Lakótársak 36. rész

A szeptember a nyár tökéletes folytatása volt. Azok számára, akiknek még volt szabadságuk. Robert szenvedett. Munka rengeteg volt az első pillanattól kezdve, és sokszor még a szombat délelőttöt is bent kellett töltse. Néha nem is bánta, mert Emma közelségében egyre gyakrabban támadt fel benne a vágy, hogy ezt a már-már baráti együttélést egy huszáros támadással átfordítsa valami mélyebb és lelazítóbb közelségre. Valami olyanra, amiben egyszer régen, már szinte nem is emlékezett, mikor, olyan régen, része, részük volt, és aminek a hiányát egyre nehezebben viselte. Röviden a túracipője tele volt már a kanapén alvással. 

A beszélgetésüket követő vasárnap reggel Robert nem telefonált. Nem. Helyette a közeli pékségben bevásárolva beállított Connorhoz és mindannyiukat meghívta reggelire. Mire végeztek, nagyjából kiötlötte, hogyan kérdezzen rá Emmánál a döntésére, de mielőtt megszólalhatott volna, az nemes egyszerűséggel megjelent a csomagjaival, így aztán Connor és Rachel csodálkozó tekintetétől kísérve felcihelődtek és hazamentek. Ő nem kérdezett, Emma nem magyarázott. A lényeg az volt, hogy újra egy ajtó mögött érte őket az este. Robert lovagiasan vállalta a kanapét, Emma pedig magától értetődő természetességgel mászott be a hatalmas franciaágy közepére, és hetek óta először végre igazán mély álomba merült.

A kanapén már messze nem volt olyan vidám az élet. Robert jobb híján a párnákat ölelgette magához és vágyakozva nézte a fürdőszobából a hálóba vonuló mezítlábas szőkeséget, aki volt olyan kacér, hogy ezen alkalmakkor hol kicsit feljebb húzta, hol kicsit lejjebb engedte a testét amúgy is alig takaró törülközőt, miközben feltűzött tincsei a nyakán gyöngyöző vízcseppek körül repkedtek. Kevesebbtől is őrültek meg már férfiak – gondolta Robert kissé rosszkedvűen a nyilvánvaló froclizástól.

Szerdán  a kórház előtt találkoztak, aztán a nőgyógyászaton Robert az orvos szobájába lépve belecsípett Emma fenekébe, aki ettől egy zerge kecsességével ugrott át a küszöbön. A helyes harmincas doki ugyanis dr. Eve Morrison volt, egy valóban csinos barna ...orvosnő. Napok óta összeszűkült gyomorral igyekezett nem gondolni arra a felzaklató gondolatra, hogy egy idegen férfi, ráadásul egy jóképű, fiatal férfi fog úgy nyúlni Emához, ahogy neki egy ideje nem volt joga és lehetősége. Erre kiderült, hogy Emma szándékosan szívatta. 

A vizsgálat eredményeképpen kiderült, hogy a kicsi már éppen négy hónapos, és ha nem csapta be az ultrahangos készüléket, akkor kislány. Szinte szédültek, amikor a vizsgálóból előkeveredtek. Annyira megfoghatatlan volt a tudat, hogy az érzés még utól sem tudta érni. Még otthon, a vacsora mellett ülve is csak néztek el egymás mellett. Mind a ketten tisztában voltak vele, hogy a dolog innentől hivatalos, hiszen pontos határidőt kaptak, amikortól szülők lesznek, akár felkészültek erre, akár nem. A dolog pikantériájaként, ha minden úgy megy majd, mint a karikacsapás, akkor a kicsinek ráadásul éppen  Valentin napon kellene a világra jönnie.

Eljött hát a pillanat, amikor színt kell majd vallani a családok előtt is. Emma szüleihez viszont Robert hektikus munkabeosztása miatt képtelenek voltak egy hosszú hétvégére elutazni. Ugyanakkor ezt a hírt nem akarták telefonon vagy emailben közölni. Hogy a család képviselve legyen, Connort ünnepélyes keretek között hivatalosan is nagybácsinak minősítették, aztán a lelkére kötötték, hogy el ne szólja magát, ha a hazaiakkal beszél.

