A muránói tükör - 1. rész

Nézte magát a csillogó tükörben, de nem is látott mást, csak a szemeit, azokat is csak homályosan, mert érezte, ahogy súlyos könnycseppek gyűlnek a mélyén. Pislogott néhányat, hogy a cseppek kigördüljenek, aztán szipogott és megpróbált ellenállni a kísértésnek, hogy keze fejével dörgölje el a nedvességet az arcán, mint valami gyerek. El akarta kerülni, hogy az arcfesték elkenődjön az arcán. Már nem mehetett ki ebből a szobából, hogy rendezze az arcát, mert a főnöke odakint ezt menekülésnek vette volna és biztosan nem lenne kíváncsi a mentegetőzésére. A gondolatai össze-vissza csapongtak. ...Azt mondják, a szem a lélek tükre. Akkor most egy tükör a tükörben mutatja mi rejlik a lelke mélyén? Úgy döntött, a mondás csak olyan ostoba közhely, mint például az, hogy az életben egymást követik a hullámhegyek és völgyek, aki fent jár a csúcson, számítson a zuhanásra. Az élet maga a hullámvasút, felesleges erre nagyívű, semmitmondó megállapításokat fabrikálni. Az ő hullámja mostanra robajlott alá, bár Monsieur Lavotte nagylelkű gesztust gyakorolt, hogy ma még egyszer, utoljára bizonyíthasson, hogy képes felkelteni a férfi vendégek érdeklődését. Gyűlölte, amit elvártak tőle, de nem volt már kis kóristalány, akinek elképzelése sincs, mi zajlik az éjszakai klubokban. Tudta már, hogy a férfiak azért jönnek, hogy a szemüket legeltessék a testén, hogy megfogdossák izzadt kezükkel, a fülébe lihegjenek borgőzös leheletükkel. Hogy megtehessenek bármit, amit otthon szelíd-szolíd hitvesükkel még éjszakai fantáziálásaik során sem képzeltek el. Erre szerződött, csak éppen sosem hitte el igazán, hogy meg kell tennie. De ma este elérkezett a pillanat, amikor be kell váltsa a csekket, amit aznap nyomtak a kezébe, amikor átlépte ennek a lebujnak a küszöbét. Mi mást tehetett volna?

Induláskor az öccse csak nézett rá a hatalmas sötét szemeivel, a lányoknál is irigylésre méltó hosszú szempilláival, melyektől sokkal inkább tűnt szép kislánynak, mint szép kiskölyöknek. Még örülhet, hogy őrá nem vetett eddig szemet a város söpredéke, akik ráadásul a legjobb körökből kerültek ki. Már régen rá kellett döbbennie, hogy tehetetlen lenne velük szemben. A szíve mélyén érezte, hogy már az a gyerek is tudja, milyen választás előtt áll a nővére, pedig neki még sejtenie sem lett volna szabad, mi zajlik egy ilyen felcicomázott szobában, ahol már-már ő maga is hasonlítani kezdett a túlzó dekorációhoz. Bár, a ragyogó tükör előtt állva egyelőre inkább csak a saját szürkeségét érezte a kihívó ruha ellenére. ...Ó igen, lehetett volna kalapos kisasszony is... talán. Ha csodálatos módon felvették volna masamódnak, akkor is zakatoló szívvel zárhatta volna kulcsra esténként az ajtajukat, mert a főnök úr mindenütt főnök úr, mindenütt azt képzeli joga van elvenni bármit, amit megkíván. És szerencsétlenségére volt olyan szép, hogy megkívánják. Így volt ez eddig minden helyen, menekültek egyre tovább, amíg végre elkeveredtek a városnak a mulató negyedébe, ahol hallgatólagos megegyezés született, hogy a gyereket békén hagyják, ha a nővér teszi a dolgát.

