A repülőgépről Párizsban leszállva Robert kicsit
elbizonytalanodva ült be a taxiba, ami a pályaudvarra vitte őket. Petertől
kapott egy könyvet, amit a repülőút alatt szinte teljesen kiolvasott. Végre azt
is megtudta, hogy látatlanba mire vállalkozott.
„A Camino az út, az
élet. Ha hív, menni kell, még ha néha fáj is. Végig segítenek, mutatják az
utat, s ott vannak a jelek. Lehet, hogy eltévedsz, letérhetsz az útról, de ha
akarod, visszatalálsz, és folytathatod. Fel is adhatod, és hazarepülhetsz -
rajtad áll. Csak akkor sosem látod meg az óceánt!”
Az El Camino, a zarándokút! Hallott már róla, de még sosem
gondolt rá, hogy végigjárja, hiszen eddig azt hitte, ez csakis a mélyen
vallásos emberek kihívása. A Szent Jakab-útról már a 11. században írtak
útikönyvet, és a lényeg – úgy tűnt – azóta sem változott. Peter az úgynevezett
Francia utat jelölte ki a számukra, ami a kimondhatatlan nevű
Saint-Jean-Pied-de-Port-tól vezet Santiago de Compostelába majd 800 kilométeren
keresztül. Peter megnyugtatta, hogy ma már egyre többen indulnak el az úton azok is, akik önmagukat keresik, vagy
különféle kérdéseikre a választ. Laza vállon veregetés mellett közölte vele,
hogy rá való tekintettel a legkiépítettebb és leghíresebb útvonalat
választotta, amit minden első alkalommal próbálkozónak ajánlanak, hiszen itt
sűrűn vannak a szállások, jók az útjelzések és folyamatosan rengeteg
információhoz jutnak a vándorok. Ismerve mindkettőjük fizikai állapotát – bár
ezzel Robert most vitába szállt volna – Peter 30 etapra osztotta az utat, de kacsintva
hozzátette, hogy az útikönyv szerint volt már, aki 23 nap alatt teljesítette.
Kicsit lesajnálóan mutatta a könyvben azt a bejegyzést, amely arról szólt, hogy
az oklevélért csak az utolsó 100 kilométert kell igazoltan megtenni, így ez a
legnépszerűbb szakasza a zarándoklatnak, ott arra kell számítani, hogy szinte
tömegesen vonulnak a vándorok.
Robert az útikönyvnek elsősorban azokat a kis fejezeteit
olvasgatta, amelyek a zarándokok feljegyzéseiről, személyes élményeiről szóltak. Megragadták
azok a lelkes, és a test gyötrelmeit semmibe vevő leírások, amik mind azt
sugallták, hogy ez a kaland talán az ő számára is meghozhatja a megbékélést. Nap
mint nap Emmára gondolva ébredt, az arcával a zeme előtt tért nyugovóra, még ha
ez ezekben a napokban nem is igazán volt sikeres próbálkozás. De még mindig
csak a fájdalom volt az egyetlen érzés, ami a lányra gondolva elöntötte. Úgy
érezte, elárulta, és még életében nem fájt ennyire egyetlen árulás sem.
A vonatról leszállva fogalmuk sem volt, merre kell indulniuk,
ráadásul az eső is elkezdett esni. Szerencsére volt, aki tudta az utat. Ők pedig
elindultak utánuk. Az irodában, ahol ki
lehetett váltani a zarándokútlevelet, nagyon hosszú volt a sor, de végül ők is
megkapták a passzust, beleütötték az első pecsétet. Adtak egy tájékoztatót az
első szakaszról, valamint egy listát az úton levő, náluk bejelentett
szállásokról, és a szállások közti távolságokról. Ezenkívül kaptak még egy
fésűskagylót, amit a hátizsákjukra akasztottak. Ez volt a zarándokút jelképe.