Rob szülei… nos igen, ez egy különleges alkalom volt. Robert amúgy is naponta beugrott az apjához a kórházba, s amíg altatásban volt, gyakran mesélt neki a babáról, a terveiről, az álmairól, a zűrös, zaklatott hétköznapokról. Aztán egy napon Anthony Palmer felébredt és onnantól csak kicsit kényszeredett beszélgetéseket váltottak. Aztán egy este Emma és Robert együtt léptek be a férfi szobájába, aki így fogadta őket: -Gratulálok gyerekek!

-Mihez is? – nézett rá zavartan a fia.

-Az unokámhoz – kacsintott Emmára a férfi.

-De hát… honnan… ? – dadogott a fiú.

-Nem tudom, de volt egy olyan érzésem, hogy mintha te meséltél volna róla. Nem mostanában persze, hanem amikor még … szóval, amikor azt gondoltad, hogy úgysem hallom. Mindenesetre köszönöm, mert azt hiszem, ez a hír volt az, ami sok mindent helyretett bennem. Ezek után már muszáj volt magamhoz térnem. 

Ettől a naptól fogva a férfi állapota napról napra javult, míg egy csütörtöki napon végre hazatérhetett. Nem lepődött meg különösebben, amikor egy látszólag kirabolt lakás fogadta. Elisabeth elköltözött. Amíg a kórházban volt, a nő egyszer látogatta meg, felhánytorgatta neki a családja ellenszenvét és bizalmatlanságát. Anthony úgy hallgatta, mintha csak egy távoli ismerős beszélne a problémáiról. Szíve mélyén nem lepődött meg azon sem, hogy a gyerek nem az övé. Még talán vállalta is volna, ha a nő társként áll ki mellette a bajban, de az utóbbi időben érezhetően elhidegültek egymástól. Ez tiszta metszés – gondolta egy régi, sebészektől hallott szakkifejezéssel, ahogy szétnézett az üres lakásban.

Edith azonban már másnap megjelent, és egy csendes beszélgetést követően összepakolta a férfi fontosabb dolgait és hívott egy taxit, aztán tíz év után először hazavitte a férjét. Anthony talán életében először volt olyan figyelmes és egyúttal tapintatos, hogy a feleségével folytatott beszélgetésekből levonja a következtetést, Edith még mit sem sejt az unoka érkezéséről, így aztán ő is megtartotta a titkot.

*

A szokatlanul meleg vénasszonyok nyarán nem hagyták kihasználatlanul a parti ház adta előnyöket. Október elején egy ritka szép, napos szombat reggelen összegyűlt a család és természetesen ott volt a helye Connoréknak is. A fiatalok érkeztek később, és a csengetésre Edith szaladt ajtót nyitni. Elsőnek Connor örökké vigyorgós feje jelent meg az ajtóban, aztán Rachel pirulós bemutatkozása következett, majd Robert hajolt le a mamájához egy puszira és ölelésre. Aztán a háta mögül előhúzta Emmát, akit az anyja megölelt, megszorongatott, aztán zavartan elengedett és kicsit távolabb tolt. ...Anthony itt töltötte ki neki az első konyakot.

-Robert! – suttogta elhaló hangon Edith, aztán a kajlán, zavartan vihorászó fiára nézett, aki Emma kezéért nyúlt.

-Anya! – mosolyodott el, hogy belekezdjen a mesélésbe, aztán a hang a torkán akadt, ahogy az anyja pofon vágta.

-Hééé, ezt miért kaptam? – simogatta elképedten Robert az arcán égő kéznyomot.

-Szerinted? – sziszegett neki Edith, miközben oda sem nézve felhajtotta a kezébe nyomott pohár tartalmát. Hogy aztán hosszú percekig levegő után kapkodjon. Robert gyengéden paskolgatta az édesanyja hátát, miközben a többiek Anthonyhoz társultak a nappaliban, ahol aztán visszafojtott lélegzettel hallgatták a kintről beszűrődő hangokat.

