"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. szeptember 29., hétfő

A muránói tükör - 9. rész



Marina kéjesen kinyújtózott az ágyon és hálásan gondolt arra a figyelmes valakire, aki kinyitotta hajnalban az ablakát. A hűs tengeri szellő segített lehűteni forrongó gondolatait és a vérét... már amennyire ez lehetséges volt. Szerelmes volt! „Amore” – suttogta maga elé a valaha hallott legszebb olasz szót és elmosolyodott. Bár az anyja váratlan felbukkanása majdnem csírájában fojtotta el az este örömét, de Alessandro gondoskodott róla, hogy megfeledkezzen csapodár anyjáról. Még életében nem táncolt ennyit, és abban egész biztos volt, hogy még soha nem élvezte ennyire. A férfi karjában forogni a zene dallamára, már önmagában mámorító volt. Aztán az ünnepi palota díszbe öltöztetett erkélyén csókolózni ugyanezzel a férfival, már majdnem több volt, mint amit el tudott viselni. Alessandro végtelenül gyöngéden közeledett hozzá, mozdulataiban nyoma sem volt a múltkori vadságának és ez teljesen levette a lábáról. Nem úgy viselkedett, mint aki az előre kifizetett gyönyört kívánja behajtani, hanem, mint egy szerelmes férfi, aki hódítani akar. És ő az első percekben kész lett volna bevallani, hogy a hódítása teljes sikerrel járt. A lampionszerű lámpák pislákoló fényében Alessandro úgy nézett rá, mint aki igazgyöngyöt lelt a tenger mélyén, ritka szépséget, megfizethetetlen értéket, és képes volt elfeledtetni vele, hogy ez mennyire nem így van. Álltak összetapadva a kíváncsi szemektől rejtetten és érezte a férfiban feltámadó vágy bizonyítékát. Még sosem örült ennek, mert mindig azt juttatta eszébe, hogy egyszer engednie kell majd egy mohó kéz gazdájának, de ebben a pillanatban kész lett volna mindent odaadni, önként és boldogan. Amikor Alessandro rekedten megkérdezte, hogy hazaindulhatnak-e, csak némán bólintott, tudva, hogy az útja most a folyosó másik végén lévő hálószobában ér majd véget. De nem bánta, sőt... akarta.

A férfi kezét szorongatva búcsúztak el a házigazdáktól, sok boldogságot kívánva a jegyespárnak, aztán már elő is állt Adolfo a gondolával és ők összebújva csókolóztak a hajó farán evező férfi lábai előtt. Marina egyetlen gondolatot sem vesztegetett a szégyenkezésre az idős férfi előtt, akinek Alessandro pergő szavakkal hadart valamit, mielőtt magához húzta volna. Csak Alessandrot érezte, látta, kívánta, az agya kikapcsolt, hagyta, hogy a teste cselekedjen, és ő nem bánta egyetlen pillanatig sem, csak belefeszült a lázasan kutakodó kezekbe és a forró szájba, amely mintha soha nem akart volna elszakadni tőle. Egy idő után azonban nem tudta nem észrevenni, hogy nem tartanak a férfi háza felé, hanem sötét kis riókon kanyarognak, Adolfo lapátja alig kavarja fel a lustán locsogó vizet, és a csendet semmi más nem töri meg, mint a saját fülükben dörömbölő vér hangja. Alessandro magához húzta és mindkettőjüket betakarta a köpenyével, így aztán az utazás olyan volt, mintha sötét bársonyon csúsznának egy végtelen labirintusban. Annyira más volt most a város. Hiányzott a nappali lüktetés, a mindenhonnan felharsanó pergő beszéd, a gyerekek kacagása, az asszonyok pörölése. Némán kavargott körülöttük az éjszaka sötétje, csak néha énekelt bele egy-egy szerelmes kandúr-trubadúr. A kis hidak alatt átcsusszanva Marina biztos volt benne, hogy patkányok lesik ijedt rosszallással a felbukkanásukat, aztán megint csak a csend, a víz lágy ringása ölelte körbe őket és úgy érezte, még soha nem élt át ilyen meghitt pillanatokat, mint itt ábrándozva, a férfi vállára hajtott fejjel.

