Lakótársak 29. rész

Robert fintorogva dobta a szemetesbe a pizza maradékát, és zúgó fejjel gyűjtötte össze egy zsákba az elmúlt napokban kiürült üvegeket. Tekintélyes mennyiség volt. Az egészet kivitte a kuka mellé, aztán felkapta a táskáját és bezárta az ajtót. Három napig lényegében egyik delíriumból zuhant a másikba. Itt-ott evett is valamit, de most, a vonatra várakozva érezte először igazán, hogy éhes. A kávézóban bekapott egy kissé száraz szendvicset és egy meglepően jó kávét, aztán kiült a napra és a gyógyító sugarakat élvezve csak abban reménykedett, hogy a gyomra nem veti ki ezt a normális táplálékot az elmúlt napok szesztúrája után.  A telefonját végre előkotorta, de aztán egy lemondó sóhajjal konstatálta, hogy a három nap alatt teljesen lemerült. A vonaton ülve gondolt rá először, hogy mit mondjon Emmának. Az elmúlt három nap nem volt elég, vagy inkább nem volt alkalmas arra, hogy ezen gondolkodjon, mert az alkoholtól fűtve csak különféle fantáziálásokra volt képes, amiknek a legtöbbjében a lány nevetve hagyta őt faképnél azért a sima modorú szépfiúért, aki úgy látszik tehetségesen tudta kidumálni a múltbéli szemétségeit. 

Tisztában volt vele, hogy ilyen állapotban jobb, ha be sem megy a céghez. Látta ő már a parti ház fürdőszobájában is ma reggel, hogy borzalmasan néz ki. A szeme olyan véres, mintha soha nem múló kötőhártya-gyulladása lenne, és az elmúlt napok akaratlan böjtje is meglátszott rajta. Az arca beesett és ma reggel úgy remegett a keze, hogy a borotválkozással inkább meg sem próbálkozott, mielőtt még elvágja a saját torkát.  Haja a zuhanytól még nyirkosan és a parti széltől kócosan vette körbe az ábrázatát, amelynek alapján bárki azt képzelhette volna, hogy gyászol. …Talán így is volt, mert messze nem volt benne biztos, hogy Emma hasonlóan rossz állapotban otthon üldögél és őrá vár. Talán már el is költözött Jameshez, hogy elfelejtse azokat a csodás hónapokat, amiket együtt töltöttek.

Hazaérve a gondolataitól keserűen kotorászott a kulcscsomója után, aztán egy mély sóhajjal benyitott a lakásba. Csend volt és valahogy olyan üresség áradt a falakból, hogy abban a pillanatban biztos volt benne, a lány tényleg elköltözött.

*

Emma a beszálláshoz hívó felszólítást alig hallotta meg, annyira a gondolataiba merült. Fogta a táskáját, és ahogy a jegyekért belenyúlt, keze beleakadt a kulcsára akasztott kis boszorkányba, amit még Szentiván  éjjelén kapott Robtól. A kulcs! Ezt elfelejtette bedobni a postaládába. Mindegy, majd postán visszaküldi, mert arra már nem maradt ideje, hogy itt,  a reptéren adja fel. A telefonja is megcsörrent, ahogy a jegyeket átadta ellenőrzésre, ezért egy pillantás után kikapcsolta. Connor. Most vele sem akart beszélni. Fogalma sem volt róla, vajon a barátok beszéltek-e már egymással, vagy csak ő várta a fiút reménykedve napokig. Aztán amikor megértette, hogy Robert tényleg nem akar vele beszélni, tegnap délután gondolt egyet, megírta a felmondását, és miután elküldte, megrendelte a repülőjegyét is. Összepakolt és a kanapén kucorogva várta a reggelt, hogy  taxit hívhasson és itt hagyja ezt a várost, és a férfit, akinek egyetlen békülő gesztusára várt, hiába. Egyelőre hazamegy, aztán majd kiderül, hogy a távolság végleg elválasztja-e őket vagy Robert megteszi-e a békülés felé vezető utat.

*

Connor idegesen vette tudomásul, hogy a huga ismételten kinyomta a hívását. Amikor ez a két szerencsétlen összeveszett, megfogadta, hogy békén hagyja őket, de azért másnap finoman érdeklődni próbált, hogy Rob jelentkezett-e, de a huga kisírt szeme beszédes válasz volt. Azt a töketlent sem tudta azóta sem elérni, vagy elhagyta a telefonját, vagy csak egyszerűen nem akart beszélni senkivel, de napok óta csak a géphang  reagált a hívásaira. Pedig mennyire reménykedett benne, hogy a Függetlenség napjára észhez térnek mind a ketten és újra lecsábíthatja őket a parti házba, megünnepelni, hogy ő és Rachel végül csak visszataláltak egymáshoz.

