"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2014. szeptember 24., szerda

A muránói tükör - 4. rész



Egy hónap telt el és Alessandro már nem kételkedett többé a döntése helyességében, hogy magával hozta Marinát Velencébe. Nem. Már egészen biztos volt benne, hogy az ördög elvette a maradék józan eszét is.

A családja meglepő szívélyességgel fogadta a lányt, olyan gondosan kerülve a megismerkedésük történetét, mintha pontosan tudták volna, hol bukkant a lányra, és nem tartanák fontosnak, bár dicsekvésre méltónak sem. Az a néhány ismerős, akivel összefutottak, kíváncsian, de nem ellenségesen fogadta a hírt, miszerint a család egy régi barátjának elárvult gyermekei a házukba költöztek. A külvilág számára maradt ez a kitalált történet, amelynek igazságában senki sem kételkedett. Katerina egy régóta vágyott hugot látott Marinában, egy bizalmas barátnőt, a kis Francois-ban pedig egy mókás öcsköst. Mindenki barátsággal fogadta őket, kivéve talán Arabellát, de az ő véleménye izgatta a legkevésbé. A lány – nyilván hallott a vendégeikről – Katerinát jött meglátogatni. Kíváncsisága átlátszó volt, mint ahogy az ellenszenve is, ahogy a csinos francia lányt végigmérte. Amikor pedig Alessandro kimenekítette Marinát a puskaporos helyzetből azzal, hogy elhívta csónakázni, Arabella sértetten és dölyfösen távozott is.
Marina pedig ... ő egészen egyszerűen elbűvölő volt. Bájosan zavartan kezelte a helyzetet, hogy a helyiek érdeklődő tekintetének kereszttűzébe került és pergő nyelvükből alig értett valamit, ezért aztán mindenki igyekezett magát megértetni vele. Az élet az egész házban olyan volt már, mint valami óriási mutogatós rejtvényfejtés. És rajta kívül – akivel a lány folyékonyan társaloghatott – mindenki élvezte ezt a játékot. Ő azonban napról napra, hétről hétre egyre nehezebben viselte a közelségét. Kívánta őt.

Mégis az eltelt egy hónapban a legbizalmasabb perc az volt, amikor a Florianban összefutottak az ifjú Celentano Grimanival, és a férfi hódolatteljes kézcsókját azzal próbálta letörölni Marina kézfejéről, hogy a délután hátralévő részében a mancsában szorongatta az apró kis kezet.
Olyan mogorván hagyta faképnél a fiatal férfit, akinek a hirtelen támadt rajongása az arcára volt írva, hogy az felért egy arcába dobott kesztyűvel. Marina tehetetlenül botladozott a hosszú léptek után, aztán megmakacsolta magát és megvetette lábait, hogy a férfit megállásra, de legalább lassításra kényszerítse.
-Mi a baj? – nézett rá Alessandro még az előbbi harag szikráival szürke szemeiben.
-Megsértette a barátját. – biccentett Marina a kávézó felé, ahol még mindig ott állt a másik férfi és őket figyelte.
-Úriember soha nem bánt meg senkit … véletlenül. – dünnyögte Alessandro.
-De igenis, megbántotta. Most vagy nem úriember, vagy nem véletlenül tette, de elárulná az okát, hogy miért? – makacskodott a lány, mire Alessandro mélyet sóhajtott.
-Nem, nem árulom el az okát. – fintorgott,  amiért a lány kihívóan az úriemberségét vonta kétségbe, aztán kicsit halkabban, szemét a lagúna közepén fenségesen magasodó San Giorgio Maggioréra függesztve folytatta: -Nem tetszett, ahogy magára nézett.
-Csak kedves próbált lenni. – vont vállat a lány, ahogy a másik férfi kíváncsian érdeklődő tekintetét felidézte.
-Na igen, kedves… mint azok a férfiak Lavotte mulatójában. – bökte ki Alessandro mogorván, és elégedetten látta, hogy az emlékeztetőtől a lány összerándul. Nem árt, ha Marina nem felejti el, mit hagyott maga mögött… neki köszönhetően.
-Nos, akkor köszönöm! – suttogta Marina halkan és a férfiba karolva megindult a Dózse palota árkádsora felé. Alessandro megvédte őt. Szavak nélkül ugyan, de kimutatva, hogy hozzá tartozik és a védelmét élvezi. Többet nem is kívánhatott volna.

