Lakótársak 31. rész

A repülőgépről Párizsban leszállva Robert kicsit elbizonytalanodva ült be a taxiba, ami a pályaudvarra vitte őket. Petertől kapott egy könyvet, amit a repülőút alatt szinte teljesen kiolvasott. Végre azt is megtudta, hogy látatlanba mire vállalkozott.

„A Camino az út, az élet. Ha hív, menni kell, még ha néha fáj is. Végig segítenek, mutatják az utat, s ott vannak a jelek. Lehet, hogy eltévedsz, letérhetsz az útról, de ha akarod, visszatalálsz, és folytathatod. Fel is adhatod, és hazarepülhetsz - rajtad áll. Csak akkor sosem látod meg az óceánt!”

Az El Camino, a zarándokút! Hallott már róla, de még sosem gondolt rá, hogy végigjárja, hiszen eddig azt hitte, ez csakis a mélyen vallásos emberek kihívása. A Szent Jakab-útról már a 11. században írtak útikönyvet, és a lényeg – úgy tűnt – azóta sem változott. Peter az úgynevezett Francia utat jelölte ki a számukra, ami a kimondhatatlan nevű Saint-Jean-Pied-de-Port-tól vezet Santiago de Compostelába majd 800 kilométeren keresztül. Peter megnyugtatta, hogy ma már egyre többen indulnak el az úton  azok is, akik önmagukat keresik, vagy különféle kérdéseikre a választ. Laza vállon veregetés mellett közölte vele, hogy rá való tekintettel a legkiépítettebb és leghíresebb útvonalat választotta, amit minden első alkalommal próbálkozónak ajánlanak, hiszen itt sűrűn vannak a szállások, jók az útjelzések és folyamatosan rengeteg információhoz jutnak a vándorok. Ismerve mindkettőjük fizikai állapotát – bár ezzel Robert most vitába szállt volna – Peter 30 etapra osztotta az utat, de kacsintva hozzátette, hogy az útikönyv szerint volt már, aki 23 nap alatt teljesítette. Kicsit lesajnálóan mutatta a könyvben azt a bejegyzést, amely arról szólt, hogy az oklevélért csak az utolsó 100 kilométert kell igazoltan megtenni, így ez a legnépszerűbb szakasza a zarándoklatnak, ott arra kell számítani, hogy szinte tömegesen vonulnak a vándorok.  

Robert az útikönyvnek elsősorban azokat a kis fejezeteit olvasgatta, amelyek a zarándokok feljegyzéseiről,  személyes élményeiről szóltak. Megragadták azok a lelkes, és a test gyötrelmeit semmibe vevő leírások, amik mind azt sugallták, hogy ez a kaland talán az ő számára is meghozhatja a megbékélést. Nap mint nap Emmára gondolva ébredt, az arcával a zeme előtt tért nyugovóra, még ha ez ezekben a napokban nem is igazán volt sikeres próbálkozás. De még mindig csak a fájdalom volt az egyetlen érzés, ami a lányra gondolva elöntötte. Úgy érezte, elárulta, és még életében nem fájt ennyire egyetlen árulás sem. 

A vonatról leszállva fogalmuk sem volt, merre kell indulniuk, ráadásul az eső is elkezdett esni. Szerencsére volt, aki tudta az utat. Ők pedig elindultak utánuk. Az irodában,  ahol ki lehetett váltani a zarándokútlevelet, nagyon hosszú volt a sor, de végül ők is megkapták a passzust, beleütötték az első pecsétet. Adtak egy tájékoztatót az első szakaszról, valamint egy listát az úton levő, náluk bejelentett szállásokról, és a szállások közti távolságokról. Ezenkívül kaptak még egy fésűskagylót, amit a hátizsákjukra akasztottak. Ez volt a zarándokút jelképe.

Aztán elindultak szállást keresni. Közben felfedezték a várost, vettek gyümölcsöt másnap reggelire, meg ebédrevalót is. A városka régi negyede csodálatos volt, megadta az út alaphangulatát; de a hátizsák még mindig  szokatlanul nehéz volt, így örültek, amikor a szálláson végre letehették. Kétágyas szobák voltak, elég puritán módon berendezve, csak két ágy, matrac és más semmi. Még ajtó sem. Robert  itt döbbent rá arra, hogy mire is vállalkozott. 

