Túl az Óperencián 18.

Rick már harmadik hete majdnem minden napot a kórházban töltött. Harper professzor ugyan már alig járt be, nyugdíjasként néha egy-egy bonyolultabb esetnél kérték csak ki a szakvéleményét, bár még ő maga is gyanította, hogy ezzel sokkal inkább az itt eltöltött megszámlálhatatlan év előtt tisztelegtek, mintsem konkrét tanácsokat vártak tőle. Az idő és vele a műtéti technikák űrsebességgel haladtak előre, az ő valaha két biztos kezének és szemének feladatait többnyire már robotkarok végezték. A köztiszteletnek örvendő professzor helyét egy igen csinos és agilis kolléganő vette át, dr. Michaela Bolton, aki a harmincas évei végén járt és akinek egyetlen igazi szerelem volt az életében, a munkája. …Amíg meg nem ismerte az adakozó kedvű fiút, aki mániákusan akart tenni valamit a gyerekosztály kis betegeiért. 

Engedélyezte a programot, ami a kórháznak egyetlen centjébe sem került, és aminek hamarosan híre ment. Még más klinikákról is érdeklődve hívták fel, hogy hallották hírét, hogy a bohócdoktorok tradicionális programjai mellett egy újfajta, nagy sikert aratott játszódélutánt rendszeresítettek az osztályon. Egy napon úgy döntött, hogy két műtét között ő maga is beles egy ilyen alkalomra. Rá sem ismert a korábban az irodájában járt fiúra, aki akkor hivatalos eleganciával, frissen borotválva ecsetelte előtte az elképzeléseit. Már akkor is megállapította, hogy a teremtés bőkezűen bánt a fiatal férfival, de ez a farmernadrágos, borostás fickó, akinek a mesedélutánját a gyerekek szájtátva hallgatták, még az ő bensejében is megpendített már régóta némának hitt húrokat. 

Rick a tengerről mesélt éppen a kicsiknek olyan átéléssel és egyszerű, de kifejező, vicces rajzokkal kísérve, hogy még a nővérek is szájtátva hallgatták. Michaela kis grimasszal gondolt rá, hogy őket aligha a hatalmas kékbálna és a nyolckarú polip kalandjai varázsolták el, sokkal inkább a mesélő maga szögezte oda őket a gyerekágyak végébe. Lágy hangja hol a tenger zúgását játszotta el nekik, hol vidám párbeszédet rögtönzött a mesében szereplő állatok között. Ahogy sikerült kiszakadnia a bűvöletből, hamarosan arra is rájött, hogy a fiatal férfi nemcsak mesél, de komoly ismeretterjesztést is művel közben. Kíváncsivá tette, hogy honnan tud ennyi mindent a tenger élővilágáról, és sajnálkozva nézte az óráját, mert már indulnia kellett. De elhatározta, ha kell, akár a szűkre szabott szabadidejéből is hajlandó áldozni rá, hogy ezt a fura vonzó fickót közelebbről megismerje. 

*

Sabrina képtelen volt az előadásra koncentrálni. Rick járt a fejében, az az éjszaka Chicagóban. Amióta itthon volt, az eltelt időnek minden perce csak a veszteségre emlékeztette. Meglepő módon többen is bepróbálkoztak nála ez alatt az idő alatt, nem is értette, honnan ez a sok újsütetű hódoló, de mindig kitért a meghívások elől, így aztán már hallotta suttogni a háta mögött, hogy egy frigid liba. Na igen, ennek a valóságtartalmát az egyetem férfi populációjával kapcsolatban el kellett ismernie. Bárki szólította le, az illetőt azonnal és kikerülhetetlenül összehasonlította Rick-kel és eddig még nem találkozott senkivel, aki legalább szoros versenyben maradt volna alul. 

