A muránói tükör - 6. rész

A következő napok fagyos hallgatagságot bocsátottak a házra. A többiek türelmesen és kíváncsian lesték a fejleményeket, de szóba nem hozta senki a furcsa hangulatot. Marina nem akart, Alessandro nem tudott mit mondani. A történtek mindkettőjüket mélyen felzaklatták, csak egészen más okból. Marina már megfeledkezett a félelemről, amikor azt hitte, csak a jussát követeli a férfi, a pénzen vett szerelmet, ő már csak a szenvedélyre és vágyakozásra emlékezett, amit a munkától kemény kezek között érzett. Éjszakánként sóhajtva kérdezte a holdtól, mit tegyen, hogy elnyerje a férfi szerelmét; és hajnalonként sírva ébredt, amiért nem kapott választ a kérdésére. Alessandro Salviati nem kímélte a munkásait, de csak annyit követelt meg tőlük, amennyit ő maga is képes és hajlandó volt megtenni. Becsülték érte, a tiszteletüket pedig az irányába tanusított szeretetük jelezte. Marina is tapasztalta ennek a szeretetnek az erejét, de biztos volt benne, hogy amit ő érez a férfi iránt, az valami más, talán több, talán kevesebb, ezt most még nem tudta, de hogy nem volt neki közömbös, azt határozottan érezte. De biztos akart lenni benne, hogy nem válik nevetség tárgyává, ha alkalomadtán bevallja az érzelmeit.

Alessandro pedig még képtelen volt szavakba önteni az érzéseit. Abban biztos volt, hogy kívánja ezt a francia lányt, úgy, ahogy még talán soha senkit. És kelletlenül bár, de tudomásul vette, hogy valami furcsa birtoklási őrület szállta meg, ha róla volt szó. Ugyanakkor gyűlölte ezt az érzést, amely eluralkodott rajta, valahányszor egy barátja, egy üzlettársa, egy ismerőse tette tiszteletét az édesanyjánál, és ő mindvégig tisztában volt vele, hogy a szőke lány miatt koptatják a palotája küszöbét. Menekült az otthonából, napokig a szigeten aludt, a gyár melletti házában, hogy ne lássa, ne hallja, ahogy a legjobb barátai bókolnak annak a kis fruskának, ahogy gyűlnek a tarka virágcsokrok szerte a házban. Pfff... ha tudnák... – gondolta néha keserűen... az elegáns hölgy, aki egy rossz hírű mulató különszobájában várta, hogy a kedvére tegyen. Jó, nem várta annyira, hiszen ez volt az első, amit észrevett... a csodás aranyozott keretű tükörben megrebbenő rémült ibolyakék tekintetet. Ami az álmaiban kísértette azóta az este óta. Már ha tudott egyáltalán aludni, mert a nyugalom ismeretlen fogalommá vált a számára. Éjjelente a lagúna felett gúnyosan vigyorgó holdat figyelte, ahogy szánalmas vergődésén mulat. Mi a fenének hozta magával? Egy olyan csapdában érezte magát, amelyet önmaga állított, mégsem tudta, hogyan szabadulhatna belőle.

Sofia Salviati a nyitott ablaknál ülve élvezte a bársonyos őszi napsütést, mely lágyan simogatta végig a nappali bútorait és a friss levegőt élvezőket. Lehunyt szemét résnyire nyitva Marinát figyelte, aki magában mormolva egy olasz nyelvű könyvet lapozgatott. A borítójáról ráismert Alessandro egyik kisiskolás olvasókönyvére, még azokból a távoli időkből, amikor ez a nagy mamlasz még a betűvetéssel és az olvasással ismerkedett. Elismerően hunyorított, aztán újra lehunyta a szemét. Marina nem is választhatott volna jobban. A képektől hemzsegő könyv egyszerű szóhasználatával kiváló nyelvtankönyv volt a számára.

Alessandro a gyárban volt, távollétében itthon  ma kivételesen lusta semmittevéssel teltek az órák. Ha itthon volt, valahogy feszültséggel telt meg a levegő, úgyhogy most mindannyian élvezték a nyugalmat, ami már nagyon rájuk fért. Egyszerűen nem értette a fiát. Elképesztően vak volt, ha nem vette észre, hogy ez a kislány itt vele szemben csak azért lapozza rojtosra azt a könyvet is, hogy a kedvére tegyen. Mégis, mintha a közelében állandóan egy égő kanócot tartott volna valaki egy puskaporos hordó fölé. Időnként a kanóc belelógott a robbanószerbe, mint a múltkori alkalommal, amiről azóta sem tudott meg többet, mint amennyinek szemtanuja volt.

