Lakótársak 33. rész

Peter megrendülten hallgatta a barátját, ahogy a félelmeiről beszél. Pedig az út vége felé már úgy érezte, hogy bármi is emésztette Robertet, azzal a sok magányosan rótt kilométer alatt sikerült megbirkóznia, de amikről most beszélt, nemhogy a megoldást jelentették volna, sokkal inkább valami elemi erejű káoszt, amit ez a szerencsétlen hősszerelmes csak magának köszönhetett. Olyan biztos volt benne, hogy a barátnője megcsalta, ő azért is javasolta, hogy kutyaharapást gyógyítson szőrivel. De a francba! Igazából ő sem gondolta komolyan, hogy a srác megfogadja a tanácsát. Ami így utólag elég hülye tanácsnak hangzott még saját maga számára is.

Robert remegő kézzel kapaszkodott az ülés karfájába. A gép már megkezdte a süllyedést, leszálláshoz készülődtek és ez az utolsó légörvény komolyan megdobálta őket. A szorítókötés alatt fájó bordája élénken tiltakozott, a feje majd szétment, de igazából csak egy gondolat dübörgött benne. Ez a város itt alattuk néhány órán belül a megváltást hozhatja el, de az örök sötétséget is. Peter bevallotta, hogy felhívta Connort, így aztán remegő gyomorral várta a találkozást a barátjával.

A találkozás több volt, mint meglepő, egyenesen fájdalmas, mert Connor a kijáratnál egy óriási jobb horoggal fogadta.

-Megőrültél? – állt Robert elé Peter, hogy a következő maflástól megvédje. –Agyrázkódása volt te hülye! Ha tudom, hogy így várod, inkább fel sem hívtalak volna. A barátnőd ezek szerint nem adta át, hogy baleset érte?

-Nem a barátnőmmel beszéltél, hanem a hugommal. És igen, átadta. Nem mintha nagyon érdekelne. Amióta csak betöltötte a 28-at, egyik balesetet okozza a másik után.

-Mi van? – nézett rá értetlenül Peter, de közben Robertet figyelte, aki még mindig az állát tapogatva üldögélt a széken, ahova a pofont követően lenyomta. Látta, hogy a srác elsápad, jobban, mint amikor a vízből kihalászták és a tekintetét követve benne is benne akadt a hang. Emma közeledett, jól láthatóan nem a reggelitől felpuffadt pocakkal. Ebben a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy ez az a szituáció, amikor ő gondolkodás nélkül felülne a következő párizsi gépre, és elölről kezdené a Caminot.

Robert csak ült és nem is reménykedett, hogy az agyrázkódás utóhatása a látvány, ami közelgett feléje. Erről Connor pofonja gondoskodott. De hát hogyan…? Aztán eszébe jutott a lemenő nap fényében fürdő óceánpart, a születésnap, ahogy a szerelem istenének hódolnak kint a szabadban, aztán némi izgalommal reménykednek, hogy megúszták a kapkodós románcot. Hát, nem… ez nyilvánvaló. De akkor Emmának már tudnia kellett a veszekedésükkör, hogy… állj! – rótta meg magát azonnal. Veszekedésről szó sem volt. Te csak fogtad magad és leléptél. Aztán még két alkalommal tettél róla, hogy ezt a mindenféle értelemben fejbevágó élményt újra átélhesd. Jézusom… ha …

Emma eközben odaért és a szemét összehúzva megszólalt. -Sziasztok! Ha nem akarjátok, hogy megbüntessenek, akkor induljunk, mert egy rendőrnek már beadtam, hogy sérültet szállítunk, úgyhogy Rob, próbálj meg annak látszani!

Ahogy a fiú feltápászkodott, nyilvánvaló volt, hogy erre rá sem kell játszania. Egy pillanatra megsajnálta, aztán megacélozta a szívét és hátat fordítva elindult. Connor belekarolt Robertbe, miközben a zsákját a vállára dobta; a másik oldalról pedig Peter tett ugyanígy, aztán kibotladoztak a parkolóba.

Emma vezetett és a visszapillantó tükörben időnként a mögötte ülő Robertet figyelte. Valahányszor odalesett, mindig a merőn figyelő szürke szemekkel találkozott a pillantása. A ház előtt megállva, járó motorral várta, hogy a fiúk kisegítsék és felcipeljék az emeletre.