Az első nap, az indulás napja persze izgatottságtól fűtve kezdődött. Már hat órakor útra készen álltak. Kicsit hűvös volt az idő, de hamarosan erős kaptatók jöttek, hamar kimelegedtek. Másoktól úgy hallották, az aznapi szintemelkedés 900m feletti, és ezt az eléjük táruló látványból el is hitték. Ahogy mentek tovább, egyre feljebb, egyre nagyobb lett a köd. A Pireneusok szépségéből egyre kevesebbet láttak. De talán ez volt a cél, hogy ne a tájjal foglalkozzanak, hanem kezdjék el azt, amiért erre az útra léptek… A gondolkodást, az elmélyedést, és a kérdések megfogalmazását.  Mikor átértek a gerinc túlsó, nyugati oldalára, hamarosan megszűnt a köd, kisütött a nap. Aztán majd hat óra gyaloglás, és huszonöt kilométer után megérkeztek. Bár nem tűnt nagy távolságnak, bemelegítésnek megfelelt és el is fáradtak rendesen.

Az apátságban lepecsételtették az útlevelet, vettek két belépőt a szállásra, aztán egy szélvédett helyen bóbiskoltak egy keveset, élvezve a napsütést. A szállás egy nagy hodály volt,  kb. 120 férőhellyel. Fürdés hideg vízben, mosás a zuhanyzóban. De valamiért ez éppen így volt jó, senki sem zúgolódott. Hálásan letisztogatva tette az ágya alá a bakancsát, mellyel már évek óta járta otthon a hegyeket, így aztán megúszta a vízhólyagokat, melyektől a vándorok nagy része máris szenvedett. …

Robert a szemét lehunyva hallgatta a többiek fáradt horkolását, és az indulás óta már nem először engedélyezett magának néhány gondolatot arra, ami ide vezette, erre a néhol vad, néhol bájosan vidékies tájra, ahol sajgó izmokkal rója a kilométereket egy kitaposott bakancsban, hátán azzal a kevéssel, ami most heteken át az otthont jelenti. A sötétben tapogatózva előkotort valamit a zsák elülső rekeszéből. Valami olyat, amit megfogadott, hogy sosem foga elővenni, egyszerűen csak muszáj volt magával hoznia. Valamit, amiért ezt az egész utat végigcsinálja, hogy talán a végén újra visszakapja a sorstól. A sima felületet simogatta az ujjával, lelki szemei előtt olyan élesen látta, mintha napvilágnál nézegetné. Aztán anélkül, hogy egy gyufa fényénél ténylegesen megnézte volna, visszacsúsztatta a rekeszbe, és lassan hagyta, hogy az álom magával ragadja.

A következő napon  az út viszonylag sík, de szép területen vezetett át Spanyolországba. Sokáig elkísérte még őket a Pireneusok hegyeinek látványa. Útközben csatlakozott hozzájuk egy svéd fickó és egy német lány, és így együtt  haladtak jó tempóban a Rio Arga partján. A víz csobogása nagyon sok erőt adott, mert már kezdték érezni a mostanában szokatlan megerőltetés hatását, aztán a cél előtt nem sokkal már be kellett öltözniük, mert feltámadt a szél, az ég is beborult. Alig érték el a szállást, amikor özönvízszerű eső zúdult a városkára, de őket ez már nem zavarta. Fedél volt a fejük felett és a maradék elemózsián osztozva korán aludni tértek.

Peter napközben próbálkozott a barátját beszélgetésre bírni, de Robert csak elszántan rótta a kilométereket, némán, a gondolataiba merülve rakta egymás elé a lábát automatikusan, vagy éppen az őket körbevevő táj szépségére koncentrálva. Nem akart cseverészni. Sem a saját bajáról, sem nőkről, sem munkáról, a világon mindent kizárt az agyából, csak a poros út számított, a gépesen számolt léptek mennyisége, az izzadtságcseppek a homlokán és az útjukba eső forrás jéghideg vize. Két nap alatt felismerte, hogy az úton gyaloglók közül csak keveseknek volt misztikus késztetésük, a többség holmi erőpróbának tartotta, és sokan éppen olyan lelki regenerálódásnak, mint ő maga. Egyeseket a vallás hozott erre a tájra, másokat a hit. A hit önmagukban, hogy van bennük annyi erő és kitartás, hogy végigcsinálják. Megint másokat az érzés, hogy eggyé válhatnak a földdel és a csillagokkal. Otthon éppen ez az érzés hajtotta a Sziklás hegységbe évről évre, itt a megnyugvást kereste, választ olyan kérdésekre, amiket még meg sem fogalmazott.

