Nézte magát a csillogó tükörben, de nem is látott mást, csak
a szemeit, azokat is csak homályosan, mert érezte, ahogy súlyos könnycseppek
gyűlnek a mélyén. Pislogott néhányat, hogy a cseppek kigördüljenek, aztán
szipogott és megpróbált ellenállni a kísértésnek, hogy keze fejével dörgölje el
a nedvességet az arcán, mint valami gyerek. El akarta kerülni, hogy az
arcfesték elkenődjön az arcán. Már nem mehetett ki ebből a szobából, hogy
rendezze az arcát, mert a főnöke odakint ezt menekülésnek vette volna és
biztosan nem lenne kíváncsi a mentegetőzésére. A gondolatai össze-vissza
csapongtak. ...Azt mondják, a szem a
lélek tükre. Akkor most egy tükör a tükörben mutatja mi rejlik a lelke
mélyén? Úgy döntött, a mondás csak olyan ostoba közhely, mint például az, hogy
az életben egymást követik a hullámhegyek és völgyek, aki fent jár a csúcson,
számítson a zuhanásra. Az élet maga a hullámvasút, felesleges erre nagyívű,
semmitmondó megállapításokat fabrikálni. Az ő hullámja mostanra robajlott alá, bár
Monsieur Lavotte nagylelkű gesztust gyakorolt, hogy ma még egyszer, utoljára
bizonyíthasson, hogy képes felkelteni a férfi vendégek érdeklődését. Gyűlölte,
amit elvártak tőle, de nem volt már kis kóristalány, akinek elképzelése sincs,
mi zajlik az éjszakai klubokban. Tudta már, hogy a férfiak azért jönnek, hogy a
szemüket legeltessék a testén, hogy megfogdossák izzadt kezükkel, a fülébe
lihegjenek borgőzös leheletükkel. Hogy megtehessenek bármit, amit otthon
szelíd-szolíd hitvesükkel még éjszakai fantáziálásaik során sem képzeltek el.
Erre szerződött, csak éppen sosem hitte el igazán, hogy meg kell tennie. De ma
este elérkezett a pillanat, amikor be kell váltsa a csekket, amit aznap nyomtak
a kezébe, amikor átlépte ennek a lebujnak a küszöbét. Mi mást tehetett volna?
Induláskor az öccse csak nézett rá a hatalmas sötét
szemeivel, a lányoknál is irigylésre méltó hosszú szempilláival, melyektől
sokkal inkább tűnt szép kislánynak, mint szép kiskölyöknek. Még örülhet, hogy
őrá nem vetett eddig szemet a város söpredéke, akik ráadásul a legjobb körökből
kerültek ki. Már régen rá kellett döbbennie, hogy tehetetlen lenne velük
szemben. A szíve mélyén érezte, hogy már az a gyerek is tudja, milyen választás
előtt áll a nővére, pedig neki még sejtenie sem lett volna szabad, mi zajlik
egy ilyen felcicomázott szobában, ahol már-már ő maga is hasonlítani kezdett a
túlzó dekorációhoz. Bár, a ragyogó tükör előtt állva egyelőre inkább csak a
saját szürkeségét érezte a kihívó ruha ellenére. ...Ó igen, lehetett volna
kalapos kisasszony is... talán. Ha csodálatos módon felvették volna masamódnak,
akkor is zakatoló szívvel zárhatta volna kulcsra esténként az ajtajukat, mert a
főnök úr mindenütt főnök úr, mindenütt azt képzeli joga van elvenni bármit,
amit megkíván. És szerencsétlenségére volt olyan szép, hogy megkívánják. Így volt
ez eddig minden helyen, menekültek egyre tovább, amíg végre elkeveredtek a
városnak a mulató negyedébe, ahol hallgatólagos megegyezés született, hogy a
gyereket békén hagyják, ha a nővér teszi a dolgát.
Az első alkalom, a felvétel napja volt a legszörnyűbb,
amikor olcsó fehérneműjében körbefordult a mulató tulajdonosa előtt. A férfi
kinyújtotta vaskos, gyűrűs kezét és belemart a húsába, mögé állt és ez előtt az
átkozottul csillogó tükör előtt a kezeibe vette a mellét. Lehunyt szemmel,
mindenre elszántan, vagy inkább mindenbe beletörődve várta a végső megaláztatást,
amikor váratlanul megzörgették az ajtót. A zenekar vezetője kopogott rájuk és a
főnök úr morogva kiáltott ki, hogy ne zavarják. Serge, a ki tudja honnan jött
zongorista azonban kitartóan verte az ajtót, mondván, hogy a főnöknek azonnal
mennie kell, mert itt a rendőrség. Monsieur Lavotte-nak lehullott a keze róla,
szeméből kihunyt a kéjes pillantás, majd káromkodva igazgatta meg a saját
ruházatát, miközben azt mondta neki, hogy kérjen Susietól kosztümöt, azzal ott
hagyta. A korábban éledt gerjedelmet a rendőrség említése úgy hűtötte le,
mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon. Marina a könnyeit nyeldesve kapkodta
össze a ruháit és úgy iszkolt el Serge mellett, mintha az ő érintését kellett volna
eddig is elviselnie. Egy pillanatig sem maradt volna, ha nem lett volna égetően
nagy szüksége arra a néhány soura, amit itt esténként megkeresett. És arra a
néhány falatra, amit a szakácsné jóvoltából hazavihetett. Az öccse otthon várt
rá, és ő nem hagyhatta cserben. Ő már nem.