Az első alkalom, a felvétel napja volt a legszörnyűbb, amikor olcsó fehérneműjében körbefordult a mulató tulajdonosa előtt. A férfi kinyújtotta vaskos, gyűrűs kezét és belemart a húsába, mögé állt és ez előtt az átkozottul csillogó tükör előtt a kezeibe vette a mellét. Lehunyt szemmel, mindenre elszántan, vagy inkább mindenbe beletörődve várta a végső megaláztatást, amikor váratlanul megzörgették az ajtót. A zenekar vezetője kopogott rájuk és a főnök úr morogva kiáltott ki, hogy ne zavarják. Serge, a ki tudja honnan jött zongorista azonban kitartóan verte az ajtót, mondván, hogy a főnöknek azonnal mennie kell, mert itt a rendőrség. Monsieur Lavotte-nak lehullott a keze róla, szeméből kihunyt a kéjes pillantás, majd káromkodva igazgatta meg a saját ruházatát, miközben azt mondta neki, hogy kérjen Susietól kosztümöt, azzal ott hagyta. A korábban éledt gerjedelmet a rendőrség említése úgy hűtötte le, mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon. Marina a könnyeit nyeldesve kapkodta össze a ruháit és úgy iszkolt el Serge mellett, mintha az ő érintését kellett volna eddig is elviselnie. Egy pillanatig sem maradt volna, ha nem lett volna égetően nagy szüksége arra a néhány soura, amit itt esténként megkeresett. És arra a néhány falatra, amit a szakácsné jóvoltából hazavihetett. Az öccse otthon várt rá, és ő nem hagyhatta cserben. Ő már nem.

Nem volt ez mindig így. Marina Deveroux és a családja ha nem is jómódban, de tisztes körülmények között éldegéltek Lille-ben, közel a belga határhoz. Az apja ügyvéd volt, leginkább a szegények ügyvédje, de azért megéltek. Az anyja azonban úgy érezte, neki még tartogat valamit a sors, és egy napon arra ébredtek, hogy a legjobb ruháit összecsomagolva megszökött az éjszaka közepén. Senki nem tudta, merre indult, nem tudták azt sem, hogy egyedül hozta meg a döntését vagy volt segítője is. Egy rövidke levelet hagyott csak maga után, amelyben a bocsánatukat kérte és reményét fejezte ki, hogy egyszer majd boldogabb életben lesz részük. Nem írt a terveiről, az álmairól, a lelke fájdalmáról, ha volt egyáltalán, csak annyit írt a gyerekeinek, hogy ne gyűlöljék, amiért nem volt képes tovább élni a nélkülözésben. Az apja ebből az elejtett fél mondatból gondolta, hogy valami tehetős ember szeretőjeként lépett le a városból. Eleinte mindent megpróbált, hogy anyjuk helyett anyjuk legyen, aztán kimaradozni kezdett esténként. Ha hazaért, a részegek suta zavarával igyekezett titkolni előttük az állapotát. Sikertelenül. Fogyott a megbízások száma, fogyott a pénzt, fogyott a rájuk irányuló figyelem. Aztán egy hajnalon nem jött többé haza. Helyette csak a rendőrség érkezett és sajnálkozva közölték, hogy az apjukat ne várják többé. Meghalt.

Hetek teltek el, mire Marina megtudta, hogy egy kocsmában szólalkozott össze valakivel egy kis prostituált miatt, és végül egy késsel a hátában találták meg a ház mögötti sikátorban. A temetésen csak a gyerekei voltak ott és a pap, mert egyetlen rokonuk, az anyjuk nővére csak levelet írt. A biztos távolból közölte, hogy nem vállalja a nevelésüket. Nyilván nem akarta, hogy a két gyerek mindennap a testvére becstelenségére emlékeztesse, így aztán nemet mondott az örökbefogadásra. Könnyebb volt cserbenhagynia őket, mint jóvátennie a huga hibáját. Szerencsére közben Marina nagykorú lett és megkapta az öccse felügyeleti jogát is. Csak éppen a jogokkal a kötelességeket is megkapta. Az iskoláztatást, a számlák fizetését. A lakás túl nagynak bizonyult, eladták, aztán felélték a pénzt, ami megmaradt, miután beköltöztek egy kis lyukba. Lille amúgy sem volt a lehetőségek tárháza, így aztán a lány gondolt egyet, hogy Párizsba mennek. Párizsban ugyan nem ismert senkit és hamar rá kellett döbbenjen, hogyha nem enged a büszkeségéből, néhány hét múlva nincstelen menekültként avázkodhatnak vissza a szülővárosába, ahol még megalázóbb lenne a helyzetük, hiszen mindenki ismerné őket. A nagyváros névtelenséget ígért. A szobaasszony adta meg neki ennek a mulatónak a címét, ahol nem ő volt az első lány, akit elhelyezett. Becsületére legyen mondva, bár tudta, hova küldi az ártatlan kis bárányt, de legalább vállalta, hogy vigyázz az öccsére, amíg dolgozik.

