Hangolódjunk!

A TESTŐR két fő karakterére megint kiosztottam a szerepeket a képzeletbeli mozimban:

Cole Brentet Jim Caviezel néhány évvel korábbi fizimiskája ihlette, a szép és dacos Noelle Morrisont akár Nina Dobrev is eljátszhatná ;)

Hamarosan!

Szolgálati közlemény

Én megmondtam...

Szóval, én szóltam előre, hogy ez egy sokkal rövidebb történet lesz. Azt hiszem, ebben tényleg csak ennyi volt. Ha másként gondoljátok, és lennének még ötleteitek, nyugodtan írjátok meg. Talán készül is majd itt-ott egy kis kiegészítés :D

De ne komolytalankodjunk! Most  nagyon úgy fest, hogy ilyen rövid szösszenetek következnek. Talán nem is baj, de azért, ha kezdenének nagyon hasonlítani egymásra, azért időben szóljatok rám!.

Hamarosan következik a Testőr. Ízelítőül csak röviden: (nagyon röviden 😊 )  Egy gazdag ügyvédi iroda vezetőjének a lányát elrabolják. Bosszú vagy csak pénz áll a háttérben? Amíg a helyzet fájdalmasan komolyra nem fordul, még erre az alapvető kérdésre sem kapunk választ. Születhet igaz szerelem a vészhelyzet idegőrlő hónapjaiban?

Még csak az első fejezet körvonalazódik. Lehet, hogy újra a régi technikát kapom elő és napról napra görgetem előre a történetet, mint az első írásaimnál? Még nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy tíz fejezet alatt elkövetkezik a Vége felirat vagy szó szót követ és meg sem állunk 50 vagy akár 100 fejezetig? Még semmi sem biztos, de most erős késztetést érzek rá, hogy próbára tegyem magam. Ha van kedvetek, kövessetek ezen az úton!

Hamarosan!

Testvéri hangok 7.

7.

Mire Londonba értek, már csak egyetlen bogyó reszkető kezű tulajdonosa volt, és azt mindenképpen a koncert előtt akarta bevenni. Az elmúlt napokban elég hamar észrevette, hogy a szer nyújtotta nyugalom gyorsan elenyészik és a korábbinál is erősebb nyugtalanság keríti a hatalmába, így aztán már nemcsak a színpadra lépés előtt kapott be belőle, hanem a nap különböző szakaszaiban is. Ebben a hetek óta tartó zűrzavarban az első megnyugtató pillanat az volt, amikor a testvére arca feltűnt a skypon. Brad meg mert volna esküdni rá, hogy Dean éveket öregedett ez alatt a néhány hét alatt. Szeme körül a ráncok egy öreg ember arcának ráncai voltak, nem a régi nevetőráncok, és ez megijesztette. Hiába próbált viccelődni, mindketten érezték, hogy hamis ez az álvidámság.Amikor azonban elbúcsúztak, nemcsak ő volt nyugtalan.

Dean lehunyta a szemét. Ijesztő volt látni az öccse átváltozását. Ezt a veszélyt sejtette már tíz évvel ezelőtt is. Nem Bradnak való ez az élet! Néhány héttel ezelőtt még napbarnított volt, egészséges és a vele való találkozástól eltekintve vidám, életerős. Most pedig egy zavaros tekintetű és beszédű idegen halandzsázott a vonal túlsó végén. Alíg két hónap elég volt ehhez az átváltozáshoz. De hol voltak a többiek, hogy nem vették észre és nem siettek a segítségére? – ostorozta önmagát és a banda tagjait. Ez az ő hibája! A betegségét nem lett volna szabad arra használnia, hogy belekeverje az öccsét egy olyan életbe, amelyben érezhetően nagy volt rá a kabát. Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki rászoktatta valami szerre, és ettől a gondolattól szinte hányingere lett. Ismerte, hogyan megy ez. Előbb egy kis pia, hogy oldja a feszültséget, de ha túl nagy a nyomás, akkor egy kis bogyó, ami ellazít, végül már létszükséglet, hogy ezt az állapotot konzerválja. Ő maga csak fájdalomcsillapítókkal élt, ha a helyzet megkívánta, és persze a rá ivott alkohollal, de még az is túl sok volt egy normális élethez képest. Ha Brad valami komolyabbat szedett be, lehet, hogy már most is késő lehozni róla. Ez a gondolat úgy égette, mintha a műtét helye nyitva állt volna és valaki sót szórt volna rá.

Blue lépett be a szobájába és most az ő látványa sem tudta mosolyra késztetni. Túl nagyot hibázott, de talán még nincs késő helyrehozni.

-Figyelj! – szeretném, ha behoznád a telefonomat. Ell kell intéznem néhány hívást.

*

Blue kissé sértetten ült le a folyosó végi társalgóban, amíg a magas ősz hajú fickó várakozóan álldogált Dean ágya mellett. Dean kiküldte őt! Titkolózik. Amíg élet és halál között lebegett, jó volt a közelsége, a  segítsége, most pedig már titkai vannak. Rosszul esett. Ma már ez volt a harmadik eset. Még reggel a főorvossal beszélt négyszemközt. Azóta pedig egymást váltják ezek az öltönyös fickók. Hol voltak ezek, amikor baj volt? Már kezdte elveszteni a türelmét, amikor az ősz pasi kijött és lassan odalépdelt hozzá.

-Mr. Connick szeretné, ha bemenne hozzá – mosolygott rá hivatalos egykedvűséggel. Blue legszívesebben megkérdezte volna, hogy egyáltalán ki a fene maga, hogy én nem hallhattam a beszélgetésüket, de aztán kapcsolt. Végül is, ő maga kicsoda? Hiszen nem rokona Deannek! Ő csak a testvére menyasszonya, bár ezt a titulust az utóbbi időben egyre kevésbé érezte helyénvalónak. Ha Dean meggyógyul, hogyan is mehetne hozzá Bradhez? Minden közös napjukat az árnyékolná be, hogy a szíve mélyén Deanhez vonzódik még mindig. De erről még egyikükkel sem beszélt. Talán éppen ma jött el az ideje, hogy éppen Deannal tegye meg.

*

-Szia! Szóltak, hogy beszélni akarsz velem – mosolygott a féfira, aki  az ablak felé fordulva feküdt. Amikor Blue megkerülte az ágyat és meglátta Dean arcát, a szívét hideg fuvallat szorította össze. A férfi arckifejezésére mintha rákövült volna a keserűség és szürkés bőrén egy könnycsepp araszolt csendben a hófehér párnahuzat felé. –Istenem, Dean! Mi történt?

-Gyere! Ülj ide mellém! – paskolta meg maga mellett az ágyat a férfi. –Megjött az eredmény – jelentette be csendes szomorúsággal és Bluenak nem kellett több, hogy értse, nem kaptak jó híreket. –Néhány hetem, jó esetben néhány hónapom van hátra. Az áttéttel már nincs mit kezdeni – suttogta a férfi és Blue attól tartott, elájul. Az nem lehet! Hiszen nem olyan régen még együtt örültek a sikeres műtétnek,a reménynek, hogy Dean hallása ha nem is lesz olyan, mint régen, de a sors nem kárhoztatja örök csendre. Némán zokogott magában, értetlenül próbálva megemészteni a feldolgozhatatlant. Ez csak valami fatális félreértés lehet! Kapaszkodott a férfi kezébe, vagy ő az övébe, ennek nem is volt jelentősége. Szükségük volt egymásra! Soha nem is sejtették korábban, hogy mennyire.

-Azt sem tudom, Brad mikor ér haza. Remélem, még időben, hogy beszélni tudjunk a jövőről. A bandát valószínűleg fel kell majd oszlatni, ezt a srácok döntik el, de nem akarom, hogy az én nevemen menjen tovább, ha Brad nem akarja tovább csinálni. Mindenesetre minden előre lekötött felkérést lemondtam, úgyhogy ha hazaérnek, lesz időnk ezen gondolkozni. Nekik lesz idejük – javította ki önmagát. –Veled is meg kell beszélnem valamit – simított végig a lány kézfején. Blue önkéntelenül is utána kapott.

-Ha azt akarod, hogy házasodjunk össze, amíg még lehet, részemről benne vagyok. Brad is biztosan meg fogja érteni. Semmi sem tehetne boldogabbá, mint hogy a feleséged legyek – suttogta könnyek között.  Dean érdekes hangot hallatott, amely egyszerre volt hivatva leplezni meglepettségét, másrészt felindultságát. Valami hasonlóra gondolt ő maga is, csak mégis egészen másra. Most hogyan tudná ezt Bluenak elmondani? Már nem engedhette meg magának a mismásolás luxusát, az idő kegyetlenül nógatta, hogy rendezze el a dolgait. Nincs más lehetősége, mint kíméletlenül őszintének lenni.

-Blue, belőlünk sosem lesz egy pár. Talán akkor sem lett volna, ha annak idején itt maradok. Aki neked való, az az öcsém. Mellette abban a biztonságban élhetsz, amire mindig is vágytál. És tudom, hogy neki Te is éppen ezt a fajta biztonságot jelented. Láthattad Te is, hogy a turné nem tett jót neki, ez nem az ő világa. Amíg még élek, hálás leszek érte, hogy meghozta értem ezt az áldozatot, és átkozni fogom magam, amiért igazából nem is hagytam neki döntési lehetőséget. Nem hiszem, hogy folytatni akarná a bandával, ez nem az ő világa. Már nem. Talán tíz évvel ezelőtt sem lett volna az, most már sosem fogjuk megtudni, de most világosan látom, hogy  Ő a farmhoz és hozzád tartozik. Ti pontosan az a páros vagytok, akiknek jár a nagy ház sok gyerekkel, később unokákkal. Ha van mennyország, az ilyen lehet, mint ahogy Te megkönnyítetted nekem ezeket a heteket a kórházban. Nélküled aligha csináltam volna végig. Szeretlek érte, de ez nem jelenti azt, hogy feleségül akarnálak venni. Te sokkal inkább olyan vagy nekem, mint egy húg, akinek a legjobbat akarom. És én egészen biztosan nem az vagyok. Ne haragudj az őszinteségemért, már nincs annyi időm, hogy próbáljam itt becsomagolni a nagy semmit szép szavakba. Csak azt szeretném, ha ti ketten egymás támaszai lennétek, ha eljön az idő. Ha az emlékem nem állna közétek, és ugyanott tudnátok folytatni az életeteket, ahol én felbukkantam benne. Majdnem tönkretettem valamit akaratomon kívül, pedig ha valamit, ezt egészen biztosan nem akartam. Kérlek Blue, hamarosan itt az október, menj hozzá és szeresd! Szeresd úgy, ahogy régen szeretted, mert az volt az igazi érzés. Engem csak szánsz, a múltat szereted bennem, de az már nem létezik. És mellettem a jövő sem.

A lány elengedte a kezét és Dean nem nyúlt utána. Mindent elmondott. Talán kissé kíméletlen őszinteséggel, de a legjobbat akarva.

*

Végre itthon volt! Brad első útja a reptérről egyenesen a kórházba vezetett. Meglepte, hogy Blue nem volt a bátyja mellett, de most elsősorban Deant akarta látni. Dean pedig nem tartogatta sokáig magában a mellbevágó bejelentését. Most aztán nagy szüksége lett volna azokra a kurva pirulákra. Akár egyszerre több szemre is – jutott eszébe, ahogy legutóbb is néhány percen belül ellazult tőle. De tudta, hogy hazatérve ez lesz az első dolga, hogy segítséget kér, hogy megszabaduljon az égető kívánástól. Nehéz lesz, ha Dean az előbbi bejelentését nem valami otromba viccnek szánta. De elég volt egy pillantást vetni a bátyja sápadt arcára, hogy tudja, ebben a kérdésben most Dean sem találna semmi vicceset. Hihetetlennek tartotta, hogy alig néhány hónapja még legszívesebben összeverekedett volna vele, annyira felháborította az arcátlan kérésével. Most pedig legszívesebben visszaforgatná az idő kerekét, hogy helyrehozhassa az elvesztegetett éveket. Nem érdekelte az sem, hogy ez nem egyedül az ő sara volt, hiszen minden kapcsolat, még a testvéri is, kétirányú utca. Mindkettejüknek lépniük kellett volna, de éppen ez a volna volt az, amit nem akart felemlegetni. Teljesen értelmetlen időpocsékolásnak tűnt abból a rémisztően kevésből, ami még megadatott nekik.

