A muránói tükör - 3. rész

A következő nap minden pillanata kitörölhetetlenül beleégett Marina agyába. Párizst úgy hagyta el, hogy új életet kezd. Hogy miféle életet, azt azonban még elképzelni sem tudta.

Előző este, egy elgyengítő csók után a férfi útjára engedte, és ő szinte futva tette meg a két kabin közti néhány lépés távolságot. Bebújt az öccse alatti ágy hűvös ágyneműi közé, és a kerekek monoton zakatolásában bízott, hogy a megváltó álom megtalálja. De nem így történt. Órákon át számolta a kattogó hangokat, kitágult pupillákkal figyelve a sínek menti elsuhanó fák árnyainak játékát a fülke falán. Reggel aztán épp csak elszundított, amikor Francois nyöszörgésére ébredt. Alig ült fel a hálófülke keskeny kis ágyán, fájó homlokát masszírozva, hogy valami vigasztalót mondjon a gyereknek, amikor halkan kinyílt az ajtó. Alessandro állt az ajtóban, ujját az ajka elé téve. Nyilvánvalóan Francois-t akarta elcsendesíteni, de látva a lányt, elmosolyodott és nem törődve vele, hogy zavarba hozza, belépett.

-Bocsánat! – nézett a lányra vidáman, aki idegesen gyűrögette maga előtt a takarót, hogy megpróbálja eltakarni a csipkés hálóinge rejtette testét. Nem tetézte a dolgot azzal, hogy tudtára adja, eredménytelenül. Aztán a férfi felnézett az emeletes ágy tetejére, mielőtt valami meggondolatlanságra ragadtatja magát és a kisfiúhoz kezdett beszélni. –El akartalak hívni reggelizni, hogy a nővéred még aludhasson, de ha már mindketten ébren vagytok, akkor jöhetnétek együtt is. ...Egy ideje már hallom a kölyök hangját, ebből gondoltam, hogy maga még mélyen alszik. – nézett vissza Marinára.

-Csak hajnalban aludtam el. – mentegetőzött a lány, aki a férfi forró tekintetének súlya alatt ráébredt ruházatának hiányosságára. Alessandro elkapta a tekintetét a bársonyos halvány színű vállakról. Istenem! Mit fog tenni a forró itáliai nap ezzel a selymes bőrrel? Nagyot nyelt, ahogy egy pillanat alatt a hálószobájába képzelte kettőjüket.

-Sajnálom, ha felzaklattam a terveimmel, de tudnia kellett, mire számítson. Ma este megkezdődik az előadás. De akkor most hagyom, hogy elkészüljenek. A reggelit mindannyiunknak a fülkémbe hozzák. Várom magukat! – biccentett az előbbi tüzes tekintetet meghazudtoló józansággal. Marina hálás volt ezért.

*

Alkonyodott már, a lemenő nap fénye narancsosra színezte a házak cseréptetejét, de még a pályaudvar előtt csobogó lagúna vize is tükrözte ezt a színorgiát. Az utazás a vérforraló reggel után furcsa, zavart némaságban telt, amikor a lány csak akkor beszélt, ha kérdezte, ő pedig kifogyott már az olyan kérdésekből, amelyeket egy kilenc éves fiúcska előtt fel lehet tenni. Az ebédet az étkező kocsiban fogyasztották el a korábbihoz hasonló némaságban, aztán Marina igyekezett lekötni az öccse figyelmét, ő pedig a folyosót rótta egyre gyűlő, feszültséggel terhes energiával. Képtelen lett volna akár csak egy újságba is mélyedni, miközben a lány ott üldögélt vele szemben. Ha találkozott a pillantásuk, mindketten érezték, hogy rengeteg mondanivalójuk lenne még egymásnak, csupa olyan mondat, amelyet azonban a világ semmi kincséért sem ejtettek volna ki a szájukon.