Félresöpörte a fájdalmas emlékeket és újra belenézett a csillár fényében vidáman mosolygó aranykeretes tükörbe. Hibátlan foncsorozásával, torzítás mentesen mutatta meg neki a fiatal női arcot, a túl sok festéket, amitől idősebbnek tűnt a koránál. Ma lesz a napja, hogy tanuja lesz majd annak is, ahogy elkárhozik a lelke, mert azt már régen elhatározta, hogy kívülről fogja nézni a dolgokat, ő nem lesz részese, nem is ő lesz az, aki enged egy éhes férfi kéznek... és még ki tudja, mi mindent kell megengedjen, hogy holnap, holnapután is tej, kenyér kerülhessen az asztalra. Úgy végzi hát ő is, mint azok a nők, akik az apja utolsó fillérjeit is elszedték, akik elvették őt a gyerekeitől, akik miatt ő is erre az útra kényszerült.

Közelebb lépett a tükörhöz és könnyektől homályos tekintetével silabizálni kezdte az apró kis táblán lévő cirkalmas szöveget a tükör alján. „Murano – Salviati” – suttogta, mintha csak egy rövid mondóka lenne....Milyen egzotikusan hangzott kimondva... mint valami dallamos imádság, mosolyodott el önkéntelenül.

Az ajtó kopogás nélkül feltárult ebben a pillanatban és a mosoly úgy olvadt le az arcáról, ahogy a rengeteg festék tette volna, ha nem lett volna kellemesen hűvös a vastag falak között.

-Bocsánat, azt hittem... Monsieur Lavotte-ot találom itt – mondta udvarias mosollyal a kellemes, lágy zengésű hang, melyen érződött, hogy a francia nem anyanyelve. A balzsamos hang gazdája egyáltalán nem nézett ki félelmetesen, nem volt hájas és Marina még a rémület ködén át is megállapította, hogy ha nem ebben a szobában találkoznak, még szimpatikusnak is találná.

-Nem, ...úgy értem... nincs itt, csak én – dadogott ijedten a lány. Biztos volt benne, máris itt a kuncsaft, akit a tulajdonos ígért. Az az ígéret egész nap, mint Damoklész kardja, lebegett a feje fölött és most, hogy eljött az idő, megrettent, hogy mégsem tudja végigcsinálni. Még akkor sem, ha a kuncsaft nem volt visszataszító, mert amit elvárt tőle, az az volt. Képtelennek érezte magát, hogy a fenekét riszálva és a melleit a férfi arcába tolva ajánlkozzon fel neki. Akkor pedig holnaptól utcára kerülnek az öccsével együtt.

-Kellemes meglepetés. – kacsintott rá a férfi barátságosan és közelebb lépett, aztán – mintha meggondolta volna magát - szinte táncos mozdulattal körbefordult a szobában, felmérve a drága és cseppet sem irodára emlékeztető berendezést. Az egész sokkal inkább olyan volt, mint egy kényelmes hálószoba, bár igaz, ágy nem, csak egy kényelmes kerevet volt a kandallóhoz közel. –A jó öreg Henry! Mindig tudta, hogy tegye kellemesebbé a munka óráit... a maga számára. ...Ó, egy velencei tükör! Igazi mestermunka! – állt meg a hatalmas tükör előtt és hosszú ujjaival végigcirógatta az aranyozott keretet, titokzatosan mosolyogva megérintette az apró táblát az alján,miközben saját megnyerő vonásai után a lányra fókuszált a tekintete a tükörben.

-Nem velencei. Az áll rajta, Murano. – mondta a kelleténél talán kissé tudálékosabban Marina. Kit érdekel végül is, hogy hova valósi ez a drága darab?

-Kicsikém, Murano egy sziget... Velencében. – hunyorgott rá a férfi, és szemének gunyoros szikráitól a lány elpirult. Tudatlannak bizonyult ez előtt a férfi előtt, de hát miért is kellett kinyitnia a száját? Annyit még ő is tudott, hogy ez a Velence Olaszországban van. Olvasott róla, mert kíváncsi lett rá, miután a tanára Shakespeare Velencei kalmárját próbálta a fejükbe gyömöszölni a lányiskolában, ahová járt. Valami furcsa város, ahol az emberek nem konflison járnak, hanem csónakon, ha dolguk akad a városban. Ahol nincs lótrágyától bűzlő macskakő, csak víz mindenfelé a házak között. És nyilván patkányok, ezerszámra, hiszen itt Párizsban a Szajna parton is csapatostul látni őket.