-Fiam! Erre tanítottalak én téged? Bajba keverni egy lányt? Ezért veszett össze veled? Vagy te nem akartad vállalni a felelősséget?... Ahogy elnézem, ez már nem is a kezdeti időszak. De hiszen még ő is gyerek... Jaj, Robert! Egy életre tönkretetted magad ezzel a hibával.

-Na, most hagyd itt abba! – hörrent fel a fiú. -Ez nem egy hiba! Oké, nem egészen jó az időzítést, meg igazából nem is terveztük, de akkor sem hiba. És különben, te is tehetsz róla!

-Miről? – hűlt el teljesen az asszony.

-Erről az egészről, mert ha nem szervezitek ide nekem azt a szülinapi bulit, akkor minden máshogy alakult volna.

-Nem drága fiam, ha téged nem a farkad irányít, akkor minden másképp lehetett volna.

-Anya! Olyan nagy baj, hogy nagymama leszel?

-Micsoda? Dehogyis! Csak... ez annyira váratlan, és annyira korai még... a múltkor még külön voltatok, most meg ez a hír ... kb. mint derült égből a villámcsapás. Emma szülei mit szóltak hozzá?

-Hát, ... ők még nem tudják. – húzta el a száját a fiú.

-Jézusom, Rob! Mikor akarjátok elmondani? A keresztelőjén? És mikor lesz az esküvő?

-Nézd anya, ilyesmikről még nem beszéltünk. Igazából ezen a hétvégén kellett volna hozzájuk utazni, de Max éppen külföldön van, és nem akartuk Emma mamáját egyedül letámadni a hírrel. Talán nem árt, ha van mellette valaki.

-Apád egyáltalán honnan tud róla? – jutott eszébe Edithnek egy kellemetlen gondolat.

-Ő csak véletlenül. Amikor nem volt magánál beszéltem hozzá, és valahol ezt is szóba hoztam, aztán meglepő módon ez eljutott hozzá.

-És nem árulta el, na majd vele is lesz egy beszédem...

-Ne már, én nem akartam, hogy mástól tudd meg! De most komolyan... ilyen nagy baj?

-Édes Istenem, dehogy! – simogatta meg Edith a fia arcát. –Ha te örülsz neki, én még annál is jobban, csak tegyétek rendbe a dolgaitokat, mert egy gyereknek kerek családban kell felnőnie.

-Hát, mondjuk, a mienk sem volt egészen az. – morgott Robert csendesen az orra alatt.

-De most megint az, és csak ez számít. – húzta magához a nő ezt a nagy gyereket, aki ezzel a húzásával most már hivatalosan is készült belevágni a felnőtt létbe. –Emma! – kiabált ki a fia hóna alól, és kitárta a karját a pirulva, szája szélét rágva közelítő lány felé, aki eleinte azt hitte, a leendő nagymama őt fogja hibáztatni a történtekért. Most kicsit megnyugodva bújt bele az anyai ölelésbe ő is. –Gyere ide! Gratulálok nektek, de most aztán csinálj tisztességes férfit a fiamból, ha már nekem nem sikerült azzá nevelnem, oké!? 

Aztán csak álltak összeölelkezve, kicsit szipogva, aztán nagyon vigyorogva, amíg odabentről meg nem hallották Caro vidám hangját. -Emma! Azonnal gyere és meséld el, a bátyám milyen pasi!? Én imádom, de most egy új szemszögből is meg kell vizsgálnom a kérdést. Pusztán, hogy tudjam, mire kell odafigyelnie egy lánynak, ha úgy érzi, megtalálta az igazit.

Mire Anthony kicsit rekedtes hangja szólalt meg: -Carolyn, neked még ma kinézünk egy apácazárdát.