-Blue már tudja? – kérdezte halkan, mire a bátyja nagyot sóhajtott. A lánnyal folytatott beszélgetés még mindig égő seb volt a lelkén.

-Tudja. Menj és beszélj vele, mert kicsit kiborult. Nem volt neki sem könnyű itt mellettem ez a néhány hónap. Mi még ráérünk a turnéról beszélni utána. Brad bólintott.

-Oké, megyek, megkeresem. A srácok is jönnek majd – tette hozzá tétovázva. Tom ugyan egy szóval sem említette, hogy jönnének, de most első dolga lesz felhívni őket és elmondani az új helyzetet. Akkor pedig itt a helyük, ha valaha is azzal dicsekedtek, hogy Dean a barátjuk. Csendesen betette maga mögött az ajtót és taxit hívott, hogy Blue házához vitesse magát.

*

Dean elgondolkozva nézte a lassan becsukódó ajtót. Akkor hát mindenkivel beszélt, akivel beszélnie kellett. Az ügyvédeken keresztül elrendezte a banda dolgait és rendelkezett a magánvagyonáról is. Nem is sejtette, hogy Trevor ilyen ügyesen fektette be a pénzét. Igaz, különösebben soha nem érdekelte, mennyije van. Elég volt, ha az ingzsebében volt annyi, hogy nyugodtan beüljön valahová inni egyet. Igaz, legtöbbször a hely vendége volt, attól a pillanattól kezdve, hogy felismerték, de sosem akart ezzel visszaélni. Volt tíz jó éve! Ha jó volt ez egyáltalán – merengett el és próbálta irányítás nélkül hagyva peregni a filmet az agyában. Rengeteg jó buli, teltházas koncertek már a kezdetektől. Minden, amiről egy feltörekvő együttes csak álmodhatott. De igazából nem volt egyetlen arc sem a filmben, akihez különösebben kötődött volna. Még a bandából is talán csak Tom. A többiek jó haverok voltak, de ha úgy kellene itt hagynia a földi létet, hogy többé nem látja őket, nem izgatta volna különösebben a hiányuk. De Brad ... és Blue ... hát, ez nehéz diónak bizonyult. A tudatalattija csak úgy ontotta a múlt apró kis videóit, a marháskodásokat a pajtában és Blue csókjainak emlékét. Hazudott a lánynak. Ha itthon maradt volna, egészen biztosan ő lett volna az, akit oltárhoz vezet. Már csak a tisztesség miatt is, bár nyilván a szerelem sem lett volna mellékes szempont. Más kérdés, hogy a rózsaszín felhő eloszlása után valószínűleg boldogtalan házasság lett volna az övék, amelyben őt végig a vágy kínozta volna valami után, amiben nem kaphatott helyet a kertes ház, gazdaság, gyerek és talán idővel maga Blue sem.

Nehézkesen feltápászkodott, hogy oldalra fordulva kinyithassa a fiókját. A fene egye meg! Mikor lett ilyen erőtlen, mint egy beteg kis macska? Összerándult a fájdalomtól, ahogy a rángatásnak engedelmeskedő fiók hirtelen kiszaladt és megrántotta az alkarjába kötött branült. Óvatosan! Végül is nem akarta, hogy egy nővér rajtakapja, amint a néhány napja kiötlött tervén dolgozik. A fiókban néhány levélnyi gyógyszer hevert egy kis kéztörlő alá rejtve. Amióta bent volt, minden este kapott altatót, de talán csak az első alkalommal nyelte le. Utána úgy döntött, hogy az az álomtalan tetszhalotti állapot nem az ő világa, és különben is, nemcsak elszenvedője, de részese akart lenni a saját életének, még ha akkor nem is tudta, hogy nemcsak erről a néhány hétről van szó, hanem valami sokkal súlyosabb dologról. Tudata mélyén mindig is ott motoszkált egy halvány rossz érzés, nevezzük megérzésnek, hogy ebből a betegágyból nem a saját lábán fog távozni. Nem gondolta, hogy ilyen rövid már a cérna, de felkészült: ha megpróbálják elfogadtatni vele a legrosszabbat, nem készületlenül várja majd a halálos döfést. Mindig is a maga ura volt, ebben a kérdésben sem volt hajlandó átengedni a döntést másnak, még ha azt felsőbb akaratként is szokták emlegetni. Nem volt igazán hívő, bár néha szívesen fohászkodott Valakihez, aki egyedüliként a világon segíthet rajta. Azzal, hogy ezek az imák nem leltek válaszra, bebizonyosodott számára, hogy csak ő dönthet a további sorsáról. Kivárhatja, hogy fájdalmak között vergődve, vagy a gyógyszerektől öntudatlanul, feltett kezekkel várja a véget, vagy leegyszerűsítse a dolgot. Nem volt kérdés, hogy ezt az utóbbi utat fogja járni. A tartaléka már több volt, mint elég, csak az időpontot kellett kijelölnie. Úgy tervezte, hogy Bradnak ad még egy napot, hogy beszélhessenek a turnéról, talán arról is, mit hagy rá örökül, aztán ha a látogatási idő végén elbúcsúznak, az már a végső  kézfogás lesz. Megnyugodva betolta a fiókot. Ő a maga részéről már készen áll!

*

Blue kisírt szemei zavarba hozták Bradet. A lány máris úgy gyászolta Deant, mint valami elvesztett kedvest és ettől halvány féltékenységet érzett. Persze, tisztában volt vele, hogy van közös múltjuk, de nem hitte volna, hogy az a betegágy mellett ilyen jelentőséggel tér vissza.

-Szereted – mondta halkan. Nem kérdés volt, kijelentés, és a lány felől érkező hatalmas sóhaj felért egy beismeréssel. Jézus az égben! Hogy álljanak oltár elé így? –Megértem, ha visszalépsz az esküvőtől – mormolta, bár a lelke mélyén minden idegsejtje tiltakozott a hazugság ellen. Nem, nem értette meg. Nem akarta elengedni Bluet, mert ha ő is elhagyja, olyan egyedül marad ebben a világban, ahogyan talán még soha életében. Uramisten, elvesztegetett tíz hosszú évet a bátyja iránti haraggal a szívében, ahelyett, hogy keresték és megtalálták volna az alkalmat, alkalmakat a testvéri együttlétre. Ráadásul ebben nem kenheti a felelősséget Dean nyakába, hiszen elsősorban a saját makacssága volt ennek az oka.

Blue felállt, odalépett mellé és átölelte a derekát.

-Nem akarok visszalépni az esküvőtől. Igen, szeretem Deant, talán mindig is szerettem, de soha egyetlen percig sem merült fel bennem a gondolat, hogy Te a pótléka lennél. Biztos vagyok benne, hogy lehet két embert is ugyanolyan forrón szeretni, mert Téged is szeretlek. Talán másként. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy őt jobban – sietett hozzátenni, ahogy Brad teste megrándult a karjai között. –Téged valóságosabban. Dean nekem a gyerekkor, a kamaszkorom bálványa, akiért rajongtam, egy nagyon kedves régi ismerős. Az elmúlt hetekben olyan sokat voltunk együtt és annyi mindenről beszélgettünk, hogy talán azt hittem, valami több is van emögött. És hogy részéről is hasonlóak az érzelmek. De világossá tette, hogy ez nem így van. Fájt ez hallani, ugyanakkor felnyitotta a szemem a saját érzéseimmel kapcsolatban is. Vele tényleg nem illünk össze. Ha most gyógyultan jönne ki a kórházból, akkor sem. De így, hogy tudom, hamarosan elveszítjük őt, annyira szeretném még boldognak látni. És látod, veled ellentétben fogalmam sincs, mivel tehetnénk boldoggá. Azt hittem, talán megkönnyíthetnénk neki valamiképpen ezeket az utolsó hónapokat. Beszéltem az orvossal erről, de nem javasolta, hogy hozzuk haza. Azt mondta, hamarosan nagy fájdalmai lesznek és már most is elég erőtlen, állandó felügyeletre szorulna és fájdalomcsillapításra. Amivel jobb, ha nem mi kísérletezünk, hanem szakember felügyeli.

Brad némán ölelte és a sok mondat, szó és sóhajtás csak úgy kavargott benne. Blue szereti. Őt szereti! Bármivel is kell szembenézniük hamarosan, lesz mellette egy társ, aki pontosan érteni fogja, min megy keresztül. Csendben elraktározta a gondolatot, hogy a jó doktorral akkor a saját helyzetéről is beszélnie kell majd. Pillanatnyilag már csak azért sem lett volna jó ötlet hazahozni a bátyját, mert a végén még bevette volna előle a gyógyszereket. Kibontakozott Blue öleléséből, mert érezte, hogy az árulkodó remegés hamarosan az egész teste fölött átveszi az uralmat.  Milyen könnyű volt megváltania a belépőjét a pokolba. Máris kínzóan söpört át rajta a gyógyszer iránti kívánás, de jobb híján töltött egy pohár hideg vizet a mosogatónál és nagy kortyokban megitta. Talán kellett volna néhány szóval reagálnia Blue vallomására, de most nem érezte képesnek magát a megfelelő szavak kimondására. Csak remélni merte, hogy a lány ezt nem úgy értelmezi majd, hogy nincs mit mondania.

-Visszamegyek hozzá a kórházba – jelentette ki halkan és csak remélni merte, hogy Blue nem akar vele tartani. Mert annyi más mellett, erről is beszélni akart a testvérével, hátha van valami tanács, mielőtt még nagy dobra veri itt a városban az állapotát. Alapvetően elégedett volt önmagával, amiért még józanul képes mérlegelni a tennivalóit és nem kapkod átgondolatlanul. Hiszen itt kell leéljék az életüket és nem teheti meg Blueval sem, hogy egy drogos pasas menyasszonyának nevezzék.

-Rendben – mosolygott rá halványan a lány. De talán még el sem indult Brad a kocsival a ház elől, amikor úgy döntött, nincs annyi idejük hátra, hogy egyetlen alkalmat is elszalasszon a Deannel való találkozásból, és öltözködni kezdett.

*

Dean igazán próbált érdeklődőnek mutatkozik, bár sejtette, hogy az alakítása nem sikerült valami fényesen. Brad lelkesen, néha kissé talán szorongva mesélt a turné állomásairól. Valahol meghatónak tartotta a rajongók reakcióit, de végül úgy volt vele, ha lecseng majd az első hírek döbbenete, elfelejtik majd és találnak maguknak más rajongásra érdemes arcot. A testvére azonban csak mesélt és mesélt, ezért erőlködve próbálta követni a kissé bakugrásokkal tarkított beszámolót. Érezhetően a szorongás lett erősebb a turnét kísérő érzésekben, ahogy haladtak előre az időben. De Deant láthatóan már ez sem igazán érdekelte, mintha valahol másutt jártak volna a gondolatai. Brad nehézkesen, akadozva beszélt a tablettákról is, de Dean ebben sem tudott jobbat tanácsolni, mint hogy sürgősen beszéljen egy orvossal. Végül a bátyja szinte belefojtotta a szót és a keze után nyúlt.

-Öcsi! El nem tudom neked mondani, mennyire hálás vagyok, amiért végig csináltad ezt az egészet. Értem. Fogalmas sincs, hogy ez mekkora újdonság az életemben. A felnőtt életemben legalábbis. Tudod, értem még senki nem nagyon lépett egy felet sem, te pedig képes voltál felforgatni az életed, kockára tenni a szerelmed, pedig akkor még nem tudhattad, hogy talán teljesen felesleges ez az áldozat. Tudod, ha korábban kiderül, mekkora a baj, akkor egyetlen legyintéssel lemondtam volna mindent. De nem tudtam. Isten látja lelkem, nem tudtam – suttogta elgyötörten. –Ne haragudj Bluera sem, mert szegény összekeverte az aggódást valami más regényesebb érzelemmel, de megbeszéltük, ő téged szeret, téged választott. Jó feleséged lesz, erről meg vagyok győződve. Most még talán kicsit össze van zavarodva, de a szíve mélyén már döntött. Sajnálom, ha egyetlen pillanatig is úgy érezhetted, hogy elbizonytalanodott. Ezt sem akartam.

-Minden rendben, megbeszéltük – próbálta megnyugtatni a bátyját Brad, mert beszéd közben érezhetően egyre hevültebben fogalmazott, szeme szinte lázasan csillogott. –Nyugi, most csak arra koncentrálj, hogy ... – akadt el a hangja.