A férfi nézte, ahogy kínlódva keresi a kiutat a maga kerítette kínos helyzetből és végre megkönyörült rajta.

-Itt dolgozik? – kérdezte, és Marina tudta, hogy ez csak amolyan álságos érdeklődés, mert a vak is láthatja ebben a puccos ruhában, az arcára vakolatként tapadó smink alatt, hogy a házhoz tartozik... mint az az átkozott tükör a falon.

-Itt táncolok – vallotta be halkan.

-Itt? – mutatott körbe gunyorosan a férfi.

-Nem, nem ebben a szobában... hanem odakint. – intett kezével az ajtó felé a lány. A férfi olyan váratlanul lépett melléje, hogy ideje sem volt odébb lépni. Megragadta a kezét és felemelte, aztán ujjaival finoman kigörbítette a lány görcsösen szorított ujjait. Végig simított az élet vonalán, aztán összevont homlokkal vizsgálgatta a parányi női kezet, mint aki valami érdekes történetet olvas a bőr rovátkái között.

-Maga nem táncosnő. – szólalt meg halkan, mire Marina kirántotta a csuklóját az erős fogásból.

-És ezt a tenyeremből olvasta ki? Mi maga? Álruhás cigányasszony? – kérdezte durcásan.

A férfi hahotája talán még a falakon túl is hallatszott. De nem sértődött meg a paprikás hangú gúnyos kérdésen.

-Nem, nem vagyok cigányasszony, sem javasasszony. Férfi vagyok, kedvesem.

-Azt látom. – szúrta közbe önkéntelen elszólással a lány.

-De még mindig nem tudom, ki maga? – biccentette félre a fejét a férfi, válasz nélkül hagyva a lányt.

-Itt dolgozom. Táncolok, ha kell.... italt szolgálok fel... hogy az urak jól mulassanak. – motyogta keserűen a lány.

-Maga nem tűnik utcalánynak. – mormolta a férfi, feltűnően szép metszésű száját összeszorítva, mint aki még a feltételezés ellen is tiltakozni akar.

-Nem is vagyok! – csattant fel Marina. Legbelül azonban érezte, nem lesz ez sokáig így. Hiszen azért volt ebben a szobában is, mert a főnöke odaígérte valakinek ma éjszakára. Egy pillanatra átfutott a fején, ha már így kell történnie, akkor legalább ez a férfi lenne az. Tiszta, ápolt és idegen. Ha megtörténik, aminek meg kell történnie, akkor is odébbáll és nem viszi hírét a városban, hogy holnap egy barátja jöjjön el, harmadnap meg egy másik. Egy napon meg talán mindannyian együtt. Volt már ilyen, látta a többi lány sorsát.

-Kedvesem, én nem bánom, ha utcalány is, semmi dolgom ezzel... hacsak az nem, hogy élvezzem, amit nyújtani tud. Bár, nem hiszem, hogy nagyon tapasztalt lenne. Sokan szeretik, ha ők az elsők, én jobb szeretem, ha az a nő tudja, mit akarok és tudja azt is, hogyan tegyen a kedvemre. – váltott hirtelen szigorú, komoly és ijesztően érzékeny témára a férfi. Mégis ő lenne az előkelő kuncsaft, akinek Lavotte úr odaígérte?

-Én nem... Monsieur Lavotte... azt mondta... – dadogott félénken.

-Mit mondott Lavotte? – emelte fel a lány állát a férfi és a könnyes, de elszánt tekintetbe mélyedt szürke szeme, amiben oly sok érzelem kavargott, amiket Marina nem is remélt egy ilyen helyen megtapasztalni. Nem volt benne semmi durvaság, inkább csak szánalom... és a korábbi nyers szavak ellenére talán valamiféle irgalom.

-Hogy majd jön egy barátja, és .... legyek hozzá kedves. – nyelt nagyot a lány. Valahogy az érzés, miszerint a jóképű ismeretlen az a bizonyos barát, hirtelen mindennél erősebben öntötte el.

-És ha azt mondom, én vagyok az a barát? ...Hogyan akar kedveskedni nekem? – jelent meg egy fanyar félmosoly a férfi szája szélén.

-Megkínálhatom egy itallal? Esetleg enne valamit? – készségeskedett a lány, holott tisztában volt vele, a férfi kérdése nem kifejezetten ilyen fajta kiszolgálásra vonatkozott.

