-Jessica Langley vagyok – nyújtott kezet az ötvenes, jól
szituált kertvárosi háziasszonyra emlékeztető nő Dakotának. –És hogy a
félreértéseket elkerüljük, nem vagyok orvos. – szögezte le mosolyogva, aztán
meg sem várva a lány kérdését ezzel kapcsolatban, folytatta: -Egészen pontosan
én is ennek az intézménynek a lakója voltam valamikor. Tíz éve vagyok
tünetmentes, és ha beleegyezik, az Ön esete is szerepelni fog a könyvemben,
amit a tapasztalataimról írok. Persze, nem az eredeti nevével, és semmi olyat
nem használok fel a beszélgetéseinkből, aminek az alapján könnyen
beazonosítható lenne. ...Biztosan érdekli, hogy kerültem én a beszélgetésünknek
erre az oldalára. – nézett a lány meglepett szemeibe, majd a válaszát újfent meg
sem várva folytatta a monológját. Dakota túlesve a kezdeti meglepettségen,
egészen felvidult az életvidám, szószátyár nőt hallgatva. Ennek a Jessica a
példája is azt mutatta számára, hogy van kiút a gödörből: -Nos, tizenegy évvel
ezelőtt még három gyerek boldog anyjaként jókora pofont kaptam az élettől,
egészen pontosan attól a férfitól, akire amúgy az életemet is rá mertem volna
bízni. A férjem a legjobb barátnőmmel csalt már évek óta, miközben ő a
kivételes családapát, Francies pedig a példás barátnőt alakították előttem.
Abban az időszakban mindkettőjük támogatására lett volna szükségem, ehelyett
szó szerint hátba támadtak. A legrosszabb fájdalomcsillapítást választottam.
Inni kezdtem, gyógyszereket szedtem, és az állapotom már annyira leromlott,
hogy az egyik gyerekem majdnem a medencénkbe fulladt, mert azt hittem, hogy a
szemem előtt lejátszódó jelentet csak álmodom. Ha nincs a kutyánk, aki beugrott
a kicsi után és a lépcsőhöz húzta... – még most is elönt az önutálat, ha
rágondolok. Azon a délutánon viszont megtanultam, hogy az ital nem barát, csak
a barátságos arcát maszkként használó ellenség. Távol álljon tőlem, hogy
fényezzem magam, de ha én képes voltam talpra állni, ez a maga számára is
valamiféle garanciát kell jelentsen. Eljött ide. Készen áll a változásra.
Együtt pedig el fogjuk érni, megígérem.
-Bocsásson meg, jól értettem, hogy maga nem orvos? –
szakította félbe a pergő nyelvű asszonyt Dakota. Azért fizetett egy vagyont,
hogy egy unatkozó háziasszony keserű
élménybeszámolóit hallgassa óraszám? Ráadásul eszébe juttatta Mike-ot és
Natalie-t, erről pedig egy teli pohár jutott az eszébe azonnal. –És akkor ez az
egész mégis mitől lesz terápia? – kérdezte bizalmatlanul.
-Én a csoportterápia híve vagyok, amikor leülünk páran és
beszélünk magunkról. Meghallgatjuk a többiek véleményét és elmondjuk a magunkét
az ő problémáikról. – mosolygott rendületlenül Jessica.
-Ez nekem nagyon úgy hangzik, mint egy beszélgetés a
haverokkal, de itt nem ismerek senkit. Illetve, hát majdnem senkit – jutott
eszébe Jeff Palmer. Na, előtte tuti biztos, hogy nem fog a legintimebb
magánügyeiről beszélni. –Amúgy is... mostanában elég rosszul tűröm a
társaságot. A férfiakét különösen. –
tette hozzá egy látványos grimasz kíséretében.
-Dakota! Ugye szólíthatom így? – nézett rá anyáskodva a nő.
–Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy feladja az eddigi életét és ezzel a
terápiával megpróbálja újrakezdeni. Nem mindenki képes erre, de aki igen, azok
olyanok, mint Maga, mint a többiek ezen a folyosón, sőt az egész épületben.
Mindannyian azért vannak itt, mert történt valami, amitől besokalltak és
eldöntötték, elég volt. Ez lehetett egy rosszul elejtett mondat, egy se
veled-se nélküled kapcsolat, egy hatalmas pofon valakitől, akitől nem várták,
vagy éppenséggel egy segítő kéz, aki segített felnyitni a szemüket. Nem tudom
még, hogy Magát melyik hozta ide, de higgye el nekem, mindenkit megváltoztat az
élet, csak nem mindegy, hogy hogyan. És nagyon nem mindegy, hogy benne ragad-e
abban a mocsárban, vagy lerázza magáról és továbblép. Ehhez képest nem számít,
hogy férfi vagy nő az, akivel bejárja az utat, az azonban biztos, hogy
társakkal könnyebb, mint magányosan. ... Gondolkodjon ezen, és holnap majd
folytatjuk.