Alessandro nem  tudta nem észrevenni az érdeklődő tekinteteket, amit a várost járva vetettek rájuk, de túlságosan jó volt Marina közelségében, úgyhogy nem foglalkozott vele, ki és mit gondol kettőjükről. Őt ismerte mindenki, Marinát senki, így természetes volt a kíváncsiságuk, és élvezte a rejtélyességet, ami körbelengte őket. Már megmutatott neki mindent, amiről úgy gondolta, a város fő látványosságai közé tartozik; egyedül a szigetre nem vitte még el, a gyárba, ahol mostanában egyébként meglepően keveset tartózkodott. Nem mintha nélküle megállt volna az élet, hiszen ezért alkalmazott kiváló szakembereket. Igazából dolga sem lett volna, de korábban mégis az tette ki az életét, hogy a munkásai között járt, ellesett tőlük fogásokat és szemét rajta tartotta a levelezésen és könyvelésen. Néhányszor kénytelen volt ellátogatni a gyárba, hogy tudják, érezzék, még mindig felelősséggel viseltetik irántuk, de minden alkalommal úgy rohant haza, mintha nélküle megállt volna ott is az élet. Hogy aztán homlokráncolva bizonyodhasson meg róla, a valóságban mennyire nem így volt. A kis Francois úgy játszott a cselédek gyerekeivel, mintha született velencei kis lókötő lett volna, kacagásától volt hangos a palota hátsó traktusa, ahol Donatella felügyelete mellett Marina is kivette a részét a mindennapi feladatokból. Segített a konyhában, a vásárlásnál, a szobalányok nyomában sertepertélt, ahogy takarították a házat. Igyekezett segíteni mindenben. Alessandro az okát is értette. Így nyilván sokkal gyorsabban telt az idő,mintha csak az ablakfülkében üldögélt volna és a palota előtt lustán locsogó vizet nézte volna óraszám. Az anyjával időnként franciául beszélgettek, de a mama is azon volt, hogy a lány minél több olasz szót sajátítson el.

Még az első napokban beavatta az édesanyját a lánnyal való megismerkedésének hiteles történetébe, természetesen itt-ott finomítva a körülményeken és elhallgatva az érzést, ami arra sarkallta, hozza magával őket. Biztosította róla az édesanyját, hogy Marina tisztességes lány és a mamának ennyi elég is volt. Sofia Salviati jó emberismerő volt, tudta az első percben, hogy ez a lány valamilyen módon fontos a fia számára és ezért minden mozdulatában és szavában kutatta a leányzó lényegét. Az eredménnyel elégedetten pártfogásába vette és segített neki a város ritmusának megértésében, a barátaikkal való megismertetésében. Alessandro számára mindig is az édesanyja jelentette a világ közepét, szeretetének meleg sugaraiban felnőni életének legszebb időszaka volt. Tudta, hogy az anyja elfogadta a döntését és a maga eszközeivel segíteni próbálja, bármi is legyen a célja.
Ma azonban érezte, hogy nehéz beszélgetésre számíthat, amikor a huga, Katerina fogadta a csónakkikötőnél és néma ujjmozdulattal maga után hívta a kertbe, ahol senki nem hallhatta a beszélgetésüket. Valamiért biztos volt benne, hogy nem Guidoról lesz szó.

-Alessandro! Meddig csinálod még ezt? – szegezte neki a huga a kérdést, ő pedig értetlenül tárta szét a kezét.
-Mit is csinálok?
-Marinával. – biccentett a huga az épület felé.
-Mit csinálok Marinával? – zavarodott össze végképp a férfi. Még ha tett volna bármit is... de momentán abszolút ártatlannak érezte magát. Nem mintha az éjszakai gondolatai is azok lettek volna, de nappal eddig még mindig sikerült megfékeznie magát.
-Tudod te jól, mire gondolok. – füstölgött a fiatal lány. –Ha Guido így viselkedne velem... az biztos, hogy már régen faképnél hagytam volna.
Alessandro itt vesztette el végképp a fonalat. Egyrészt ott motoszkált benne a kérdés, mit csinált, vagy inkább nem csinált Marinával, de tudata mélyén egy futó gondolatot pazarolt Guidora is. Mit csinált az a szélhámos, amit a huga az ő viselkedéséből hiányol?
-Rina! Hosszú volt a mai nap. Poros, koszos vagyok, a kezem is megégette a forró üveg... mondd meg, mi a bajod velem, ne kelljen rejtvényt fejtenem!
-Marina... Itt hagyod közöttünk napról napra. Alig töltesz vele egy kis időt. Amikor pedig végre hazajössz, akkor meg úgy viselkedsz vele, mintha Donatella segítsége lenne, nem a te jövendőbelid. Ha van esze annak a lánynak, akkor nemet mond, amikor megkéred a kezét. – suttogott a lány , bár ez a suttogás jobb helyeken egy kiabálással is felért volna.

