Lakótársak 34. rész

A kórházban Edithen kívül Elisabeth is ott téblábolt. Távol a családtól egy ablakmélyedésben húzta meg magát és éppen telefonált. A nő jól láthatóan állapotos volt, és Robert kicsit megrendülten gondolt rá, hogy a saját gyereke és a mostohatestvére majdnem egyidősek lesznek. Aztán Edith félrevonta és a nyakába borult, amíg Emma Carot ölelte magához. Robert bordái sikoltva tiltakoztak, de arca rándulásán kívül más nem árulkodott róla, hogy fájdalmai vannak. Nem akarta még ezzel is terhelni az édesanyját, most éppen elég lehet neki a férje állapotával megküzdenie.

-Oh, istenem! Olyan jó, hogy pont most jöttél vissza. Egyedül nem is tudom, hogy csinálnám végig. Ez a boszorkány alá akar íratni apáddal egy nyilatkozatot arra az esetre, ha netán nem élné túl, hogy elismeri a gyerekét. Még nem engedték be hozzá az orvosok, de ott szorongatja a kezében mindenre készen azt az átkozott papírt.

Robertben felrémlett a Jason Donovannal édelgő nő képe és a gyanú a pillanat tört része alatt kapott lángra benne. Talán azért olyan sürgős Elisabethnek az a papír, hogy bebiztosítsa magát, mert a nős Jason aligha fogja vállalni.

Kibontakozott az anyja öleléséből és odament a nőhöz, majd halkan a fülébe súgta: -Tedd el a papírokat Liz, és várd ki, hogy megmarad vagy elmegy. Akkor mindenképpen kérheted az apaság megállapítását, pusztán egy DNS-vizsgálat kell hozzá, az pedig nem probléma, igaz?

A nő harciasan felcsillanó szeméből tudta, hogy nem jár messze az igazságtól. -Ennyire félted az örökségedet, Robert? – kérdezte tőle gúnyosan a nő, miközben a papírokat azért az irattáskába süllyesztette.

-Tévedsz. Az nemcsak az én örökségem, hanem a testvéremé is. Amúgy meg az apám becsületét védem, mert nem akarom, hogy holtában is olyan bolonddá tedd, mint amikor veled több időt töltött, mint a saját lányával. Biztosan jó ügyvéd vagy Liz, és bárkit becsaphatsz, de a családomat nem engedem. Te is tudod, hogy láttunk benneteket Jasonnel. Ha a DNS alapján a féltestvérem, én magam fogom elismerni, de ha nem, nem engedem, hogy hülyét csinálj az apámból. És hidd el, találnék ügyvédet a városban, aki képviselne veled szemben, de szerintem nem akarod te ezt a nyilvánosságot, nem igaz?

A nő indulattól csillogó szemekkel bólintott, aztán felkapta a táskáját és a kijárat felé indult. Edith és a többiek értetlenül néztek utána. Egyedül csak Emma tudta, hogy Robert kiállt az apjáért. Bárcsak a kapcsolatukért is képes lenne ilyen határozott fellépésre!

Elisabeth távoztával a család végre Anthonyra koncentrálhatott. Robert meglepetten látta, hogy a sok évnyi különélés, Jacob Wolf felbukkanása ide vagy oda, de az anyja még mindig szerető aggodalommal szorongatja az apja ernyedten heverő kezét a takaró fölött. Folyamatosan beszélt hozzá, leginkább régi dolgokról, amiket most Robert is szívesen hallgatott. Aztán a hugára nézett, aki ijedten nézte a mozdulatlan férfit az ágyon. Odaült mellé és átölelte a vékony kis vállakat.

-Ne félj, nem lesz semmi baj, az orvosok azt mondják, rendbe fog jönni.

-Testvérünk lesz, Rob? – nézett rá a kicsi könnyes szemekkel.

-Nem tudom. Tudod, ezt nehéz lenne megmagyarázni, de attól, hogy Elisabethnek gyereke lesz, még nem biztos, hogy az a gyerek a mi testvérünk lesz.

-Mert Elisabeth megcsalta apát? – nézett rá a kislány komoly tekintettel.

-Jézusom, Caro, honnan szedsz te ilyeneket? Neked még érteni sem kéne ezeket a dolgokat. – morogta Robert, miközben a beszélgetés eszébe juttatott más, nagyon is fájó problémákat. Emmára nézett, aki a kislány másik oldalán ült és látszólag  nézett csak maga elé, de a fiú biztos volt benne, hogy a beszélgetésre figyel.

Felállt, odament az anyjához és megszorította a vállát. -Az orvos szerint egyelőre nem várható változás. Mi lenne, ha hazamennétek Caroval és pihennétek egy kicsit?