A férfi szobájába érve, nem estek be azonnal az ágyba, mintha csak és kizárólag ez lett volna a szenvedélyük célja. Alessandro megbűvölve rótta le csodálatát a tükör előtt állva, ahogy várakozó, vágyakozó alakjuk állt előtte összetapadva. A foncsorban csillogó páros nem egy üzekedni akaró férfi és nő volt, hanem két szerelmes, akik a világ csodáját készültek megosztani egymással. Már nem volt ellensége az a hatalmas tükör, mely azóta kísértette, hogy itt élt ebben a házban, hiszen most előtte állva oly áhítattal becézte a testét a férfi, mely megadásra késztetett volna bármely vonakodó nőt. Hát, ő nem vonakodott. Boldog volt, hogy ennyire vágynak rá, a részegítő örömre, mit a férfi csak vele vélt meglelni. Életében először boldog mosolyát viszonozta a tükör, amikor Alessandro magára erőltetett közömbösségétől végleg megszabadulva gyengéden vezette az érzékek birodalmába.


Másnap reggel… egy folyosó választotta el őket egymástól, mégis mindketten még érezték a másik testének forróságát, az ölelésük ritmusát, szívük rohanó zakatolását, mely gyorsabban repítette őket a beteljesülés felé, mint a vonat, amely a városba hozta őket ezer évnek tűnő idővel ezelőtt.

Marina boldogságtól ragyogó szemmel simogatta maga mellett a gyűrött ágyneműt, amelybe a férfi csavarta, amikor áthozta ide, és amely még őrizte szeretkezésük pézsma illatát, aztán a tenyere átsiklott a saját testére és ujjaival bejárta a tájakat, amelyeken éjjel Alessandro forró kezei és szája kalandoztak. Istenem, micsoda utazás volt! Lavotte mulatójában egyre csak rettegett attól a perctől, amikor a bérleti díj és kenyér miatt oda kell dobja a testét, mintegy fizetségként, és ha őszinte akar lenni önmagához, talán most sem volt ez másként. Mégis, valami boldog, balga módon hinni akart benne, hogy ez az éjszaka más volt, mint amiben ott része lett volna. A férfi szerelemmel ölelte, nem a kialkudott díj fejében. És ő az engedelmességen túl éhes akarással viszonozta a gyengédségét.

Annyira szerette volna, ha valakivel beszélhet az éjszaka történtekről. Valakivel, aki megérti a félelmeit, a tudatlanságát és a meglepettségét. A felfedezés, hogy a testiség ilyen is lehet, a lelke mélyéig megrázta. Már értette, hogy  egyes nők nem elszenvedik az aktust, hanem boldog és tevékeny közreműködői. És ezt nem kell szégyellniük! Az édesanyja már nem volt velük, amikor az életnek ezekről a dolgairól kérdezhette volna, az apjától sem tehette, amit pedig a lányok sutyorogtak egymás között, annak a felét sem akarta, tudta elhinni. Pedig a ma éjszaka bebizonyította, hogy igenis létezik a földi mennyország, ő legalábbis úgy érezte, hogy megpillantotta. A döntő pillanatban egy másodpercre összeszorult a szíve, várta a fájdalmat, amivel táncosnő társai riogatták, de nem volt más, mint színtiszta öröm és boldogság, amiért egy olyan erős és szép férfit, mint Alessandro Salviati magához tudott láncolni akár csak percekre is.
Az a gyengédség, amivel a férfi ölelte, mindenért kárpótolta, amit az elmúlt hónapokban megélt. Most értette meg a szó igazi jelentését is: szeretkezés. Nemcsak két test egybefonódása, nem… két léleké… Amit hideg záporként követett a férfi kijelentése. Talán ha kérdésként teszi fel, nem ijesztette volna így meg, de nem kérdezett, csak közölte a terveit, mintha abba neki cseppnyi beleszólása sem lett volna. Hálásnak kellett volna lennie, hogy az ötlet egyáltalán felmerült Alessandroban, hiszen az ő köreiben a férfiak nem veszik feleségül a szeretőiket, mégis … inkább ijesztő volt a gondolat, mint örömteli. S ez az ijedelem még ma reggel is kitartott. Tudta, hogy az éjszaka történteknek akár következményei is lehetnek, erre a férfi hívta fel a figyelmét végső érveként… mégis… hogy egyáltalán próbálta elfogadni a gondolatot, azt nem a teherbeesés réme szorgalmazta, hanem a remény, hogy a férfi feleségeként még sok hasonló csillagporos éjszakában lehet része.