Alessandro hirtelen kiegyenesedett, feledve a szaggató kínt, ami a hátába állt, ahogy elrántotta magát a formából kifröccsenő forró üveg elől. Ki a fene ültette el a gondolatot a huga fejébe, hogy ő valaha feleségül kéri majd Marinát? Ő csak idehozta, mert Lavotte-nál rossz helyen volt. Ennyi.
-Na jól van, kicsi hugom! – csattant fel, aztán felsandított az emeleti nyitott ablakokra. Nem kell, hogy bárki meghallja, miről beszélget a hugával. –Marinát nem azért hoztam ide, hogy feleségül vegyem. Ez az egész sokkal bonyolultabb, és nem is szándékozom az orrodra kötni. Arra kértelek, hogy fogadjátok barátsággal, de nem kell regényt szőni az itt léte köré. – suttogta visszafogott hangerővel.
-Oh, hát akkor ez egészen más! – villant meg a huga szeme harciasan. –Akkor nyilván nincs ellenedre, hogy Pietro Cavalli a héten már másodszor látogatott meg bennünket, és nyilván nem az én két szemem miatt jött, mert Guido is vele tartott. – nézett kissé csúfondárosan a bátyja szemébe. A kényúr! Döntéseket hoz, amelyeket nem hajlandó megmagyarázni, aztán elvárja, hogy még a gondolatát is találják ki. Nem tudta, mi járt a testvére fejében, amikor magával hozta a francia a lányt, de azt pontosan látta, hogy az előbbi hír a velejéig megrázta. Elégedetten összeütögette a tenyerét, mint aki jól végezte dolgát és faképnél hagyta szélütötten álldogáló bátyuskáját. A lecke fel van adva, Alessandro pedig mindig is jó volt a házifeladat megoldásában.

A férfi mélyeket lélegzett, mintha búvárkodott volna és túlságosan mélyre merült volna. Szeme előtt apró karikák táncoltak, és nem tudta, hogy a fáradtságtól, avagy a huga odavágott információjától. Az egy dolog, hogy nem azért hozta ide Marinát, hogy a felesége legyen, de attól még akarta őt; és esze ágában sem volt engedni, hogy valaki más szakítsa le az édes gyümölcsöt, amelyre ő maga várt kitartóan, bár egyre fogyó türelemmel. Bele sem gondolt, hogy ez mennyire önző gondolat, csak a lány mosolyát látta maga előtt, mint a nap folyamán többször is, hiszen a fránya üveg is éppen ezért égette meg. Hetek óta máson sem járt az esze, minthogy kitalálja a módját, hogy Marinával lehessen, anélkül, hogy ez a családjából vagy a városból bárkinek a tudomására jusson. Megtehette volna már korábban is, csak az tartotta vissza, hogy a lány láthatóan biztonságban érezte magát ebben a fura kapcsolatban, amit a családja óvó jelenléte jelentett. Nem akarta, hogy bárki megszólja, hiszen ha eljön az ideje és szétválnak útjaik, akkor azért legalább a tisztessége látszatát meg kell őrizze. A választ azonban egyelőre nem találta a fogós kérdésre, az idő pedig telt, és tisztában volt azzal is, hogy hamis nyugalmat szőnek mindketten egy nyugtalanítóan kínos kérdés köré.