Az anyja egy szelíd mosollyal simított végig az arcán. -Neked kellene pihenned! Emma mesélte, hogy megsérültél. Én meg már egy bolond öregasszony vagyok, akinek senki nem mond el semmit, mert úgyis csak felizgatom magam.

-Nem, dehogyis, csak tényleg semmi értelme nem lett volna, hogy napokig aggódj, mire teljes életnagyságban meggyőződhetsz róla, hogy valóban nincs baj. Semmi olyan, ami ne múlna el néhány héten belül. Menjetek haza, anya! Én még maradok Emmával, aztán mi is elmegyünk. Megígérték, hogy azonnal telefonálnak, ha bármi változás lenne.

-Rob, rendben mennek köztetek a dolgok? – intett a fejével Edith a lány felé, aki éppen Caroval pusmogott. –Máskor mindig összebújtok, bárhol legyetek is, most meg olyan hűvös távolságtartással viselkedtek, hogy csak a vaknak nem szúr szemet. Megharagudott, hogy ilyen hosszú időre magára hagytad? Még hozzánk sem jött el egyetlen egyszer sem.

Robert majdnem elnevette magát. Az édesanyja meg az ő megérzései. Bármilyen színházat adnak elő, ő az első két lépés után úgyis megmondja, hogy az egész csak álca. Megnyugtatónak szánt mosollyal megpaskolta az asszony kezét.

-Volt egy kis vitánk, igen, de azon vagyunk, hogy megoldjuk. Nyugi! Most csak apára koncentrálj, mi elleszünk. Akarod, hogy Carot átvigyem magamhoz pár napra?

-Magadhoz? Úgy érted, magatokhoz?

-Oké, ...Emma most Connornál lakik egy ideje.- sóhajtott lemondóan a fiú, amiért az anyja csalhatatlan szimattal csapott le az újabb információmorzsára.  -De tényleg, ezen ne is törd a fejed, rendben leszünk, csak kell még egy kis idő.

-Bármi is történt Rob, hozd helyre! Ez a kislány olyan valaki, akit szívesen látnék melletted sok-sok év múlva is. Kérj bocsánatot, ne hagyd, hogy a büszkeséged miatt elveszítsd az igazit! – suttogta halkan, talán egy kicsit a saját felemás kapcsolatára gondolva Anthonyval.

-Miből gondolod, hogy csak én lehetek a hibás? – kacsintott rá a fiú.

-Édes gyerekem, mindig a férfiak a hibásak, mert a vért annyi mindenre használja a testük, hogy az agyuknak már alig marad. Ezt jól jegyezd meg!

Robert akaratlanul is felnevetett. -Na de anyu! Nem is akarom végig gondolni, hogy pontosan mire céloztál ezzel… de nincs túl jó véleményed rólunk férfiakról.

-Hát, … tesztek róla… de ez a mi sorsunk nőké, hogy még ezek ellenére is ragaszkodjunk hozzátok. Az apád nincs velem már tíz éve, mégis úgy érzem, ha most történne vele valami, akkor most veszíteném el, nem pedig tíz évvel ezelőtt… szeretem, mindazok ellenére, amit tett. – halkult a hangja, aztán felemelte a férje kezét és egy puszit lehelt a tenyerébe, majd felállt, rámosolygott Emmára, és intett Carolynnak, hogy indulnak.

Ahogy kimentek, a szobában szinte megsűrűsödött a csend. Robert is végigsimított az apja karján, aztán Emmához fordult. -Köszönöm, hogy eljöttél velem! Gyere, menjünk mi is!

*

-Elvihetlek ebédelni? – nézett a lányra, amikor kiléptek a száraz, forró napra.

-Nincs étvágyam, kösz... de ihatunk valamit, az tényleg jól esne.

Elindultak lassan egymás mellett, Robert nem mert a lány kezéért nyúlni, de óvatosan azért csökkentette a köztük lévő távolságot. Nem tudta nem észrevenni, hogy Emma akaratlanul is ugyanennyire eltávolodik tőle. A fejében még a korábbi beszélgetésük zakatolt. A Freya-ügyet már elmondta, és ha Emma szavait komolyan veheti, akkor ő már tudott a dologról, úgyhogy talán, de tényleg csak talán, jelent egy piros pontot, hogy legalább nem próbálta eltitkolni. Szívesen megkérdezte volna erről Freyát, de aztán úgy döntött, hogy a lány társaságát a jövőben inkább nagy ívben kerülni fogja, mielőtt még valami vad képzelgések kelnének lábra bárki részéről holmi folytatásról. Azt a spanyol éjszakát bevallani azonban sokkal nehezebb döntésnek tűnt. Végülis olyan messze történt, és tényleg csak az este őrülete, a vad, buja zene és tánc, a forróság, a nehéz borok... a francba ... most tényleg mentségeket keres magának? Megtörtént, pedig nem lett volna szabad. De mit használ a kapcsolatuknak, ha még ezt a gránátot is kibiztosítja? A robbanás ereje esetleg megsemmisít mindent, ami pillanatnyilag még menthető. 