Aztán elindultak szállást keresni. Közben felfedezték a
várost, vettek gyümölcsöt másnap reggelire, meg ebédrevalót is. A városka régi
negyede csodálatos volt, megadta az út alaphangulatát; de a hátizsák még
mindig szokatlanul nehéz volt, így
örültek, amikor a szálláson végre letehették. Kétágyas szobák voltak, elég
puritán módon berendezve, csak két ágy, matrac és más semmi. Még ajtó sem.
Robert itt döbbent rá arra, hogy mire is
vállalkozott.
Az első nap, az indulás napja persze izgatottságtól fűtve
kezdődött. Már hat órakor útra készen álltak. Kicsit hűvös volt az idő, de
hamarosan erős kaptatók jöttek, hamar kimelegedtek. Másoktól úgy hallották, az
aznapi szintemelkedés 900m feletti, és ezt az eléjük táruló látványból el is
hitték. Ahogy mentek tovább, egyre feljebb, egyre nagyobb lett a köd. A
Pireneusok szépségéből egyre kevesebbet láttak. De talán ez volt a cél, hogy ne
a tájjal foglalkozzanak, hanem kezdjék el azt, amiért erre az útra léptek… A
gondolkodást, az elmélyedést, és a kérdések megfogalmazását. Mikor átértek a gerinc túlsó, nyugati
oldalára, hamarosan megszűnt a köd, kisütött a nap. Aztán majd hat óra
gyaloglás, és huszonöt kilométer után megérkeztek. Bár nem tűnt nagy
távolságnak, bemelegítésnek megfelelt és el is fáradtak rendesen.
Az apátságban lepecsételtették az útlevelet, vettek két
belépőt a szállásra, aztán egy szélvédett helyen bóbiskoltak egy keveset,
élvezve a napsütést. A szállás egy nagy hodály volt, kb. 120 férőhellyel. Fürdés hideg vízben,
mosás a zuhanyzóban. De valamiért ez éppen így volt jó, senki sem zúgolódott. Hálásan
letisztogatva tette az ágya alá a bakancsát, mellyel már évek óta járta otthon
a hegyeket, így aztán megúszta a vízhólyagokat, melyektől a vándorok nagy része
máris szenvedett. …
Robert a szemét lehunyva hallgatta a többiek fáradt
horkolását, és az indulás óta már nem először engedélyezett magának néhány
gondolatot arra, ami ide vezette, erre a néhol vad, néhol bájosan vidékies
tájra, ahol sajgó izmokkal rója a kilométereket egy kitaposott bakancsban,
hátán azzal a kevéssel, ami most heteken át az otthont jelenti. A sötétben
tapogatózva előkotort valamit a zsák elülső rekeszéből. Valami olyat, amit
megfogadott, hogy sosem foga elővenni, egyszerűen csak muszáj volt magával
hoznia. Valamit, amiért ezt az egész utat végigcsinálja, hogy talán a végén
újra visszakapja a sorstól. A sima felületet simogatta az ujjával, lelki szemei
előtt olyan élesen látta, mintha napvilágnál nézegetné. Aztán anélkül, hogy egy
gyufa fényénél ténylegesen megnézte volna, visszacsúsztatta a rekeszbe, és
lassan hagyta, hogy az álom magával ragadja.
A következő napon az
út viszonylag sík, de szép területen vezetett át Spanyolországba. Sokáig
elkísérte még őket a Pireneusok hegyeinek látványa. Útközben csatlakozott
hozzájuk egy svéd fickó és egy német lány, és így együtt haladtak jó tempóban a Rio Arga partján. A víz
csobogása nagyon sok erőt adott, mert már kezdték érezni a mostanában szokatlan
megerőltetés hatását, aztán a cél előtt nem sokkal már be kellett öltözniük, mert
feltámadt a szél, az ég is beborult. Alig érték el a szállást, amikor
özönvízszerű eső zúdult a városkára, de őket ez már nem zavarta. Fedél volt a
fejük felett és a maradék elemózsián osztozva korán aludni tértek.