Ő a maga részéről csak becsülni tudta a lány kitartását és csendes nyugalmát, amivel kezelte a helyzetet; miközben elképzelni sem tudta, hogy keveredhetett arra a szörnyű helyre, amelyről Alessandro mesélt. És még ezek a megpróbáltatások sem törték meg. Ahogy itt üldögélt előtte Katerina valamelyik régebbi ruhájában, amit a lányok nagy kuncogások közepette igazítottak az alakjára, olyan volt, mint egy született velencei lány valamelyik jómódú családból.

Marina megérezte az idős asszony leplezett pillantását és rámosolygott.

-Sose fogom megtanulni ezt a nyelvet, pedig olyan szép. Már értem, miért mondják, hogy az opera nyelve az olasz. Amikor magukat hallom beszélgetni, az is olyan, mint egy dal. Pergő, dallamos. – sóhajtott bánatosan.

-Ne féljen, gyermekem, hamarabb ráérez az ízére, mint gondolná. Majd többet próbálkozunk olaszul és kevesebbet az anyanyelvén. Francois a gyerekek között rá van kényszerülve és máris egész jól megérteti magát.

-Olyan jók hozzánk, és én nem is tudom, mivel hálálhatnám meg, amit értünk tesznek. – motyogta halkan, miközben arra gondolt, Alessandronak biztos lenne néhány ötlete, hogyan róhatná le a háláját. Az arcpirító az volt a dologban, hogy hajlott is volna rá.

-Örülünk, hogy itt vannak! – nézett rá kifürkészhetetlen tekintettel az asszony, aztán az ajtó felé fordult, ahol Donatella jelentett be éppen egy újabb vendéget.

Signora Salviati szemöldöke látványosan a magasba emelkedett, ahogy újabb fiatalember kérte az engedélyét, hogy látogatást tehessen nála. Most éppen az ifjú Toderini dadogta el zavartan a vágyát, hogy egy órácskát a házuk vendégével tölthessen. Tisztában volt vele, hogy nem az ő korosodó bájai miatt lebzselnek itt rendre ezek a szerencsétlenek. Csak azt nem értette, Alessandro miért tűri ezt. Tűri? Hát, ez az. Hiszen mostanában már haza sem jön. Domenico, az üzem könyvelője mesélte, hogy a fia elsőnek érkezik, utolsónak távozik a gyárból, rendre kiveszi az öntő formát a munkások kezéből, hogy maga készítsen el egy-egy tárgyat. Már ezt sem értette. Nem azért ő a tulajdonosa a város első üveggyárának, hogy forró üveg marja fel a bőrét és azt a sok egészségtelen gőzt szívja be a rosszul szellőztetett csarnokokban. Megboldogult apja, az ő Girolamoja bezzeg... néhány naponta áthajózott a szigetre, átnézte a könyveket, aztán hazatért és itt olvasgatott napszámra a csatornára nyíló piano nobile ablakában. Itt tervezgette az új kollekciót, és ami az ő számára mindennél fontosabb volt, minden délben itt ült vele az asztal mellett, este ott feküdt mellette az ágyban és mindig volt néhány kedves szava a feleségéhez.

Nem volt olyan együgyű, hogy ne tudta volna, mi nyomasztja a fiát. Szerelmes volt, még ha az a mafla erre talán nem is ébredt rá. Abban a pillanatban tudta, ahogy első nap bemutatta neki ezt a francia lányt. Ahogy minden mondatával védelmezni próbálta, mintha titka lenne, közös titkuk.  Eleinte azt hitte, a lány a szeretője és csak anyai szeretete bírta rá, hogy szó nélkül hagyja a dolgot, de aztán hamar rájött, hogy semmi nincs a szépséges francia lány és a fia között, aminek bármi köze lenne a testiséghez. Most már azt is sejtette, hogy talán éppen ez az oka Alessandro megváltozott viselkedésének.

Ő a maga részéről csak annak örült, hogy végre valakit érdemesnek tartott a fia a figyelmére. Már azt hitte, az ég sose áldja majd meg egy engedelmes mennyel és sosem fogják unokák körbevenni. A fia korábban csak dolgozott, mint egy igásló, nagy ritkán a barátaival eltűnt valami rossz hírű házban. Férfi volt. Így kellett tennie. – húzta ki magát az asszony megértően. Alessandro jó fiú volt, óvta, fejlesztette az apai örökségét és igyekezett pótolni a családja számára a család fejét. Megérdemli végre a boldogságot, amit a szerelem és a saját család adhat meg neki. Eljött az ideje, hogy örökösről gondoskodjon ő is!