Az étteremnél kitárta Emma előtt az ajtót, aztán odabent  a hátára tett kézzel irányította egy félreeső asztalhoz. Igyekezett nem elbízni magát attól, hogy a lány nem söpörte félre a kezeit.

-Valami könnyűt azért mégiscsak enned kellene... már csak a kicsi miatt is – sóhajtott. –Emma, tudom, hogy még rengeteg dolgot meg kellene beszélnünk, de kezdhetnénk azzal, hogy elárulod, nagyon haragszol rám, hogy a figyelmetlenségemmel ilyen helyzetbe hoztalak? Tudom, hogy nem így tervezted az életed, és nem tudok elég hálás lenni érte, hogy nem döntöttél úgy, hogy rövid úton megszabadulsz tőle. Már csak azért is, ahogy én viselkedtem pont azokban a napokban.  Istenem, ha tudtam volna, dehogy megyek Európába!

-Talán mindkettőnknek kellett ez az idő, hogy tisztábban lássuk a kapcsolatunkat, mint amikor éjjel-nappal együtt vagyunk. – hajtotta le a fejét a lány, és a hangjából annyi szomorúság áradt, hogy Robert magától ugrott volna az óceán hullámai közé szégyenében, ha újra azokon a csúszós sziklákon állhatott volna. 

-Ezt nem egészen értem. Te mit látsz tisztábban azóta, hogy külön vagyunk? – ráncolta a homlokát kissé irigyen, amiért Emma egyáltalán gondolkodni képes. Őbenne csak tompa sajgással bújt meg a félelem, hogy elveszítheti ezt a lányt, pedig mindennél jobban szeretné megtartani.

-Hogy nem vagy tökéletes, Robert! – sóhajtott Emma.

-Sosem mondtam. – dünnyögött a fiú. -És a felismerés mit jelent az én szempontomból? – hunyorgott Emmára félve, mint aki valamiféle ítélet-kihirdetésre vár.

-Még nem tudom. Annyit biztosan, hogy a piedesztálról, ahol eddig feltétel nélkül imádtalak, lejjebb léptél egy lépcsővel. Még nem tudom, hogy ez egy lépés a lejtőn lefelé,  vagy csak közelebb akarsz kerülni hozzánk halandókhoz.

-Ne vicceld el! – morgott rá rosszkedvűen a fiú. Egyelőre nem hangzott  túl biztatóan, amit Emma mondott, de valami vak reménnyel mégis bízni akart a szavaiban megbújó szelídségben.

-Nem viccelek, Robert! Nekem te az első pillanattól fogva tökéletesnek tűntél mindenben. A barátaiddal való kapcsolatodban, a munkádban, a családoddal... velem... ahogy lépésről lépésre megismertelek, szinte megijesztett, hogy nem hibázol. Mondjuk, kisebb hibával is beértem volna – biggyesztette le keserűen az ajkát, és Robert öntudatlanul nyúlt át az asztal felett, hogy kisimítsa a szája sarkából a szomorúság árkát. Emma megbűvölve hagyta, aztán a fiú keze lehullott.

-Hozok két görög salátát. – pattant fel Robert, hogy elejét vegye valami kínos csendnek, ami ettől a kissé meggondolatlan mozdulattól esetleg beállhat. Aztán az oldalába szúró fájdalomtól kicsit megroggyanva, majd járás közben óvatosan korrigálva a salátapulthoz bicegett.

Emma a tenyerébe hajtotta a fejét. Olyan könnyű lenne rácsukni az ajtót a történtekre és hazamenni Roberttel.  Ha nem történik az az affér Freyával, már meg is tette volna. Hiszen szereti és biztos lehet benne, hogy Robert is szereti a történtek ellenére. De vajon elég a szerelmük? Az ilyen sebek vajon be tudnak-e hegedni egyáltalán? Vagy idővel a fertőzés újra a felszínre tör, és az első komolyabb vitájuk hevében ez lenne az első „érve”, amivel visszavághatna? Szíve mélyén biztos volt benne, hogy a dolog nem ismétlődne meg. Robert egyszerűen nem az a típus, akinek létszükséglet az újdonság hajkurászása. Persze, mit tud ő erről, hiszen azt sem gondolta volna soha, hogy képes ilyen eszetlen, önző férfi módra bosszút állni valamiért, amit ráadásul csak hitt, de bizonyítéka nem is volt rá. Önmagában nem bízott, hogy az első összekapásnál nem vágná-e újra és újra a fiú szemébe a történteket. Ez pedig egészen biztosan tönkretenné mindazt, amit együtt felépíthetnének. Éppen egy nagyot sóhajtott tanácstalanságában, amikor a fiú egy gáláns mozdulattal elé rakta az ínycsiklandozó salátát. Eddig azt hitte, nem tudna lenyelni egyetlen falatot sem, de a végén az utolsó salátalevélig elpusztított mindent, végül egy fogpiszkáló segítségével ellopkodta a sokkal lassabban falatozó Robert elől az olajbogyókat és fetakockákat. 