-..hogy meggyógyuljak? Hát, ennyire nem vagyok képes koncentrálni – kuncogott Dean keserűen. –Tudod, a betegágyban elég hamar hívő válik mindenkiből. Én sem imádkoztam vagy fohászkodtam ennyit egész életem során sem. Biztosan azért is nem hallgat meg az Öreg, mert eddig hanyagoltam a társaságát – vonta meg a vállát. –De azért hálát adok neki, hogy még tiszta az elmém. Ez nekem mindennél fontosabb, még annál is, hogy a testem azért látványosan cserben hagy. Őszinte leszek veled, nem tervezem, hogy hosszas szenvedéssel vegyek búcsút az életemtől. A doki elmondta, hogy a vége felé ez kurvára kemény menet lesz, de majd próbálnak segíteni, amennyire csak lehet. Brad, én ezt nem akarom megvárni! És nem lesz ez olyan sokára, mint amivel hitegetnek. Utána olvasgattam a témának egy kicsit és nem az utolsó egy-két napról, hanem hetekről, esetleg hónapokról beszélünk. Ha féltem valamitől életem során, akkor pontosan ettől. És nem akarom, hogy amikor el kell mennem, egy emberi roncsra emlékezzetek!

-Jól van, nyugi! – szorította meg Brad a testvére kezét. A szavai egészen megrémítették, ugyanakkor úgy érezte, pontosan érti és érzi Dean minden szavát. Valószínűleg hasonló helyzetben neki is ilyen gondolatok járnának a fejében.

-Na jól van, menj! Rád fér egy kis törődés, mert elég szarul festesz – mosolyodott el halványan Dean. Nem akart, nem is tudott többet mondani. –Majd, ha visszajössz, folytatjuk – paskolta meg az öccse kezét. Brad bólintott és lehajolt hozzá, hogy homlokon csókolja. Önkéntelen mozdulat volt ez, akkor még nem is sejtette, mennyire jó időzítéssel. Ahogy felegyenesedett, még hallotta, ahogy a bátyja halkan azt suttogja:

Még nem járt a folyosó felénél sem, amikor valami furcsa érzés megtorpanásra késztette. Dean elbúcsúzott, ez a napnál is világosabb volt, de hát hogyan is hagyhatná éppen most magára! Visszasietett és kopogtatás nélkül belépett a szobába. Dean riadtan kapta az ajtó felé a tekintetét, kezében megbillent a félpohárnyi víz, amivel már a gyógyszerek javát lenyelte. Ahogy meglátta az öccse tekintetét, tudta, hogy a másik pontosan tisztában vele, mit művel. Nem ítéli el, csak itt akar lenni vele, hogy ne magányosan búcsúzzon az élettől.

Brad leült az ágy szélére, a fiókban levő kis törlővel felitatta a bátyja szakálláról a vízcseppeket, aztán csak ültek némán, egymás kezét fogva. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Blue lépett be rajta. Ahogy meglátta őket, az első gondolata az volt, hogy segítséget kell hívnia. Még nem tudta pontosan, miért is, de tudta, hogy valami visszafordíthatatlan történt-történik. Brad felugrott és még azelőtt elérte, hogy a lány kinyithatta volna az ajtót. Szorosan átölelte és magához szorítva ringatta, amíg a testvére szépen nyugodtan belealudt a végtelenbe. Mindketten megcsókolták, aztán kézen fogva kiléptek a fényárban úszó folyosóra. Úgy mentek el a nővérpult mellett, hogy éppen csak oda köszöntek. Dean már úton volt egy jobb, fájdalom mentesebb világba. Talán éppen most nyomja a fejébe a kalapját, vállára veti a gitárját és nekivág egy virágoktól tarkálló mezőnek. Új utakat keres, és őt ismerve, rá is fog találni. Boldoggá tette őket a tudat, hogy a békét meglelték egymás mellett még időben.

*

Október utolsó szombatján csendes ünneplés keretében összeházasodtak. Előző hétvégén volt Dean temetése, amire csak az együttes tagjait hívták el. A világ felé sikerült eddig titokban tartani a történteket, és úgy döntöttek, jobb, ha ez így is marad még egy ideig. A többiek nem nehezteltek Deanre, amiért nem hagyta rájuk a banda nevét, megértették, hogy ez a testvérek joga és döntése volt. Brad jó úton járt a gyógyulásban, amihez a végső lökést Blue támogatása mellett az a tény adta, hogy a lány gyermeket várt. Egészen az esküvő hetéig nem is sejtették, hogy állapotos, mintha az elmúlt hónapok feszültsége elfojtotta volna az ezzel járó tüneteket is. Most kicsit sorsszerűen tekintettek a gyermekáldásra. Deant el kellett engedniük, hát kaptak cserébe egy új kis lelket, akit az ultrahangos vizsgálat napján máris Deannek neveztek el.

VÉGE!

Testvéri hangok 6.

6.

Brad szorongva várta, hogy színpadra szólítsák őket. Már ezernyi formában próbálta elképzelni, miként alázzák meg, szemére hányva, hogy részese volt a csalásnak. Ráadásul tegnap este elkövette élete egyik legnagyobb hibáját is. A stressztől teljesen kikészült és megoldásnak először a minibár tartalmát ürítette ki, aztán utánpótlásért a bárba indult. A pultos szenvtelenül töltötte újra és újra a poharát, nem törődve vele, hogy már alig állt meg a lábán. Amikor a szőke lány a karja után kapott, kétségbeesett kisfiúként hagyta, hogy felvezesse a szobájába. Arra még emlékezett, hogy magával rántotta az ágyra, de valahogy onnan az emlékezete megtagadta a képek közvetítését. Rémlett, hogy be nem állt a szája, Deant emlegette, mint aki biztos akar lenni benne, hogy a lány nem a bátyját akarja elcsábítani, hanem tisztában vele, hogy ő csak egy pótlék. Beszélt a kórházról, a műtétről, a félelmeikről, csupa olyan dologról hablatyolt egy vadidegen lánynak, ami egyrészt nem is csak az ő titka volt, másrészt nem is tartozott senki másra a családtagokon kívül. Talán még Blueról is beszélt, erre már igazából nem emlékezett, de így kellett lennie, hiszen miért éppen ezt az információt tartotta volna meg a nagy szómenésben.

Délelőtt hasogató fejfájással, kissé rekedten ébredt. A szobája egy kupleráj volt, az ágynemű a földön, ő meg farmerben, csizmában, meztelen felsőtesttel az ágyon. Fogalma sem volt, mi a fenét művelhetett, de a gondolatra, hogy talán megcsalta Bluet, legszívesebben lehányta volna magát. A gyomra egyébként sem volt hajlandó egyetlen falatot sem befogadni, mert az evésnek már a gondolatára is émelyegni kezdett. Most meg az éhségtől kóválygott, pedig az előbb egy halom gusztusos szendvicset vittek be az öltözőjükbe. Csak már nem akart a koncert előtt enni. Ez az egész körút innentől egy vesszőfutás lesz, ez zakatolt a fájó fejében.

Mellette Tomnak mutatott a szervező valamit a telefonján. Szívesen megnézte volna, de már attól, hogy oldalra pislogott, a szeme sajogni kezdett. Tom a fejét vakarta, aztán őrá nézett, majd intett a fickónak, hogy nem érdekli az egész. Bradben halvány rossz érzés ébredezett. Biztos már megint ő csinált valami marhaságot. Esetleg az esti dicstelen piálását vette valaki videóra. Istenem, alázhatja még magát ennél is jobban?

-Mi az? – biccentett a telefon felé, mire Tom nagyot sóhajtott.

-Szinte mindegy is, hogy megmondom vagy sem, mert úgyis olyan szar állapotban vagy, hogy csoda lesz, ha kijön egy hang a torkodon. Nem tudtad volna kihagyni azt a libát?

-Milyen libát? – pislogott Brad, aztán a felismerés szinte fejbe vágta. -A tegnapi csaj a bárból? Lefilmezett részegen?

-Hát, ha csak a bárban lettél volna matt részeg, de ez a szobád, az ágyad. A kis videó alatt pedig egy kerek sztori, akár egy újságíró is írhatta volna. Talán az is volt. Szépen lépre mentél, bár abban az állapotban ezt aligha róhatom fel neked. Azért máskor, ha inni akarsz, inkább gyere át hozzánk.

-Mit ír? – sápadt el Brad.

-Szerintem inkább az az érdekes, miről nem ír. Minden itt van a betegségtől, a műtéten át.

-Arról nem ír, hogy mi ketten … - harapta el Brad a mondat végét.

-Mit csináltatok ti ketten? – horkant fel Tom. -Lefektetted? Mert akkor kurvára hálás lehetsz neki, amiért erről egy szót sem ejtett. Mert akár dicsér, akár lehúzza rólad a vizes lepedőt, azt hiszem, Blue nem lenne egyik változatért sem hálás.

-Fogalmam sincs, hogy mit csináltunk. A farmerem rajtam volt, amikor felébredtem, de ez önmagában még semmit sem jelent. Vagy igen?

-Öreg! Fogalmam sincs, én még ilyen hülye helyzetben nem voltam, hogy ne emlékeztem volna arra, amit éjjel egy csinos szőkével csináltam. Most már mindegy, ezen nem tudunk változtatni, te is próbáld félretenni, mert mindjárt szólítanak.

És ebben a pillanatban tényleg, a színpad felől hatalmas ujjongás hallatszott, de Brad füléhez épp csak elértek az utolsó hangok: …Devils!

A többiek lazán, ő pedig kissé kimérten, kilépdeltek a hatalmas színpadra. Az ováció lassan elcsendesült és egymás után gyulladtak meg a telefonok apró fényei. A tömeg – még mielőtt ők a húrok közé csaphattak volna – egy emberként kezdett bele az egyik leghíresebb számukba. Nyilvánvaló volt, hogy az ének Deannek szól. Bécs megbocsátotta a csalást, aggódott kedvencéért és az imádsággal felérő dalt elénekelve üzentek, hogy szorítanak a gyógyulásáért.

*

 -Még mindig nem beszélhetek vele? – kérdezte Brad aggodalmasan, miközben szeme a tv képernyőjén villogó feliratot bambulta. „Szeretettel köszöntjük szállodánkban Mr. Dean Connick!„ A felirat már nem csapta úgy arcul, mint korábban. A berliniek talán még nem hallottak róla, de már mindenki tisztában van vele, hogy a szoba lakóját Bradley Connicknak hívják.

-Sajnálom! – sóhajtott Blue a telefonba. A hangján érezhető volt, hogy ha most éppen nyugodt is, de pillanatokon belül akár el is sírhatja magát. –Az orvos azt mondta, hogy a műtét valószínűleg sikeres volt, bár biztosat azért majd csak évek múlva jelentene ki. A daganatot eltávolították, a környező szövetek épnek tűnnek, de hogy a véráram már tovább vitte-e a kórt... legkorábban is a jövő hét végén lesz meg a szövettani eredmény. Most mindannyian abba a gondolatba kapaszkodunk, hogy minden rendben van. Ha minden igaz, holnap már bemehetek hozzá. Biztosan örülni fog, hogy rendben mennek a dolgok és még így is támogatják a rajongók, hogy kiderült a szerepcsere. Gondolom, ez azért legalább a Te válladról levesz némi terhet.

Brad meglepődött. Az elmúlt napokban ez volt az első mondat, amelyben Blue személy szerint Róla érdeklődött. Igazság szerint eddig fel sem tűnt. Most, hogy megtette, egyszeriben kérdések sokaságát hozta magával, de végül nem tette fel őket. Blue sincs könnyű helyzetben. Egyedül áll Dean mellett, s bármi történik a két oldalon, ő áll közepén, hogy a másik félnek emészthetővé csomagolja a híreket. Hallgatása már kezdett kissé kínossá válni, így inkább elbúcsúzott. Nem tudta nem észrevenni, hogy Bluenak sem volt több mondani valója az ő számára.