Egy csónak várta őket, furcsa, dinnyehéj formájú, szabálytalan, csillogó fémorrán tükröződtek a gyengülő napsugarak, fülkéje feketesége gyászos kinézetet kölcsönzött neki... Az evezős tisztelettudóan vette át a hordártól a csomagokat és helyezte el a fülke mélyén. Egyedül az utolsó, majd embermagasságú szögletes csomaggal nem boldogult. Alessandro odaintett egy másik kis hajót, aztán közös erővel elhelyezték rajta. Látva a férfiak erőlködését, meglepően nehéznek tűnt. Vajon mi lehet benne? – figyelte a súly alatt nyögő férfiakat Marina. Az öccse a kezét szorongatva ácsorgott mellette, ijedten figyelve a keskeny kis hajóra lépő férfiak alatt megbillenő csónaktestet.

-Ezzel kell mennünk? – súgta oda a nővérének, aki tanácstalanul megrántotta a vállát. Az egész hely pontosan úgy nézett ki, mint amiket eddig hallott róla. A házak között nyomát sem látta utaknak, mindenütt víz locsogott. Innen úgy tűnt, mintha az itt élők csónak nélkül a házak rabjai lennének. Mégsem látszott ijesztőnek. Pezsgett az élet, mégis ez a nyüzsgés nem volt sem ijesztő, sem zavaró, valami megfoghatatlan vidámság áradt a környezetükből, ahogy férfiak, nők hangosan élték dolgos hétköznapjukat. Nyoma sem volt Párizs szürkeségének, őszi esőfelhőknek, s bár az itt élők közel sem tűntek olyan jól öltözöttnek, mint a Champs Élysées járókelői, (holott Alessandro a vonaton még azt mondta, ez a széles csatorna a város főútvonala, és minden városnak az a legtehetősebb része), mégsem a szegénység volt az első, ami a látványról eszébe jutott. Mint egy provence-i kisváros, melyben a természet játékos kedve az utcákra terelte a környék patakjait.

A pályaudvartól balra egy tekintélyes templom épülete magasodott. Hófehér burkolata csillogott az alkonyi fényben, miközben harangja érces kondulással az esti misére hívta a híveket. Marina finom mozdulattal keresztet vetett. Fogalma sem volt róla, vajon a férfi háza hova esik ettől a ponttól, de megnyugodott, hogy lesz hová járnia templomba. Ez az egy maradt meg a régi életéből, a vasárnaponkénti istentisztelet, bár a gyónás szentségét már időtlen idők óta nem vette fel. A Mindenható úgyis tudja, látja, mit és miért tesz.

Elpirult, ahogy észrevette a férfi kutató tekintetét és kinyújtott kezét, ahogy arra vár, a kis hajóra segíthesse. Belekapaszkodott, erőt merítve a forró tenyér erejéből. Előre húzta Francois-t, hogy elsőként őt ültesse be a férfi, aztán szoknyáját felemelve, utána óvakodott.

Útközben egész egyszerűen nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy kezét bele ne lógassa a vízbe. Mosolyogva nézte az apró fodrokat az ujjai körül, mint egy gyerek, aki egy számára új közeggel ismerkedik. Alessandro feszülten figyelte az ismerős paloták sorát, itt-ott odabiccentett egy ismerősnek a körülöttük ringatózó kis hajókon, aztán arcán halvány mosoly suhant át, ahogy a lányra siklott a tekintete. Tetszik neki! – sóhajtott megnyugodva. A vonaton még aggódva gondolt rá, hogy ez a lány annyira más világból jön, talán taszítani fogja a helyiek mindennapos vidám hangzavara, talán  megijeszti a mindenhol jelenlévő tenger... ki tudja, talán megbetegíti a csónak ringása. De már a vasútállomás lépcsőin állva látta rajta, hogy első pillantásra megfogta a város csábereje. Még fél az ismeretlentől, de kész felfedezni. ...Még fogalma sem volt róla, mit hoznak a következő napok, hetek, netán hónapok, de a kezdet biztatónak tűnt. Marina nem idegenkedik az ő szeretett városától.