Az ajtó kinyílt és a tulajdonos sunyi, számító képe bukkant fel.

-Drága barátom, nem is mondták, hogy már megérkezett! – nyújtotta ki a kezét kézfogásra, és Marina szemét nem kerülte el az alig leplezett fintor, ami átsuhant a vendég arcán, miután feltűnés nélkül megtörölte a kezét a pantallójában.

-Nem unatkoztam. – mondta bátorító mosoly kíséretében, mire Marina reszkető kézzel kitöltötte végre a pezsgőt, aminek flaskáját Lavotte megjelenésétől megrettenve felkapta..

-Örömmel hallom. – nyájaskodott a tulajdonos és úgy paskolta meg a lány fenekét, mintha ehhez joga lenne. Nyilván volt is, de a vendége mégis rossz néven vette.

-Ha már megérkeztél, akkor be is mutathatnál minket egymásnak a kisasszonnyal! – emelte poharát üdvözlésre és felvonta a szemöldökét a lányra nézve, aki apró sóhaj kíséretében töltött egy harmadik pohárba is. Az ital talán segít... Lavotte elbohóckodta a szertartásosnak induló bemutatást:

-Monsieur Alessandro Salviati, Velencéből... Mademoiselle Marina Deveroux. - Árulkodó volt, ahogy nem nevezte meg a lakhelyét, mintha nem is lenne fontos, hiszen csak egy nő, akinek most éppen az a feladata, hogy kellemessé tegye a mulató megbecsült külföldi vendégének az estéjét, és hát nyilvánvalóan itt volt, Párizsban.

-Salviati? – csuklott el a hangja a lánynak, ahogy még a legnagyobb zavar közepette is felmerült elméjében a tükör alján olvasott felirat. –A tükör... – dadogta elképedten, mire a férfi elmosolyodott.

-Igen, a mi gyárunkban készült, de nem is remélhette, hogy valaha egy ilyen szépség fogja megcsodálni magát benne. – bókolt a férfi, de Marina most csak olajos mézes-mázas szavaknak hallotta, túlzónak és megszégyenítőnek.

-Nos, látom, máris megvan a közös témátok, barátom, nem is zavarok tovább. Csak csengessetek, ha bármire szükségetek lenne. – búcsúzott Lavotte, majd egy férfias összekacsintással távozott. A csend úgy ereszkedett közéjük, mint a Szajnára leszálló köd, puhán betakarva őket, titkolva, hogy az este hogyan folytatódik.

-Sajnálom, hogy tudatlanságommal megsértettem. – szólalt meg halkan Marina és a férfi felkapta a fejét a tanult, finom kifejezésre.

-Nem vagyok ám olyan hiú ember, és hát nem ismerheti mindenki a Salviati nevet. Talán még Muránóét sem.  – vont vállat a férfi. Valóban nem érzett sértettséget, de meglepte, hogy a lány szükségét érezte egy bocsánatkérésnek. Túlesve a bemutatkozáson, csendben azon gondolkodott, vajon mit keres ez a szégyenlős, fiatal lány ezen a helyen. Nem először járt Lavotte mulatójában, párizsi üzleti útjai rendre itt fejeződtek be, pillanatnyi kikapcsolódást jelentve, és a korábbi lányok pontosan azt nyújtották, amit a látványuk ígért. Néha nem is értette önmagát, miért fogadja el újra és újra ennek a hernyónak az „ajándékait”. De férfi volt egy idegen városban, nehéz tárgyalások után és szüksége volt egy kis kikapcsolódásra. Értelmetlen lett volna a társaságban keresni egy ifjú hölgyet, akivel egy szégyenlős csókig sem jutott volna el az első este. A teste éhes volt, és ezek a lányok pedig pontosan tudták, mire van szüksége, hogy másnap kisimultan üljön fel a vonatra, amely visszarepíti az otthonába. Ami itt történt, arról senki más nem tudott, és ez így volt jól, mivel nem volt különösebben büszke a mulatóbeli látogatásaira. Ez a Marina azonban egészen más volt, mint amire számított, meglepő és éppen ezért izgalmas jelenség. Mint egy kis kobold, aki eltévedt az éjszakában és a rossz sorsa éppen erre az elátkozott helyre vetette. Ami igazán érthetetlen volt a számára, hogy miért érez késztetést arra, hogy mentőkezet nyújtson neki...  hiszen nem tud róla semmit, azon túl, hogy csodás szőke haja és ibolyakék szeme van. Otthon Velencében nem ismert egyetlen hajadont sem, aki így nézett volna ki, és aki ilyen ijedten nézett volna a szemébe. Mintha minden pillanatban azt várná, hogy lerohanja. De hát nyilván nem lehet újdonság neki ez a helyzet, ha ezen a helyen dolgozik – gondolta gúnyosan.