Nem volt ez mindig így. Marina Deveroux és a családja ha nem
is jómódban, de tisztes körülmények között éldegéltek Lille-ben, közel a belga
határhoz. Az apja ügyvéd volt, leginkább a szegények ügyvédje, de azért
megéltek. Az anyja azonban úgy érezte, neki még tartogat valamit a sors, és egy
napon arra ébredtek, hogy a legjobb ruháit összecsomagolva megszökött az
éjszaka közepén. Senki nem tudta, merre indult, nem tudták azt sem, hogy
egyedül hozta meg a döntését vagy volt segítője is. Egy rövidke levelet hagyott
csak maga után, amelyben a bocsánatukat kérte és reményét fejezte ki, hogy
egyszer majd boldogabb életben lesz részük. Nem írt a terveiről, az álmairól, a
lelke fájdalmáról, ha volt egyáltalán, csak annyit írt a gyerekeinek, hogy ne
gyűlöljék, amiért nem volt képes tovább élni a nélkülözésben. Az apja ebből az
elejtett fél mondatból gondolta, hogy valami tehetős ember szeretőjeként lépett
le a városból. Eleinte mindent megpróbált, hogy anyjuk helyett anyjuk legyen,
aztán kimaradozni kezdett esténként. Ha hazaért, a részegek suta zavarával
igyekezett titkolni előttük az állapotát. Sikertelenül. Fogyott a megbízások
száma, fogyott a pénzt, fogyott a rájuk irányuló figyelem. Aztán egy hajnalon
nem jött többé haza. Helyette csak a rendőrség érkezett és sajnálkozva
közölték, hogy az apjukat ne várják többé. Meghalt.
Hetek teltek el, mire Marina megtudta, hogy egy kocsmában
szólalkozott össze valakivel egy kis prostituált miatt, és végül egy késsel a
hátában találták meg a ház mögötti sikátorban. A temetésen csak a gyerekei
voltak ott és a pap, mert egyetlen rokonuk, az anyjuk nővére csak levelet írt.
A biztos távolból közölte, hogy nem vállalja a nevelésüket. Nyilván nem akarta,
hogy a két gyerek mindennap a testvére becstelenségére emlékeztesse, így aztán
nemet mondott az örökbefogadásra. Könnyebb volt cserbenhagynia őket, mint
jóvátennie a huga hibáját. Szerencsére közben Marina nagykorú lett és megkapta
az öccse felügyeleti jogát is. Csak éppen a jogokkal a kötelességeket is
megkapta. Az iskoláztatást, a számlák fizetését. A lakás túl nagynak bizonyult,
eladták, aztán felélték a pénzt, ami megmaradt, miután beköltöztek egy kis
lyukba. Lille amúgy sem volt a lehetőségek tárháza, így aztán a lány gondolt
egyet, hogy Párizsba mennek. Párizsban ugyan nem ismert senkit és hamar rá
kellett döbbenjen, hogyha nem enged a büszkeségéből, néhány hét múlva
nincstelen menekültként avázkodhatnak vissza a szülővárosába, ahol még
megalázóbb lenne a helyzetük, hiszen mindenki ismerné őket. A nagyváros
névtelenséget ígért. A szobaasszony adta meg neki ennek a mulatónak a címét,
ahol nem ő volt az első lány, akit elhelyezett. Becsületére legyen mondva, bár
tudta, hova küldi az ártatlan kis bárányt, de legalább vállalta, hogy vigyázz az
öccsére, amíg dolgozik.
Félresöpörte a fájdalmas emlékeket és újra belenézett a csillár
fényében vidáman mosolygó aranykeretes tükörbe. Hibátlan foncsorozásával,
torzítás mentesen mutatta meg neki a fiatal női arcot, a túl sok festéket,
amitől idősebbnek tűnt a koránál. Ma lesz a napja, hogy tanuja lesz majd annak
is, ahogy elkárhozik a lelke, mert azt már régen elhatározta, hogy kívülről
fogja nézni a dolgokat, ő nem lesz részese, nem is ő lesz az, aki enged egy
éhes férfi kéznek... és még ki tudja, mi mindent kell megengedjen, hogy holnap,
holnapután is tej, kenyér kerülhessen az asztalra. Úgy végzi hát ő is, mint
azok a nők, akik az apja utolsó fillérjeit is elszedték, akik elvették őt a
gyerekeitől, akik miatt ő is erre az útra kényszerült.