*

A berlini koncert is éppen olyan zajos sikerrel zárult, mint a korábbiak. Kezdéskor most már az együttes kezdeményezésére megemlékeztek Dean betegségéről, kérve a rajongókat, hogy küldjék az energiát kedvencüknek a mielőbbi gyógyulás érdekében, aztán belecsaptak a műsorba és tették a dolgukat, mintha semmi sem nyomasztaná őket. A többiekkel talán így is volt. Ők is levetették a személycsere miatti feszengés terhét és már azt csinálhatták, amihez a legjobban értettek. Zenéltek. Nem is akárhogyan. Értékelték Brad néhány változtatási javaslatát, gyakoroltak és felhőtlennek tűnő lelkesedéssel hozták a formájukat. Egyedül Brad volt az, aki egyre mélyebbre süllyedt egy önmaga által kreált szorongásba. Már nem aggódott azérrt, hogy felfedezik Dean hiányát, de neki egyre inkább kezdett hiányozni a testvére. A támogatása, ha csak szavakkal is. A közönség ellenszenve már elpárolgott, mégis egyre kevésbé tudta elviselni a körúttal járó nyomást. A színpadra már nem tudott másképp felmenni, csak ha néhány pohárral megalapozta az estét. A többiek még nem vették észre. Vagy csak nem tették szóvá. Vérvörös szemeit betudták az aggodalomnak és a számára szokatlan füstgépeknek. A mélypont éppen a berlini fellépés előtti műszaki szünetben jött el. A roadok nem győzték kerülgetni, ahogy bizonytalanul téblábolt a színpad és az öltöző között. Az előttük játszó együttes dobosa, Ken előbb elment mellette, aztán megtorpant és visszatért.

-Haver! Nem kell ezt csináld magaddal! Ha ennyire kivagy a gondolattól, hogy fel kell oda menned a bátyád helyett, tudok adni egy kis nyugtatót. Növényi alapú a cucc, nem kell tőle parázni, de egy kicsit lelazít, mert így el fogod szúrni az estét.

Brad zavartan pislogott rá. Nem emlékezett a srác nevére, pedig nemrég még éppen azt mondta Tomnak, hogy piszok jó dobos a srác. Tegnap találkoztak a szállodában. Ő is tudott már Dean betegségéről és együttérzően veregette meg a vállát, kérve, adja át az üdvözletét. Volt valami atyaian megnyugtató benne, ahogy a másik fogta a vállát és beszélt hozzá. Kicsit mintha Dean szerepét vette volna magára, és ettől minden ellenérzése elszállt a cucc említésétől. Növényi alapú! Akkor nem lehet valami durva szer. Nagyot nyelve bólogatott, ahogy a másik az orra alá dugott két tablettát.

-Szerintem előbb csak egyet vegyél be. Ha nem érzed elég erősnek, bekaphatod a másikat is, de talán eggyel is kihúzod az estét. Na, szevasz, aztán kéz- és lábtörést odafönt! – csapott a vállára, mielőtt ő egy szót is szólhatott volna. Még azt sem tudta kinyögni, hogy Kösz, és a másik már nem volt sehol. Körülnézett, hogy látja-e valaki, aztán lenyelte az egyik tablettát. Kicsit édeskés utóízt hagyott a torkán, ahogy nagy nehezen lenyelte. Kellett volna egy korty víz, de a közelben nem látott, csak az egyik road kortyolt egy energiaitalt izzadtan.

-Adsz egy kortyot? – lépett oda hozzá.

-Persze, a Tied. Egészségedre! – nyomta a másik a kezébe a dobozt, aztán ment is tovább, nyilvánvalóvá téve, hogy a maradékra már nincs szüksége. Brad pedig megitta az egészet, pedig a doboz még jócskán félig volt. Jól esett a hűvös, koffeines íz. A maradék tablettát az inge zsebébe tette és visszaballagott az öltözőbe.

*

Másnap délelőtt a késői reggeli romjai felett merengve meglátta Kent. Az a bogyó remekül működött. Eltökélte, hogy szerez belőle, hogy máskor ne legyen senkire rászorulva, ha idegesség gyötri.

-Szevasz! – lépett oda a sráchoz, aki az utolsó falatokat törölgette a tányérjáról.

-Szia! – nézett fel a másik közömbösen, mint aki nem is emlékszik rá.

-Beszélhetnénk? – intett az előtér felé, mert mégsem a zenésztársak előtt akart üzletelni a dobossal.

-Ja, persze, jövök – tolta hátra a másik a székét.

-Figyelj! Van még abból a bogyóból? Tegnap tényleg csodákat művelt velem, és hát még előttünk a turnésorozat nagyobbik része, jó lenne, ha ...

-Persze, nem kell magyarázkodnod – nézett körül a dobos. –Egy fél óra múlva itt a hallban, oké? Hozok egy nagyobb adagot. Van készpénzed?

-Pénzem? – nézett rá értetlenül Brad.

-Öcsém! Én nem vagyok a Vöröskereszt, hogy ingyen osztogassam a cuccot. Ha szükséged van rá, akkor van egy rossz hírem, fizetned is kell érte.

-Ja, persze, oké, értem – habogott Brad. -Mennyi kell?

-Hát, momentán nincs nálam nagy készlet, mert az utazások miatt macerás, de öt-tíz szemet biztos tudok nélkülözni. Ha kell mind a tíz, akkor egy ezres.

-Ezer? – kerekedett el Brad szeme.

-Haver! Mégis, mire számítottál? Én még baráti áron is számítom, mert ha itt kellene felhajtanod valakit, aki beszerzi és helybe hozza neked, akkor nem úsznád meg ennyiből. Ráadásul híre is menne, azt pedig nem akarjuk, nem igaz? – nézett rá csúfondárosan. Brad érezte, amint a vér az arcába szalad.

-Nem, tényleg nem. Akkor egy ezres. Oké, fél óra múlva itt a hallban.

-Rendben, de ne késs, mert már megyünk és nem fogok itt szobrozni. Na, szevasz! – intett búcsút a másik. Brad önkéntelenül is belenézett a mellette lévő földig érő tükörbe. Ezt az életet irigyelted Te annyira a bátyádtól? – kérdezte a tükörképét. Állandóan idegen ágyban aludni, gyorskajákat enni, óraszám nem szólni a többiekhez, a problémáidat magadban rágni és ilyen zsebmetszők áldozatává válni néhány órás nyugalomért? Legszívesebben leköpte volna magát, de végül győzött a belső kényszer és megindult a szobája felé. Talán össze tud kaparni ennyi pénzt, de ha nem, hát majd kérni fog a többiektől.

Testvéri hangok 5.

5.

Budapest – ízlelgette Brad a város nevét, miközben az értük küldött kocsi a Belváros felé araszolt az erős forgalomban. Nézte a Brattleborohoz képest sem magas házsorokat, melyek réginek tűntek, itt-ott megszakítva egy-egy ultramodern üvegépülettel. A hosszú utazás alatt úgy érezte, a világ másik végére tartanak. Ha ez Kelet-Európa, akkor nem is olyan vészes, mint amilyennek gondolta az óceánon túlról. Igazság szerint még soha nem járt ekkora városban odahaza sem – futott át az agyán, amikor már félórája úton voltak. Dean már járt New Yorkban, Los Angelesben, azok biztosan más léptékűek voltak, neki még ez is világvárosnak tűnt. Amikor pedig a dunaparti szállodai szobából a szemközti dombon álló hatalmas régi épületet, meg odébb a csipkés tetejű templomot nézte, minden lokálpatriotizmusa ellenére úgy döntött, Brattleboro elbújhat a látvány mögött. A tükörben ismerkedett új önmagával. Odahaza mindig borotválkozott, mert így is éppen elég kellemetlen volt az izzadtság, nem kellett, hogy még a szőr is melegítse. De Dean a borostánál is erősebb szakállt hordott, hát megnövesztette ő is. Idegen volt a tükörkép, mégis fájóan ismerős. Vajon mi lehet a testvérével? Biztosan izgul, hogy miként teszi tönkre tíz év munkáját már az első fellépésen, de hát ez az egész őrültség az ő ötlete volt. El kell fogadja, bárhogyan is végződik majd ez az esztelen kaland. Az idegességtől már minden baja volt, de amikor harmadjára jött ki a fürdőszobából, úgy döntött, ideje segítséget kérnie valakitől. A koncert csak holnap este lesz és ha addig nem tudja kialudni magát, leküzdeni a az időeltolódást, akkor lehet, sőt biztos, hogy nem a legjobbját fogja hozni a színpadon. Az pedig a turné első állomásán akár végzetes is lehet. Írt egy rövid levelet az otthoniaknak, hogy szerencsésen megérkeztek, pár szót a városról, sőt egy fotót is az ablakból, aztán kinyitotta a minibárt. Elsősegélynek talán ez is megteszi.

*

Kellemes nyári este volt. Otthon ilyen estéken a kertben tücskök ciripelését hallgatta volna, itt a közeli színpadok felől hullámzott felé a zene. Voltak köztük őrjítőek és voltak őrjítően jók. Még szerencse, hogy ez nem verseny – gondolta fanyarul, amikor az előttük játszó bandát hallgatta. Nagyon tetszett neki az a zenei világ, amit előadtak, talán még jobban is, mint a sajátjaik közül egyes számok. Ettől egy régi, már elfeledettnek hitt reflex lépett működésbe benne, önkéntelenül is elkezdte áthangszerelni az egyik dalukat. Szerinte jobban hangzott volna úgy. Veszélyes figyelemelterelés volt, mert félő, hogy esetleg odafönt a színpadon is ezt fogja tenni. A többiek nyilván kinyírnák érte, bár vannak annyira jó zenészek, hogy a meglepettség után alkalmazkodjanak hozzá. A másik csapat éppen levonult a színpadról zajos tetszésnyilvánítást hagyva maga mögött, ő pedig keresztet vetett. Eljött a pillanat, amiért tíz évvel ezelőtt a fél karját odaadta volna. Most azonban nem érzett más, mint vegytiszta pánikot.

A műszakiak villámgyorsan átpakolták a hangtechnikát, a fülesében hallotta, ahogy Tom egyeztet velük és egy hangtechnikusnak integet a tömeg közepén álló pult felé. Amikor a srác visszaintegetett, a többiek is a színpadra léptek. A nézőtéren felharsant az ováció, füttyögés és taps. Érezhetően várták őket és a produkciójukat. El ne szúrd! – suttogta maga elé, aztán a fejébe nyomta a kalapot és határozottnak tűnő léptekkel az első mikrofonhoz lépdelt. Még egyszer ránézett a tenyerébe felírt idegen szavakra és kissé rekedtes hangján belebúgott a mikrofonba: Üdvözlünk Budapest! Üdvözlünk Sziget!

A következő egy óra valószínűtlen mámorban telt el. Énekelt, gitározott, valóságos testen kívüli élményként élte meg a saját tetteit is. Időnként összekacsintottak a többiekkel, egy-egy szám után Tom – aki kimondatlanul is mentorának szegődött - az ujjával jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben. A fejében forró katlanként keveredtek a hangok, a szeme égett a reflektorok villódzásától és mire az utolsó hang is elhalt a torkában, úgy érezte, ilyen mámorító estéje még sosem volt. A közönség tombolt, Dean nevét üvöltözték, de fel sem fogta, mintha erre az estére ő maga vált volna Deanné. Olyan boldog volt, hogy azt sem tudta, mit művel, mert egyszer csak lekapta a fejéről a kalapot és egy frizbizőt utánzó mozdulattal a közönség felé hajította.

-Srácok, ez őrült jó volt! – kiabálta a színpadi hangerőtől még mindig süketen a színfalak mögött. A többiek pedig nevetve ölelgették meg.

-Megcsináltad, haver! Bevették! – lapogatták a hátát, ő meg csak levegő után kapkodott. Hogy a francba bírja ezt Dean? Azt hitte, hogy a kétkezi munkával töltött napoktól remek az erőnléte, de ez az egy óra úgy leszívta az energiáit, mintha napok óta nem pihent volna.

-Menjünk ünnepelni! – adta ki a vezényszót Tom, aztán megtorpant. –Hol a kalapod?

-Kicsit elszálltam a végére, amiért minden jól ment és a nézők közé dobtam – próbált visszaemlékezni Brad. Igaz, a nézők nem is voltak olyan közel, talán a biztonsági sávba esett. Elment az esze? Hiszen az a kalap volt a fedezéke, nem beszélve a mama szalagjáról. Dean meg fogja ölni, ha nem keríti elő. -Bocs, srácok elragadtattam magam. Szólni kéne valakinek, hátha még elő tudják keríteni.

Tom már oda is lépett az egyik Rendező feliratú mellényt viselő fickóhoz, aki bólintott és a fülesébe beszélve elindult a biztonsági zóna felé. Túl voltak hát az első igazi próbán. A turné rendben fog lemenni, ez az este bebizonyította.