Marina csendben méregette a férfit. Nem tudott rajta kiigazodni. Az előbb szinte durván utalt rá, hogy hamarosan a kedvére kell tegyen. Még csak nem is feltételezte róla, hogy lenne tehetsége a mesterségéhez, most meg úgy néz rá, mint egy szerető testvér. A hasonlatról eszébe jutott az öccse. Miatta van itt, miatta teszi, amit tenni készül. Nincs értelme húzni az időt, talán jobb is, ha mielőbb átesik rajta. Amíg a férfi ilyen barátságos... látta már, hogy az ital hogyan torzítja el a személyiségüket, hogyan válnak durvává, és nem volt szándékában addig a pillanatig húzni az elkerülhetetlent. Szembe állt a hatalmas tükörrel és némán bontogatni kezdte a ruháját. Susie azt mondta, ez beindítja a férfiak fantáziáját, mikor egyszerre két lányt látnak maguk előtt. Amikor felnézett, a férfi pillantásával kapcsolódott össze a tekintete. Meglepte az a méla szomorúság, amit a szürke szemek mélyén látott. Sehol nem volt a férfias izgalom, a kéjvágy, a fensőbbséget sugárzó gőg.

-Nem tetszem? – kérdezte halkan, mire Alessandro keserűen elnevette magát.

-Kicsim. Nem fogok udvarolni, de... igen, tetszel... vaknak kéne lennem, ha nem tetszenél. De te nem vagy örömlány... megkockáztatom, még talán szűz is vagy. – tette hozzá, bár maga sem gondolta egészen komolyan. Amikor azonban a lány mélybordó színt öltött, rádöbbent, hogy beletrafált a valóság közepébe. Ez a nyomorult Lavotte azért volt olyan nagyképű seggfej, mert tudta, hogy olyan meglepetésben lesz része, amire nem is számít. A marhája. Egy szűzlány... szerette a nőket, a nők is szerették, de soha nem gondolt úgy magára, mint egy középkori földesúrra, akit megillet az első éjszaka joga. Egy feleség persze egészen más helyzet, ott nem árt biztosra menni, hogy az örököse még véletlenül se lehessen fattyú. Amikor megörökölte a gyárat és a munkásai körbevették, gratuláltak, ott voltak a feleségeik, a gyerekeik, ... akkor döbbent rá, micsoda felelősség szakadt a nyakába, azt nem lehet csak úgy átjátszani egy jogtalan örökösre. Szakadt.... de hát hiszen erre nevelték kisfiú kora óta, erre készült, amikor még az apja kezét fogva a gyárat járta...

Elkalandozott – ébredt rá, hogy a lány még mindig ott áll előtte félig leeresztett ingvállal. Láthatóan az első apró lépés után el is fogyott a bátorsága. Hozzálépett és könnyed mozdulattal visszaigazította a vállára, aztán ügyesen megkötötte a vékony szalagot.

-Lavotte azt mondta, lesd a kívánságaimat, nem? – simogatta meg azért a bársonyos vállakat. Ennyi igazán jár neki, ha lovagot akar játszani. –Nos, azt kívánom, mesélj magadról! Meséld el, hogy kerültél ebbe a lebujba!

Marina maga sem tudta miért, de olyan kitárulkozóan beszélt a családjáról, ahogyan talán még soha senkinek sem, amióta elindultak az öccsével Lille-ből. Zakatoló szíve lassan csendesedni kezdett, ahogy megértette, ma este nincs mitől félnie, ez a férfi nem fogja leteperni. Még nem értette miért, de érezte, hogy bízhat benne, ezért aztán úgy döntött, hogy megérdemli az őszinteségét. Alessandro Salviati egyre komorabban hallgatta a történetét. Amikor az öccséről beszélt, mélyet sóhajtott. Ismerte az érzést, amikor felelősséget kell vállalni valakiért, aki mindenkinél fontosabb a számára. Neki is ott volt az anyja és Katerina, a huga. Az ő felelőssége volt, hogy bántás ne érhesse őket, és egy pillanatra elmerengett, hogy micsoda kín lenne, ha a lányhoz hasonló sorscsapások után utcára kerülnének és magukra maradnának. Becsülte ezt a gyenge, mégis minden ismerősénél erősebb törékeny lányt, amiért erejét megfeszítve küzd a felszínen maradásukért, még ha a módjával nem is igazán értett egyet. De be kellett ismerje, az ő helyzetében valóban nem sok választási lehetősége adódhatott. Az este mindenesetre érdekesen alakult, ahogy a délutáni tárgyalás idején még nem is reménykedett benne. Azt hitte, a teste majd gyors enyhülést talál egy dús idomú testben, ehelyett a lelke nyílt ki és várakozóan figyelte a kis madarat, akit elé sodort az élet.