Közelebb lépett a tükörhöz és könnyektől homályos
tekintetével silabizálni kezdte az apró kis táblán lévő cirkalmas szöveget a
tükör alján. „Murano – Salviati” – suttogta,
mintha csak egy rövid mondóka lenne....Milyen egzotikusan hangzott kimondva...
mint valami dallamos imádság, mosolyodott el önkéntelenül.
Az ajtó kopogás nélkül feltárult ebben a pillanatban és a mosoly
úgy olvadt le az arcáról, ahogy a rengeteg festék tette volna, ha nem lett
volna kellemesen hűvös a vastag falak között.
-Bocsánat, azt hittem... Monsieur Lavotte-ot találom itt –
mondta udvarias mosollyal a kellemes, lágy zengésű hang, melyen érződött, hogy
a francia nem anyanyelve. A balzsamos hang gazdája egyáltalán nem nézett ki
félelmetesen, nem volt hájas és Marina még a rémület ködén át is
megállapította, hogy ha nem ebben a szobában találkoznak, még szimpatikusnak is
találná.
-Nem, ...úgy értem... nincs itt, csak én – dadogott ijedten a
lány. Biztos volt benne, máris itt a kuncsaft, akit a tulajdonos ígért. Az az
ígéret egész nap, mint Damoklész kardja, lebegett a feje fölött és most, hogy
eljött az idő, megrettent, hogy mégsem tudja végigcsinálni. Még akkor sem, ha a
kuncsaft nem volt visszataszító, mert amit elvárt tőle, az az volt. Képtelennek
érezte magát, hogy a fenekét riszálva és a melleit a férfi arcába tolva
ajánlkozzon fel neki. Akkor pedig holnaptól utcára kerülnek az öccsével együtt.
-Kellemes meglepetés. – kacsintott rá a férfi barátságosan és
közelebb lépett, aztán – mintha meggondolta volna magát - szinte táncos
mozdulattal körbefordult a szobában, felmérve a drága és cseppet sem irodára
emlékeztető berendezést. Az egész sokkal inkább olyan volt, mint egy kényelmes
hálószoba, bár igaz, ágy nem, csak egy kényelmes kerevet volt a kandallóhoz
közel. –A jó öreg Henry! Mindig tudta, hogy tegye kellemesebbé a munka óráit...
a maga számára. ...Ó, egy velencei tükör! Igazi mestermunka! – állt meg a
hatalmas tükör előtt és hosszú ujjaival végigcirógatta az aranyozott keretet, titokzatosan
mosolyogva megérintette az apró táblát az alján,miközben saját megnyerő vonásai
után a lányra fókuszált a tekintete a tükörben.
-Nem velencei. Az áll rajta, Murano. – mondta a kelleténél
talán kissé tudálékosabban Marina. Kit érdekel végül is, hogy hova valósi ez a
drága darab?
-Kicsikém, Murano egy sziget... Velencében. – hunyorgott rá
a férfi, és szemének gunyoros szikráitól a lány elpirult. Tudatlannak bizonyult
ez előtt a férfi előtt, de hát miért is kellett kinyitnia a száját? Annyit még
ő is tudott, hogy ez a Velence Olaszországban van. Olvasott róla, mert kíváncsi
lett rá, miután a tanára Shakespeare Velencei kalmárját próbálta a fejükbe
gyömöszölni a lányiskolában, ahová járt. Valami furcsa város, ahol az emberek
nem konflison járnak, hanem csónakon, ha dolguk akad a városban. Ahol nincs lótrágyától
bűzlő macskakő, csak víz mindenfelé a házak között. És nyilván patkányok,
ezerszámra, hiszen itt Párizsban a Szajna parton is csapatostul látni őket.
A férfi nézte, ahogy kínlódva keresi a kiutat a maga
kerítette kínos helyzetből és végre megkönyörült rajta.
-Itt dolgozik? – kérdezte, és Marina tudta, hogy ez csak
amolyan álságos érdeklődés, mert a vak is láthatja ebben a puccos ruhában, az
arcára vakolatként tapadó smink alatt, hogy a házhoz tartozik... mint az az
átkozott tükör a falon.
-Itt táncolok – vallotta be halkan.
-Itt? – mutatott körbe gunyorosan a férfi.