Vékony, ráncos kezével, melyen az erek úgy futottak szerteszét a kézfején, mint a város kis riói a Canal Grande mentén, kihúzta a szekreter fiókját és megtapogatta az eljegyzési gyűrűjét. Egy napon a fiának akarta adni, hogy megkérje egy megfelelő lány kezét. Szíve mélyén érezte, hogy a gyűrűnek hamarosan szerepe lehet, és nagyon remélte, hogy az emberismerete nem hagyta cserben idős korára. Hinni akarta, hogy a megfelelő lány máris itt él a palotában.

*

Marina remegve állt az ablaknál, karjait szorosan maga köré fonva. Nem fázott, csak éppen a kinti égzengés ébresztette fel benne a félszt. A kerek üveglapok torzítva mutatták a kinti világot. A villámlás hatalmas csattanással ostorként csapott végig az égbolton, valahol a Salute felett, talán éppen a Dogana csúcsán aranyló Vénusszal pajkoskodva. A tenger morajlása idáig hallatszott és a villámlást követő dörgést is magukkal sodorták a hullámok a város házfalai közé. Világ életében rettegett a vihartól. Párizsban sosem élt még át ilyen heves földindulást, ott csak a szél fújt és ömlött a hideg eső. Itt a tomboló szélben a csatorna hullámai a ház falát csapkodták, föntről pedig a megnyílt égi csatornák árasztották el a várost.

Alessandro még nem ért haza. Talán nem is jön. – gondolta aggodalmasan. Biztosan látta, milyen ítéletidő közeledik, és úgy döntött, a szigeti  házában vészeli át az elemek tombolását. Kora délután volt, de a vihar olyan sötétségbe burkolta a várost, mintha már a vacsoraidő is elmúlt volna.

Újabb dörgés rázta meg a házat és hirtelen Marina eszébe jutott, ha az ő szívét ilyen görcsbe szorítja a félelem, mit élhet át az öccse. Egyáltalán hol van szegény kölyök? Megperdült, hogy a keresésére induljon, és egyenesen nekiment egy férfimellkasnak.

-Bocsánat! – szólaltak meg tökéletesen egyszerre, aztán Alessandro lassan eleresztette a lányt, akit az ütközéskor önkéntelenül is megragadott.

-Hát hazaért! – suttogta Marina, hangjában alig burkolt örömmel, amiért a férfit biztonságban tudhatja; s közben felemelte, majd le is ejtette a kezét, amellyel a férfi vizes arcát akarta megsimogatni.

Alessandro figyelmét nem kerülte el a gyengéd mozdulat. A lány kezéért nyúlt és a saját arcához emelte. Pontosan oda, ahova Marina szánta, mielőtt még végiggondolhatta volna, mit tesz.

A férfi hajából, ruhájából csöpögött a víz, apró tócsába gyűlve máris a lába körül. Álltak összetapadva néhány pillanatig ebben a meghitt közelségben, aztán a következő dörgésnél Marina zavartan kibontakozott a férfi karjaiból.

-Megfázik. Öltözzön át! Micsoda meggondolatlanság volt ebben az ítéletidőben útnak indulni. Szegény Adolfo is... remélem, itt tartotta, nem indult rögtön vissza... – hadarta meglepő folyékonysággal olaszul.

Alessandro lusta mosolyra húzta a száját, aztán némán visszahúzta magához a lányt, nem törődve vele, hogy a ruhájának finom anyaga szivacsként issza be a belőle csöpögő vizet.

-Adolfo nem jött velem. Magam eveztem....Nem akartam, hogy aggódjanak. – simogatta meg a lány bársonyos arcát. Marina önkéntelenül is mélyet szippantott a sós permetből, ami a férfit borította.

-Nem is evezett, úszott. – kuncogta el magát. Hihetetlen élmény volt ez a gyengéd közelség, ritka alkalom,  és ki akarta élvezni minden pillanatát.

-Hát, gondoltam rá. Lehet, gyorsabban értem volna haza. – dörmögött vidáman a férfi.

Nem tudták, mennyi idő telt el így, összekapaszkodva az ablakon túli égzengést figyelve, de egy utolsó mély brummogásszerű hanggal a vihar búcsúzni készült. A szél már nem csapta az ablaknak az özönvizet, és szinte érezni lehetett, ahogy a levegőből lassan elpárolog a feszültség.

Alessandro lehajolt és egy részegítően édes csókkal búcsúzott.

-Köszönöm, hogy várt rám! ...A többiek a nappaliban vannak, Francois felolvas anyámnak, Katerina indult volna épp a keresésére, de megmondtam neki, hogy én majd megkeresem. Mostanra talán már azt hiszik, megszökött és nem találom.

