Túl az Óperencián 13.

Rick a New York – Chícago útvonalat arra a tenyérnyi kis üvegfelületre koncentrálva tette meg, amelyen túl a felhők fölötti vakító kék égbolt próbálta vele feledtetni az apjával lezajlott megdöbbentő beszélgetést. Az ominózus reggelit követően még elcsípte, amikor a városba indult. Alex sejtette, hogy beszélni akar vele valamiről, ezért felhívta Dekkert, és lemondta a találkozót. Most mindennél fontosabb volt, hogy Rick végre visszatér az életbe abból a rémisztő zombi állapotából, amiben Anchorage óta csak egyre inkább elsüllyedni látszott.

-Beszélhetnénk pár szót? – bökte meg a könyökét a fia és fejével a kert felé intett.

-Persze! – bólogatott az apja, aztán a gyerek vállára téve a kezét, kikormányozta az ajtón a két nő döbbent és értetlen tekintetének kereszttüzében.

Odakint Rick nem is vesztegette az időt, azonnal a tárgyra tért.

-Rina azt mondja, Friscóban majdnem megerőszakolták. Nem akartam őt faggatni a dologról, mert nem akarom újra felzaklatni, de tudsz te erről valamit?

Alex mély levegőt vett. Fogalma sem volt, hogy válaszolja meg a kérdést anélkül, hogy magára ne venné ennek az egésznek a súlyát, mert amióta tudomást szerzett róla, mást sem tett, mint a lelkiismeretével harcolt, amiért az ő múltbéli dolgai miatt ennek a fiatal lánynak került veszélybe az élete. Próbálta meggyőzni önmagát, hogy nem felelhet Damien Stielman rögeszméjéért, de igazából a tüske ott ült a körme alatt fájdalmasan. A Maitland férfiak – úgy tűnik – kiválóan értettek az önmarcangoláshoz.

-Hát, az a fickó, aki veled üzent nekem… úgy tűnik, komolyabb a dolog, mint gondoltuk. Rina egy barátjával elment szórakozni és amikor nem figyelt az italára, Stielman randidrogot kevert bele. Aztán reménykedett benne, hogy az a kis köcsög, akit Rina a barátjának hitt, éljen a váratlanul ölébe hullt lehetőséggel. Úgy tűnik, jól számított, de az utolsó pillanatban egy fickó… nem tudom, ismered-e, Tallis Harmont, lekapcsolta a túlfűtött Rómeót, és Sabrina megúszta a dolgot egy kis emlékezetkieséssel és másnapi rosszulléttel. Meg persze egy jó nagy csalódással, amiért ilyen „barátai” is akadnak.

-Ki volt az a rohadék? – hörögte szinte a fia, készen rá, hogy az első adandó alkalommal elégtételt vegyen.

-Valami David… azt hiszem, ezt a nevet mondta Rina – vont vállat Alex, mintha ez egy kevésbé fontos információ lenne a többi mellett, de Rick szeme előtt megjelent David McNeal szőke üstöke és szabályos orra, ami a jövőben már nem lesz olyan szabályos – erre megesküdött.

-Szóval, találkoztam ezzel a Tallis-szal, ő mesélte el az egészet és megkért, hozzam magammal a lányt, mert megpróbálják becserkészni Stielmant, de nem lenne szerencsés, ha ő előbb jutna el Rinához és esetleg túszul ejtené. Nem mintha a barátnőd nem akart volna egyébként is jönni, ahogy meghallotta, hogy magad alatt vagy.

-Kösz apa! Azt is, hogy elmesélted, de leginkább azt, hogy figyeltél rá helyettem is. Mostanában elég rosszul megy nekem a barátaimmal való törődés.

-Nincs mit… de tudod, vannak dolgok az életben, amiket nem tudunk elkerülni, és az ilyen sorsszerű történésekért nem kell ám magadra vállalnod a felelősséget!

-Hát, apa… ahogy hallgattalak téged, volt egy olyan érzésem, hogy ezt még neked is gyakorolnod kell, úgyhogy az én próbálkozásom talán csak azért olyan döcögős – mosolyodott el a fia, aztán az apja vállára csapva befelé indult. Alex enyhén megroggyant a gyerek gesztusától. Jó erőben van! – nézett utána büszkén, aztán a nappali ablakában kíváncsian leselkedő nők felé integetett vigyorogva.