-Nem, nem ebben a szobában... hanem odakint. – intett
kezével az ajtó felé a lány. A férfi olyan váratlanul lépett melléje, hogy
ideje sem volt odébb lépni. Megragadta a kezét és felemelte, aztán ujjaival
finoman kigörbítette a lány görcsösen szorított ujjait. Végig simított az élet
vonalán, aztán összevont homlokkal vizsgálgatta a parányi női kezet, mint aki
valami érdekes történetet olvas a bőr rovátkái között.
-Maga nem táncosnő. – szólalt meg halkan, mire Marina
kirántotta a csuklóját az erős fogásból.
-És ezt a tenyeremből olvasta ki? Mi maga? Álruhás
cigányasszony? – kérdezte durcásan.
A férfi hahotája talán még a falakon túl is hallatszott. De
nem sértődött meg a paprikás hangú gúnyos kérdésen.
-Nem, nem vagyok cigányasszony, sem javasasszony. Férfi
vagyok, kedvesem.
-Azt látom. – szúrta közbe önkéntelen elszólással a lány.
-De még mindig nem tudom, ki maga? – biccentette félre a
fejét a férfi, válasz nélkül hagyva a lányt.
-Itt dolgozom. Táncolok, ha kell.... italt szolgálok fel... hogy
az urak jól mulassanak. – motyogta keserűen a lány.
-Maga nem tűnik utcalánynak. – mormolta a férfi, feltűnően
szép metszésű száját összeszorítva, mint aki még a feltételezés ellen is
tiltakozni akar.
-Nem is vagyok! – csattant fel Marina. Legbelül azonban
érezte, nem lesz ez sokáig így. Hiszen azért volt ebben a szobában is, mert a
főnöke odaígérte valakinek ma éjszakára. Egy pillanatra átfutott a fején, ha
már így kell történnie, akkor legalább ez a férfi lenne az. Tiszta, ápolt és
idegen. Ha megtörténik, aminek meg kell történnie, akkor is odébbáll és nem
viszi hírét a városban, hogy holnap egy barátja jöjjön el, harmadnap meg egy
másik. Egy napon meg talán mindannyian együtt. Volt már ilyen, látta a többi
lány sorsát.
-Kedvesem, én nem bánom, ha utcalány is, semmi dolgom
ezzel... hacsak az nem, hogy élvezzem, amit nyújtani tud. Bár, nem hiszem, hogy
nagyon tapasztalt lenne. Sokan szeretik, ha ők az elsők, én jobb szeretem, ha
az a nő tudja, mit akarok és tudja azt is, hogyan tegyen a kedvemre. – váltott
hirtelen szigorú, komoly és ijesztően érzékeny témára a férfi. Mégis ő lenne az
előkelő kuncsaft, akinek Lavotte úr odaígérte?
-Én nem... Monsieur Lavotte... azt mondta... – dadogott
félénken.
-Mit mondott Lavotte? – emelte fel a lány állát a férfi és a
könnyes, de elszánt tekintetbe mélyedt szürke szeme, amiben oly sok érzelem
kavargott, amiket Marina nem is remélt egy ilyen helyen megtapasztalni. Nem
volt benne semmi durvaság, inkább csak szánalom... és a korábbi nyers szavak
ellenére talán valamiféle irgalom.
-Hogy majd jön egy barátja, és .... legyek hozzá kedves. –
nyelt nagyot a lány. Valahogy az érzés, miszerint a jóképű ismeretlen az a
bizonyos barát, hirtelen mindennél erősebben öntötte el.
-És ha azt mondom, én vagyok az a barát? ...Hogyan akar
kedveskedni nekem? – jelent meg egy fanyar félmosoly a férfi szája szélén.
-Megkínálhatom egy itallal? Esetleg enne valamit? –
készségeskedett a lány, holott tisztában volt vele, a férfi kérdése nem
kifejezetten ilyen fajta kiszolgálásra vonatkozott.
Az ajtó kinyílt és a tulajdonos sunyi, számító képe bukkant
fel.
-Drága barátom, nem is mondták, hogy már megérkezett! –
nyújtotta ki a kezét kézfogásra, és Marina szemét nem kerülte el az alig
leplezett fintor, ami átsuhant a vendég arcán, miután feltűnés nélkül megtörölte
a kezét a pantallójában.
-Nem unatkoztam. – mondta bátorító mosoly kíséretében, mire
Marina reszkető kézzel kitöltötte végre a pezsgőt, aminek flaskáját Lavotte
megjelenésétől megrettenve felkapta..
-Örömmel hallom. – nyájaskodott a tulajdonos és úgy paskolta
meg a lány fenekét, mintha ehhez joga lenne. Nyilván volt is, de a vendége
mégis rossz néven vette.