Felnézett. Eredetileg csak azért, hogy a kéken ragyogó égbolttól kérjen tanácsot, de az ablakban meglátta a lányt, ahogy szomorú szemekkel őt nézi, és ettől újult erővel öntötte el az indulat. Méghogy Pietro Cavalli? Olyan isten nincs, hogy az a tapló akár csak a közelébe merészkedhessen! Már maga a gondolat is olyan indulatot gerjesztett benne, mintha a tüzes folyékony üveg az ereiben folydogálna. Végig sem gondolta mit tesz, csak megindult, és a lépcsőfokokat kettesével szedve úgy esett be a nappaliba, mintha az ördögök űznék. Az anyja felnézett a kézimunkából és felvont szemöldökkel ráköszönt, de a fia nem hajolt le a máskor szokásos anyai csókra, hanem elviharzott mellette és megragadta a francia lány karját, hogy aztán ugyanennek a gyorsvonatnak a sebességével kivonszolja a szobából. A többiek meglepetten néztek utánuk. Egyedül talán Katerina szája szögletében bujkált egy apró mosoly. Már éppen ideje volt kiugratni a nyulat a bokorból. Alessandro bármennyire is titkolni próbálta, a védence többet jelentett számára, mint egy elárvult leányka. Szíve mélyén elégtételt érzett, amiért hasonló csapdában látja szenvedni mindig oly határozott és tántoríthatatlan bátyját, mint amilyenben ő maga kínlódott a túlságosan hosszúra nyúlt jegyesség ideje alatt.

9 megjegyzés:

Gabó írta...

Alessandrot csókoltatom...a sarkköri banyával!
A lány kellene neki... ágyasnak, mert feleségnek aztán nem ám, utána meg agyal, hogy vigyázni kell Marina tisztességére. Nem ez volt az az időszak, amikor ha elvesztette a szüzességét valaki, oda lett a tisztesség?
Egyébként teljesen olyan elvárásai vannak a lánnyal szemben, mintha még mindig a lebujban lenne, csak a kényelmi szempontok miatt ráadásul még házhoz is vitte. Na szép! Meg tudja állni, hogy csak fejben legyen ilyen?
Vagy félreértettem valamit?
Nem látok bele eléggé Alessandro fejébe.
Eddig azt hittem a lány csak álcának kell, de most teljesen olyan érzésem van, mintha a férfi visszatért volna "ágyas" felálláshoz. :/
Mert a kínlódása, vágyódása előbb vagy utóbb oda fog vezetni, hogy nekiesik a lánynak. Vagy szent ez a pasi????
Help, kedves írónő! *.*

Golden írta...

Hát, össze van zavarodva a fiú. Még ő se tudja, mit várt ettől az egész helyzettől. Mindenesetre már egy hónapja tisztességesen viselkedik, úgyhogy a szíve mélyén nem akar ágyast csinálni belőle. Marina egyébként elvileg nincs abban a társadalmi helyzetben, ahol a szüzessége olyan nagy érték lenne. Csak hát a jó sorsa összehozta ezzel a pasival, aki tisztességes a nőkkel. Még ha kupiba jár is időnként :P

Gabó írta...

Még ha...! XDDDDDD *mardell

Névtelen írta...

Szia!

Amikor elolvastam az első fejezetet, azt gondoltam, hogy milyen érdekesen kezdődik, és mennyi mindent ki lehetne hozni ebből az indításból. Aztán már a negyedik résznél tartunk, és én őszintén szólva csalódtam egy kicsit. Ne értsd félre, jók a szereplők, tetszik a kor és a helyszín, ahogy leírod nekünk, teljesen bele tudom élni magam.

Csak.

Csak a kuplerájban való indítással belekezdhettél volna egy sokkal mélyebb, élethűbb és jellemfejlődéssel teletűzdelt történetbe. Nekem pl. az jutott eszembe, hogy abban a korban is ha valaki így tudta megkeresni a kenyérre valót, akkor az nem egy mesedélután volt. Mert ezeknek a lányoknak nincsen hercegük fehér lovon, nem menti meg őket senki az utolsó pillanatban. Ha az elején Marina már űzi ezt a szakmát egy ideje, úgy keveredik össze Alessandroval, akit nem bűvöl el első ránézésre, akkor lehetne "honnan-hova" eljutni. Egy nő rendszeres megaláztatása során egy idő után elhiszi, hogy neki csak ez jár, beletörődik a sorsába. És egyszer jön valaki, aki először ugyanolyan mint a többiek, majd lassan közelebb kerülnek egymáshoz, stb.