-Gyere, igyál! – nyújtott a lány felé egy poharat és nem kerülte el a figyelmét az ijedt tekintet. Nyilván azt hiszi a kis buta, hogy most érkezett el az ideje, hogy alkohollal tegye készségesebbé. –Hány éves vagy? – kérdezte halkan, ahogy Marina a drága kristálypoharat a kezei között szorongatva gyorsan ellépett mellőle.

-Nemrégiben töltöttem be a tizennyolcat. – motyogta a lány és elszántan belekortyolt a pohárba.

Tizennyolc! Tíz évvel fiatalabb nála, szinte még gyermek, de a szemein látszik, több boldogtalanságban volt már része, mint sok felnőttnek.

-...és itt akarsz maradni? Lavotte-nál? – nézett vele farkasszemet a férfi.

-Hová mehetnék? – vonta meg a vállát Marina keserűen. Összezavarodott. Az előbb az ital, most mégis ez a csendes beszélgetés. Szíve szerint rákérdezett volna a férfi szándékaira, mert ez a bizonytalanság szinte megbetegítette. Macska-egér játéknak érezte, időhúzásnak. Tudni akarta, hogy hogyan végződik számára ez az este, de szégyellt rákérdezni.

-Velem jöhetnél Velencébe. – hallotta meg a furcsa hangsúllyal kimondott mondatot. Az olasz férfi úgy nézett maga elé, a kandalló most sötéten ásító üregébe, mintha ő is azon csodálkozna, honnan érkezett ez a váratlan és meglepő ajánlat.

-De hát miért? – kérdezett vissza a lány elképedten. Az itteni lányoknak ez volt a titkos álma. Hogy jön egyszer egy gazdag kuncsaft, aki annyira megkedveli valamelyiküket, hogy magával viszi és kitartott szeretőjévé teszi. Lakást bérel, ruhákat vesz, néha még utazgatni is elviszi a szerencsés kiválasztottat, akinek ez az egy lehetősége van gondoskodni időskori éveiről. De igazság szerint nem ismert senkit, akinek ez sikerült volna. És a szíve mélyén el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen kitartottság boldoggá tehet bárkit is.

-Ott a gyáram, ott élek... és ott él a családom is. Egy talán túlontúl is nagy házban, ahol mindig szükség van dolgos kezekre. ...Lenne munkád... tisztességes munkád... és az öcsédnek is sokkal jobb dolga lenne, mint ebben a városban, ahol előbb utóbb ő is csak lemerülne a mocsokba. ... Velence egész más! Valahányszor eljövök otthonról, mindig rohanok vissza, nem is értve, miért vágytam el akár csak egyetlen napra is. Ott megnyugszom, meggyógyulok. – vallotta be a férfi, talán meg is feledkezve róla, hogy egy idegen francia lány előtt mondja ki lelke legbensőbb, legmélyebb érzéseit.

-A családja? – kérdezett vissza Marina. –A felesége és a gyerekei? – tette hozzá nagyot nyelve. Valamiért túlságosan is elkeserítő lett volna hallani egy boldog, de távol lévő  asszonyról és derékaljnyi szürkeszemű csöppségről.

-Az anyám és a hugom. – fordult felé a férfi. –Ha feleségem lenne, mit is keresnék egy ilyen helyen? – vonta össze szemrehányóan a tekintetét a férfi a feltételezésre, és összeborzongott, ahogy a kandalló feletti léha jelenetet ábrázoló képre siklott a tekintete.

-Hah, ha tudná, hogy hány nős férfi jár ide... – biggyesztette le a száját a lány, szíve mélyén megkönnyebbülve a választól. Nem csalódott a férfiban.