-Ha már megérkeztél, akkor be is mutathatnál minket
egymásnak a kisasszonnyal! – emelte poharát üdvözlésre és felvonta a
szemöldökét a lányra nézve, aki apró sóhaj kíséretében töltött egy harmadik
pohárba is. Az ital talán segít... Lavotte elbohóckodta a szertartásosnak
induló bemutatást:
-Monsieur Alessandro Salviati, Velencéből... Mademoiselle
Marina Deveroux. - Árulkodó volt, ahogy nem nevezte meg a lakhelyét, mintha nem
is lenne fontos, hiszen csak egy nő, akinek most éppen az a feladata, hogy
kellemessé tegye a mulató megbecsült külföldi vendégének az estéjét, és hát
nyilvánvalóan itt volt, Párizsban.
-Salviati? – csuklott el a hangja a lánynak, ahogy még a
legnagyobb zavar közepette is felmerült elméjében a tükör alján olvasott
felirat. –A tükör... – dadogta elképedten, mire a férfi elmosolyodott.
-Igen, a mi gyárunkban készült, de nem is remélhette, hogy
valaha egy ilyen szépség fogja megcsodálni magát benne. – bókolt a férfi, de
Marina most csak olajos mézes-mázas szavaknak hallotta, túlzónak és
megszégyenítőnek.
-Nos, látom, máris megvan a közös témátok, barátom, nem is
zavarok tovább. Csak csengessetek, ha bármire szükségetek lenne. – búcsúzott
Lavotte, majd egy férfias összekacsintással távozott. A csend úgy ereszkedett
közéjük, mint a Szajnára leszálló köd, puhán betakarva őket, titkolva, hogy az
este hogyan folytatódik.
-Sajnálom, hogy tudatlanságommal megsértettem. – szólalt meg
halkan Marina és a férfi felkapta a fejét a tanult, finom kifejezésre.
-Nem vagyok ám olyan hiú ember, és hát nem ismerheti
mindenki a Salviati nevet. Talán még Muránóét sem. – vont vállat a férfi. Valóban nem érzett
sértettséget, de meglepte, hogy a lány szükségét érezte egy bocsánatkérésnek. Túlesve
a bemutatkozáson, csendben azon gondolkodott, vajon mit keres ez a szégyenlős,
fiatal lány ezen a helyen. Nem először járt Lavotte mulatójában, párizsi üzleti
útjai rendre itt fejeződtek be, pillanatnyi kikapcsolódást jelentve, és a
korábbi lányok pontosan azt nyújtották, amit a látványuk ígért. Néha nem is
értette önmagát, miért fogadja el újra és újra ennek a hernyónak az
„ajándékait”. De férfi volt egy idegen városban, nehéz tárgyalások után és
szüksége volt egy kis kikapcsolódásra. Értelmetlen lett volna a társaságban
keresni egy ifjú hölgyet, akivel egy szégyenlős csókig sem jutott volna el az
első este. A teste éhes volt, és ezek a lányok pedig pontosan tudták, mire van
szüksége, hogy másnap kisimultan üljön fel a vonatra, amely visszarepíti az
otthonába. Ami itt történt, arról senki más nem tudott, és ez így volt jól,
mivel nem volt különösebben büszke a mulatóbeli látogatásaira. Ez a Marina azonban
egészen más volt, mint amire számított, meglepő és éppen ezért izgalmas
jelenség. Mint egy kis kobold, aki eltévedt az éjszakában és a rossz sorsa
éppen erre az elátkozott helyre vetette. Ami igazán érthetetlen volt a számára,
hogy miért érez késztetést arra, hogy mentőkezet nyújtson neki... hiszen nem tud róla semmit, azon túl, hogy
csodás szőke haja és ibolyakék szeme van. Otthon Velencében nem ismert egyetlen
hajadont sem, aki így nézett volna ki, és aki ilyen ijedten nézett volna a
szemébe. Mintha minden pillanatban azt várná, hogy lerohanja. De hát nyilván
nem lehet újdonság neki ez a helyzet, ha ezen a helyen dolgozik – gondolta
gúnyosan.
Marina csendben méregette a férfit. Nem tudott rajta
kiigazodni. Az előbb szinte durván utalt rá, hogy hamarosan a kedvére kell
tegyen. Még csak nem is feltételezte róla, hogy lenne tehetsége a
mesterségéhez, most meg úgy néz rá, mint egy szerető testvér. A hasonlatról
eszébe jutott az öccse. Miatta van itt, miatta teszi, amit tenni készül. Nincs
értelme húzni az időt, talán jobb is, ha mielőbb átesik rajta. Amíg a férfi
ilyen barátságos... látta már, hogy az ital hogyan torzítja el a
személyiségüket, hogyan válnak durvává, és nem volt szándékában addig a
pillanatig húzni az elkerülhetetlent. Szembe állt a hatalmas tükörrel és némán
bontogatni kezdte a ruháját. Susie azt mondta, ez beindítja a férfiak
fantáziáját, mikor egyszerre két lányt látnak maguk előtt. Amikor felnézett, a
férfi pillantásával kapcsolódott össze a tekintete. Meglepte az a méla
szomorúság, amit a szürke szemek mélyén látott. Sehol nem volt a férfias
izgalom, a kéjvágy, a fensőbbséget sugárzó gőg.