Este, a vacsora után mindannyian korán eltűntek a szobáikban. Sabrina feltűnően zavartan toporgott a saját küszöbén, Rick kicsit csalódottan nézte, ahogy becsukódik utána az ajtó, Alex meg vigyorogva gondolt a szállodai szobára, amit a repülőjeggyel együtt lefoglalt a „gyerekeknek”. Ha netán reklamálnának, amiért csak egy franciaágy van benne, még mindig füllentheti azt, hogy az összes kétágyas szoba már foglalt volt. Chicago elég nagy és forgalmas  város, talán nem fog lebukni a kis mesterkedésével. Csak a vak nem vette észre a fiatalok között pattogó szikrákat. Méghogy barátok, nahiszen… majd rájönnek ők is… részéről a segítő kezdőlökést megadta és bízott benne, hogy mire hazajönnek, ők is felismerik, hogy valójában hogyan éreznek egymás iránt. A fia arca egy tanulmány volt, amikor a Sabrina elleni támadásról mesélt neki. Kicsit tartott is tőle, hogy visszatérve San Franciscóba, nehogy egy rendőrségi ügy legyen belőle, merthogy megkeresi azt a Davidet, abban biztos volt. Ő is megtette volna Oliviáért, és hát a vér nem válik vízzé, Rick talán jobban hasonlít őrá, mint gondolta.

*

Chicago az augusztus közepére jellemző meleg, párás, és a becenevéhez illő szeles idővel fogadta őket. A Michigan tó felől érkező szél kellemesen lehűtötte a ragyogó napsütésben felhevült várost. Legalábbis a kertvárosban, a parkok lombjai alatt. A belváros ernyedten próbálkozott felpörögni a kánikulában.  A lombok árnyékában jól esett üldögélni és kortyolni a hűtött üdítőket, míg Jeremy szüleivel az Irving park közelében fekvő kertvárosi házuk fái alatt beszélgettek, a gyönyörű virágoktól illatozó teraszon. Solomon Ironside, a fiú apja a gyásztól még karcos  hangon kérdezgette Ricket az északon töltött időről. A házban még mindenütt ott voltak a fiú fotói, emlékek, amiktől a szülők nem tudtak, de nyilván nem is akartak megválni. Az egyik bekeretezett kép, amelynek sarkára fekete szalagból kötött masnit erősítettek, különösen felzaklatta a fiút, mert az a kép ott készült még az első napok valamelyikén, amikor mindketten tele voltak várakozással és izgatottsággal. Amikor még egyikük sem sejtette, hogy hamarosan tragédiába torkollnak az események. 

Betty, Jer mamája tipikus kertvárosi háziasszony volt, aki pillanatokon belül a sütőbe tolt egy tálcányi aprósüteményt, amivel talán még a fiát akarta meglepni, azért lapult a mélyhűtőben. Rick elszoruló torokkal, Sabrina a háziasszony ügyességét méltányolva harapott az első falatokba. Teáztak, majszolták a süteményt és néha nagyot sóhajtottak.

Solomon nem hibáztatta Ricket egyetlen pillanatig sem. Tudta, hogy micsoda bolond ötlete támadt a fiának, mert Jeremy őszintébb volt a szüleivel, mint ő, s bár nem értettek egyet vele, de tudták, hogy úgysem tarthatják vissza, így aztán volt idejük megbarátkozni a gondolattal, hogy mibe vág bele egy szem fiuk. Féltették és összetörte őket a hír, amikor megtudták, hogy a legrémesebb félelmeik váltak valóra. A temetés már két hete lezajlott, így – legalábbis a számukra úgy tűnt – már elfogytak a könnyeik, lassan a belenyugvás fázisát élték. A férfi felállt és hamarosan a csekkfüzetével tért vissza.