*

-Szia! Képzeld, minden rendben ment. Senki nem vette észre, hogy nem Te vagy a színpadon, mert folyamatosan a Te nevedet skandálták. A srácok azt mondták, hogy jó voltam, és én is úgy érzem. Istenem, annyira be voltam szarva előtte, de ahogy az első akkordokat pengettem, elszállt belőlem a feszültség és csak a zene maradt. Pont úgy, mint régen – hadart Brad a telefonba. A vonal másik végén Dean egyszerre volt megkönnyebbült és ugyanakkor halvány irigységet is érzett. Ilyen simán lecserélhető?

-Na, látod! Megmondtam előre, hogy az ilyesmi nem múlik el.

-Dean! Azért történt egy baleset – krákogott Brad.

-Baleset? Milyen baleset? – hervadt le az elégedettség Dean arcáról.

-Az úgy volt, hogy meg voltak őrülve és én is nagyon fel voltam dobva, aztán …

-Aztán? Ne húzd már az agyam, mert agyvérzést kapok – dörrent rá a bátyja.

-Aztán bedobtam a kalapod a nézők közé. Nem tudom, miért. Csak úgy jött.

-Ennyi? – kérdezett vissza a testvére lehiggadva.

-Ennyi? Dean! Hiszen a mama szalagja volt rajta. Szóltunk a biztonságiaknak, mert szerintem a kalap nem is jutott el a kölykökig, hanem beesett a biztonsági zónába, de állítólag nem találták. Tom még aznap este rendelt egyet, de a szalag már nem lesz ugyanaz.

-Brad! Nyugodj már meg! Már régen nem a mama szalagja volt rajta. Azt hiszed, tíz éve rohad a fejemen az a nyomorult kalap? Ez már a harmadik volt legalább, de lehet, hogy a negyedik. A mama szalagját egy rajongó csaj lenyisszantotta róla, szerintem még az első évben. Valami hasonlót raktam rá, hogy ne csak egy sima bőrszíj legyen, de szerintem senki nem vette volna észre, ha nem nyúlok hozzá, azt sem.

-Basszus, teljesen kivoltam, amikor rájöttem, mit csináltam – sóhajtott nagyot Brad kissé megnyugodva.

-Semmi vész öcsi! – nevetett a bátyja. -Amúgy van itt valaki, aki szeretne gratulálni – mondta kissé feszültebben, aztán némi zörgés után Blue kissé rekedtes hangja szólt bele:

-Szia! Úgy örülök, hogy éppen itt lehettem, amikor telefonáltál. Azt hittem, hívsz – tette hozzá kissé szemrehányóan. A túlsó végen Brad a homlokát ráncolva ismerte be maga előtt, hogy eszébe sem jutott Bluenak telefonálni. Valamiért csak a bátyja megnyugtatása érdekelte. Abba pedig most inkább bele sem akart gondolni, hogy Blue miért van bent a kórházban ilyen lehetetlen időpontban.

-Tudod, kissé kaotikus ez az egész még nekem – próbált mentegetőzni, bár még ő is érezte, hogy ez igencsak halványra sikerült. -Holnap már megyünk is tovább Moszkvába… azaz, már ma – nézett az órájára. -Jesszus! Muszáj lefeküdnöm, mert ha nem alszom, jobb, ha fel sem megyek a következő színpadra. Rettentően kivett belőlem minden energiát, mint otthon a legnagyobb hajtásban. Blue, terhelhetlek annyival, hogy kérdezz rá Lu-nál, minden rendben van-e a farmon? Nem akarok még azzal is foglalkozni, mert akkor végképp szétzuhanok. – A választ meg sem várva hozzátette: -Köszönöm, kincsem! Mondd meg Deannek, hogy minden oké, majd még jelentkezem.  – azzal bontotta a vonalat. Már csak később jutott eszébe, hogy egy menyasszonynak talán jól esett volna, ha hozzáteszi, hogy „Szeretlek!”

*

A repülőgép Moszkva felé tartott. Brad még mindig az előző nap lázában égett. Végül tényleg alig aludt valamit, mert a nyakába szakadt sikert egyedül fel sem tudta dolgozni. A srácok biztosan dumáltak volna vele, ha kéri, de mivel maguktól nem ajánlották fel, dacosan úgy döntött, hogy kérni sem fogja. Az ujján forgatta a vadonatúj kalapot, amit reggelre a szállodába hozott egy futár. Pontosan olyan volt, mint Dean-é, ő pedig arra gondolt, az új kalappal talán a sikerek is inkább a sajátjai lesznek, mint a bátyjáé. Kicsit már bánta, hogy belement a személycserébe. Becsületesebb lett volna a rajongókkal és vele szemben is, ha bejelentik, hogy helyettesíti a testvérét, bár megértette Deant is, aki talán attól tartott, most törleszt neki és siker esetén ő fúrja ki a bandából. Végül elengedte ezt a gondolatot, mert szerette volna hinni önmagáról, hogy nem lenne képes ilyen árulásra.

*

A moszkvai koncert talán még nagyobb siker lett. Ami utána következett, az viszont teljesen felkészületlenül érte. A levonulásuk után beterelték őket egy sátorba, leültették egy hosszú asztal mögé és hamarosan újságírók tucatjai tettek fel nekik kérdéseket a koncertkörúttal kapcsolatban. Mint az együttes vezetőjéhez, hozzá intézték a kérdéseket elsősorban, neki azonban fogalma sem volt, Dean hogyan válaszolna szakmai és bulvár kérdésekre a személyével kapcsolatban, így inkább megpróbált a háttérbe vonulni és Tomra bízni a beszédet. Már maga előtt is nevetségesnek tűnt, ahogy a fejébe nyomta a kalapot és leszegett fejjel, szótlanul ült az asztalnál. A többiek próbáltak viccesen elterelni róla a figyelmét, de érezte, hogy itt olyan hibát vétett, ami később visszaüthet. Hogy mennyire, azt hamarosan alkalma nyílt megtapasztalni.

*

Bécsben százak táboroztak a szálloda előtt. Amikor a mikrobusz begördült a bejárat elé, majd beverték az ablakait a „Ki vagy Te?” „Akarjuk vissza Deant!” táblákkal. Nem érte őket egészen váratlanul, bár az ellenséges hangulat mégis meglepő volt. Az internet már tele volt találgatásokkal a személyét illetően, mert a koncertről készített közeli felvételeken pontosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem Dean Connick zenél a színpadon. Már nem számított, hogy mennyire jól hozták a színvonalat, a csalás csalás maradt és a rajongók válaszokat akartak.

Brad feszengve várta, hogy létrejöjjön a kapcsolat a bátyjával. Utálta, hogy a műtét utáni első beszélgetésükkor ilyen hírekkel kell felzaklassa, de ki mástól kérhetett volna tanácsot? Amikor a laptop képernyőjén megjelent a kórházi szoba, vett egy mély levegőt, aztán az benne is rekedt, ahogy Blue zaklatott arca megjelent a monitoron.

-Mi a baj? – kérdezte elfúló hangon, mire most Bluen látszott, hogy nehezen találja a megfelelő szavakat. -Mi történt? Túl van a műtéten? Nem sikerült? Miért nincs az ágyában?

-Állj, várj egy kicsit! Mindjárt mondom – szusszantott a lány. -Túl van a műtéten, az a része végül is rendben lement.

-Végül is? … Mi a francot jelent ez? Mondd már, mi a baj?

-A műtét előtt még egy csomó vizsgálatot elvégeztek. És az MR-en az agyában találtak valamit, ami aggodalomra adott okot. Ennek ellenére a fülét megoperálták és lehet, hogy az rendben is lenne. De most mindenkit ez az új fejlemény aggaszt. Valószínűleg egy újabb műtét vár rá. Azért is nincs az ágyában, mert az intenzíven fekszik – nyelt nagyot a lány. Hogyan mondja el Bradnak, amit egyelőre ők sem tudtak felfogni Deannel? Hogy talán a füle lenne a legkisebb probléma. -Az az igazság, hogy még beszélni sem tudsz vele, mert steril őrzőben van, a mobiltelefont esélytelen bevinni hozzá. Ha majd túllesz a következő műtéten, talán már kevésbé lesz szigorú az orvos. Én sem mehetek be hozzá, de állítólag úgysem lehetne vele kommunikálni, mert nyugtatózzák.

-Ó, basszus! Pedig már azt hittem, túl van a nehezén. Itt meg beütött a krach, mert a sok kis hülye csinált egy csomó videófelvételt és a közeliken jól látszik, hogy nem Dean van a színpadon. Ráadásul volt egy váratlan sajtótájékoztató is, amire nem készültem. Szóval, az a lényeg, hogy megbuktunk, már mindenki tudja, hogy nem Dean áll a színpadon. És a rajongói kurvára ki vannak akadva a csalás miatt. Tőle akartam tanácsot kérni, hogy mit lépjünk. Mondjam el, hogy mi a helyzet, vagy sumákoljak valami mást, de akkor jó lenne, ha lenne valami ötlete, mert én momentán még a saját nevemet sem tudnám  megmondani, nemhogy valami jó sztorit kitalálni.

-Hát, ebben most aligha tud segíteni. De ha elfogadod az én véleményem, szerintem csinálj egy rendkívüli sajtótájékoztatót és mondd el, mi van. Próbálj arra építeni, hogy szeretik annyira, hogy aggódjanak érte és megértsék, mit miért csináltatok.

-Őszintén szólva én is erre hajlok. Már tele a tököm a sumákolással. Tomék meg szórakoznak rajtam, állandóan Deannek szólítanak én meg oda sem figyelek. Csodálom, hogy nem napokkal korábban bukott ki a dolog valamelyik szállodai alkalmazottnak köszönhetően. Blue! Legyél mellette, vigyázz rá! Próbálok nem pánikolni, de abban a pillanatban írd meg, mi a helyzet, ahogy megtudod, mert mostantól egészen biztosan ezen fog zakatolni az agyam! Istenem, én meg még meg is ütöttem. Felkötöm magam, ha amiatt történt ez az egész! A francba, kezdek kiborulni, úgyhogy inkább lerakom. Blue! Nem akarom elveszteni! – suttogta halkan, azzal bontotta a kapcsolatot.

A szálloda elől még felhallatszott a tiltakozó rajongók sípszója. Felkapta a szobakulcsát és áttrappolt a fiúkhoz. Muszáj velük beszélnie!

-Szerintem baromság nagy érzelmes vallomást tenni – morgott Fred.

-Nem baromság! – torkolta le Joshua. -Annyira ki vannak akadva, hogy ennél már csak jobb lenne. Meg fogják érteni, hogy miért csináltuk.

-Miért, mi a francot csináltunk? Kurva jó koncerteket csináltunk, ha engem kérdeztek. Megkockáztatom, hogy talán még jobbat is, mint a legutóbbiak voltak Deannel. De talán igazatok van. Ha elmondjuk, hogy Dean beteg és nem akartuk őket cserben hagyni, talán nem fütyülnek ki a stadionból sem. Felhívom a sajtófőnököt és kérek tőle egy kis segítséget. Mondjuk, egy videó-interjú, amit felnyomunk a Youtube-ra. Az is több lenne, mint a semmi.

-Kérhetjük az itteniek segítségét is – mutatott ki az ablakon Joshua. -Lemegyünk, nekik elmondjuk. Megkérjük őket, hogy vegyék fel és töltsék fel, ahova csak akarják. Ennél gyorsabban és ennél több emberhez semmiféle interjú nem jutna el, még akkor sem, ha bekerülnénk az esti híradóba.

-Igazad van! – pattant fel Tom és máris kifelé indult. -Biztos van valaki ebben a nyomorult szállodában, aki segíteni tud a lebonyolításban.

Brad csak kapkodta a fejét. Tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy Tom levette róla a szervezés terhét. Éppen elég lesz kiállnia a kölykök elé és érzelemmentesen beszélnie a bátyja állapotáról. Amilyen állapotban érezte magát, sanszosabb volt, hogy a második mondatnál elbőgi magát.

*

Néhány órával később a kordon mögött szorongó fiatalok Tom egyetlen intésére elcsendesültek.