-Nem tetszem? – kérdezte halkan, mire Alessandro keserűen
elnevette magát.
-Kicsim. Nem fogok udvarolni, de... igen, tetszel... vaknak
kéne lennem, ha nem tetszenél. De te nem vagy örömlány... megkockáztatom, még
talán szűz is vagy. – tette hozzá, bár maga sem gondolta egészen komolyan.
Amikor azonban a lány mélybordó színt öltött, rádöbbent, hogy beletrafált a
valóság közepébe. Ez a nyomorult Lavotte azért volt olyan nagyképű seggfej,
mert tudta, hogy olyan meglepetésben lesz része, amire nem is számít. A
marhája. Egy szűzlány... szerette a nőket, a nők is szerették, de soha nem
gondolt úgy magára, mint egy középkori földesúrra, akit megillet az első
éjszaka joga. Egy feleség persze egészen más helyzet, ott nem árt biztosra
menni, hogy az örököse még véletlenül se lehessen fattyú. Amikor megörökölte a
gyárat és a munkásai körbevették, gratuláltak, ott voltak a feleségeik, a
gyerekeik, ... akkor döbbent rá, micsoda felelősség szakadt a nyakába, azt nem
lehet csak úgy átjátszani egy jogtalan örökösre. Szakadt.... de hát hiszen erre
nevelték kisfiú kora óta, erre készült, amikor még az apja kezét fogva a gyárat
járta...
Elkalandozott – ébredt rá, hogy a lány még mindig ott áll
előtte félig leeresztett ingvállal. Láthatóan az első apró lépés után el is
fogyott a bátorsága. Hozzálépett és könnyed mozdulattal visszaigazította a
vállára, aztán ügyesen megkötötte a vékony szalagot.
-Lavotte azt mondta, lesd a kívánságaimat, nem? – simogatta
meg azért a bársonyos vállakat. Ennyi igazán jár neki, ha lovagot akar
játszani. –Nos, azt kívánom, mesélj magadról! Meséld el, hogy kerültél ebbe a
lebujba!
Marina maga sem tudta miért, de olyan kitárulkozóan beszélt
a családjáról, ahogyan talán még soha senkinek sem, amióta elindultak az
öccsével Lille-ből. Zakatoló szíve lassan csendesedni kezdett, ahogy
megértette, ma este nincs mitől félnie, ez a férfi nem fogja leteperni. Még nem
értette miért, de érezte, hogy bízhat benne, ezért aztán úgy döntött, hogy
megérdemli az őszinteségét. Alessandro Salviati egyre komorabban hallgatta a
történetét. Amikor az öccséről beszélt, mélyet sóhajtott. Ismerte az érzést,
amikor felelősséget kell vállalni valakiért, aki mindenkinél fontosabb a
számára. Neki is ott volt az anyja és Katerina, a huga. Az ő felelőssége volt,
hogy bántás ne érhesse őket, és egy pillanatra elmerengett, hogy micsoda kín
lenne, ha a lányhoz hasonló sorscsapások után utcára kerülnének és magukra
maradnának. Becsülte ezt a gyenge, mégis minden ismerősénél erősebb törékeny
lányt, amiért erejét megfeszítve küzd a felszínen maradásukért, még ha a
módjával nem is igazán értett egyet. De be kellett ismerje, az ő helyzetében
valóban nem sok választási lehetősége adódhatott. Az este mindenesetre
érdekesen alakult, ahogy a délutáni tárgyalás idején még nem is reménykedett
benne. Azt hitte, a teste majd gyors enyhülést talál egy dús idomú testben,
ehelyett a lelke nyílt ki és várakozóan figyelte a kis madarat, akit elé sodort
az élet.
-Gyere, igyál! – nyújtott a lány felé egy poharat és nem
kerülte el a figyelmét az ijedt tekintet. Nyilván azt hiszi a kis buta, hogy
most érkezett el az ideje, hogy alkohollal tegye készségesebbé. –Hány éves
vagy? – kérdezte halkan, ahogy Marina a drága kristálypoharat a kezei között
szorongatva gyorsan ellépett mellőle.
-Nemrégiben töltöttem be a tizennyolcat. – motyogta a lány
és elszántan belekortyolt a pohárba.
Tizennyolc! Tíz évvel fiatalabb nála, szinte még gyermek, de
a szemein látszik, több boldogtalanságban volt már része, mint sok felnőttnek.
-...és itt akarsz maradni? Lavotte-nál? – nézett vele
farkasszemet a férfi.