Robert hamar felfedezte magában az érzést, hogy bármilyen biztonságot is ad Peter társasága, mégis vágyik az egyedüllétre, amikor megfogalmazhatja a gondolatait. Aztán megtalálta a megoldást. A szálláson vett egy füzetet és napról napra abba írta le a benyomásait, amikor Peter élvezve a társalgás örömét, vacsora után elvegyült a vándorok között. Robert pedig csak rótta a sorokat, az érzéseit, a gyaloglás közben megfogalmazott gondolatait. Mindig is szeretett gyalogolni, mert a gyaloglás tempója jó sebesség. Ha gyorsabban haladna, kocsival utazna, már nem látná maga körül a világot, nem is figyelhetne rá, de így szinte része lett a természetnek, élvezte a csendet, a madarak hangját, a kövek látványát, levelekről lehulló vízcseppeket. Örülni tudott egy gyümölcsfának, egy kis zápornak és az azt követő szivárványnak. Peter egy ideig csendestársként ballagott mellette, néha sikerült pár szóra rábírnia, de aztán belátta, Robertnek ezen az úton most valahogy a hallgatás, a befelé fordulás a fontos. Úgy döntöttek, hogy külön mennek tovább. Ha összefutnak, akkor az öröm lesz, de a hosszú órákon nem kényszerítik egymásra az eltérő lelkiségüket. Peter innen fogva csatlakozott bármilyen nemzetközi társasághoz, aztán rövid idő elteltével hangadó lett itt is, ott is. Neki ezt hozta az út. 

Pamplona belvárosában a váron keresztül vitt az út, de Robertnek nem volt kedve megállni és nézelődni. A falakon mindenütt a közelgő bikaviadalra hívták fel a figyelmet, de ez olyan látványossága volt a városnak, amelyre egyáltalán nem volt kíváncsi. Szerette az állatokat és a kínzásuk semmilyen formában nem volt elfogadható a számára, még ha nemzeti hagyománnyal magyarázták is. Puente la Reina-nál a  hegy tetején lévő lemezből készült Don Quijote emlékműnél találkozott össze Peterrel és néhány holland fiatallal, akik füves cigivel felszerelkezve vágtak neki az embert próbáló útnak. Peter egy staubbal a szájában üldögélt a szobor talapzatán, aztán a fejét csóválva nézett Robert után, aki percnyi pihenő után megszállottan gyalogolt tovább. Szerinte a barátja túl komolyan vette ezt a kalandot.  

Teltek a napok, fogytak a kilométerek, és teltek a lapok Robert naplójában. Itt egy sosem látott virágot préselt a lapok közé, amott egy kis homokot a szél tépte út porából. Esténként találkoztak Peterrel, beszélgettek az aznapi történésekről, találkozásokról, majd a sötétben Robert ujjai újra és újra előkotorták a kis fotót, de sosem nézte meg. Nem akarta, hogy a szeme becsapja, olyannak akarta látni Emmát, ahogy az emlékeiben élt, amikor még a karjaiba bújva hallgatták a zenét, élvezve a másik testének melegét. A forró nappalok után hűvösek voltak az éjszakák a szállásokon, ahol sokszor csak tető volt a fejük felett, de még fala sem volt a hodálynak. Hol egy templom kerengője nyújtott szállást, hol egy pajta, hol egy ütött-kopott kis szoba, ahová éppen a jó szerencséjük vetette őket.

-

Az erőltetett menet, a szűkös táplálkozás máris éreztetni kezdte a hatását. Az a kis bébiháj, amit Emma a születésnapján még nevetve csipkedett meg, mostanra feszes izommá vált. A sápadt bőre először lepirult, aztán a napok múlásával egyre barnábbá vált. Eleinte nem is borotválkozott, de aztán rájött, roppant hülye látványt fog nyújtani, ha hazatérve megszabadul a bozonttól és alatta hullaszínű lesz a bőre.  Így aztán egy spanyol parasztnak addig magyarázott kézzel-lábbal, amíg megvehette tőle a régi, hagyományos, borotvaéles pengét, amivel nap nap után óvatosan lenyúzta a szőrt a képéről. Az első alkalommal örülve a friss szerzeménynek, már este meg akart borotválkozni, aztán még idejében letett a tervéről, amikor rájött, hogy a fáradtságtól úgy remeg a  keze, hogy nem kell sok hozzá, hogy a saját nyakát vágja el. Így aztán reggel korábban kelt, hogy a kényes művelethez is legyen elég ideje. 

Az út közepe felé volt egy durva szakasz – sokan ezt ki is hagyják, másoknak pedig a kedvence lett. Így volt ezzel Robert is. A Mezeta. Sík, nagyon száraz és forró útszakasz, nagyon sok kilométeren keresztül semmi árnyék, semmi víz. Akár a sivatag. Monoton. Az út is durva, nagy kövekből állt, még a stabil, kényelmes  bakancsban is megviselte a bokáját. A szállásra érve sziszegve bújt ki belőle, aztán a ház mögötti kis patakhoz sántikált és a jéghideg vízbe merítette a lábait. A hideg fájdalmasan rántotta össze az izmait, de a sebre jótékonyan hatott.