*

Alessandro mélyen aludt, …kimerülten és elégedetten, ahogy csak egy gyerek tud – gondolta Sofia, ahogy halkan benyitott a fia hálószobájába. Titkon arra számított, az ágyban ott találja a fia kis védencét is. Hallotta őket éjjel megérkezni és hallotta, hogy a halk kuncogás után csak egyetlen ajtó csapódott a folyosón, aztán jóval később, ahogy éberen üldögélt az ablaknál, a Canale Grande fodrain megcsillanó napfelkelte fényeit csodálva, hallotta, ahogy halk kattanással nyílnak és csukódnak ajtók. A szobájukba lopózó szerelmesek neszeit halvány mosollyal fogadta. Repülhetnek az évek, azért még ő maga is emlékezett a Girolamoval töltött titkos éjszakákra. Igaz, akkor már jegyespár voltak, mégis botrányosan izgalmasnak érezte azokat a légyottokat a szülei házában, amikor a vőlegénye úgy mászott fel a szobája erkélyére, mint egy macska és nevetve ijesztgette hajnalonként, hogy onnan ugrik fejest a csatornába. Fiatalság, bolondság! – mosolygott a régi emlékekre, aztán halkan a fiához lépdelt és végignézett a hófehér ágyneműben elterülve alvó testén. Egyik lába kilógott a puha takaró alól és csak nagy nehezen bírt ellenállni a kísértésnek, hogy megcsiklandozza, mint kisfiú korában. Nem volt rajta ing, így engedélyezett magának egy kis leskelődést. A férje is szép ember volt, a fia – ha lehet – még csinosabb férfi volt. Látszott rajta, hogy nemcsak az irodában tölti az idejét, a fizikai munkától izmos és napbarnított volt. Sötét haja izzadt, göndör fürtökkel vette körbe az arcát, amelyen a lehunyt pillák meg-megrebbentek, mintha álmodna. Óvatosan megérintette az arcát, mire a fia mormolva felé fordult és csukott szemekkel dörmögve megszólalt:
-Örülök, hogy ilyen telhetetlen vagy, kis vadmacskám, de erőt kell gyűjtenem.

Sofia elkacagta magát, mire Alessandro szeme felpattant. Jézus az égben! Az anyjának dörmögte volna az előbbi szavakat? Barna bőre elsötétedett a pírtól, aztán ő is elnevette magát.
-Hát, így jár, aki besettenkedik a nagyfia szobájába. Valami olyat hallhat, amit nem éppen az ő fülének címeztek.
-Igazság szerint arra számítottam, hogy valami olyat fogok látni, ami végképp nem egy anyai szempárnak való. – kacsintott rá az anyja és Alessandro feljebb húzta magát az ágynemű között. Mezítelen teste még lángolt az éjszaka gyönyörétől, de nem kívánta annak részleteit megosztani senkivel, még az anyjával sem.