*

Signora Salviati a szalonban olvasgatott, amikor hallotta, hogy a csatorna felőli bejáratnál az inas köszönti a fiát. Kezét a szívére szorítva felállt, hogy eléje siessen. Az elmúlt napokban valami furcsa érzés uralkodott el rajta, valami rejtélyes aggodalom. Alessandro sokat utazott, de még sosem érzett így a távollétében és félt, hogy valami baljós előjel, amit érez. Múlt éjjel már útonállók támadásáról álmodott, és most hegynyi sziklatömb zuhant alá a lelkéről, amiért sértetlenül visszakapja a gyermekét.

A gyermekét – suhant át mosoly az arcán, egy anya szerető mosolya, elnézve a férfikor teljében pompázó „gyereket”, aki egy idegen lányt segített ki a gondolából. A különös látványt egy valóban gyermekkorú fiúcska tette teljessé. Sofia Salviati, ha meg is lepődött, arcának egyetlen rezdülése sem árulta el. Alessandro-nak sosem voltak előtte titkai, még ha az apja halála óta talán kicsit zárkózottabb is lett, de emiatt sem aggódott. Felnőtt lett, egy cég gondjai nyomták a vállát. Büszke volt rá, amiért megállt a lábán, bizonyítva, hogy szülőként nem végeztek rossz munkát a férjével.

Ha a fia most magával hozta ezt a lányt és a kisfiút, annak nyilván oka volt, és tudta, idővel el fogja mondani neki ezeket az okokat.

-Mama! Engedd meg, hogy bemutassam neked, Marinát, Pierre Deveroux lányát. Tudod, apa régi barátja... – fogta meg Alessandro a lány kezét, hogy az anyja elé vezesse. Maga sem tudta, miért kezdte ezzel az apró kis hazugsággal, hiszen nem volt körülöttük senki, akinek ezt a színjátékot elő kellett volna adnia. Talán csak része volt annak a színjátéknak, amit a jövőben játszani szándékoztak, és ezért úgy döntött, jobb ha az első pillanattól teljes átéléssel alakítják a szerepüket.

-Fiam! – tárta ölelésre a karját az asszony, és anyai csókot nyomott a férfi arcára, aki ettől egy pillanatra hátulgombolós kisfiúnak tűnt. –Azért ne vidd túlzásba a regényírást! Apádnak sosem volt Deveroux nevű barátja. Megkockáztatom, egyetlen francia barátja sem volt. – grimaszolt rá rosszallóan, majd kíváncsian fordult a vendégeik felé.

-Lányom! – szólt Marinához szinte hibátlan franciasággal. –Még nem világos előttem egész pontosan, miért is  találkoztak össze az útjaink, de itt van, és majd meglátjuk, mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Gyönyörű testvére van. – mosolygott a kisfiúra, aki megnyugodva az anyanyelvén hallott üdvözléstől kerekre nyílt szemekkel figyelte a barátságos idős asszonyt. Életéből hiányzott egy érett nő személye, így azonnal valami rajongást érzett az idős, megnyugtató személyiségű nő iránt, mintha csak egy nagymamát talált volna, aki neki eddig nem adatott meg.

Az asszony  újra a fiatal lány felé fordult.  –Biztosan fáradtak a hosszú úttól, és éhesek is. Maddalena hamarosan felszolgálja a vacsorát, addig frissítsék fel magukat. Alessandro majd megmutatja a szobájukat és az étkezőt. – Azzal mintha nem is lenne több mondanivalója a számukra, hátat fordított és sietősen elhagyta az előteret. ...A fia magával hozta ezt a két gyereket és az egész viselkedése arra vallott, hogy nem átutazó vendégekként fognak élni a házukban. Sietett, hogy a személyzetnek utasításokat osszon, s a mindig rendben tartott szobák egyik legszebbikét bocsássa a rendelkezésükre. Alessandro mély szeretettel a szemében nézett utána.