-Köszönöm, hogy meghallgattok minket! – kezdett bele a beszédbe. -Kérlek titeket, hogy vegyétek fel minél többen és osszátok meg mindazt, amit most elmondunk nektek! Mint ahogy azt már sokan tudjátok, Dean Connick nincs velünk. Az öccse, Brad áll itt mellettem, ő az, aki az előző két koncertünkön helyettesítette a testvérét. Nem érdemli meg, hogy kígyót-békát kiabáljatok rá, mert csak egyetlen dolgot akart. Hogy Ti ne maradjatok hoppon, amiért a testvére súlyos beteg lett. Dean kérte meg, hogy álljon a helyére. Talán jobb lett volna ezt már korábban elmondani, de akkor még abban reménykedtünk, hogy a turné valamelyik állomásán Dean már visszatérhet közénk, de sajnos nem kaptunk jó híreket a kórházból. Ha szeretitek a Connick’s Devils-t, mondjatok el egy imát Deanért, mert most mindannyiunk erejére szüksége van. Kérlek, most menjetek haza! Holnap este várunk titeket egy különleges koncerttel. Addig is, mondjátok el minél több barátotoknak, hogy mi a helyzet. Szerintem Dean gyógyulását is segíti, ha érzi, hogy megértitek és drukkoltok neki. Köszönöm!

A bejelentést mélységes csönd követte. A fiatalok egymással suttogva beszélték meg az elhangzottakkal kapcsolatos véleményüket. A baj ereje megérintette őket is. Tom jól számított, sorra nyomták meg a küldés gombot és továbbították a megosztásokat. Perceken belül az egész világ megtudja majd, mi a helyzet. Bárhogy is alakul Dean állapota, a kocka el lett vetve. Innentől már csak a koncertre kell koncentráljanak.

Testvéri hangok 4.

4.

Brad kétségbeesetten rótta a kórház folyosóját. Uramisten, mit csinált? Nem is hitte volna, hogy ilyen erővel ütötte meg Deant, talán csak rossz helyen találta el, vagy beütötte a fejét az ajtófélfába. Végül is tök mindegy, a baj megesett és erről elsősorban ő tehet. Uralkodnia kellett volna magán, hiszen már nem pattanásos kamasz, aki az első bántó szóra üt, ha már érvelni nem tud. Ráadásul Deannek igaza is volt. Blue valaha hozzá tartozott, ő vette el a lány szüzességét, ebben is biztos volt. Igaz, a bátyja ezzel sosem dicsekedett, de mi másért nézett volna rá úgy a lány, mint valami istenre? Blue szerette Deant, ehhez kétség nem férhetett. Hosszú éveknek kellett eltelniük, hogy ez a szerelem csendesen elszivárogjon a lány lelkéből és ő megtalálhassa a hozzá vezető utat. Évekig tartó hódítása eredménye lett az október végi időpont, amikor majd a törvény előtt is összetartozónak mondják ki őket. Ha ezek után a lány még szóba áll vele.

Az orvos a fejét csóválva lépett ki a vizsgálóból. Szeme megakadt a fiatalabb testvéren. Tisztában volt vele, hogy a betegnek ő az egyetlen hozzátartozója, de attól, hogy nem egy szülővel kellett közölje az eredményt, a bejelentés súlya nem lett kisebb.

-Jöjjön, beszélgessünk a szobámban! – mutatta Bradnek az utat, aki reszkető lábakkal követte. Nem a felelősségre vonástól félt. Ha rosszat tett, soha nem futamodott meg a büntetés elől. Most csak a testvéréért aggódott.

-Doktor úr! El kell mondjak valamit – kezdett bele, ahogy az orvos egy udvarias mozdulattal hellyel kínálta. –Veszekedtünk a bátyámmal és én megütöttem. Ha ettől vesztette el az eszméletét, gondolom, ezt Önnek is tudnia kell. Illetve, ha értesítenie kell a hatóságokat...

-Drága fiam, ha minden testvéri pofon után felhívnám a seriffet, akkor szerencsétlen haza sem mehetne a hivatalából, annyi dolga lenne. Persze, ez nem keverendő össze a komolyabb verekedésekkel, késelésekkel, mert sajnos ilyenre is van példa, de az Önök esetében nem hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. Nekem is van egy bátyám, tudom, milyen az, amikor az embernek elfogynak a szavai és elindul az ökle. A bátyja sajnos egy igen komoly problémával áll szemben, de nem hiszem, hogy ez a tegnapi ütéstől következett volna be. Mindenesetre további vizsgálatokat végzünk és bekérjük a korábbi orvosi leleteit is. Nem tudom, hogy beszéltek-e már erről a problémáról és tulajdonképpen ez az ő tiszte lenne, hogy megossza akár magáva is. Csak azért világosítom én fel, mert nem akarom, hogy abba a hitbe hergelje magát, hogy Ön okozta a bajt. Nem mondom, hogy nem lett volna szerencsésebb elkerülni a fizikai összetűzést, de ezen már nem segíthetünk. Röviden szólva, a bátyja valószínűleg meg fog süketülni. Most hosszasan fejtegethetném ennek az orvosi kifejezésekkel tarkított szakmai elemzését, de nem hiszem, hogy Önt a lényegen kívül bármi más érdekelné. Legyen vele türelmesebb, mert őt is megviseli a tudat, hogy mi vár rá. Nekem azt mondta, hogy az orvosa felvetette egy műtét lehetőségét, mint esetleges megoldást, de az eredményben nem lehetünk biztosak.

Brad alig hallotta az orvos halk, megnyugtatónak szánt szavait. Ő csak annyit fogott fel az egészből, hogy Dean meg fog süketülni. És talán tényleg nem ő okozta a bajt, de hogy az ütésével nem használt, az egészen biztos. Szédülten bólintott, aztán nehézkesen felállt.

-Beszélhetek vele?

-Persze, menjen csak. Enyhe nyugtatót kapott ugyan, de attól a tudata még tiszta. Ha magát megnyugtatja, hogy tisztázzák a nyilvánvaló félreértést, ami a tettlegességhez vezethetett, menjen, beszéljen vele. De tartsa szem előtt, hogy ő is aggódik, talán kicsit zavart is a diagnózistól. Legyen vele megértőbb, hiszen a testvére. Becsüljék meg Isten ajándékát, hogy itt lehetnek egymásnak! – veregette vállon a láthatóan összetört fiatalembert az orvos.

Brad szinte transzban tette meg a néhány lépésnyi távolságot a bátyja szobájáig. Óvatosan benyitott. Dean a hátán feküdt lehunyt szemmel. Az érkezését láthatóan észre sem vette. Talán nem is hallotta az ajtó nyílását? – futott át a gondolat Brad fején. Hirtelen szégyent érzett, amiért megütött egy beteg embert, és szégyent azért is, mert megértette, hogy miért fordult hozzá a testvére az abszurd kérésével. Mennyire el lehet keseredve! Hiszen az élete volt a zene, a banda, a színpad és most mindez egy csapásra veszni látszott. Nyilván a rá váró műtét miatt kérte a segítségét, ő meg csak vagdalkozik, a múltbeli sérelmeivel van elfoglalva és nem lát tovább az orra hegyénél. Leült az ágy szélére és a bátyja kezére tette a kezét. Dean az érintéstől összerándult és kinyitotta a szemét.

-Bocs, azt hiszem, elbóbiskoltam. Valami lehet az infúzióban, mert alig bírom nyitva tartani a szemem. Az is igaz, az utóbbi időben nem sokat aludtam.

-Miért nem mondtad el? – kérdezte Brad halkan.

-Nem tudom. Ez nem olyan dolog, amivel az ember eldicsekszik, nem? – kérdezett vissza a bátyja, aztán folytatta: -Azt hiszem, én magam sem akartam róla tudomást venni. Tudom, hogy baj van, tudom, hogy egy műtét talán még segíthet, de mégis..., valahol nem akarom elfogadni ezt az egész szarságot.

-A tagadás nem megoldás – húzta el a száját Brad, mire Dean fáradtan felkuncogott.

-Ez olyan nagytestvéresen hangzott. Hé, öcsi! A szerepemet mondod?

-Azt tudod, hogy sose voltál nagytestvér, ugye? – nézett rá komolyan az öccse. Dean lehunyta a szemét. Ez a kérdés fájt. Nem is gondolta, hogy mennyire. Hiszen tíz évvel ezelőtt is igyekezett a nagytestvér szerepében megóvni az öccsét attól a világtól, amelyben megvolt az esély, hogy őt tönkre teszi. Bradban mindig sokkal több volt a kötelességtudat és az érzékenység, és ezzel mit kezdhetett volna az ő világában? Csak konfliktusokat szült volna és a színfalak mögött ennek kevés gyógymódja volt. Leginkább a pia és a szerek. Ő maga is belecsúszott és nem is értette, honnan volt meg benne az erő, hogy legalább az utóbbiakról le tudott jönni. Soha nem bocsátotta volna meg magának, ha az öccsét nem tudja ettől megvédeni. A bandát nem volt egyszerű egyben tartani és vinni előre az úton. Volt ugyan segítsége, de azért a döntéseket ő hozta meg. És lám, Brad mégis úgy érzi, hogy ő csak egy léha zenész mindenféle felelősségvállalás nélkül. De nem akart egy újabb veszekedést kockáztatni, ezért inkább rá hagyta.

Brad közben felállt és az ablakhoz lépett. Zsebre dugott kezei, merev tartása feszültségről árulkodtak. Amikor megszólalt, Dean először meg sem hallotta a fojtott hangokat.

-Megcsinálom. Mondd meg, hogy mit, hol és hogyan, én pedig megpróbálom. De előre szólok, ha felsülök, az rád vet majd rossz fényt. Bár, lehet, a banda bele se megy, ha túl leszünk az első próbán. Dean! Tíz év telt el azóta, hogy egy színpadon álltunk. Én már nem vagyok ugyanaz a srác, és belehalnék, ha a tehenészfiú lebőgne a számaiddal. Merthogy ezt harsogná minden bulvárlap a címlapon, abban biztos vagyok.

Dean feljebb tornázta magát az ágyon és felszisszent, ahogy a fejébe szúrt a fájdalom. Ez valami új volt, ijesztő, félelmetes. Mint ahogy valószínűleg az öccse számára is az elképzelés, hogy a helyére álljon.

-Meg tudod csinálni! Én tudom. Tíz évvel ezelőtt is Te voltál a jobb, csak én voltam az idősebb, meg talán az őrültebb is. Ha komolyan gondolod, még ma felhívom a srácokat. Foglalok nekik szobát a városban, aztán gyakorolhattok még a turné előtt. Július közepén kell ott lennetek Európában, egy kis kelet-európai fesztiválon. Nem egy óriási hely, de jó híre van. Sziget, azt hiszem így hívják, csak ilyen egyszerűen: Sziget. Utána Moszkva jön, aztán Bécs, végül Németországban három város, most nem is jut eszembe a nevük, de azt hiszem, Berlin köztük van, végül London. Onnan már jöhetsz is haza, és megtarthatjátok az esküvőt Blueval.

Blue! Az esküvő! Annyira a lelkiismeret furdalásával volt eltelve, hogy a lány és a nagy esemény eszébe sem jutott. Igaz, az egész kórházi dolog Blueval kezdődött. Természetesen vele is beszélnie kell. Hogy lesz-e egyáltalán esküvő, és hogy mit szól a döntéséhez.

-Hívd fel a srácokat! De ne menjenek szállodába! Elég nagy a ház, majd csak találunk helyet nekik és a próbáknak is. Ha máshol nem, hát a pajtában, mint régen. Igaz, a szakirodalom szerint Mozarttól lesz több tejük a teheneknek, de talán a Connick’s Devils sem apasztja el teljesen.

*

Blue megrendülten hallgatta a vőlegényét. A veszekedés, a verekedés, a kórház, Dean diagnózisa és Brad döntése. Túl sok volt ez így egyszerre. Azt sem tudta, melyikükért aggódjon jobban. Szerette Bradet, aki a jövőt jelentette a számára, de szerette Deant is, aki a múltat. A múltat, amit azonban le kell zárnia. De hogyan zárhatná le, amikor Brad most elmegy, Dean viszont itt marad a kórházban, kétségek közt őrlődve, hogy lesz-e még jövő az ő számára. Blue számára nem volt kétséges, hogy Dean mellett kell állnia ezekben a nehéz napokban, hetekben. Bradnak most is úgyis minden gondolatát a próbák, az utazás töltik ki. Ha pedig ott lesz a körúton, levegőt venni sem lesz ideje.

*

Az indulás előtti délutánon a kórházban ott szorongott az egész banda Dean ágya körül. Sajnos a műtétet már nem tudták megvárni, Európa várta őket. A többiek bizakodóak voltak, nyugtatták Deant, hogy Brad hozni fogja a formáját, ő pedig az öccse kezébe nyomta a kalapját.