-Ezt tényleg jól esett, köszönöm. – dőlt hátra elégedetten. Robert megbabonázva nézte a kigombolt ingből kivillanó feszülő pólót.

-Azóta jártál már orvosnál?

-Nem, még nem. Gondolom, itt kéne keresnem valakit.

-El...eljöhetek veled?  - nézett Emmára reménykedve a fiú.

-Persze, miért is ne, hiszen a tiéd is. Én örülnék. ... Nézd, tudom, hogy most nagyon megkavarodott az életünk, de sosem gondoltam, hogy bosszút állok és nem engedlek a közelébe, vagy ilyesmi. Én szeretlek téged, és akarom ezt a  kis porontyot is, bár, még sejtésem sincs, hogy mit is akarok ezzel tulajdonképpen. De főleg azt akarom, hogy kettőnkhöz érkezzen. Jó érzés volt – bármilyen hülyén hangozzék is - hogy őszinte voltál velem, bármennyire fájdalmas is volt ez az őszinteség, mert amikor megtudtam, félni kezdtem, hogy mi lesz, ha te nem mondod el. Mit jelent az vajon? De már megint kapaszkodsz azon a francos dobogón a tökéletesség felé – mosolygott a fiúra egy kis grimasszal. -Vannak még árnyak a szemedben, tudom, érzem, hogy téged is bánt, hogy így elromlott az a csoda, ami köztünk volt, de én szeretném, ha helyre tudnánk hozni. Nem miatta! – tette a hasára a kezét. -Miattunk! Azt nem merném állítani, hogy csak legyintek és túllépek a történteken, mert szinte látom magam előtt a pillanatot, amikor egy idegen nőt öleltél, és ezt a látomást nagyon nehéz elfelejteni. De én tényleg nem akarom, hogy az az egy alkalom egy életre eltávolítson minket egymástól. 

Robert szájában megállt a falat. Az az egy alkalom? Oh, igen, a spanyol éjszakát nem volt alkalma kibökni, mert Emma éppen akkor szúrta közbe azt a meglepő „Tudom”-ot. Eltolta maga elől a tányért és úgy döntött, ha a sors nem akarta helyrehozhatatlan hibának láttatni a viselkedését, akkor ő sem fogja felkeverni a szép lassan ülepedni látszó  vizet. Lehet, hogy gyávaság, de Emma talán meg sem értené, hogy az az alkalom mennyire független volt mindentől és mindenkitől. Olyan volt, mint egy szürreális álom, talán meg sem történt, talán csak a képzelete játszott vele, de abban biztos volt, hogy az érzelmeknek közük nem volt a történtekhez, az ott csak két ismeretlen test találkozása volt a forró mediterrán éjszakában, felfűtött hangulatban; a spanyol lányt és az őt magát kínzó belső feszültség kisülése. Soha többé nem kerülhet ilyen helyzetbe, hogy az agya egy pillanatra is elfeledje, kihez tartozik és mit engedhet meg magának. Akkor éjjel nem voltak gyengéd simogatások, csak egy gyors robbanás, amiből mire magához tért, már magára is maradt. Talán csak egy eszköz volt Elena kezében, bár tagadhatatlanul egy készséges eszköz. Ezzel a gondolattal aztán ki is zárt mindent, ami ehhez az éjszakához kapcsolódott és ha némi késéssel is, de visszamosolygott a lányra.

-Semmit sem szeretnék annyira, mint meg nem történtté tenni az elmúlt heteket, és visszakapni téged... illetve hát most már titeket. De tudom, hogy te diktálod a feltételeket, úgyhogy türelmesen várok, amíg visszatalálsz hozzám.

Emma átnyúlt az asztal felett és az ujját a fiú szájára tette. -Gyere, menjünk haza, még rendet kell rakni abban a koszfészekben, mert hetek óta csak rakódik mindenre a por, segítek. Aztán majd meglátjuk. Lassan, apránként, mintha most ismerkednénk. Ha tényleg akarjuk, sikerülni fog. Megérdemeljük az újabb esélyt. - A fiú arcán átsuhanó csalódottságot látva hozzátette: -Most csak ennyit tudok adni, sajnálom.

Robert megfogta az ujjait és megcsókolta őket egyenként. –Semmi baj! Én hálás vagyok vagyok minden lehetőségért, mert tudom, hogy én szúrtam el.