Connor kicsit feszengve leste az óráját. A szülei nemsokára itt lesznek, és a nagy akciójáról Anthonyn kívül még senki nem tud. Amikor Roberték finoman érdeklődtek, hogy mikor látogathatnának haza, hallotta, hogy az apja külföldön van, de tudta azt is, hogy ma utazott volna éppen haza. Ezek után felhívta mindkettőjüket és Vivient is, az apját is New Yorkba hívta. Meglepetés! – idétlenkedett bele a telefonba. Robert, a munkája miatt mostanában nem nagyon tud utazni, de ez a hétvége remek lenne együtt, és így mégis össze lehetne hozni a találkozót. Szerencsére mind a ketten belementek a terveibe. Rachelt figyelte, aki a még mindig fejét csóváló Edith után indult a konyhába és tudta, a bűnsegéd most világosítja majd fel a növekvő létszámról. ...Hangos csörömpölés adta hírül, hogy a bejelentés megtörtént. A következő pillanatban Edith pulykavörös feje jelent meg a konyhaajtóban. -Bocsánat, csak levertem valamit. Connor, megtennéd, hogy kijössz segíteni nekem?

Robert már pattant volna, amikor a barátja visszahúzta. -Én vagyok, Connor, ha jól emlékszem.

Robert a vállát rántva mutatott a konyha felé. –Tied a pálya. Akkor mi addig lemegyünk a partra – nyúlt Emma kezéért, de erre több irányból is élénk tiltakozás harsant fel: NEM!

-Mi ez a szavalókórus? – forgatta a szemét a fiú. –Nem világgá megyünk, csak le a partra. A baj már megesett, úgyhogy az ismétlődéstől sem kell tartanotok. – grimaszolt egyet, mire Emma pirulva bokán rúgta.

-Fiam, nem mentek sehová. Vacsoravendégeket várunk, és úgy illik, amikor megérkeznek, mindenki itt legyen! – emelte fel a hangját az anyja.

Robert nagyot fújtatva sóhajtott. Vacsoravendégeket. Pazar!  -De ha megjöttek és köszöntem, mint egy jó gyerek, akkor elmehetek végre sétálni a partra a kedvesemmel? – játszotta túl a kérdést.

-Akkor elmehetsz. – egyezett bele az anyja, majd a fia számára hallhatatlanul hozzátette: -ha még lesz mivel. Aztán egy sóhajtás után újra eltűnt a konyhában. 

-Na gyere, akkor legalább a csomagjainkat vigyük fel, mielőtt a  kedves vendégek át találnak esni rajtuk. – gúnyolódott tovább Robert, és Emmával máris elindultak az emeletre. –Egyáltalán, ki a fene jön? Azt hittem, jó kis családi hétvége lesz. – kiabált felfelé menet, de persze választ nem kapott. Még épp csak ledobták a táskákat és elhúzták a függönyöket odafent, amikor odalentről a csengő hangja hallatszott.

-Hm, ez gyors volt, akkor még akár jól is folytatódhat ez az este. Megyünk? – nézett Emmára, aki még a nagy ágyat nézte és a nyilvánvaló tényt, hogy itt Robert számára nincs kanapé.

-Menj csak előre, nekem még dolgom van odabent – biccentett a fürdőszoba felé, mire a fiú beleegyezően bólintva  kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Odalent már hangos üdvözlésektől zengett a lakás, és Robert fülében vészjóslóan csengett apja érces hangja: -Vivien, Max! Micsoda meglepetés! A lehető legjobbkor! Hogy fognak örülni a gyerekek!

Robert megmerevedett odafönt az ajtó előtt, így aztán amikor Emma pár pillanattal később kilépett a szobából, lendületből nekiment. -Mi van, mit szobrozol itt? – nézett rá csodálkozva, de közben már ő is meghallotta Edith árnyalatnyi zavarral színezett, de örömteli hangját: -Vivien, remekül nézel ki!

-Ó, basszus… Anyáék? Hogy kerülnek ők ide? – kerekedett el Emma szeme és Robertet nézte, aki tanácstalanul vonogatta a vállát.