*
Lilian hiába nyomta a csengőt, Jeff nem nyitott ajtót. Három
napra utazott el, és előtte megbeszélték, hogy ma eljön és beszámol a férfinak
a tárgyalásai eredményéről. Ő maga sem egészen elégedett az eredményeivel, és
erre már ilyen rosszul kezdődik ez a találkozó... Hívta Jeff számát már a
reptérről, de a telefonját sem vette fel és már kezdett komolyan aggódni,
amikor eszébe jutott a pótkulcs a hatalmas azálea bokor cserepének a széle alá
ragasztva. Rövid tapogatózás után bele is akadtak az ujjai, aztán kicsit remegő
gyomorral benyitott a lakásba. Jeffnél mostanában sohasem lehetett tudni, mire
ér ide. Odabent kísérteties csend honolt. Ahogy végigment a hatalmas előtéren,
szeme sarkából konstatálta a konyhapulton sorakozó jónéhány üveget. Jézusom! Már megint ivott? Először a
hálószobába rohant, felkészülve a legrosszabbakra, aztán megnyugodva, hogy
senki nem fekszik bódultan vagy éppen a hányadékába fulladva az ágyon,
leroskadt a vetetlen ágy szélére. Hol a fenében lehet? A feneke alatt valami
keményet érzett, és meglepve kotorta elő Jeff telefonját. Az érintésére nem
tért magához, nyilván lemerült. Elgondolkodva felállt, aztán benyitott a
fürdőszobába, ahol döbbenten torpant meg a küszöbön. A mosdóban valami
gusztustalan kupac sötétlett, ami közelebbről megvizsgálva Jeff hajának
jelentős részére emlékeztetett. Mi a franc? Óvatosan megtapogatta, de
csontszáraz volt minden. Megpördült, ahogy egy gyenge hang hallatszott a háta
mögül. A komódon Jeff laptopja jelezte, hogy újabb levele érkezett. Hol a
fenében lehet, ha a gépe bekapcsolva, a telefonja pedig lemerülve az ágyon
hever?
Úgy döntött a különös helyzet felülírja a máskor szokásos
diszkrécióját és megnyitotta a levelező fiókot. Egy csomó ismerős néven futott
végig, némelyiknél elhúzta a száját, nem is titkolva, hogy nem örül, amiért
Jeff barátinak mondott kapcsolatot ápolgat velük. Aztán egy hirtelen ötlettel
átváltott az elküldött levelekre és meglepve fedezte fel a saját nevét is két
nappal korábbról. Jeff írt neki? De miért? Miért nem telefonált? És ő hogy a
fenébe siklott át a levelén, hiszen mindennap ellenőrizte a postáját? Megnyitotta
a levelet, aztán csak leroskadt az ágy szélére, majd újra és újra elolvasta a
sorokat. Meglepően kerek, már-már irodalmi olvasmány lett volna, ha a tartalma
nem izzasztotta volna le az első percben. Hátradőlt az ágyon és lehunyta a
szemét, hogy megnyugodjon. Oké, tulajdonképpen éppen ideje volt, hogy ezt az
önpusztító életmódot befejezze, de miért éppen most és miért ilyen hirtelen?
Meg sem beszélte vele, mintha az eltelt években nem egyeztettek volna ennél
nagyságrendekkel kisebb horderejű dolgokról is. Zöldzug. Hallott már a helyről,
ismert is olyanokat, akik ott próbáltak megbirkózni a gondjaikkal. Az eredmény
annyira alanyfüggő volt, hogy nem is pazarolt erre több gondolatot.
Nyolc évvel volt idősebb Jeffnél és szakmai kapcsolatuk
eddigi tíz éve alatt nem is esett nehezére arra koncentrálnia, hogy megmaradjon
a szakmaiságnál. Hiszen jószerivel még egy kölyök volt, amikor összefonódott a
sorsuk a showbusinessben. Amikor a fiú lavinaomlás-szerű sikerrel robbant be a
köztudatba, ő maga lemondóan rejtőzött el a háttérben, hogy még a gyanúját is
elkerüljék annak, hogy bármi lehet köztük, hiszen akkoriban többet láthatták
Jeffel, mint az aktuális barátjával. És többet is törődött vele. Figyelt az
étkezéseire, a ruházkodására, a társasági életére, a lakása rendben tartására
és a számlákra is... mint valami feleség, aki a háttérországot biztosítja
szárnyaló urának. Az első nagysikerű
bemutatón ott volt a fiú egész családja és az anyja könnyek között kérte, hogy
legyen anyja helyett az anyja, ha már ő maga a nagy távolságból nem teheti ezt
meg. Nem mondhatta a szemébe, hogy messze nem anyai érzésekkel viseltetik
iránta.