-Tudom, hogy a maga részét is nekünk utalták át, nem is értettük, hogy ez hogy fordulhatott elő. Amikor a produkciós cégnél érdeklődtem, azt mondták, hogy maga rendelkezett így, de fiam, mi ezt nem fogadhatjuk el. Nincs szükségünk erre a pénzre, amely úgysem adhatja vissza a fiunkat. Ráadásul ez a maga pénze, nincs oka rá, hogy nekünk adja. Meg tudom érteni, ha megtartani sem akarja, mi is jótékonysági célra ajánlottuk fel Jeremy részét, de erről magának kell döntenie – mondta halkan a férfi, miközben kiállította a tízezer dollárról szóló csekket Rick nevére. Rick szinte oda sem figyelve zsebre gyűrte a papírdarabot.

-Tudja, néha arra gondoltunk, micsoda szerencse, hogy nem magát érte az a baleset. – sóhajtott a férfi. -Jeremy ötlete volt ez az egész, még azt is elmesélte, hogy a barátjának meglepetés lesz… borzasztó érzés lenne, ha miatta, az őrült ötlete miatt magával történt volna valami. -  mondta a férfi, aki alig lehetett idősebb Alexnél, mégis most a gyásztól megtörve sokkal idősebbnek tűnt. Talán önmagukat meggyőzték már, hogy túl vannak a legrosszabbon, de nyilván megviselte mindkettőjüket a veszteség. A mama könnyes szemmel, a kezeit tördelve fordult feléjük.

-Ha kimennek a temetőbe, mondják meg neki, hogy sokat gondolunk rá.- motyogta halkan, mire a férje megsimogatta a kezét: -Jól van, Betty, jól van… biztosan meg fogják mondani neki.

Amikor elbúcsúztak és a férfi kikísérte őket, bocsánatkérően sóhajtott.

-Ne haragudjanak rá, még ma is hallom néha, ahogy a szobájában beszél hozzá, mintha még itt lenne velünk. Nehéz egy anyának eltemetnie a fiát. Nekem sem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, mennyi terve volt… előtte állt még az egész élet… és mindez egyetlen rossz döntés miatt már sosem válhat valóra. Vigyázzanak magukra! – nyújtott kezet meggörnyedt vállakkal Jeremy apja. 

A fiatalok megrendülten bólogattak, aztán beültek a taxiba, ami a Resurrection temetőbe vitte őket. A temetőőr megmutatta nekik a térképen, merre találják a fiú sírját, aztán elkísérte őket egy darabon, mert dolga volt a közelben. Közben – észre sem véve, hogy a fiatalok a gondolataikkal vannak elfoglalva - mesélt nekik Mary-ről, a fiatal lányról, aki a mondák szerint éjjelente itt kísért a temetőben. Büszkén mutatott egy kis emléktáblát, amelyen az állt, hogy már 1930 óta számolnak be szemtanuk a fiatal lány váratlan felbukkanásairól. Amikor a sír előtt megálltak, az idős férfi meglepetten fordult feléjük.

-Valami híresség volt talán a fiatalember? Emlékszem, a temetésén micsoda felhajtás volt, még tv-csatornák közvetítő kocsijai is álltak ott az út mellett – mutatott a fákkal szegélyezett aszfaltozott út felé. -…Szegény fiú, ilyen fiatalon… micsoda tragédia! - csóválta meg a fejét, aztán búcsút intve elballagott. Sabrina összevont szemöldökkel nézett utána és szorosan a fiúba kapaszkodva sétált Rick  oldalán Jeremy sírjához. 

Álltak a márványlap előtt, amely kíméletlen korrektséggel tüntette fel a fájdalmasan rövid életút két legfontosabb állomásának dátumát, a születését és a halálét. A név mellé gravírozták a fiú képmását is, amely szívszorítóan hihetetlenné tette ezt az egészet. Ugyanaz a kép volt, amit otthon, a lakásban láttak fekete szalaggal átkötve. Ez a Jeremy szállt le vele Nome repterén, nem egészen két hónappal ezelőtt.  Felfoghatatlan volt, hogy már soha többé nem nevet velük, hogy szörfdeszkájával soha többé nem lovagolja meg a kékeszöld hullámokat, nem bosszantja őket a lehetetlen ötleteivel, hogy már soha többé nem ölelhetik magukhoz. Jó barát volt, igazi fájó veszteség.