-Hová mehetnék? – vonta meg a vállát Marina keserűen.
Összezavarodott. Az előbb az ital, most mégis ez a csendes beszélgetés. Szíve
szerint rákérdezett volna a férfi szándékaira, mert ez a bizonytalanság szinte
megbetegítette. Macska-egér játéknak érezte, időhúzásnak. Tudni akarta, hogy
hogyan végződik számára ez az este, de szégyellt rákérdezni.
-Velem jöhetnél Velencébe. – hallotta meg a furcsa
hangsúllyal kimondott mondatot. Az olasz férfi úgy nézett maga elé, a kandalló
most sötéten ásító üregébe, mintha ő is azon csodálkozna, honnan érkezett ez a
váratlan és meglepő ajánlat.
-De hát miért? – kérdezett vissza a lány elképedten. Az
itteni lányoknak ez volt a titkos álma. Hogy jön egyszer egy gazdag kuncsaft,
aki annyira megkedveli valamelyiküket, hogy magával viszi és kitartott
szeretőjévé teszi. Lakást bérel, ruhákat vesz, néha még utazgatni is elviszi a
szerencsés kiválasztottat, akinek ez az egy lehetősége van gondoskodni időskori
éveiről. De igazság szerint nem ismert senkit, akinek ez sikerült volna. És a
szíve mélyén el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen kitartottság boldoggá tehet
bárkit is.
-Ott a gyáram, ott élek... és ott él a családom is. Egy
talán túlontúl is nagy házban, ahol mindig szükség van dolgos kezekre. ...Lenne
munkád... tisztességes munkád... és az öcsédnek is sokkal jobb dolga lenne,
mint ebben a városban, ahol előbb utóbb ő is csak lemerülne a mocsokba. ...
Velence egész más! Valahányszor eljövök otthonról, mindig rohanok vissza, nem
is értve, miért vágytam el akár csak egyetlen napra is. Ott megnyugszom,
meggyógyulok. – vallotta be a férfi, talán meg is feledkezve róla, hogy egy
idegen francia lány előtt mondja ki lelke legbensőbb, legmélyebb érzéseit.
-A családja? – kérdezett vissza Marina. –A felesége és a
gyerekei? – tette hozzá nagyot nyelve. Valamiért túlságosan is elkeserítő lett
volna hallani egy boldog, de távol lévő asszonyról és derékaljnyi szürkeszemű
csöppségről.
-Az anyám és a hugom. – fordult felé a férfi. –Ha feleségem
lenne, mit is keresnék egy ilyen helyen? – vonta össze szemrehányóan a
tekintetét a férfi a feltételezésre, és összeborzongott, ahogy a kandalló
feletti léha jelenetet ábrázoló képre siklott a tekintete.
-Hah, ha tudná, hogy hány nős férfi jár ide... –
biggyesztette le a száját a lány, szíve mélyén megkönnyebbülve a választól. Nem
csalódott a férfiban.
-El tudom képzelni. – bólintott közben a férfi. -Tudod,
vannak boldogtalan házasságok... vannak, amiket csak a pénz miatt kötnek,
kapcsolatokért, politikából... házasságok, amiket sosem lenne szabad megkötni,
legalábbis nem az Úr színe előtt, hiszen hazugság minden percük. Ha én valaha
oltár elé vezetek egy nőt, azt azért teszem majd, mert szeretem, mert vele
akarom felnevelni a gyerekeinket, mellette akarok ébredni egész hátralevő
életemben, mert az ő virágillatát akarom az orromban érezni egész nap és nem
valami olcsó ribanc pacsuliszagát.
Marina akaratlanul is mélyebb lélegzetet vett, hogy érezze,
ő maga milyen illatot áraszt. Lotte-tól kapott egy orgonaszappant, annak az
illatát vélte felfedezni, már amennyire Lavotte pipadohánytól szagos szobájában
ez lehetséges volt. A szíve feldörömbölt a férfi szenvedélyes hangú
kifakadására. Nem akart azonosulni a pacsuliszagú ribanc képével.
A kép, amit erről a férfiról színezgetett az eltelt órában,
egyre árnyaltabb lett, egyre kedvesebb... a szívének. Micsoda? Létezhet ez?
-Azt sem tudom, Monsieur Lavotte elengedne-e ... – suttogta
boldogtalanul, amikor ráébredt, hogy a férfi által kínált lehetőség annak a
lapáttenyerű hólyagnak a jóindulatán múlik. Jóindulat? Ez a szó Henry Lavotte
esetében értelmezhetetlen volt. De nagyon vágyott abba a fura városba, bárhova,
ami az innen való szabadulást jelentheti.