-Visszaviszem a kocsit! – kiabált utánuk és gázt adott.

A lakásba érve Robert lerázta magáról a fiúk kezét: -Nem vagyok béna! Hagyjatok már békén!

-Bocs! – emelték el grimaszolva a hálátlan reakción mindketten a kezüket és nézték, ahogy az ablakhoz megy és kitárja. De hiába, Emma már eltűnt az utcasarkon. Valami naív reménnyel azt hitte, csak neki szól ez a látszólag közömbös fogadtatás, de titkon néhány házzal odébb leparkol. Hát, nem. Tényleg elvitte a kocsit. Megfordult és még éppen elkapta Peter és Connor kézfogását, aztán a fiú odaköszönt neki is: -Szia! Majd még beszélünk.

A becsukódott ajtó elé álló Connorra nézett és keserűen elvigyorodott.

-Ne izgulj, nem is tudnék elmenekülni, nyugodtan befejezheted, amit a reptéren elkezdtél. Most még okod is van rá, megértem, tényleg, semmi gáz.

-Hülye! Te sem gondolod komolyan, hogy most nekiállok és péppé verem a csinos kis pofádat. Egyrészt megtetted ezt már te magad – mutatott a sziklák között beszerzett sérülésekre. –Másrészt van neked most ennél nagyobb problémád is.

-Hát, az van. – horgasztotta le a fejét. Aztán megrázta a fejét, hogy Emma szomorú és közömbös arcának látványától szabadulni próbáljon. –Szerinted szóba áll még velem?

-Hát, ha a fejére hallgat, akkor nem, ha a szívére, akkor igen.

-Kösz, értékelem a humorodat.

-Nézd Rob, nincs ebben semmi vicces. Szemét voltál vele, ráadásul nem vigyáztál rá és most itt egy helyzet, ami senkinek nem jó.

-Hány hónapos?

-Haver, ezt neked kéne jobban tudni, vagy sűrűn előfordult, hogy nem vigyáztál? Esetleg mégis elgondolkodom azon a pofonon. Egyébként azt mondta, hogy a szülinapon történt … Na jó, magadra hagylak, hogy átgondold a dolgokat. Remélem sokkolt annyira, hogy megjöjjön a józanabbik eszed. Ja, és mellesleg nálam lakik. Hódítsd vissza villámgyorsan, mert mint emlékszel, vékonyak a falak. - Az ajtóból még visszaszólt: -Ne baszd el, haver!

Robert kinyitotta a csapot és hagyta, hogy friss víz folyjon egy pohárba, aztán meglocsolta Emma itt maradt és láthatóan halott virágait. Aztán beállt a zuhany alá és hosszú ideig hagyta, hogy a vízsugarak kisimogassák belőle a feszültséget. Magára tekert egy törülközőt, aztán  kiballagott a nappaliba.

A kanapén, mint egy hihetetlen látomás, Emma ücsörgött felhúzott lábakkal.

-Nekem is későn jutott eszembe, hogy ezeket nem fogja majd gondozni senki.  Szerintem már nem tudod visszahozni őket az életbe. – mutatott a párkányon kókadozó növények felé.

-Miért jöttél, Em? – sóhajtott nagyot a fiú és a hálószobában nagy nehezen belebújt egy rövidnadrágba meg egy pólóba. A bordái még éppen olyan elevenen emlékeztek az esésre, mint  ott Spanyolországban. A lány úgy ült ott, mintha csak a délutáni programról csevegnének, de őt feszítette belülről a maga titka és ezért még örülni sem tudott annak, hogy végre itt van vele.

Emma lehunyt szemmel próbálta fegyelmezni magát. A Robert felsőtestét borító zúzódások, a sebek a kezén és az arcán kicsit meglágyították, de emlékeztette magát Freyára és a szánalom azonnal tova tűnt.

-Úgy gondoltam, éppen elég megbeszélnivalónk van, csak nem akartam Connorék előtt. 

-Kérsz inni? – nyújtott felé Robert egy pohár friss vizet, és Emma hálásan nyúlt a folyadékért.  -Nagyon sajnálom, Em! El sem tudom mondani, mennyire sajnálom.  – motyogta bánatosan. -Féltékeny hülye voltam, nem lett volna szabad egy szó nélkül felszívódnom. Egy csomó fájdalmat megspórolhattunk volna egymásnak, csak annyi kellett volna, hogy megbeszéljük. És akkor ezzel sem maradtál volna magadra – intett feléje.