-Sosem szöknék el viharban, félek a villámlástól. – suttogta Marina még kábán a csóktól.

-Ezt jó tudni. – mosolyodott el a férfi, aztán hátralépett.

-Felveszek valami száraz ruhát és boldog lennék, ha kaphatnék egy tányér forró levest. Szólna Donatellának?

Marinától csak egy néma bólintásra tellett. Ahogy a férfi eltávolodott tőle, szinte fázott, de a szíve forró volt és a vér vadul száguldott az ereiben. Mélyeket lélegzett, aztán fürgén a férfi után indult, hogy ő maga melegítse meg a minestrone levest, amit itt ismert meg Velencében és azonnal meg is kedvelte.

*

-Nagyon kellemes az idő... – szólalt meg Alessandro, ahogy az édesanyja felvágta a citromtortát, Donatella specialitását. A férfi lazán, nyakkendőjétől megszabadulva, ingnyakát kigombolva ült a kanapén, poharában még az ebédhez kortyolt bor utolsó cseppjeivel. Marina minden önuralmára szüksége volt, hogy ne fixírozza feltűnően a férfi combjain megfeszülő pantallót és az ingnyakból kivillanó szőrt. Elégedettnek látszott, pedig napok óta alig látták. Talán a gyár melletti lakásában lelt férfias örömre – gondolta összeszorult szívvel. Olyan látványos volt a változás a néhány nappal korábbi viselkedéséhez képest, hogy nem tudott szabadulni a képzelgéstől, ahogy egy szép olasz nőt ölel. Kedvetlenül szabdalta morzsáira az édességet, aztán az ölébe tette a kistányért és nagyot sóhajtott.

Alessandro óvatosan fürkészte a lányt, akit mintha valami komoly gond nyomasztott volna. Még a kedvenc süteményét is kedvetlenül turkálta, pedig régebben számtalanszor kapta rajta, ahogy a konyhában Donatella kis tányérra készít neki egy külön adagot, repesve az örömtől, amiért Marina erősen koncentrálva mond neki köszönetet és próbálja ellesni a citromtorta receptjének titkát. Az uzsonna vasárnap délutánonként az édesanyja által megkövetelt közös családi esemény volt. Egy szelet sütemény, egy kávé... és alkalom arra, hogy a hét közben történteket megbeszéljék. Ezek a beszélgetések azonban az utóbbi hetekben meglehetősen döcögősre sikerültek. Ma reggel azonban Alessandro azzal a szilárd elhatározással kelt fel, hogy rendet tesz a házban, mindenkivel tisztázza a tisztázni valókat. Elsősorban persze Marinára gondolt. ... Néhány napja a vacsoránál a lány óvatos, bizonytalan kiejtéssel olaszul válaszolt egy kérdésére, és úgy döntött, ez jó jel. Így tudatja vele, hogy kész közeledni hozzá. Úgyhogy a ma délutánt a nyelvgyakorlásnak kívánta szentelni. Bármilyen értelemben. – nyelt nagyot, ahogy arra a heves csókra gondolt a szobájában. 

–Talán kihagyhatnánk itthon a kávét és ihatnánk a Florianban, a San Marcon. – nézett kérdően a lányra, aki egy halvány pírral az arcán bólintott beleegyezése jeléül.

-Francoist is...? – tette fel halkan, félénken a kérdést, mire Alessandro némán megcsóválta a fejét, miközben szemét a lány nyugtalanul rebbenő szemeibe fúrta. Na nem! Most kizárólag a nővérke figyelmére tartott igényt, és elutasított minden ötletet, ami ebben a fene nagy koncentrálásban megzavarhatta volna. Még így is tartott a mostanában lépten-nyomon felbukkanó hódolóktól, de érezte annyira határozottnak magát, hogy őket szeme egyetlen villanásával megfutamítsa. Ha pedig túlságosan bátrak lennének, még mindig megfürdetheti őket a csatorna vízében.

Alig egy órával később már ott sétáltak a San Marco árkádjai alatt, majd a kávézó kitelepített kecskelábú asztalkáinak egyikéhez telepedtek le. Alessandro elegáns udvariassággal igazította a lány alá a széket, aki apró sóhajjal várta a folytatást. Olyan különleges hangulatban volt a férfi és fogalma sem volt róla, hogy ez az ő számára mit is jelent.

-Nem fázik? – kérdezte meg aggodalmasan Alessandro, ahogy a tenger felől egy hűvös fuvallat meglibbentette a lány szoknyáját, felfedve a csinos kis gombos cipellőt, amit már itt vett Tremonti boltjában a Rialtohoz közel.