-Ez legyen az én gondom! – legyintett a férfi, mintha csak
valami semmiségről lenne szó. –Mennyi idő alatt tudna útra kész lenni? –
váltott váratlanul magázásra, mintha a közös utazás képe egy csapásra
tiszteletre méltóbbá tette volna a lányt, akaratlanul is társsá emelve a rájuk
váró kalandban.
Marina elgondolkozott. Ha dönt, lehet, hogy egy életre szóló
döntés lesz... de ha marad, akkor is. Az itteni életét nagyon is el tudta
képzelni... az a másik, az a velencei ennél mindenképpen csak jobb lehet –
döntötte el magában.
-Mikor akar indulni? – kérdezte halkan és hangja
eltökéltségét megérezte a férfi kifinomult hallása.
-Késő van. Én megyek, beszélek Lavotte-tal, maga pedig
induljon haza! A holnap déli vonattal indulhatunk.
Holnap? – rettent meg a szilaj lovakként száguldó
tervezgetéstől a lány. Holnap! Ilyen hamar! Remélni sem merte még ma délben,
hogy az élete ekkora fordulathoz érkezhet estére. Hát, akkor holnap. Holnap
ilyenkor már maga mögött tudhatja Párizst, a sírásokat, a torokszorító
rettegést a másnaptól, a jövőtől. Hogy mi minden áll még előtte, most nem is
nagyon érdekelte.
-Akkor én most hazamegyek. – tett egy tétova lépést az ajtó
felé. –De ugye nem bolondozik velem? – torpant meg, ahogy végre ez a lehetőség
is eszébe jutott.
-Komoly dolgokban sosem bolondozom. – csóválta meg a fejét a
férfi, szívszorító szomorúságot érezve a fiatal lány reménykedő, kicsit lemondó
tekintete láttán. Túl sokszor csalódhatott már az az ibolyaszín szempár. Némán
megesküdött, hogy miatta nem gyarapodik a kín a lelkében.
-Akkor köszönöm! – suttogta Marina, majd kisurrant az ajtón,
mint egy macska, amely már türelmetlenül várta a szabadulás pillanatát.
Alessandro nagyot sóhajtott. Már megint micsoda hirtelen döntést
hozott? Az üzleti életben az ilyen döntései mindig hasznot hoztak. Most azonban
nem tudta, hogy ennek az édes kis szőkeségnek a felkarolása mit is jelent majd
a számára. Letette a poharát a még félig tele palack mellé és vetett egy utolsó
pillantást a tükörre. ...Túl szép darab ez ide, akárcsak ez a lány. Ráadásul
mától olyan képet társít hozzá, amely végképp nem illik Lavotte kétes hírű
mulatójához. Na,majd gondja lesz erre is, egyelőre felkészült rá, hogy
egyezkedni kezdjen a tulajdonossal. Tudta, hogy nem lesz könnyű üzlet, de
szerette a kihívásokat.
8 megjegyzés:
Hmm...Jutkám felkeltetted az érdeklődésemet. Nagyon is :) még olvastam volna tovább :)) na majd holnap
Köszönöm, pusza
Szia!
Kíváncsivá tettél. :)Én is szívesen olvasnám tovább :). Várom az új részt!
An
Szia!
Be kell vallanom kellemesen csalódtam. Persze tudom, hogy jól írsz, de azért ez új és más. Viszont nagyon jó lett, és alig várom, hogy tovább olvashassam.
Csók♥ Rennie
Megint nem csalódtam! *sóh
Más témát és helyszínt választottál,mint eddig, teljesen új tőled, és mégis Te vagy minden sorában.
Amúgy is szeretem a századfordulós /19-20 század/ korban játszódó történeteket, a stílusod már csak hab a tortán! :)
Imádat van! De hát ez természetes! ;)
Köszöntem! <3
Hali!
Hát azt hiszem ez is jónak ígérkezik. Alig várom a folytatást!!!!
Huh, jó hosszú lett ez a rész. Na nem mintha untam volna, csak hát majd kifolyt a szemem, mire a telón végigolvastam.
Sajnálom, hogy elszállt az esti komim, mert most meg nem is emlékszem, mit írtam.:)
Nagyon jól áll neked ez a fajta íromány. De kérdem én, miért pont 28 és szürke? Úgy látom nem kegyelmezel most sem.Ezt még külön megköszönöm! :)
Bár, most még csak a Maps-ból abban a hülye fehér parókában látom a lakókocsi lépcsőjén...:)
Szóval lelkesen várom a folytatást.
Köszönöm.Puszi.
zsó, azt mondtad este, kész szerelmes levél volt, úgyhogy gondolkozzál csak XDDDD
Jó kis hirtelen, mesebeli fordulat ;)
De tudod, én szeretem a meséket...
Bár nem volt túl meggyőző az indoklás, hogy mit is keres ott a pasi...
Igaza van zsónak, nagyon fekszik neked ez a korszak!
Tetszik!
K&P
Megjegyzés küldése