Egy este ugyanis a BB57-ben vadászgatva megvilágosodásként érte a felismerés, hogy igazából nem is akar senkivel összejönni. Aki neki hiányzik, az Rachel, és ezt most, azonnal meg is akarta mondani neki. Alig tíz perccel azután, hogy belépett a klubba, máris újra egy taxiban ült és a lányhoz  ment. Mielőtt még a bizonytalanság újra erőt vett volna rajta, becsöngetett. Rachel szemüvegben, köntösben és egy vicces rózsaszín bolyhos papucsban nyitott ajtót, kezében egy olyan vastag könyvvel, ami neki elég lett volna egész hátralevő életére, hogy kiolvassa. Nézte szótlanul a lányt, aztán érte nyúlt, magához húzta és csak annyit suttogott bele a hajába: Nagyon hiányzol! A következő pillanatban Rachel behúzta az ajtón és úgy csókolta meg, mint aki erre a csókra várt egész életében.

-Szeretlek! – suttogta neki a lány. -... és ha ez neked túl sok, akkor menj a fenébe, de ha akarsz tőlem valamit, akkor akarj mindent! - És Connor mindent akart. Úgyhogy másnap Rachel felmondta az albérletét, és a felmondási időt ki sem várva azonnal áthurcolkodtak a fiúhoz. Az eltelt napokban pedig Connor életében először úgy érezte, hogy végre megkapta, amire mindig is vágyakozott. Szeretik, és viszont szerethet. Az élet szép, és a francnak se hiányzik a dráma. Esténként Rachel Connor hátának dőlve olvasgatott, aki a vizsgáira készült, és szilárdan eltökélte, hogy teljesíti is őket, mert egyetlen utóvizsgával sem akart elvenni a lánnyal tölthető időből. Egyetlen dolog nyugtalanította csak, hogy a huga és a legjobb barátja éppen a szakadék szélére sodorják a kapcsolatukat, amit oly nagyon irigyelt tőlük. Kicsit megrázó volt a gondolat, hogy ez idővel akár velük is előfordulhat.

*

Emma hunyorogva állt a los angelesi reptéren a szikrázó napsütésben, és türelmesen várta, hogy a következő taxiba végre ő pakolhassa be a csomagjait. Egyszercsak szédülni kezdett és hiába kapott kapaszkodó után, már csak azt érezte, hogy egy férfi aggódva paskolja az arcát.  -Hallo, kislány! Mondja, ennél jobb ötlete nem volt, hogy megszerezze a taxit? – mosolygott rá a középkorú férfi.

Emma még mindig szédülve próbált felülni, de a fickó a biztonság kedvéért még mindig tartotta.

-Nagyon fehér még kedvesem, maradjon csak nyugodtan, mert a következő esésnél esetleg nem lesz, aki elkapja, és csúnyán beverheti a fejét. Evett, ivott ma már? Vagy a meleget nem bírja?

-Köszönöm, hogy segített, de azt hiszem, most már rendben lesz minden. – suttogta a lány, aztán nagyot sóhajtva megpróbált feltápászkodni. –Biztosan csak a meleg... elszoktam tőle.

-Na jó, nézze, nem akarom lenyúlni maga elől a taxit, de menjünk együtt. – biccentett a rájuk várakozó autó felé. A sofőr meglepő türelemmel tartott ki mellettük, egyre-másra elhajtva a látszólag üres kocsira lecsapó utasokat.  -Akkor maga is biztonságban van, ha rosszul lenne... meg én is hamarabb jutok be a városba. Korrekt ajánlat, nem? – mosolygott a férfi Emmára közben. –dr.Dawson vagyok, Harold Dawson. 

-Rendben van, dr. Dawson, és a segítségéért legyen a vendégem. – mosolygott vissza Emma, aki kezdett lassan visszatalálni a régi formájához.

-Ó, arról szó sem lehet – tiltakozott a férfi, aztán egy kacsintással hozzáfűzte: -hacsak... nézze, sosem jó jel egy ájulás, ...én innen rögtön a kórházba megyek, vár egy betegem, jöjjön velem és megvizsgálom... ezzel meg én viszonoznám a fuvart, és legalább nyugodtak leszünk mind a ketten.

Emma elbizonytalanodott. Orvoshoz? Végül is, miért ne, tulajdonképpen már New Yorkban is gondolt rá, hogy elmenjen, mert az indiai étterem óta időnként elővette az émelygés meg időnként a szédülés is. Egy ideig gyomorrontásnak gondolta a dolgot, de aztán a napokban egy halvány gyanu is érlelődni kezdett benne. Ami, ha megerősítést nyerne,  a dolgok jelenlegi állása mellett alaposan megkavarná az életét. 

-Köszönöm, azt hiszem, elfogadom az ajánlatát, mert van valami, ami engem is nyugtalanít. – motyogta maga elé, és mindenre elszántan beült az orvos mellé a taxiba, amíg a sofőr a holmijukat pakolta be a csomagtartóba.

Útközben beszélgettek, és Emma elmondta, hogy a szüleihez jött haza látogatóba. Aztán a kórház előtt megállva újra a bizonytalanság kerítette a hatalmába. És ha tényleg arról van szó, amire gondol? Elmondja-e a szüleinek? Elmondja Robertnek? Egyáltalán akarja ő ezt az egészet? Az orvos már kiszállt, ő fizetett és mire kibújt a kocsiból, a csomagjai is ott sorakoztak a járdán. Az orvos odaintett egy beteghordót és megkérte, hogy helyezze biztonságba a csomagokat, aztán belekarolt a lányba és a bejárat felé indult vele.