-Vagy véletlenül, vagy a bátyád tett róla, hogy ne fussunk ki az időből a bejelentéssel. Belőle kinézem, mert imádja a szart keverni. De legalább szólt volna, hogy fel tudjunk készülni! Na mindegy, most már ez van! Gyere, essünk túl a dolgon, anyádéknak is jobb, ha túl lesznek a sokkon. Apám szerintem már kiosztotta a konyakokat.

Kézen fogta Emmát és lassan, mindenre elkészülte lesétáltak a lépcsőn.

Odalent Connor hangja harsant: -Na, már jönnek is! Mondom, hogy minden rendben.

Robert némi szégyenlős mosolyt varázsolt a szája sarkába, Emma a száját harapdálta, amikor beléptek a nappaliba. A vendégek mosolyogva fordultak feléjük, aztán arcukon megjelent a  vérmérsékletüknek megfelelő vonás. Vivien szája néma sikolyra nyílt, Max pedig talán még sosem látszott ilyen borúsnak.

-Sziasztok! – kezdett bele Robert, és arcán zsibongani kezdett anyja korábbi pofonjának a helye. Nagyon remélte, hogy Emma szülei nem a veréssel kezdik. Mintegy védelemként közelebb húzta magához a lányt, aki talán ugyanilyen indokból egy édes, természetes mozdulattal végigsimított a pocakján.

-Robert! – dörrent  Max, és a fiú ettől a hangtól megtorpant.

-Emma! – jött ki végre valami elvékonyodott, sírásra hasonlító hang Vivien torkán, aztán kitárta a karját és Robert elengedte a lányt, hogy az anyja ölelésébe simulhasson.

-Robert! – ismételte meg Max a torokhangú köszöntést, felszólítást.

A fiú nagy levegőt vett, aztán odalépett és kinyújtotta a kezét: -Max, örülünk, hogy itt vagytok!

-Gondolom. – morgott a férfi az orra alatt, de azért elfogadta a kinyújtott tenyért. Más kérdés, hogy erős szorításától Robert úgy érezte, hogy  lassan minden csepp vér kiszorul a kezéből.

Mostanra Vivien hüppögve simogatta Emma fejét, aztán kicsit eltolta magától. -Istenem, kislányom, egy baba? Amikor még mind a ketten gyerekek vagytok?

Emmában azonnal feltámadt a harci kedv. –Nem vagyok gyerek! Rob meg már a koránál fogva sem az.

-Dehogynem. – hallatszott valahonnan távolabbról szinte kánonban, és a fiú meg mert volna esküdni, hogy vicces kedvű barátja és a huga szórakoznak rajta.

Emma szemrehányó tekintettel nézett Connorra: -Kösz, hogy figyelmeztettél tesó! Ezt nem egészen így akartuk elmondani.

-Oké,hugi, ha arra várunk, hogy nektek megfelelő legyen az időpont és a csillagok állása, akkor tényleg csak a kicsi keresztelőjén tudták volna meg, vagy még akkor se.

-Akkor gondolom, már terveitek vannak a következő lépésekről is, igaz? Ha már megborítottatok minden hétköznapi sorrendet. – nézett kutatóan Max Robertre, aki kicsit zavartan nézett vissza.

-Következő lépések? Ja,  hogy házasság, meg ilyenek? Hát, ez Emma döntése, nekem bármikor oké. – vont vállat. 

Emma szikrázó szemekkel nézett rá. Ettől a kijelentéstől úgy tűnt, mintha neki nem lenne fontos a dolgok normális menete.  -Igazából még azt sem döntöttük el, hogy együtt maradunk-e, szóval, nem, még nem beszéltünk házasságról. – jelentette ki harciasan, aztán vidáman nézett körbe a sokkolt társaságon, akik közé pillanatnyilag Robertet is sorolhatta.

-Tessék? – sóhajtottak fel kétségbeesetten a leendő nagyszülők egy emberként.