-Hát igen, én is sokszor gondoltam ezekre a mondatokra az elmúlt hetekben. De az az igazság, hogy most, hogy kimondtad őket, a dolgok mégsem lettek egyszerűbbek, nem igaz?

-Hát nem. … Nézd, mondanom kell valamit, ami még jobban fog bántani, mint amit eddig tettem veled, de ha nem mondom ki, akkor semmi értelme a bocsánatkérésemnek. Ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét, de nem tudom. Ha ezek után te képes vagy nekem megbocsátani, akkor van esélyünk újraépíteni a bizalmat egymásban, de baromi nehéz lesz. Nem tudom megmagyarázni, miért tettem, szerintem nem is tudom, de megcsaltalak Emma az első keserű napokban még itthon, és …

-Tudom. – suttogta halkan a lány, belefojtva a további vallomást.

-Tudod? Honnan tudod? – kerekedett el Robert szeme.

-Melletted megtanulja az ember, hogy legyenek apró kis titkai. Szóval, legyen elég, hogy tudom. Elárulod a nevét is?

-Nézd Emma, nem akarom bajba keverni az illetőt, már csak azért sem, mert semmi jelentősége nem volt akkor sem, azóta meg csak egy orbitális nagy hibának látom. És ezt ő is megértette még akkor frissiben. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de hidd el nekem, hogy ha tehetném, kiradíroznám az elmúlt heteket még a memóriámból is. Nagyon összetört, amikor azt hittem, hogy nem akarsz engem.

-Mint ahogy engem is a te elutasításod. – emelte rá Emma a könnyektől csillogó tekintetét.

Hosszan hallgattak, mint akik nem tudják, hogyan folytassák a beszélgetést. Talán így is volt. Aztán Robert megköszörülte a torkát. -A baba… mikor tudtad meg, hogy… ?

-Amikor napokig nem jöttél, hazarepültem és a reptéren összeestem. Egy orvos kapott el és magával vitt a kórházba, ahol dolgozik, megvizsgált , aztán közölte azt, amit egy ideje már sejtettem. A francos indiai ilyen tartósan nem csaphatta el a gyomrom.

-És még ebben a helyzetben is úgy döntöttél, hogy megtartod?

-Miért ne? Ő nem tehet semmiről, én pedig reménykedtem, hogy annyira azért talán mégsem vészes a helyzetünk. Ha egyszer előkerülsz, meg fogjuk tudni beszélni. Igaz, akkor még nem sejtettem, hogy te hipp-hopp továbblépsz, és …

-Az nem továbblépés volt Emma, csak egy meggondolatlan, elkeseredett este.

-Hát, igazából eléggé ijesztő belegondolni, hogy te hajlamos vagy az ilyesfajta hirtelen alakuló meggondolatlanságokra. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy szavazzak neked bizalmat ezután. Azt hiszem, ezt a dolgot kicsit messzebbről kell kezdenünk, minthogy most a kebledre ölelsz és bocsánatot kérsz.

-Akkor nem költözöl vissza?

-Még azt hiszem, korai lenne úgy tennünk, mintha nem történt volna semmi, nem?

-De… lehet, hogy igazad van. – ismerte el kelletlenül Robert.

A telefon kitartó csengését végül már nem tudták figyelmen kívül hagyni. Robert türelmetlenül belehallózott, majd megmerevedett, aztán jegyzetelni kezdett egy régi ott heverő újság szélére. -Kösz anya! Igen, sietek! Tudom, ne félj, nem lesz semmi baj!

Lerakta a telefont, aztán Emma kérdő tekintetére idegesen elhadarta az információkat, amíg egy farmert próbált felhúzni magára. -Apa infarktust kapott és a Szent Antalba vitték ma délután. Elég rossz állapotban van, mert Elisabeth nem volt otthon, amikor történt. Ha nincs a pánikgomb, lehet, hogy már el is vesztettük volna.

-Elkísérjelek? – kérdezte a lány és Robert látta a tekintetén, hogy őszintén megrendült.

-Igen, köszönöm, az jól esne! De Emma! Kérlek, kapd fel valamelyik ingemet, mert ha anya így meglát, lehet, hogy befektetik a másik ágyra.