Most nem látom, hogy mi sül ki ebből a dologból azon kívül, hogy Alessandro szerelmes lesz Marinába, majd elveszi feleségül.

Pl. Alessandro anyja is egy kicsit idealizált azzal, hogy rögtön elfogadta a lányt, úgy viselkedik vele, mintha régóta ismerné és szeretné.

Bizonytalan voltam, vajon leírjam-e ezeket a gondolatokat neked, de végül úgy döntöttem, megteszem. Mert nem bántó szándékkal írom, csak egyszerűen rá szeretnék világítani arra, hogy tudsz te ennél többet/mélyebbet is, ne ragadj le a gyakran felszínes dolgoknál, képes lennél úgy megírni egy történetet, hogy igazi jellemfejlődésen menjenek keresztül a szereplőid.

Nagyon remélem, nem bántottalak meg ezzel, mindezek ellenére itt leszek és olvaslak tovább.
:)
Puszi, Porcica

Golden írta...

Porcica! Nagyon köszönöm! Minden szavadból süt az igazság, nyilván, ha olvasnék, én is ilyesmit várnék tőle, de nem érzem magamban az erőt, hogy ilyen mélységekbe belemenjek. Ez az egész írás nem is indult többnek, mint max. 10 oldalnak, csak aztán a maga rózsaszín módján nyúlni kezdett, és valóban egyre inkább egy tündérmesére kezdett hasonlítani. Ez már ilyen marad, de amit írtál, nem szállt el a szélbe, mert elgondolkodtatott és nem kizárt, hogy egyszer (a nem is olyan távoli jövőben) születik ennek a történetnek egy B-verziója, amiben remélem legalábbis, sikerül megfogalmaznom azokat az általad (is) hiányolt mélységeket. Ez nyilván nem megy egyik napról a másikra. De kihívás, ami felpiszkált és ismerem magam annyira, hogy érezzem, nem tudok ellenállni neki. Szóval, még egyszer köszönöm, nem is hiszed, mennyi segítséget nyújtottak a soraid. Igazából a kommenteknek ez lenne az egyik legnagyobb szerepe, de csak kevesek és nagyon ritkán veszik a bátorságot vagy a fáradtságot, hogy megosszák velem a véleményüket. Persze, benne van a pakliban, hogy majd jól felsülök a próbálkozással, mert ahogy eddig nem sikerült igazán gonosz karaktert sem teremtenem, úgy a tragédiák és a szenvedések leírása is komoly kihívás.
Másrészt sokan pont azért olvassák az ilyen könnyedebb írásokat, mert a mese is segít elterelni a figyelmet a mindennapokról, amikben éppen elég drámát élnek meg. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, ami még "szórakoztató" (istenem, ez mennyire nem jó szó ide, de remélem, értitek, mire gondolok) vagy éppenséggel nyomasztó. Oké, akkor a lecke nekem is fel van adva, majd igyekszem nem megbukni a vizsgán :)

Golden írta...

Porcica, küldesz egy mail-címet? Nem akarnám a többieket itt untatni az ötletelésemmel,de a kommenteddel adtál egy lökést egy olyan történethez, aminek csak címe volt, de tartalma még nem XD Mondom, itt bonyolult lenne magyaráznom, és érdekelne, hogy ha elkészül, mit szólnál hozzá... de az nem lenne nyilvános, ezért kéne a cím.

Névtelen írta...

Szia!
Írtam e-mailt.
Örülök hogy így reagáltad le :) és előre is köszi a bizalmat.
:)
Porcica

zso írta...

Porcica után nem is igazán tudom, hogy kellene e bármit is írnom.

Én igazából tudom, hogy miért nem olyan "kidolgozottak " a karakterek, mint esetleg lehetnének. Nyilván mindenkinek lehetnek saját verziói, amelyek lehetséges, hogy akár izgalmasabbá is tehetné a történetet.
Látom Porcica teljesen felvillanyozott Jucus.:)
Akkor hajrá.
A lustán locsogó víz direkt van./csobogó

csez írta...

Hehehe XDDDD
Én baromira jól szórakoztam, sztem a villamoson is csodálkozhattak, hogy min ;)
De ahogy elolvastam a fenti párbeszédeteket, már nem igazán érzem helyénvalónak ezt a komit.... :P
De sajnos én már csak a szórakozásra vágyók sorát fogom szaporítani ;)
K&P