Peter napközben próbálkozott a barátját beszélgetésre bírni,
de Robert csak elszántan rótta a kilométereket, némán, a gondolataiba merülve
rakta egymás elé a lábát automatikusan, vagy éppen az őket körbevevő táj
szépségére koncentrálva. Nem akart cseverészni. Sem a saját bajáról, sem
nőkről, sem munkáról, a világon mindent kizárt az agyából, csak a poros út
számított, a gépesen számolt léptek mennyisége, az izzadtságcseppek a homlokán
és az útjukba eső forrás jéghideg vize. Két nap alatt felismerte, hogy az úton
gyaloglók közül csak keveseknek volt misztikus késztetésük, a többség holmi
erőpróbának tartotta, és sokan éppen olyan lelki regenerálódásnak, mint ő maga.
Egyeseket a vallás hozott erre a tájra, másokat a hit. A hit önmagukban, hogy
van bennük annyi erő és kitartás, hogy végigcsinálják. Megint másokat az érzés,
hogy eggyé válhatnak a földdel és a csillagokkal. Otthon éppen ez az érzés
hajtotta a Sziklás hegységbe évről évre, itt a megnyugvást kereste, választ
olyan kérdésekre, amiket még meg sem fogalmazott.
Robert hamar felfedezte magában az érzést, hogy bármilyen
biztonságot is ad Peter társasága, mégis vágyik az egyedüllétre, amikor
megfogalmazhatja a gondolatait. Aztán megtalálta a megoldást. A szálláson vett
egy füzetet és napról napra abba írta le a benyomásait, amikor Peter élvezve a
társalgás örömét, vacsora után elvegyült a vándorok között. Robert pedig csak
rótta a sorokat, az érzéseit, a gyaloglás közben megfogalmazott gondolatait. Mindig
is szeretett gyalogolni, mert a gyaloglás tempója jó sebesség. Ha gyorsabban
haladna, kocsival utazna, már nem látná maga körül a világot, nem is
figyelhetne rá, de így szinte része lett a természetnek, élvezte a csendet, a
madarak hangját, a kövek látványát, levelekről lehulló vízcseppeket. Örülni
tudott egy gyümölcsfának, egy kis zápornak és az azt követő szivárványnak.
Peter egy ideig csendestársként ballagott mellette, néha sikerült pár szóra
rábírnia, de aztán belátta, Robertnek ezen az úton most valahogy a hallgatás, a
befelé fordulás a fontos. Úgy döntöttek, hogy külön mennek tovább. Ha
összefutnak, akkor az öröm lesz, de a hosszú órákon nem kényszerítik egymásra
az eltérő lelkiségüket. Peter innen fogva csatlakozott bármilyen nemzetközi
társasághoz, aztán rövid idő elteltével hangadó lett itt is, ott is. Neki ezt
hozta az út.
Pamplona belvárosában a váron keresztül vitt az út, de Robertnek
nem volt kedve megállni és nézelődni. A falakon mindenütt a közelgő bikaviadalra
hívták fel a figyelmet, de ez olyan látványossága volt a városnak, amelyre
egyáltalán nem volt kíváncsi. Szerette az állatokat és a kínzásuk semmilyen
formában nem volt elfogadható a számára, még ha nemzeti hagyománnyal
magyarázták is. Puente la Reina-nál a
hegy tetején lévő lemezből készült Don Quijote emlékműnél találkozott
össze Peterrel és néhány holland fiatallal, akik füves cigivel felszerelkezve
vágtak neki az embert próbáló útnak. Peter egy staubbal a szájában üldögélt a
szobor talapzatán, aztán a fejét csóválva nézett Robert után, aki percnyi
pihenő után megszállottan gyalogolt tovább. Szerinte a barátja túl komolyan
vette ezt a kalandot.