Hangos dudálásra fordult hátra. Egy nyitott kis Volkswagen érkezett, legalább húszéves kis csotrogány, kanárisárgára festve és alighanem lyukas kipufogóval, mert olyan hangon dübörgött be az udvarra, mint egy tank. Fiatal fekete hajú lány ugrott ki a kocsiból és egyenesen a házigazda nyakában landolt, aki nevetve forgatta körbe-körbe. Pergő nyelven beszélgettek, és Robert összekaparva a gimnáziumi spanyol nyelvleckék morzsáit, annyit megértett, hogy nagybácsi és unokahuga üdvözölték egymást. A vacsoránál aztán megtudta a hiányzó kis információkat is. Elena Madridban dolgozott és egy kolléganőjével indultak nyaralni, de útba esett a szeretett nagybácsi háza, így aztán egy éjszakát itt is eltöltöttek. 

Robert ezen az estén sok más mellett azt is megtudta, hogy mulatnak a spanyolok, főként, ha egy csomó idegen nyelvű vándort fogadnak az otthonukba. A vacsora után Manolo nagy máglyát rakott, amit a fiúk a nemrégiben kivágott öreg diófák felvágott rönkjeivel raktak körbe. Akinek nem jutott ülőhely, kényelmesen letelepedett a fűre és hamarosan egy gitár is előkerült. Tomas, a házigazda fia igazi spanyol dallamokat játszott, aztán kíváncsian körbekérdezett, tud-e valaki gitározni.

Peter Robert vállára csapva máris beajánlotta a barátját. Tomas a kezébe nyomta a gitárt, Robert pedig pengetni kezdett egy népszerű dallamot, amit egy filmben hallott korábban. A produkciót viharos taps követte, aztán Tomas visszavette a hangszert és  újra játszani kezdett. A lányok felugráltak és táncba hívtak mindenkit, aki a testes vörösbor után még kapható volt rá. Robert nevetve hárította el Elena hívását, mondván két ballába van a tánchoz, de a lány kitartóan ostromolta.

-Ha valaki ilyen jól érzi a ritmust a zenében, az kizárt, hogy a lába ne tudná követni. Próbáld meg! Higgy nekem, bebizonyítom! – hunyorított rá biztatóan és a fiú megadta magát. A vérforraló spanyol dallamra összesimulva táncoltak, szinte észrevétlenül hagyva, hogy tulajdonképpen a lány vezesse őt. Ahogy a ritmus gyorsult, ahogy egyre szenvedélyesebbé vált a tánc, úgy lett egyre magától értetődőbb minden mozdulat. A társaság nevetve buzdította őket és Robert az elmosódó forgásban csak Peter ámuló arcát látta. Ő maga is meglepődött, hogy követni tudja a lány lépéseit,  mert ezt a táncot nem a kínos botladozás jellemezte, hanem a felszabadult életöröm. 

A szám végeztével  a többiek lelkesen tapsolták meg a produkciót, aztán újabb dal következett, amit néhányan már énekkel is kísértek. Robert zihálva állt a kör közepén, de Elena még nem eresztette. Felszabadultan keringtek, toppantottak, hajladoztak, ahogy a zene kívánta. Végül Robert magához rántotta a fekete hajú szépséget és a körből kitáncolva, egy félhomályos zugban megcsókolta. Nem is gondolta végig, mit tesz, a csók csak ösztönösen tört ki belőle, talán a vérforraló zene, talán a még vérében lüktető ritmus, a lány forró bőrének érintése csiholta a szikrát. Ebben a pillanatban a miért nem is számított. Elena szenvedélyesen viszonozta, mint akit ugyanezek az érzések uralnak, aztán a fiút kézen fogva ház mögötti csűrhöz vezette. Nemsokára már ott henteregtek a friss szénában. A lány adakozó volt, de ugyanakkor kiharcolta a maga örömét. Amikor elcsitult a vihar, mosolyogva simogatta meg a kába férfiarcot: Buen Camino! – aztán felpattant és eltűnt a házban. 

Másnap reggel Robert hiába kereste a lányt, a kis autó, amivel a lány előző este érkezett, már nem állt a ház előtt. Manolo nevetve magyarázta, hogy Elena azért tudott csendben elindulni, mert ő az éjjel megjavította a kipufogóját, hogy ne verje fel egész Spanyolországot a dübörgésével. Robert egész éjjel nem aludt, próbálta igazolni a történteket, de meglepő módon nem az Emmával szembeni lelkiismeret furdalás szorította össze a szívét, hanem valami furcsa, szinte felemelő érzés, hogy hosszú hetek után végre először mintha azok a kövek, amiket az úton magával cipelt, észrevétlenül elmaradoztak volna. Ez az este a maga őrületével mintha visszarángatta volna az életbe, és ezért hálás köszönettel gondolt az ismeretlen spanyol lányra, akiről nem tudott szinte semmit, mégis olyan közelről ismerte meg, mint keveseket.