencei karneválok báljait idézte. A lány szőke haja rafinált loknikba rendezve, feltűzve tette közszemlére a hattyúnyakat és a keblek ívét. A nagyvilági összképet talán éppen ez a mezítelenség rontotta egy cseppet a mély dekoltázs felett. Már éppen arra gondolt, hogy Katerinától kér kölcsön valami kis ékszert, amikor az anyja lépett ki a könyvtárszobából, kezében egy ismerős dobozt tartva. A sötétkék bársonyon gyönyörű igazgyöngysor feküdt, egy mesterien csiszolt topázszemmel a közepén. Még tőle kapta jónéhány évvel korábban egy karácsonyon, amikor néhány igazán jól sikerült üzletkötéssel bebizonyította, hogy alkalmas lesz a gyár vezetésére, és így akarta meghálálni az anyja belé vetett bizalmát. Sofia felé nyújtotta a dobozt és fejének alig látható biccentésével engedélyt adott, hogy a nemes ékszert a lány nyaka köré fonja. Marina nagyokat nyelve, pirulva fogadta a ruházatát pompásan kiegészítő ékszert. Tisztában volt vele, hogy valószínűleg egy vagyon érő értékes családi ékszerről van szó. Alessandro óvatosan kivette a füléből az olcsó kis teklagyöngy-fülbevalókat, helyükre függesztve az óriási gyöngyöket, melyek a lánc méltó tartozékai voltak. Marina bénultan hagyta, hogy engedelmes játékbabaként öltöztesse, csak keblének hullámzása árulkodott, hogy a férfi közelsége és óvatos érintései  nem hagyják hidegen.
-Tökéletes! – suttogta Alessandro halkan, elégedetten, ahogy egy lépést hátrálva szemügyre vette az eredményt. Sofia Salviati helyeslően bólogatott, aztán a lány jéghideg kezét megfogva, bátorítóan megpaskolta.
-Mutassa meg ennek a nagyképű társaságnak, hogy milyen egy igazgyöngy! – mondta halkan a zavarban lévő lánynak.
Alessandro némán a karját nyújtotta Marinának, hogy a gondolához vezesse, amely a Provolone palotához vitte őket. Magában még az előbbi meglepő jelenetet emésztette. Az anyja – úgy tűnt – teljességgel elfogadta ezt a francia lányt, pedig eleinte nem volt benne biztos, nem vívja-e ki a haragját a hirtelen jött ötlettel. Mintha a mama valami romantikus ábrándot kergetve végre teljesülve látná régi vágyát, hogy a fia megtalálja a párját, aki majd unokákkal ajándékozza meg. A gondolat egyre kevésbé tűnt abszurdnak.
Marina pedig ... ő úgy érezte magát, mint Hamupipőke a bálba tartva. Még előtte volt az este, és bár izgatott volt, de a főúri külső ugyanakkor egy kis magabiztosságot is kölcsönzött neki. A város lakói eddig barátsággal és érdeklődéssel fogadták, ő pedig nagyon igyekezett, hogy ne is tegyen semmi olyat, ami miatt ez a helyzet megváltozhatna. Amikor a férfi magához vonta a gondola mélyén, hogy a hűvös levegőtől óvja, hálásan bújt meg a biztonságot adó karok között, a nehéz bársony takaró védelmében, mely a késő őszi időjárástól óvta.

2 megjegyzés:

Gabó írta...

Úgy várom már a bált! Remélem Marina elcsavarja Alessandro fejét...még ennél is jobban. ;) Várom nagyon a percet, amikor hazaiszkol a lánnyal a táncikából, mert remegve vágyik Marinára! ;) :P
/türelmetlen perszóna jeligére XD

csez írta...

Jóóó volt <3
De miért gunyoros az a mosoly?! :o
Vagy Marina miért látja annak?! ;)
Tetszett!
K&P