-Csak viccel! – vigyorgott egy kínos grimasszal Robert és a hóna alá húzta Emmát, aki ha akart volna, se tudott volna szabadulni a szoros fogásból. Egy csókot nyomott a puha arcra, miközben a többiek számára hallhatatlanul a fülébe súgott: -Megvesztél?

A vacsora a kezdéshez képest szinte oldott hangulatban zajlott. Vivien ugyan próbálkozott volna a lánya állapotáról néhány információ-morzsához jutni, de Emma nem volt túlságosan együttműködő. Amikor a társaság újra visszaköltözött a nappaliba, az inkvizíció kezdetét vette. Robert utálta ezt az egészet. Teljesen félresiklott minden, és fogalma sem volt róla, hogy kezdje elölről, tiszta lappal. Valószínűleg azért, mert erre esélye sem volt. De legalább Emma a partnere lenne, ám most úgy tűnt, őt valami dacos ellenszegülés kerítette hatalmába, és talán az a jobbik megoldás, ha ki sem nyitja a száját, mert minden egyes kiejtett szóval csak újabb kalamajkát okoz. Megköszörülte a torkát és felállt, hogy jelezze, valami nagy bejelentésre készül. A többiek várakozásteljesen elhallgattak:

-Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy tisztába tegyem a dolgokat, aztán szeretném, ha végre másról is esne szó ezen a hétvégén. Annyi történt, hogy egy pillanatnyi figyelmetlenségnek hála most egy 4,5 hónapos kislány szülei vagyunk. Az elmúlt hónapokban sok minden történt velünk, amivel nem akartunk titeket felzaklatni, éppen elég volt kettőnknek megbirkózni a dologgal. Tény, hogy voltak pillanatok, amikor fennállt az esélye, hogy szakítás lesz a dologból, bár akkor még fogalmunk sem volt a babáról. Nem mintha miatta gondolkodtunk volna el a békülésen. Nem. Ezt a kapcsolatot mindketten őszintén helyre akarjuk hozni, és a baba ebben – bármilyen furcsán is hangozzék – mellékes körülmény. Én szeretem Emmát, és ő is azt mondja, nem akarja, hogy szétváljanak az útjaink, úgyhogy jó esélyünk van rá, hogy egyszer ténylegesen rendben legyen köztünk minden. De még dolgozunk rajta, így aztán tényleg nem foglalkoztunk esküvővel meg harangzúgással. Jó érzés, hogy már nem titok többé, de nagyon kérünk titeket, ne sürgessetek, mert az nem tenné egyszerűbbé a dolgokat. Rendben lesz minden, mert mind a ketten azt akarjuk. – nézett körül a kissé döbbent arcokon.

Vivien Emmára nézett, aztán vissza a fiúra: -De hát mi történt? Miért akartatok szétmenni? Szóval, te akkor tulajdonképpen ezért jöttél haza és viselkedtél úgy, mint egy holdkóros?

A kérdezettek némán hallgattak. Messzire vezető kérdések voltak ezek, nem akarták megkockáztatni, hogy az egyik mondatból eljussanak egy másik olyanhoz, amit mindketten csak elfelejteni szerettek volna. Connorral azonban nem számoltak. Ma nagy napja volt, sorban biztosította ki az éles gránátokat.

-James-en kaptak össze, mert összefutott Emmával, aztán némi csókolózás is történt, amit ez a féltékeny hősszerelmes látott, és innentől a dolgok kezdtek összezavarodni.

-James! – nyelt nagyot Vivien. Még élénken emlékezett rá, hogy sokáig nem tudta megérteni, miért szakított Emma a jóképű, udvarias, jólszituált fiúval, mígnem Connor felvilágosította. Akkor olyan gyűlölet lobbant fel benne a ficsúr iránt, hogy könnyedén meg tudta volna tépni a másfél fejjel magasabb, kisportolt férfit. És Emma ezek után képes volt...?  Megütközve nézett a lányára, aki egészen egy évvel ezelőttig a kamaszos lázadásoktól mentes ritka kivételnek számított, de aki az utóbbi néhány hónapban mintha hibát hibára halmozna. Már kezdett megnyugodni, amikor híre ment, hogy összebútorozott Roberttel, bár ezt is korainak tartotta, de azóta már nagyon örült volna, ha csupán ennyiről lenne szó. 