Rick a sír mellett guggolva elrendezte a fehér virágokból álló csokrot, aztán megsimogatta a márványt. –Édesanyád azt üzeni, hogy nagyon sokszor gondolnak rád. És mi is. … Jeremy, nagyon hiányzol! A fél karomat adnám érte, ha még a diplomavédés előtt lehetnénk, és le tudnálak beszélni arról az utazásról. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie!

Sabrina a kezéért nyúlt és a fiú hagyta, hogy felhúzza magához. Néhány percig még szemeztek a sírkőről őket figyelő arccal, aztán szinte egyszerre mondták: Nyugodj békében, Jer! – majd kisétáltak a hatalmas temetőből, hogy egy taxival visszamenjenek a belvárosi szállodájukba.

*

-Tudtad, hogy Jer odavolt érted? – szólalt meg a fiú és megszorította Sabrina kezét. –Majdnem ráment a barátságunk, mert nem akartam, hogy ti együtt legyetek.  Azt gondoltam, hogy csak le akar fektetni, és nem hagyhattam, hogy boldogtalan legyél, amikor odébb áll. De lehet, hogy csak féltékeny voltam és nem akartam, hogy ti turbékoljatok, én meg ott maradjak magányosan, mert ő elvette volna tőlem a legjobb barátomat.

-Ez butaság. – mosolyodott el szomorúan Sabrina. –Én sosem éreztem, hogy ki akarna kezdeni velem, de ha megtette volna, őt is helyretettem volna, mint téged. – paskolta meg a fiú kezét. –A barátság örök életre szól, sosem vesztettél volna el.

-Olyan hihetetlen, hogy ha visszamegyek, ő már nem lesz ott. Majdnem mindent együtt csináltunk az elmúlt években. Olyan volt,  mintha a testvérem lett volna.  – motyogta Rick, ahogy Sabrina kezét szorongatva a taxi hátsó üléséről nézte a mellettük elsuhanó várost. Egy nagy, sok alakos, látványos emlékmű mellett álltak meg éppen, amíg a közlekedési lámpa piros jelzése tartóztatta fel őket. Sabrina megrángatta a fiú kezét és a szoborcsoportra mutatott.

-Tudod mi ez?

Rick kedvetlenül megvonta a vállát. Nem tudta, nem is igazán érdekelte. Egy csomó élettelen, bronzba öntött figura. Sabrina látta rajta, hogy tőle aztán az angol királynő is álldogálhatna ott egy szál harisnyakötőben, most az sem érdekelné, de egyszerűen nem akarta, hogy a fiú, most, hogy letudták Jeremy szüleinél a látogatást, visszasüllyedjen az apátiába. Nem érdekelte, hogy nyilván nem fog rá figyelni, azért lelkesnek tűnő hangon mesélni kezdett. A repülőn olvasta a történetet egy, a városról szóló ismertetőben.

-Tudod, hogy mit ünnepelnek szerte a világban május 1-én?

-A munka ünnepét – húzta el a száját a fiú, hülyeségnek tartva, hogy a munkát bárki is ünnepelje. –Ezt tanítják minden történelem órán már a középiskolában is. – motyogta, nem is értve, hogy a fenébe került szóba ez az egész, amikor barátságról, szerelemről, elválásról beszélgettek.

-Igen azt szokták mondani, de tulajdonképpen valami egészen mást. – nézett rá tudálékosan a lány, és Rick tudta, hogy Rina most csak témát akart váltani ezzel az egész hülyeséggel.  -És az a más pontosan ehhez a helyhez kötődik. – folytatta Sabrina a kiselőadást. -1886. május 1-én a munkásszakszervezetek itt Chicagoban sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidőért, de a tüntetők közé keveredett egy csomó anarchista is, akik bombát dobtak a rendőrök közé. Egy rendőr meghalt és ezért nyolc ember állítottak bíróság elé, közülük néhányat ki is végeztek. Szóval, annak a napnak az emlékéről szól ez az egész szerte a világon. 

-Aha… - morogta Rick, nyilvánvalóan szarva rá, hogy az emberek május 1-én miért mennek csapatostul az utcákra. Szép idő szokott olyankor lenni, miért ne mennének. Jó buli. Még senkitől nem hallott róla, hogy a fene nagy szakszervezeti  emlékezés lenne az oka, hogy söröznek és hot dogot esznek a fűre heveredve.