-Nem. – suttogta Marina zavartan rendezgetve a szoknya redőit.

-Alfredo Provolone születésnapi bált rendez a lányának. Theresa most lesz tizennyolc éves. Azt suttogják, az estély tulajdonképpen eljegyzési bál is egyben. Salvatore Fracca egy ideje már kísérgeti, és állítólag ezt a  remek alkalmat ragadja meg arra, hogy megkérje a kezét. – fecsegett a férfi, mintha ez olyan megszokott dolog volna az utóbbi időben, hogy a város egyik tehetős polgárának családi ügyeiről beszélgessenek.

-Nagyon romantikus. – mormolta a lány kissé csalódottan. Nem egészen tudta, mit várt ettől a kis kirándulástól, kettesben... de hogy nem a városi pletykák megvitatását, abban biztos volt.

-Arra gondoltam, elkísérhetne. Alfredo meghívott... az édesanyám már nem szívesen vesz részt ilyen társasági eseményeken, a húgom Guidoval tart, én meg egyedül... nem szívesen mennék. – rágta Alessandro a szája sarkát. Na, ezt alaposan elpuskáztad! – rótta meg magát, mert még a saját füle számára is úgy hangzott ez a meghívás, hogy merő önzésből kéri, hogy kísérje el. ...-Amióta itt van, még nem volt vendégségben, és gondoltam, ez egy remek alkalom lehetne. – próbált korrigálni. Marina ránézett.

-Nem azért hozott magával, hogy szórakoztasson, ezt mindketten tudjuk. – suttogta halkan, lehajtott fejjel. Alessandro nem törődve azzal, hogy nyilvános helyen vannak, a lány álla alá nyúlt és megemelte a fejét. Miért van az, hogy az ő társaságában többnyire csak a lány fejebúbját lehet látni?

-Maga szerint miért hoztam magammal?- kérdezte provokatívan.

-Azt csak maga tudhatja. De ha megvette a szerződésemet Lavotte-tól, akkor nyilván...

-Nyilván?

-Szeretőt akart.

-Hah! – fújtatott a férfi. –Úgy gondolja, ha én szeretőt akarok, akkor úgy bánok vele, mint magával? Lassan két hónapja él a házamban és még mindig nem követeltem Öntől a pénzem ellenértékét.

A szinte dühösen sziszegett szavak égették Marina arcát. Ez megint nagyon őszintén, s mint olyan, fájdalmasan egyértelműen hangzott. Alessandro nagyot fújt, mint aki a benne dúló vihart akarja szélnek ereszteni, aztán amikor úgy érezte, hogy kicsit lecsillapodott, úgy döntött, témát vált.

-Egész jól beszél már olaszul. Az öccse pedig már úgy hadar, mint valami utcakölyök. Ki tanítgatta?

-Donatella kényszerből, mert a franciát nem érti...az édesanyja... és mindenki más, akivel csak találkoztam, mindenki tanítani akart valamit. – válaszolta Marina, kapva kapva a lehetőségen, hogy végre valami emberi, hétköznapi beszélgetést folytatnak, nem azt a felzaklató, megalázó vitát folytatják, amelyhez a találkozásaik mostanában rendre vezettek.

-Akkor? ... Lesz a kísérőm? – nézett fel hirtelen a férfi, visszatérve az előbbi kérdéséhez. Marina határozatlanul vállat vont.

-Miért ne... csak egy bál, nem?

-Igen, csak egy bál. – bólintott a férfi, elnyomva egy mosolyt, ahogy Provolone hagyományos nagyvonalúságára gondolt, és a vendégkörre, melyben ott volt a város valamennyi jelentősebb családja. Olyan családok, akiknek a neve eggyé forrott ezzel a várossal, a történelemmel. Családok, melyekből uralkodók, hadvezérek származtak. Egy ilyen bálba csak a kivételezetteket hívták meg. ...Nézte Marinát, ahogy az édes gelátót kanalazza itt a Campanile árnyékában, mint egy tősgyökeres velencei lány, aki az udvarlójával élvezi a késő őszi napsütést... egy gyerek szaladt el előttük karikáját hajtva a márvány borítású téren, és Alessandro először gondolt arra, hogy lassan ideje lenne megnősülnie. Egy talányos pillantást vetett Marinára, aki éppen felnézett, és találkozott a pillantásuk. Kinyújtotta a kezét és ujjaival letörölt egy apró édes pöttyöt a lány szája széléről, aztán a saját szájához emelte és lenyalta róla.