-Köszönjük Connor a részletes beszámolót, ígérem meghálálom! – nézett savanyúan Robert a barátjára, aztán Emma kezéért nyúlt. -Ne haragudjatok, tudom, hogy ez most sok volt így hirtelen, úgyhogy mi elmennénk egy kicsit sétálni. Nektek is könnyebb lesz feldolgozni a hallottakat, ha nem vagyunk itt. Meg hát végre nekünk is beszélni kéne dolgokról, hogy válaszolni tudjunk a kérdéseitekre. Nem maradunk sokáig.

Aztán a döbbent társaságot ott hagyva kiléptek az ajtón. Még utolérte őket Connor vidám hangja:

-A dűnéket kerüljétek, ilyenkor sokan járnak arra! – Hátra sem fordulva mindketten felemelték az öklüket és vigyázzban álló középső ujjukkal díjazták a beszólást.

-Miért baj az, ha sokan járnak arra? – hallották még Vivien értetlen hangját, aztán a felcsattanó nevetésre ők is elmosolyodtak. 

A dűnék! Persze, csak azért is arra mentek. Leültek a homokdomb oldalába és a végeérhetetlen víztömeget nézték. A hullámok lassan, lustán kúsztak ki a homokra és sirályok tucatjai kotorásztak a frissen partravetett apró rákok és moszatok között. A kép békés volt, amire az előbbi feszültséggel terhes órák után nagy szükségük volt.

-Hát, most már mindenki tudja. – sóhajtott nagyot a fiú. –Egész simán ment, nem gondolod? Igazából nem is tudom miért gondoltam, hogy Max kiüt, ha meglátja, mi a helyzet.

-Nem hagytam volna, hogy bántson. – suttogta Emma.

-Hm, kösz! – nevetett rá a fiú. Annyira szerette volna már magához húzni ezt a bestiát, annyira. De az egész testtartása annyira elzárkózó volt, hogy inkább mégsem kísérletezett.  –És most? Hogyan tovább? Szerinted még mennyi időre van szükségünk ahhoz, hogy a kanapéról legalább az ágy túloldalára kerülhessek? – tette fel a kérdést a lányra sem nézve, mintha a válasz nem is igazán érdekelné, pedig minden idegszála vigyázzban állt a válaszra várva. 

-Nem tudom, ez nem olyan, hogy az ember azt mondja, holnap estétől... majd kialakul, gondolom. – vonta meg a vállát Emma. Amióta ott a kórházban hallotta Robertet beszélni az altatásban lévő apjához, azóta jelentett minden este és éjszaka fizikai fájdalmat, amiért nem bújhat hozzá. A fiú talán nem is tudja, de reggelenként, amikor elment dolgozni, ő az alvós pólójával bújt egy kicsit, hogy a közelségét érezze. Szíve mélyén azt várta, hogy Robert döntsön helyette, húzza magához, aztán vessenek már véget ennek a hónapok óta tartó rémálomnak. De a fiúnak mintha megfelelt volna ez a testvéri együttélés. Hát, neki nem! A teste önálló életre kelt, valahányszor megérezte az illatát a közelében és megőrült tőle, hogy ez a vágyakozás sosem talált kielégítésre. 

A teste éppen ebben a pillanatban is önálló életre kelt. Még sosem érzett ilyet, de azonnal biztos volt benne, hogy mi az. Apró sikkantással a pocakjára kapta a kezét, mire Robert ijedten kapta oda a fejét. -Mi a baj?