-A hugom éppen nincs itthon, de vacsorára ő is megérkezik. Vele aztán teljes is a család, akikkel össze kell ismerkedjenek. Majd meglátják, nem is lesz ez olyan borzasztó. – bólogatott magában, mintha önmagát szeretné meggyőzni az igazáról. –Akkor mutatom az utat. – indult előre és Marina az öccse kezét szorongatva, a fejét forgatva iparkodott utána. A palota egész egyszerűen csodálatos volt. Már a homlokzatot is órákig tudta volna csodálni, de idebent a pompa szinte mellbe vágta. Minden felületet nemes anyagok borítottak, legyen szó márványról, nemes fáról, aranyról vagy éppen bársonyról, selyemről. És mindenütt hatalmas tükrök tágították a teret, mintha a ház lakói gyógyíthatatlan nárcizmusban szenvednének. Ki ez a férfi? Hiszen gazdag, akár Krőzus! Mi szüksége van egy pénzen vásárolt barátnőre? Párizsban az ilyen férfiak nyomában csapatostul jártak az eladósorban lévő lányok, reménykedve, hogy a remek partinak megakad rajtuk a szeme. Ő maga persze nem tartozott közéjük, hiszen az ilyen pénzes férfiak ritkán vették észre a szürke kis verebeket a díszes pávák mellett.

Az emeleten olyan magas ajtók mellett haladtak el, melyek kétszer nagyobbak voltak, mint Marina régi otthonában. A falakon gázlámpák biztosítottak kellő fényt, melyet szikrázva dobtak szét a kristály csillárok. Jézusom! Ez a folyosó fenségesebb,mint bármilyen lakás, amit eddig látott, pislogott Marina.

-Ez itt az én szobám – mutatott egy ajtóra a férfi, aztán hosszú lépteivel nyugodtan haladt tovább. -Ez a hugomé. Nyilván első dolga lesz megmutatni Önnek, mihelyst összeismerkednek. Menyasszony és mostanában rengeteg megbeszélnivalója lenne, ha találna a házban Donatellán kívül bárkit, aki hajlandó lenne meghallgatni. Donatella a házvezetőnő és remek szakácsnő. Ha megkedvelteti magát vele, nehéz dolga lesz ellenállni a sokféle finomságnak, amivel a szeretetét fejezi ki. ...Az édesanyám szobája odalent van. Egy régi szárnyából alakítottuk át az épületnek, hogy ne kelljen ezeket a lépcsőket megmásznia. És ez itt... a rózsa-szoba – tárta ki előtte Alessandro az egyik hatalmas két szárnyú ajtót és Marina még levegőt is elfelejtett venni. Az ablakon túl a széles csatorna látszott, szemközt díszes paloták, idebent pedig minden falat rózsaszín selyemtapéta borított, a kecses bútorokon pedig rózsamintás kárpit díszelgett. Olyan volt, mint egy királynői budoár, amit a Versailles-i kastélyról készült képeken látott.

-És Francois? – nézett szét, mivel a szoba nyilvánvalóan egy nő hálószobája volt.

Alessandro kinyitott egy kis ajtót, amely a szomszéd apró hálófülkébe vezetett.

-Igazából egy szobalányé lenne, de azt hiszem, pillanatnyilag az öcskös is elégedett lesz vele – mutatott körbe az előzőnél jóval egyszerűbb berendezésű helyiségben. Francois alighanem egyet értett vele, mert máris feltelepedett az ágyra.

-Nos, pihenjenek, egy óra múlva vacsorázunk! – húzta ki magát a férfi. Hirtelen olyan melege lett, mintha csak valamelyik gyárbeli kemencéje mellett ácsorgott volna. Ebben a túlságosan is nőies hálószobában érezni a lány jellegzetes illatát, maga volt az édeni kísértés. Ha nem lett volna itt az öccse, Alessandro nem is tétovázott volna, hogy újabb csókot lopjon tőle. De így be kellett érje egy bátorító mosollyal és az arra kapott bájos pirulással. Jézusom! Ez a lány! Mit keresett egy bordélynak is beillő mulatóban, amikor olyan ártatlan... talán még Katerinánál is ártatlanabb, jutott eszébe a huga pajzán tekintete, amit elcsípett, ahogy annak a széltoló Guidonak a karjába kapaszkodott, amikor kikísérte őt a pályaudvarra.