-El tudom képzelni. – bólintott közben a férfi. -Tudod, vannak boldogtalan házasságok... vannak, amiket csak a pénz miatt kötnek, kapcsolatokért, politikából... házasságok, amiket sosem lenne szabad megkötni, legalábbis nem az Úr színe előtt, hiszen hazugság minden percük. Ha én valaha oltár elé vezetek egy nőt, azt azért teszem majd, mert szeretem, mert vele akarom felnevelni a gyerekeinket, mellette akarok ébredni egész hátralevő életemben, mert az ő virágillatát akarom az orromban érezni egész nap és nem valami olcsó ribanc pacsuliszagát.

Marina akaratlanul is mélyebb lélegzetet vett, hogy érezze, ő maga milyen illatot áraszt. Lotte-tól kapott egy orgonaszappant, annak az illatát vélte felfedezni, már amennyire Lavotte pipadohánytól szagos szobájában ez lehetséges volt. A szíve feldörömbölt a férfi szenvedélyes hangú kifakadására. Nem akart azonosulni a pacsuliszagú ribanc képével.

A kép, amit erről a férfiról színezgetett az eltelt órában, egyre árnyaltabb lett, egyre kedvesebb... a szívének. Micsoda? Létezhet ez?

-Azt sem tudom, Monsieur Lavotte elengedne-e ... – suttogta boldogtalanul, amikor ráébredt, hogy a férfi által kínált lehetőség annak a lapáttenyerű hólyagnak a jóindulatán múlik. Jóindulat? Ez a szó Henry Lavotte esetében értelmezhetetlen volt. De nagyon vágyott abba a fura városba, bárhova, ami az innen való szabadulást jelentheti.

-Ez legyen az én gondom! – legyintett a férfi, mintha csak valami semmiségről lenne szó. –Mennyi idő alatt tudna útra kész lenni? – váltott váratlanul magázásra, mintha a közös utazás képe egy csapásra tiszteletre méltóbbá tette volna a lányt, akaratlanul is társsá emelve a rájuk váró kalandban.

Marina elgondolkozott. Ha dönt, lehet, hogy egy életre szóló döntés lesz... de ha marad, akkor is. Az itteni életét nagyon is el tudta képzelni... az a másik, az a velencei ennél mindenképpen csak jobb lehet – döntötte el magában.

-Mikor akar indulni? – kérdezte halkan és hangja eltökéltségét megérezte a férfi kifinomult hallása.

-Késő van. Én megyek, beszélek Lavotte-tal, maga pedig induljon haza! A holnap déli vonattal indulhatunk.

Holnap? – rettent meg a szilaj lovakként száguldó tervezgetéstől a lány. Holnap! Ilyen hamar! Remélni sem merte még ma délben, hogy az élete ekkora fordulathoz érkezhet estére. Hát, akkor holnap. Holnap ilyenkor már maga mögött tudhatja Párizst, a sírásokat, a torokszorító rettegést a másnaptól, a jövőtől. Hogy mi minden áll még előtte, most nem is nagyon érdekelte.

-Akkor én most hazamegyek. – tett egy tétova lépést az ajtó felé. –De ugye nem bolondozik velem? – torpant meg, ahogy végre ez a lehetőség is eszébe jutott.

-Komoly dolgokban sosem bolondozom. – csóválta meg a fejét a férfi, szívszorító szomorúságot érezve a fiatal lány reménykedő, kicsit lemondó tekintete láttán. Túl sokszor csalódhatott már az az ibolyaszín szempár. Némán megesküdött, hogy miatta nem gyarapodik a kín a lelkében.

-Akkor köszönöm! – suttogta Marina, majd kisurrant az ajtón, mint egy macska, amely már türelmetlenül várta a szabadulás pillanatát.

Alessandro nagyot sóhajtott. Már megint micsoda hirtelen döntést hozott? Az üzleti életben az ilyen döntései mindig hasznot hoztak. Most azonban nem tudta, hogy ennek az édes kis szőkeségnek a felkarolása mit is jelent majd a számára. Letette a poharát a még félig tele palack mellé és vetett egy utolsó pillantást a tükörre. ...Túl szép darab ez ide, akárcsak ez a lány. Ráadásul mától olyan képet társít hozzá, amely végképp nem illik Lavotte kétes hírű mulatójához. Na,majd gondja lesz erre is, egyelőre felkészült rá, hogy egyezkedni kezdjen a tulajdonossal. Tudta, hogy nem lesz könnyű üzlet, de szerette a kihívásokat.