-Mit akarsz kezdeni a pénzzel? – bökte oldalba Sabrina egy újabb váratlan vargabetűt véve a beszélgetésben, mire gúnyosan ránézett.

-Mit tudom én… adjam a szakszervezeteknek?

-Rick! Kapj a fejedhez! Ne engem utálj, amiért nem hagylak visszasüllyedni a kedvenc időtöltésedbe, hogy csak ülj és nézz magad elé, mint egy zombi. Jeremyn már nem segítesz vele, a szüleidet pedig a kétségbeesésbe kergeted. Megtörtént. Mindannyian nagyon sajnáljuk, de nem tudunk már változtatni rajta. Lépj tovább!

-Nem tudok. – sóhajtott meggyötörten a fiú. –Mi a faszt kezdjek ezután magammal? Ezentúl, ha lemegyek a vízhez, az a kép fog előttem lebegni, ahogy Jeremy a halálba távolodik tőlem, és én nem mentem utána.

-Persze, sokkal jobb lett volna, ha utána mentél volna! – sziszegett rá a lány. –Akkor te is ott feküdnél New York valamelyik temetőjében, és a szüleid a hugod után elvesztettek volna téged is. Tényleg, ez lett volna a tuti megoldás! Szerinted túl tudták volna élni? Mert szerintem abba mind a ketten belepusztultak volna. Mellesleg én is, úgyhogy köszönöm neked, amiért nem mentél utána.

-Ezek csak nagy szavak, Rina. De komolyan kérdezem tőled, mit kezdjek magammal tengerbiológusként, amikor rosszul leszek, ha csak vizet látok?

-Továbbképezheted magad, taníthatsz, … idővel legyőzheted a démonodat… csak akarnod kell, Rick! De nem válaszoltál… mihez kezdesz a pénzzel?

-Nem tudom. Nem is érdekel. Miért olyan fontos ez most?

-A mamád mesélte, hogy régebben bejártál a kórházba, ahol kisgyerekként megműtöttek. Hogy volt ott egy program, ahol régi transzplantosok a mostani kis betegekkel töltöttek egy kis időt. Játszottak, rajzoltak, meséltek. Csak aztán megszűnt a támogatás, az erre fordítható pénz elfogyott. …Az a kórház olyan sokat adott neked… talán most egy kicsit visszaadhatsz nekik ilyen formában. Ennyi pénzből egy egész sorozatot szervezhetsz ilyen alkalmakból és a gyerekek biztosan nagyon örülnének neki.

Rick nem válaszolt. Egész egyszerűen képtelen lett volna megszólalni. Ha valaha is kételkedett volna benne, hogy Sabrina a legjobb barátja, akkor most itt, ebben a pillanatban megkövette volna őt. Az ötlet, amit felvetett nem jó volt, hanem egyszerűen tökéletes. Jeremy szülei is jótékonysági célra ajánlották fel ezt az átkozott pénzt. Hát, ő is azt fogja tenni, de nem valami ellenőrizhetetlen mély kalapba dobja bele, amiről csak remélheti, hogy majd jó helyre osztják, hanem egy  határozott célra fogja felhasználni, és részt is fog venni ebben a munkában. 

Sabrina már azt hitte, hogy a fiú nem is figyel rá, amikor Rick hirtelen feléje fordult és a két keze közé fogta az arcát, aztán egy csókot nyomott a szájára. Nem volt ez olyan szenvedélyes, amilyenről álmodozott, de a szájára kapta és már majdnem elégedett volt. Aztán ahogy lehunyta a szemét, hogy ne legyen túl árulkodó az öröme, a fiú gyengéden megcsókolta a szemét is, majd visszatalált a szájára és a következő csók már sokkal többet ígért, mint hálát és köszönetet. Előbb óvatosan, hogy el ne riassza, majd egyre lelkesebben viszonozta; kezével magához húzta a fiú fejét.

Aztán a fiú ajka elszakadt tőle, és ő egy pillanatra attól tartott, Rick mindjárt bocsánatot kér a csókért. De nem… a fiú csak nézte… aztán újra a szájához közelítve azt suttogta: Azt hiszem, szeretlek!