-Mindig irigyeltem tőled ezt a kalapot – motyogta Brad. Dean értetlenül nézett rá. Egy kalapot? –Anya hímezte rá ezt a szalagot. Hallottam, amikor mondta neked, hogy az egész világon nem lesz ilyenje senki másnak. Én soha nem kaptam tőle ilyesmit – adta meg Brad a választ a kimondatlan kérdésre. –Na, mindegy, vigyázz magadra! Vagy ahogy mondani szokás: kéz- és lábtörést, de azért ezt ne vedd nagyon komolyan, mert a héten is eltörte egy öreg fickó a lábát a kávéautomatához menet – mosolygott kissé feszülten Brad. Dean megragadta az öccse kezét:

-Ezt nekem illett volna kívánnom, de én is hozzátettem volna, hogy azért ne vedd szó szerint. Nem is hiszed, mekkora áldozat ez most tőled. A banda jövője függhet ettől, úgyhogy nem tudunk neked elég hálásak lenni.

-Jól van, hagyjuk! Te csak azzal foglalkozz, hogy meggyógyulj! Én meg majd igyekszem nem lejáratni a neved túlságosan – fintorgott Brad zavartan. Még mindig alig bírta elhinni, hogy beleegyezett ebbe az őrültségbe. Hogyan lenne képes becsapni a rajongókat? Az első pillanatban ki fogják szúrni, hogy nem Dean áll a színpadon. De most nem akart erre gondolni. Megszorította a bátyja kezét, aztán Blue vállára tette a kezét és kikormányozta a szobából. Hagyott időt a többieknek is a búcsúhoz, de persze Blueval is négyszemközt akart beszélni.

-Vigyázz rá! Konok hülye, képes okosabbnak képzelni magát, mint az orvosok. És hívj, ha a műtéten túl lesz! Tudom, hogy túl sokat kérek, ráadásul – ha őszinte akarok lenni – egy kicsit oroszrulettnek érzem, hogy pont téged hagylak itt vele. Szeret téged még mindig, bárhogy tagadja. Félek itt hagyni vele téged, mert amekkora szíved van, könnyen pórul járhatok. Nagyon szeretlek, de ezt most meg kell tennem érte. Mégiscsak a testvérem. A gazdaságot Lu gondjaira bíztam, a közjegyzőnél van egy meghatalmazás a számára és egy végrendelet is, ha netán a gépünk pont az óceán fölött gondolná úgy, hogy eleget repkedett. És ha van még egy kis erőd, szurkolj nekem is, mert igazság szerint fogalmam sincs, mire vállalkoztam. Szeretlek! – hajolt a lányhoz és egy sokkal inkább érzelmes, mint szenvedélyes csókkal búcsúzott tőle. A többiek pont ekkor sereglettek ki a szobából. A kocsi már megérkezett, indulniuk kellett. Várta őket Európa és Brad számára egy ijesztően idegen világ.

Testvéri hangok 3.

3.

Brattleboro rengeteget változott, amíg nem járt itthon. A főutca mentén a legutolsó divatot követő butikok sorakoztak és divatos kávézók. Az itt lakóknak nyilvánvalóan sokkal több pénzük lehet, mint annak idején. Köztük az a régi kis kávézó is – egészen új ruhába öltöztetve -, amelybe ők is jártak valaha. A Miro utcai ablakai szinte semmit sem változtak, bár friss festés fedte, de odabent jól láthatóan megújult a berendezés. A hatalmas ablakban volt annak idején a kedvenc asztaluk. Az asztal most is ott állt. Az asztalnál pedig egy túlontúl ismerős arcra figyelt fel. Blue Morgan! Alighanem egy barátnőjével kacaghatott valamin, s a két fiatal nő vidámsága szinte ragadós volt. Dean önkéntelenül is elmosolyodott. Istenem, Blue! Azóta sem találkozott olyan lánnyal, mint ő. De ha vele maradt volna, akkor soha nem kerül el ebből a városból és soha nem válik valóra a zenélésről szőtt színes álom. Most egy pillanatra olyan érzése volt, mintha visszarepült volna az időben és randira jönne a törzshelyükre. A lány szőke haja repdesett az arca körül, akár csak tíz évvel ezelőtt. Ha nem tudta volna, hány éves, még most is fiatal lánynak nézhette volna. Tétovázott, végül egy mély sóhajjal benyitott. A másik nő éppen felállt az asztaltól és egy puszit nyomott Blue arcára. Ahogy elment mellette, közömbösen nézett át rajta. Dean kicsit meglepődött. Híúságában azt képzelte, hogy majd felismerik, de senki nem kért tőle aláírást, nem sikított, csak az idegennek kijáró tisztelettel vegyes kíváncsisággal köszöntek rá. Ennyire megváltozott volna? Vagy csak nem tette magát elég emlékezetessé kölyökkorában? Egek! Itt senki nem hallgatja a zenéjüket?  Megállt a lány mellett, s Blue felnézett. Az előbb még vidám arc elsápadt. Hát, ő legalább még megismer – futott át a férfi fején bűntudatosan.

-Dean! – a lány szinte lehelte a nevét, ahogy hitetlenkedve bámult az arcába. Önkéntelenül is megpöccintette a kalapja karimáját, majd kérdőn a másik szék felé biccentett. Blue bénultan figyelte, ahogy választ sem várva leereszkedik a kecses thonett székre és a híres fejfedőt ledobja a szomszéd ülésre.

-Azt hittem, káprázik a szemem. Mit keresel itt? – kérdezte suttogva a lány még mindig sokkolva.

-Itt van az otthonom – vont vállat a férfi, mintha olyan természetes lenne, hogy hazalátogatott.

-Az évekkel ezelőtt is itt volt – motyogta Blue, és meg sem próbálta elrejteni hangjából a szemrehányást.

-Beszélnem kellett Braddal – bökte ki Dean, mintha már túl lenne a beszélgetésen, holott ami korábban lezajlott, azt senki nem nevezte volna beszélgetésnek.

-Akkor már nem is maradsz tovább? – biggyesztett a lány csalódottan.

-Még nem tudom – felelt kitérően. Igazság szerint úgy tervezte, hogy tesz még egy próbát az öccsénél, de ha azzal is felsül, akkor tényleg odébb áll. Most azonban Bluet látva eljátszott a gondolattal, hogy néhány napig marad és legalább vele feleleveníti a múltat. Legalábbis azt a részét, amelyre talán még Blue is szívesen emlékszik. Erősen remélte, hogy volt ilyen. A következő mondattól azonban erősen lelohadt a lelkesedése:

-Nos, akkor talán eljöhetnél az esküvőnkre!

-Ó, férjhez mész? Ki a szerencsés flótás?

-Dean! Ki lenne? Brad! – forgatta a szemeit játékosan a lány, mintha a válasza olyan magától értetődő volna. Egy helybélinek nyilván az is lehetett, de mit tudott Dean az itt élőkről?

-Az öcsém? – akadt el a levegője a férfinak. Ez igazán váratlan hír volt. Kellemetlen és felkavaró. Egy idegen fajankótól nem tartotta volna bűnnek elcsábítani a menyasszonyt, de ezt nem teheti meg a tulajdon öccsével. Talán korábban még ezt is megtette volna, de mára azért ennyit már fejlődött a becsületkódexe.

-Azt hittem, tudod.

-Nos, nem! Még nem osztotta meg velem a hírt, hogy nősülni készül. Azt pedig végképp nem, hogy éppen téged készül elvenni. Mióta vagytok együtt?

-Egy ideje – rántotta meg a vállát Blue. –Olyan régen ismerem, hogy nem is tartom számon.

-Akkor talán kapóra is jött nektek, hogy leléptem – húzta kesernyés mosolyra a száját Dean.

-Ízléstelen vagy! Olyan régen azért nem vagyunk együtt. Korábban olyan volt ő nekem, mint a testvérem, de aztán egyszer csak megváltoztak a dolgok. De egyébként, ha rögtön utánad összejöttünk volna, akkor sem tehetnél szemrehányást. Te léptél le, ha még emlékszel.

-Ezt még meddig fogjátok az orrom alá dörgölni?

-Gondolom még sokáig – kuncogott Blue. –De mesélj, miért akartál Braddal beszélni? Terveid vannak a farmmal?

Dean tétovázott, végül úgy döntött, miért is titkolózna. Hiszen ez a lány hamarosan a sógornője lesz. A kérdése egyébként tényleg magától értetődő volt, hiszen a farm az ő öröksége is. Más kérdés, hogy eszében sem lenne Bradet kényszerhelyzetbe hozni azzal, hogy például adják el az egészet és osztozzanak a pénzen. Neki nem volt szüksége pénzre, de talán Bradnek a megélhetésen túl szüksége van az emlékekre, amik a farmhoz kötik. Esküvőre készül, ezt a lehetőséget nem is vette számításba. Nos, ha az a csoda megesne, hogy Brad mégis meghallgatja és segít neki, akkor bizony akaratán kívül még ebbe a nagy eseménybe is sikerül belekavarnia.

-Megkértem, hogy helyettesítsen pár hétig – bökte ki. Bluenak nevetségesen tátva maradt a szája, de amikor megszólalt, abban semmi vicces nem volt:

-Neked aztán van bőr a képeden! Gondolom, kirúgott. Megérdemelnéd.

-Hát, a házból nem zavarhat el, de amúgy igazad van, nem-et mondott.

-Csodálkozol?

-Semmi olyat nem kínáltam neki, amit ő maga ne akart volna annak idején. Most belekóstolhatna, hogy mire vágyott olyan nagyon. Szerintem örömmel állna vissza a gazdaság élére utána, tudva, hogy élete nagy álma már teljesült.

-Dean! Te el is hiszed, amit itt összehordasz? Lehet, hogy akarta a színpadot, de az tíz évvel ezelőtt volt. Te becsaptad, ő pedig egy másik életet kezdett élni. Nincs jogod úgy tenni, mintha most Te lennél a Mikulás, aki valóra váltja az álmait. Azokat Te már idejekorán a sárba tapostad.

-Nocsak, ő így mondta? Becsaptam?

-Te minek neveznéd, hogy amikor a siker küszöbén álltok, kirúgod a saját öcsédet?

-Még nem volt nagykorú, és még a sulit sem fejezte be.

-Ó, a gondoskodó nagytestvér! Te így gondolsz magadra? Honnan tudod, hogy nem akarta-e ő is sutba vágni ezt az egészet azért a nyomorult színpadért?

-Ő jó gyerek volt. Az anyánk számított rá. Végül is, csak rá számíthatott. A gazdaság élére pedig egyikünknek oda kellett állnia, és azt még anyu is tudta, hogy nem én leszek az. Soha nem érdekelt.

-Nem. Téged csak az érdekelt, hogy a Te álmaid valóra váljanak. Úgy hagytál itt mindent, vissza sem néztél – halkult el a lány hangja, ahogy eszébe jutott az utolsó találkozásuk.

-Blue, tudod jól, hogy fontos voltál nekem, de nem jöhettél velünk. Milyen életed lett volna a banda mellett? Lásd be, hogy így volt jó, hiszen ti is egymásra találtatok és ha a két farmot összeolvasztjátok, boldogan élhettek, amíg meg nem haltok. Tisztára, mint a mesében.

-Nem áll jól a gúnyolódás, főleg, ha semmi okod rá – fintorgott a lány. –Jól megvagyunk Braddal, igen. Azonosak a céljaink, az álmaink.

-Gazdaság, gyerekek, kutya a ház körül és fehér kerítés? – mormolt Dean, ahogy felidézte egy valaha volt kislány gyerekkori álmait.

-Pontosan. Brad ugyanezt várja az élettől – nézett rá a lány harciasan.

-Lehet, hogy te meg nem ismered olyan jól, mint hiszed – vágott vissza a férfi. Ő pontosan látta a fellobbanó szikrát az öccse szemében. Még ha el is utasította első haragjában, de az biztos, hogy a gondolat azóta is ott zümmög az agyában. Brad nem tagadhatja le, hogy a zene örökre a része maradt, hiszen még mindig ott állt az étkező sarkában a gitár, bizonyságul, hogy sűrűn előveszi. Talán már beéri a gazdasággal, de a szíve mélyén mindig ott motoszkál majd a kíváncsiság, milyen lett volna, ha ...