Emma kissé elnyílt szájjal, mosolygósan rázta meg a fejét, aztán a fiú kezéért nyúlt: -Nincs baj, csak ... nézd, érzed...? - ... és a fiú kezét a hasára simította. Halkan vártak, és amikor Rob már éppen rá akart kérdezni, hogy tulajdonképpen mi a frászt kéne éreznie, akkor rájött, hogy ez az! Szelíd, alig érezhető kis rebbenés, ha Emma keze nem feszül meg az övén, talán rá sem jön, hogy a lányuk jelenlétét érzi. Mellbevágó érzés volt. Eddig az egész terhesség, az ultrahangos felvétel ellenére valami ködös, megfoghatatlan dolgot jelentett, valami olyat, ami nem is velük történik meg, de ez itt most maga a csodás életteli valóság volt. És éppen itt, ahol fogant, ez már önmagában is kisebbfajta csoda volt. Az arcára kúszó vigyor olyan szeretettel-teli volt, hogy Emma szeme sarkából a meghatottságtól egy könnycsepp a kezükre hullott. Aztán a dolgok innen – úgy tűnt –  végre visszataláltak a helyes útra. Emma arcát a két keze közé fogta és lágyan, édesen megcsókolta, aztán Emma csókolta őt vissza, végül a dűnére hanyatlottak mindketten és képtelenek voltak elválni egymástól. 

Egy idő után kifulladva, az oldalukon fekve nézték egymást. Nem szóltak egy szót sem, csak ujjuk hegyével a másik arcát cirógatták. Aztán Robert elhúzta a száját.

-Nem tudom tovább távol tartani magam tőled Emma! Ha nem vagy még felkészülve rá... nem tudom, ...nekem ez már fáj. Esténként nézem, ahogy eltűnsz a hálószoba ajtaja mögött, aztán forgolódok fél éjszaka, a párnát ölelgetem, miközben az illatodat érzem az orromban. Néha azt kívánom, bár lenne bennem annyi bátorság, hogy megkísértsek egy visszautasítást, máskor meg átkozlak, amiért nem adsz valami apró jelet, hogy nem zavarnál el. Tudom, hogy egy barom voltam, de hetek óta csak arra tudok gondolni, hogy valahol mégsem igazságos ez a macska-egér-játék, amit űzöl velem. Jobb volt nélküled, mert ez maga a keresztre feszítés. ...Tudod, az elején azt gondoltam, semmi nem elég nagy ár azért, hogy visszakapjalak, csak már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy visszakaplak-e valamikor. Azt az Emmát, aki vakon bízott bennem akkor is, amikor nem érdemeltem meg. Hogy elhiszed-e valaha is, hogy hamarabb ugranék le az emeletről, minthogy még egy ilyen árulásra vetemedjek. ... Hogy megérted-e egyszer, micsoda káoszt okozott bennem, amikor én magamat éreztem elárulva. ... Hibáztam, elismerem, de ... vissza akarlak kapni Emma, és még véletlenül se érezd ezt ultimátumnak, de mindenestül akarlak és mostantól! Nem akarok egyetlen rohadt órát sem elvesztegetni soha többé! 

Ahogy elhalt az utolsó hang, Robert a lány válaszára vált, legyen bármi is az ítélet. Amikor már azt hitte, ennyi volt, Emma felemelkedett és rá hajolt. -Te bolond, nem tudtad, hogy mindig is a tied voltam? Na, gyere, menjünk vissza a többiekhez! És csak hogy tudd, ma mindenképpen megkönyörültem volna rajtad, hiszen a szobádban nincs is kanapé – kacsintott rá a fiúra, aztán érezve, hogy ezért kapni fog, villámgyorsan felpattant és a ház felé kezdett futni.

*

Connor vigyorogva engedte le a látcsövet, amin át őket figyelte , miközben a háta mögött állóknak tudósított, mint valami madárlesen.  -Azt hiszem, innentől már végre tényleg rendben lesznek. A dűnék között eddig még mindig megtalálták a közös hangot. Van valami ebben a környékben, ami összehozza az embereket – pislantott egy laposat Edith és Anthony felé, akik egymást átölelve mosolyogva nézték, ahogy a fiúk utoléri Emmát és magához húzva alaposan megcsókolja.