Aztán Jeff életvitele viharos gyorsasággal alkalmazkodott a
hollywoodi üdvöskék stílusához és ehhez már nem társulhatott. Sosem ivott, mert sosem veszthette el az
irányítást. Nemcsak maga miatt, Jeff miatt sem. Felelősséggel tartozott érte,
és ez az érzés teljesen elnyomta Lilian Adams magánérzéseit. Még emlékezett rá, amikor a kezdet kezdetén,
amikor ez az egész őrült hisztéria váratlanul és feltartóztathatatlanul a
nyakukba zuhant, komolyan elgondolkodott rajta, hogy szüksége van-e erre az
egész felhajtásra. De valahol hízelgett a hiúságának, hogy az ő kezei alatt
haladt rakéta sebességgel előre a fiú, akinek ő maga is a bűvkörébe került. Most,
amikor ez a szilaj szakmai vágta lassulni, sőt megtorpanni látszott, már nem
tudta elnyomni magában a nőt, aki a támasza akart lenni ennek a kétségbeesett
férfinak. De úgy látszik, Jeff végre megrázta magát és férfihoz méltó döntést
hozott; még ha ezzel halomba dönti az ő munkáját is. Tehát lelépett! Ez a
legfontosabb pillanatnyilag, és az ezzel járó kárenyhítés. Egy fotózást és egy
jótékonysági esten való megjelenést kell lemondania. Aztán már csak reménykedni
bírt benne, hogy tud szerezni valami információt a védencéről, mert máris
annyira hiányzott, hogy elképzelni sem tudta, hogy fogja kibírni hetekig
nélküle.
*
Dakota körmei a saját tenyerébe mélyedtek, de az arca – hála
színészi képességeinek – egyelőre nem árulkodott a benne dúló feszültségről. Komoly
összeget fizetett volna egy pohár vodkáért, de egyelőre csak a vizes pohárért
nyúlt és felhajtotta a tartalmát. Jessicca elmesélte neki, hogy ő maga már az
első fél nap után durva elvonási tüneteket produkált, szabályos dührohamot
kapott, amiért nem jutott hozzá a megszokott adagjához. Ő akkor önérzetesen
kihúzta magát, hiszen ennyire még nem volt rossz a helyzet. Fiatal nő létére
sokszor és sokat ivott, de voltak üresjáratok az életében, amikor egyáltalán
nem hiányzott neki az ital, nem érzett késztetést, hogy magáért az ivás
öröméért töltsön ki egy adag alkoholt.
Most azonban, ahogy elnézte Jeff Palmer fejét, kínzóan
kívánt valami erőset. Sejthette volna, hogy a fickó megtalálja a kiskaput, vagy
csak a személyzet vette komolyan az intelmét, hogy mindenki jobban jár, ha nem
kell azt a borzalmas fecskefészket nézniük a fején. Ügyes kezek megnyírták a
férfi haját, és Dakota kíváncsi lett volna, kit sikerült rávennie. Nyilván
bevetette a sármját, még ha ez más esetekben remélhetőleg nem is lenne ilyen
sikeres, mert akkor arra is képes lenne, hogy piát csempésztessen be magának.
Nem akart ilyen stiklikben részt venni, mert őszintén szabadulni akart az
életét megkeserítő szenvedélytől. Nagyon sóhajtva nézte a fickót, aki – mintha csak
egy osztálykiránduláson lenne – fütyörészve tette a dolgát. Sosem gondolta
volna a hajas babának csúfolt férfiról, hogy ilyen eszelősen szexis, ha
megszabadul a névjegyének számító tincsektől. Tegnap egy olyan fehér póló volt
rajta, amely megfeszült izmos felsőtestén, ma pedig egy nyilván XXXL-es méretűt
szerzett valahonnan és abban dolgozott hajlongva a veteményes közepén. Egészen
az előbbi pillanatig, amikor is megunta, hogy a bő trikó minduntalan a nyakába
csúszkál, ahogy lehajol. Nemes egyszerűséggel lekapta magáról és a nadrág
derekába gyűrte, hogy a kellemes déli szellő zászlóként lengesse mögötte.
Dakota nem törődött a fehér trikóval. Őt az a kellemesen barna szőrös mellkas
kötötte le, amelyen a nap heve már nyirkosra göndörítette a szálakat. Basszus!
Nem gondolta volna, hogy az elvonóján a szexuális vágyával való küzdelem lesz a
legnehezebb próbatétel.
Fogta a kosarat, amibe a férfi nyomában járva a zöldséget
szedte össze, és látszólag egy percnyi pihenőt tartva letette Jeff mellé.
2 megjegyzés:
Hát az utsó bekezdés betette a kaput! XDDD
Nekem is és úgy látom Dakotának is. ;)
"...a kellemesen barna szőrös mellkas kötötte le, amelyen a nap heve már nyirkosra göndörítette a szálakat. Basszus!" Hát itt is basszus! XD
Köszike! *FP Most elleszek itt a melóhelyen ezzel a záróképpel!
Úgy látom Jucus, mondhatni barázda mélységeket hagyott a lelkedben ennek a srácnak a haja/fecskefészek.:)
Mondd, hogy nem ennek "tiszteletére" adóztál ezzel a történettel. :)
XXXL -es póló? XDDD Na jó, legyen!
Megjegyzés küldése