-Akkor hát végre megtört a jég? – kérdezte Sofia, miközben lassan az ablakhoz sétált és szélesre tárta, hogy a kora reggeli napsugarak elönthessék a szobát. Alessandro hunyorogva nézte, ahogy tőle szokatlan módon a legnagyobb természetességgel járkál fel és alá, láthatóan elhatározva magát, hogy nem hagyja magára a fiát, az bármennyire is szeretné.
-Nem vagyok elég éber ahhoz, hogy kövessem a gondolatmenetedet. – dünnyögte terelően, mire az anyja ráemelte a fiáéhoz hasonló szürke szemeit.
-Azért mert az anyád vagyok, még tudom, hogy a szerelem micsoda hatalom. Azon a napon sejtettem, hogy nem véletlenül hoztad magaddal ezt a lányt, amikor először átléptétek a palota kapuját.
-Csak ki akartam menekíteni Lavotte mulatójából. Túlságosan ártatlan volt oda. – próbált közönyösnek látszani a fiú.
-És az is volt? – villant meg az anyja tekintete.
-Jézusom! Ezt … - sóhajtott Alessandro. –Jól van, tudom, addig úgysem hagysz békén, amíg a lényeget meg nem tudod. Igen, ártatlan volt, a szó minden értelmében, de már nem az. És miattam nem az.

-Nos, akkor azt hiszem, ha jól neveltelek, akkor tudod, mi a kötelességed. – fordított hátat neki az anyja, egy láthatatlan ráncot simítva ki a függönyön.
-Mama! Szándékomban áll megkérni a kezét, ha erre gondolsz. – sóhajtott a fia, és úgy döntött, az éjszakai fiaskót egyelőre nem említi az anyjának. Ő ugyanis abban a percben megkérte Marina kezét, ahogy a szívverése lecsillapodott annyira, hogy egyáltalán képes legyen szavakat kiejteni a száján, de a lány egy határozott „nem”-el visszautasította. Amikor rákérdezett a miértre, a lány annyit válaszolt, hogy nem akarja, hogy számító, pénzsóvár nőnek tartsák. És hogy tisztában van vele, egy Salviati örökös nem mulatóból választ magának házastársat. Próbálta megértetni vele, hogy senki sem tartaná annak, hiszen a világ rajtuk kívül nem is tudja, honnan érkezett Marina Velencébe. De ha még úgy is lenne, akkor is csak az számítana, amit Alessandro gondol róla.

Hirtelen mindennél jobban szerette volna látni a lányt, akit a hajnal első sugarainál a karjában vitt át a saját ágyába, hogy a ház népe előtt titokban maradjon az együtt eltöltött éjszakájuk. Persze, nyilván nem számolt az édesanyjával, aki híresen rossz alvó volt egy ideje. Elmosolyodott a gondolatra, ahogy már a reggelinél sarokba szorítja majd Marinát azzal, hogy az anyja és Francois jelenlétében is megismétli a lánykérését. Ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, nem adta volna neki ezt az éjszakát, ha nem szeretné, a buta kis félelmeit meg majd segít az anyja legyőzni benne. Rávigyorgott az anyjára és megemelte a takaróját, mint aki azonnal kipattan az ágyból.
-Farkaséhes vagyok!
Sofia apró sikkantással kisietett a szobából, menekülve a fia meztelensége elől, aztán Alessandro nevetését hallva az ajtóból még visszaszólt.
-Akkor a napot kezd azzal, hogy felkeresed Bartolomeo atyát, még mielőtt híre menne, hogy a Salviati házban milyen lazák az erkölcsök. Reggelit csak utána kapsz. – nyújtotta a fiára a nyelvét játékosan, és a férfi meglátta az őszülő tincsek alatt azt a valaha volt vadóc lányt, akibe az apja beleszerethetett.

5 megjegyzés:

rhea írta...

Na végre! :))) Szép volt, nagyon egybe volt, jól esett, szerettem, köszönöm <3
Pusza

Névtelen írta...

Gyönyörű volt.
:D
Ennyi.
:D
Puszi, Porcica

zso írta...

Most már értem miért maradt ki ez a novellás kötetbőll...XD
Köszönöm, ma sem csalòdtam.<3

Gabó írta...

Jó gyorsan betáncoltak a közös ágyba a bál után. Mit nem tesz egy kis táncika! ;) :P
Alessandroanyut imádom! XD
De kis bátor nőszemély! Kivéve a libbenő takarónál :D
Szóval akkor lagziba megyünk nemsokára? Lesz még valami galiba?
Már csak hogy mire készüljek. ;)
Cupp <3

csez írta...

Köszi & Puszi