Blue kicsit sértetten játszott a szalvétájával. Még hogy ő ne ismerné jól Bradet? Pontosan tudja, hogy a zene az élete része maradt, még ha nem is bohóckodik a színpadon. Tudta, hogy Brad időközben zongorázni is megtanult. Hiába volt a rengeteg munka a farmon, lényének muzsikus része is vágyott a kiteljesedésre. De már nem volt az az ostoba kölyök, aki mindent odadobna, hogy hónapokig az országot járja.  Értékeli a munkája adta sikereket és ezt Dean nem értheti, hiszen fogalma sincs, mekkora terhet cipel az öccse a vállán.

Dean közben a lányt figyelte. Csendes szóváltásuk felforrósította körülöttük a levegőt. A régi szikra még ott parázslott, csak egy apró fuvallatra várt, hogy erőre kapjon. Blue fiatal lányként is helyes volt, de a szépsége mostanra beérett, egyszerűen varázslatos volt. Kíváncsi volt, hogy a csókja is olyan mámorító-e, mint az emlékeiben. Tudta, hogy már maga a gondolat is bűnös, mégsem tudott szabadulni tőle. Kért egy kávét és megpróbálta fegyelmezni magát. Feltette a kérdést, amivel talán még megmentheti a lánnyal való találkozás nagyszerűségét:

-Mesélj magadról! Mit csináltál azóta, hogy elmentem?

*

Brad a munkát Lu-ra bízta és felhívta Bluet, hogy beszéljen vele, a tanácsát kérje. A lány telefonja valószínűleg ki volt kapcsolva, mert nem fogadta a hívását, és akkor eszébe is jutott, hogy Helennel, a koszorúslányával beszélt meg találkozót. A fiút megijesztette, hogy Dean kérése annyira beette magát a gondolatai közé, hogy egyáltalán foglalkozzon vele. Egyfolytában ellenérveket keresett, ami azt jelentette, hogy a szíve mélyén képes lenne igen-t mondani a bátyjának. Már ezer éve nem zenélt igazán, nem is énekelt. Műkedvelőként pengetett, sőt most már zongorázott is, de egész egyszerűen kevésnek érezte magát a színpadhoz. De leginkább a Deant övező hisztériához. Azonnal lebukna a rajongók előtt és azt a szégyent nem élné túl. Nem is értette, Dean hogy merné kockára tenni mindazt, amit mára elért. Mert a sikereit nem vitathatta el tőle. Miért jött elő ezzel a marhasággal? Mostanra megvolt a véleménye a bátyja életmódjáról, amely a zenéléssel kéz a kézben járt és ő egyértelműen önpusztítónak érezte. Nem vágyott arra a züllött közegre. Egész lénye tiltakozott a csalás ellen. Egyáltalán, mire kell Deannek az a néhány hét szabadság? Másrészt, ha netán elkövetné azt az őrültséget, hogy mégis igen-t mond, egyáltalán meddig tartana ez az egész? Októberben nősülni készül és emiatt az őrültség miatt nem bántaná meg Bluet sem az esküvő elhalasztásával, hiszen a lánynak már hónapok óta a készülődés tölti ki a gondolatait.

Brad úgy döntött, Blue után megy a Miro-ba, aztán a kedvenc kávézójukban megbeszélik a dolgot. Helen meg fogja érteni, hogy kettesben akarnak maradni. Szüksége volt Blue józan gondolkodására, úgy, ahogy talán még sosem a kapcsolatuk alatt. Ha nem találja a kávézóban, még mindig hagyhat neki üzenetet a  telefonban, de most roppant romantikus gesztusnak tűnt csak úgy betoppanni. Blue úgyis mindig az ilyen kis bolondságokért nyüstöli, hát, most bizonyíthat neki.

Az égbolton sötét felhők gyülekeztek, az egész városka olyan volt, mintha nem délelőtt lenne, hanem már késő délután. A Miro-ban felkapcsolták a belső világítást. Így aztán olyan tisztán látta az ablakban üldögélő párost, mintha csak a tv-t nézné. Dean! Sejthette volna, hogy első dolga lesz felmelegíteni a régi ismeretséget. Helen nem volt sehol, nyilván jobbnak látta, ha nem asszisztál a menyasszony és exbarátja beszélgetéséhez. Annyira jellemző ez a bátyjára, hogy képes rárepülni más barátnőjére. Igaz, ő sem mondta neki, hogy Blueval egy párt alkotnak, de azért ez a látvány most kemény gyomrosként érte. Na igen, ez Dean! Ahol megjelenik, ott a dolgok hamarosan összezavarodnak. A bátyja éppen kinyújtotta a kezét és megfogta Blue vékony ujjait. A lány nem húzta el a kezét, csak felnézett és szótlanul bámulták egymást. Bradba belemart a féltékenység. Ezt nem akarta látni. De nem is akart odabent felbukkanni, és látni azok rajtakapott zavartságát. Megfordult és visszament a kocsijához. Akkor vár a nagy beszélgetéssel. Kíváncsi volt, hogy a Blue vagy akár Dean is említésre érdemesnek tartják-e majd a találkozójukat.

*

Brad étvágytalanul turkált az ételben. Blue aggodalmasan figyelte. Napok óta ott feszült köztük valami zavart tanácstalanság. Pontosan az óta a nap óta, amikor ő összefutott Deannel a Miro-ban. Nem mesélt róla Bradnak, mert nem akarta még ezzel is terhelni. Évek óta tudta, hogy Brad haraggal a szívében gondol a bátyjára, de fogalma sem volt róla, most, hogy a testvére betoppant, ez a harag csitult vagy sem. Dean sem mesélt semmit az öccsével töltött órákról. Dean! Ha arra a varázslatos napra gondolt, egyszerre dübörgött fel a szíve lázas izgalommal és szorult össze a gyomra a lelkiismeret furdalástól gyötörten. Szerette Bradet. Szerette annyira, hogy a felesége akarjon lenni, de legalább önmaga előtt be kellett ismerje, hogy Dean annyi év után sem közömbös a számára. Tíz évvel ezelőtt rajongott érte, álmodozott róla, a közös jövőjükről. A fiú pedig a sikert választotta helyette. Meg kellett volna gyűlölnie. De az idő ebben az esetben is orvosolta a bajt. Egy ideje már nem is gondolt rá, mi lesz, ha eljön az esküvőre. Mit fog érezni, ha megpillantja. Kár volt ennyire nagyvonalúan kezelnie azt a régi szerelmet, mert nagyon úgy tűnt, hogy a felszín alatt még izzott a parázs, amely most Dean egyetlen érintésétől lángra lobbant. Ha Dean arra kérné, válassza őt, megtenné. Megtenné, pedig tiszteli és becsüli a vőlegényét. Órákig beszélgettek a kávézóban, nem is törődött vele, hogy a város legnagyobb pletykafészke is látta őket együtt. Vajon eljutott a hír Brad fülébe? Vajon várja-e, hogy beszéljen arról a találkozóról? De hát mit mondhatott volna? Hogy annak ellenére, hogy néhány hónap múlva neki készült kimondani a boldogító igent, mégis azzá a kamaszlánnyá vált néhány órára, aki szabadon rajonghatott a jóképű gitárosért. Amikor annak idején Dean elment, belőle még hiányzott a Nő magabiztossága. Zavarodott kamaszlányként azt hitte, ő volt kevés a fiúnak. Fel sem fogta, hogy Dean ebbe valószínűleg bele sem gondolt, csak követte a saját álmait. Amikor Braddal volt, biztonságban érezte magát. Megnyugtató, de álmosító biztonságban. A Miro-ban hosszú idő után először érzett izgalmat.

Kitöltött két pohár bort, az egyiket azonnal fel is hajtotta, majd újra töltötte a poharat. Beszélniük kell, mert ilyen feszülten képtelen tovább élni.

-Brad, meséltem már, hogy a múltkor összefutottam a bátyáddal a Miro-ban? – kérdezte megjátszott vidámsággal, mint aki valami apróságról feledkezett meg csupán. A férfi kezében megállt a villa és kissé csörömpölve letette az evőeszközt a tányér szélére.

-Nem. Mikor? – próbált egy mosolyt erőltetni az arcára. A mosolyt Bluenak szánta bátorításként, de érezte, hogy valószínűleg elég torzra sikerülhetett.

-Már nem is tudom, talán vasárnap délelőtt volt? Úgy összefolynak mostanában a napok – forgatta Blue maga előtt a poharat. -Amikor Helennel találkoztam. A Miro-ban futottunk össze.

-Gondolom, örömteli viszontlátás volt – mordult fel a férfi. Blue kissé megütközve nézte, ahogy egyetlen hajtásra felhajtja a borát.

-Hát, igazából meglepett. Nem is mondtad, hogy itthon van.

-Előző este érkezett, már éppen lefeküdni készültem. Mégis, mikor mondtam volna el neked?

-Mondjuk, azóta? – grimaszolt csúfondárosan a lány.

-Még mindig bele vagy esve? – nézett fel rá Brad, és a kérdés úgy érte Bluet, mint egy arculcsapás. Mit mondhatott volna? Az igazságot? Egy jótékony hazugságot? Hiszen ez az ember a vőlegénye?

-Csak meglepett, hogy felbukkant. És igen, élveztem, hogy kicsit beszélgethettem vele a múltról. Mert veled nem lehet. Te kitörölted a fejedből és a szívedből. De ettől a múlt még létezett.

-Még mindig bele vagy esve? – ismételte meg Brad a kérdést, mintha nem is hallotta volna Blue szavait.

-Miért fontos ez? – remegett meg Blue szája.

-A kurva életbe, ez csak egy egyszerű kérdés. Akár igennel vagy nemmel is válaszolhatsz, nem kell regényt írnod köré. Még mindig bele vagy esve?

-Igen. Nem. Most boldog vagy? – pattant fel Blue és idegesen újra teletöltötte a poharakat.

-Tudtam, hogy ez lesz. Idedugja a pofáját és megint minden elromlik. Akárcsak tíz évvel ezelőtt. De most már nem vagyok kis hülye, akin simán keresztül léphet, akitől újra elveheti az álmait, csak azért, hogy a sajátjait beteljesítse – pattant fel a férfi és kirohant. Blue a kezét tördelve nézett utána.

*

-Dean! Dean! Gyere elő! Tudom, hogy itthon vagy – ordított Brad az ajtón belépve. A bátyja kilépett a vendégszobából és röviden elbúcsúzott attól, akivel éppen telefonált. A következő pillanatban Brad ökle állon találta.

Hirtelen nem is tudták, melyikük lepődött meg jobban az ütésen. Brad úgy nézte az öklét, mintha nem is a testéhez tartozó darab lenne, Dean pedig az állát masszírozta.

-Mivel érdemeltem ezt ki, öcskös? – kérdezte fintorogva.

-Szállj le Blueról! Most már hozzám tartozik – kiabált az öccse. Dean a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy ez alighanem így is van. Bármennyire felzaklató volt a találkozás Blueval, ő már semmit nem tud kínálni a lánynak, amire az vágyik. Blue pedig … hát, ő maradt az a talpig becsületes vermonti lány, aki állja a szavát. Ha nem szerelemből, akkor becsületből. Sosem tudna kettőjük közé állni. Ez persze még nem ok rá, hogy ezt a felbőszült kiskakast egy kicsit meg ne fingassa. Csak, hogy érezze az öcsi, hogy kettőjük közül ki a nagy testvér.

-Blue nem tartozik hozzád. Még nem. És valaha az én csajom volt. Csak csettintenem kéne és visszatérne hozzám – csettintett az ujjaival. Elégedetten nézte, ahogy Brad vonásait eltorzítja az indulat. Úgy döntött, nem kínozza tovább: -De ha megteszed nekem, amit kértem, megesküszöm, hogy nemhogy meg se próbálom, de nem is gondolok rá, hogy visszacsábítsam.

Bradban itt szakadt el végképp a cérna. A tulajdon bátyja képes megzsarolni őt? Hát, hova züllött már el a testvére? Talán csak az a baja, hogy soha senki nem magyarázta el neki férfi módon, hogy a saját elképzeléseivel ellentétben, nem ő a világ ura. Akkor majd ő bepótolja ezt a leckét. Nem válaszolt, egyszerűen csak állon ütötte Deant, aki nem számított rá. Az ütés nem sikerült túl jól, kicsit le is csúszott a másik álláról, mégis … Dean, mint egy lassított felvételen, az ajtófélfának dőlt és lassan lecsúszott a padlóra. Brad fölé hajolt. A bátyja nem hülyéskedett. Eszméletlen volt. Rémülten kapott a telefonja után és a mentőket hívta.