Teltek a napok, fogytak a kilométerek, és teltek a lapok
Robert naplójában. Itt egy sosem látott virágot préselt a lapok közé, amott egy
kis homokot a szél tépte út porából. Esténként találkoztak Peterrel,
beszélgettek az aznapi történésekről, találkozásokról, majd a sötétben Robert
ujjai újra és újra előkotorták a kis fotót, de sosem nézte meg. Nem akarta,
hogy a szeme becsapja, olyannak akarta látni Emmát, ahogy az emlékeiben élt,
amikor még a karjaiba bújva hallgatták a zenét, élvezve a másik testének
melegét. A forró nappalok után hűvösek voltak az éjszakák a szállásokon, ahol
sokszor csak tető volt a fejük felett, de még fala sem volt a hodálynak. Hol
egy templom kerengője nyújtott szállást, hol egy pajta, hol egy ütött-kopott
kis szoba, ahová éppen a jó szerencséjük vetette őket.
-
Az erőltetett menet, a szűkös táplálkozás máris éreztetni
kezdte a hatását. Az a kis bébiháj, amit Emma a születésnapján még nevetve
csipkedett meg, mostanra feszes izommá vált. A sápadt bőre először lepirult,
aztán a napok múlásával egyre barnábbá vált. Eleinte nem is borotválkozott, de
aztán rájött, roppant hülye látványt fog nyújtani, ha hazatérve megszabadul a
bozonttól és alatta hullaszínű lesz a bőre.
Így aztán egy spanyol parasztnak addig magyarázott kézzel-lábbal, amíg
megvehette tőle a régi, hagyományos, borotvaéles pengét, amivel nap nap után
óvatosan lenyúzta a szőrt a képéről. Az első alkalommal örülve a friss
szerzeménynek, már este meg akart borotválkozni, aztán még idejében letett a
tervéről, amikor rájött, hogy a fáradtságtól úgy remeg a keze, hogy nem kell sok hozzá, hogy a saját
nyakát vágja el. Így aztán reggel korábban kelt, hogy a kényes művelethez is
legyen elég ideje.
Az út közepe felé volt egy durva szakasz – sokan ezt ki is
hagyják, másoknak pedig a kedvence lett.
Így volt ezzel Robert is. A Mezeta. Sík, nagyon száraz és forró útszakasz,
nagyon sok kilométeren keresztül semmi árnyék, semmi víz. Akár a sivatag.
Monoton. Az út is durva, nagy kövekből állt, még a stabil, kényelmes bakancsban is megviselte a bokáját. A
szállásra érve sziszegve bújt ki belőle, aztán a ház mögötti kis patakhoz
sántikált és a jéghideg vízbe merítette a lábait. A hideg fájdalmasan rántotta
össze az izmait, de a sebre jótékonyan hatott.
Hangos dudálásra fordult hátra. Egy nyitott kis Volkswagen
érkezett, legalább húszéves kis csotrogány, kanárisárgára festve és alighanem
lyukas kipufogóval, mert olyan hangon dübörgött be az udvarra, mint egy tank.
Fiatal fekete hajú lány ugrott ki a kocsiból és egyenesen a házigazda nyakában
landolt, aki nevetve forgatta körbe-körbe. Pergő nyelven beszélgettek, és
Robert összekaparva a gimnáziumi spanyol nyelvleckék morzsáit, annyit
megértett, hogy nagybácsi és unokahuga üdvözölték egymást. A vacsoránál aztán
megtudta a hiányzó kis információkat is. Elena Madridban dolgozott és egy
kolléganőjével indultak nyaralni, de útba esett a szeretett nagybácsi háza, így
aztán egy éjszakát itt is eltöltöttek.
Robert ezen az estén sok más mellett azt is megtudta, hogy
mulatnak a spanyolok, főként, ha egy csomó idegen nyelvű vándort fogadnak az
otthonukba. A vacsora után Manolo nagy máglyát rakott, amit a fiúk a nemrégiben
kivágott öreg diófák felvágott rönkjeivel raktak körbe. Akinek nem jutott
ülőhely, kényelmesen letelepedett a fűre és hamarosan egy gitár is előkerült.
Tomas, a házigazda fia igazi spanyol dallamokat játszott, aztán kíváncsian
körbekérdezett, tud-e valaki gitározni.
Peter Robert vállára csapva máris beajánlotta a barátját.
Tomas a kezébe nyomta a gitárt, Robert pedig pengetni kezdett egy népszerű dallamot,
amit egy filmben hallott korábban. A produkciót viharos taps követte, aztán
Tomas visszavette a hangszert és újra
játszani kezdett. A lányok felugráltak és táncba hívtak mindenkit, aki a testes
vörösbor után még kapható volt rá. Robert nevetve hárította el Elena hívását,
mondván két ballába van a tánchoz, de a lány kitartóan ostromolta.
-Ha valaki ilyen jól érzi a ritmust a zenében, az kizárt,
hogy a lába ne tudná követni. Próbáld meg! Higgy nekem, bebizonyítom! –
hunyorított rá biztatóan és a fiú megadta magát. A vérforraló spanyol dallamra
összesimulva táncoltak, szinte észrevétlenül hagyva, hogy tulajdonképpen a lány
vezesse őt. Ahogy a ritmus gyorsult, ahogy egyre szenvedélyesebbé vált a tánc,
úgy lett egyre magától értetődőbb minden mozdulat. A társaság nevetve
buzdította őket és Robert az elmosódó forgásban csak Peter ámuló arcát látta. Ő
maga is meglepődött, hogy követni tudja a lány lépéseit, mert ezt a táncot nem a kínos botladozás
jellemezte, hanem a felszabadult életöröm.
A szám végeztével a
többiek lelkesen tapsolták meg a produkciót, aztán újabb dal következett, amit
néhányan már énekkel is kísértek. Robert zihálva állt a kör közepén, de Elena
még nem eresztette. Felszabadultan keringtek, toppantottak, hajladoztak, ahogy a
zene kívánta. Végül Robert magához rántotta a fekete hajú szépséget és a körből
kitáncolva, egy félhomályos zugban megcsókolta. Nem is gondolta végig, mit
tesz, a csók csak ösztönösen tört ki belőle, talán a vérforraló zene, talán a
még vérében lüktető ritmus, a lány forró bőrének érintése csiholta a szikrát.
Ebben a pillanatban a miért nem is
számított. Elena szenvedélyesen viszonozta, mint akit ugyanezek az érzések
uralnak, aztán a fiút kézen fogva ház mögötti csűrhöz vezette. Nemsokára már ott
henteregtek a friss szénában. A lány adakozó volt, de ugyanakkor kiharcolta a
maga örömét. Amikor elcsitult a vihar, mosolyogva simogatta meg a kába
férfiarcot: Buen Camino! – aztán
felpattant és eltűnt a házban.
Másnap reggel Robert hiába kereste a lányt, a kis autó,
amivel a lány előző este érkezett, már nem állt a ház előtt. Manolo nevetve
magyarázta, hogy Elena azért tudott csendben elindulni, mert ő az éjjel
megjavította a kipufogóját, hogy ne verje fel egész Spanyolországot a
dübörgésével. Robert egész éjjel nem aludt, próbálta igazolni a történteket, de
meglepő módon nem az Emmával szembeni lelkiismeret furdalás szorította össze a
szívét, hanem valami furcsa, szinte felemelő érzés, hogy hosszú hetek után
végre először mintha azok a kövek, amiket az úton magával cipelt, észrevétlenül
elmaradoztak volna. Ez az este a maga őrületével mintha visszarángatta volna az
életbe, és ezért hálás köszönettel gondolt az ismeretlen spanyol lányra, akiről
nem tudott szinte semmit, mégis olyan közelről ismerte meg, mint keveseket.
2 megjegyzés:
Ó te jó ég! Most aztán igazán nem tudom, hogy mit mondjak. Ezt most miért?? Megleptél Jutkám rendesen. Ugye nem fogsz belőle ilyen pasit csinálni? Ejjjjjejjjjj Robert! Kíváncsi vagyok, hogy oldod meg.
Köszi, pusza
Most már hamarosan kiderül ;) :)
Megjegyzés küldése