Bár, korábban azt hitte, majd napi kapcsolatban lesznek, de a fiú csak néhányszor telefonált, olyankor is a kórházról beszélt, az ott folyó munkáról, a gyerekekről, a terveiről. Csalódott volt, mert ezzel szemben neki állandóan az járt a fejében, milyen volt a bőre érintése, a borostája karcolása, a csókja forrósága, ahogy ujjaival az önkívület felé sodorta…

-Ms.Brighton! Válaszolna a kérdésre? – jutott el a füléig a bosszús hang, mire zavartan összerezzent. Igazából csak a tanár személyéből sejtette, milyen órán van éppen, az elhangzottakból egy szót sem hallott.

-Elnézést, Mr. Cormack, nem érzem jól magam. – nyelt nagyokat, mire a férfi gúnyosan intett a nagy előadó hatalmas ajtaja felé.

-Azt elhiszem. Én sem érezném jól magam, ha a tanárom rajtakapna, hogy fogalmam sincs, mit kérdezett. Nos, akkor menjen haza Ms.Brighton, mert ahogy elnézem, az állapota itt amúgy sem fog javulni! Remélem, a jövő heti vizsgáig meggyógyul és megtalálja a választ az előbbi kérdésre is, mert ez is szerepelni fog a tételek között. De most kifelé, ne tartsa fel a többi tudásszomjtól lelkes csoporttársát, hogy megválaszolják maga helyett a kérdésemet!

A körülötte ülők kuncogásától kísérve összeszedte a holmiját. Mostanra már tényleg úgy érezte, hogy lázas, fáj a feje és minden mozdulat fizikai fájdalmat jelent. Ahogy kilépett és a hatalmas ajtó döngve becsukódott mögötte, a hűvös falnak dőlve mélyeket lélegzett. Ez így nem mehet tovább! Neki minden gondolatát Rick tölti ki, aki jól elvan a maga kis világában. Bármennyire is nehéz lesz, önmagát is vissza kell kormányozza a normális kerékvágásba, mert így csak elbukja majd a vizsgáit, és azzal nem használ senkinek. Első lépésként elhatározta, hogy átmenetileg visszaköltözik a szüleihez. Talán az ő közelségükben jobban tud koncentrálni az igazán fontos dolgaira is.

*

Alex és Olivia a Karib szigetek egyik gyöngyszemén, Sta Lucian töltött tíz napja nem indult könnyen. A csodálatos táj és a pazar szálloda sem tudta feledtetni velük Corinna halálának évfordulóját. Amilyen boldog tervezgetéssel indultak útnak, megérkezve  nem találták a helyüket. Az első napon még csak ültek a homokon, a tengert nézték elkeseredetten. Amikor Olivia a magával hozott könyvet az első sorok után becsukta és a pincért háromszor küldte el, amikor odalépett hozzájuk, hogy mit hozhatna, Alex egy mély sóhajjal megkérdezte:

-Hazamenjünk?

-Ne! Otthon csak még rosszabb lenne. – sóhajtott az asszony és egy mosolyt erőltetett az arcára. Nem messze tőlük, a homokon egy kislány játszott a bátyjával. Három éves lehetett, a bátyja talán már tíz is, mintha csak a saját gyerekeiket látnák valamikor a múltban, amikor még azt hitték, semmi baj nem érheti őket. Homokvárat építettek és a copfos kis tündér mérgesen csapott a bátyja kezére a kis műanyag lapáttal, amikor az úgy döntött, hogy ez egy erőd lesz és nem egy királylány vára. Végül egymást kergetve a kisvízbe szaladtak és végkimerülésig fröcskölték egymást a kellemesen langyos tengervízzel. Olivia itt vesztette el az önuralmát, és zokogva rohant vissza a bungalowjukhoz. Alex érezte, ahogy az emlékezéstől és a tehetetlenségtől sós cseppek folynak le az arcán, aztán vett egy mély levegőt, letörölte az arcát és a felesége után ballagott. Az asszony az étkezőben morzsolgatott egy zsebkendőt szipogva. 

Alex kitöltött két nagy pohár narancslevet, dobált bele a hűtőben lévő összedarabolt gyümölcsökből is, aztán leült melléje és a kezéért nyúlt.

-Livi! Meg kell tanulnunk elfogadni, hogy a mi személyes tragédiánktól a föld még nem szűnt meg forogni. Élnek körülöttünk boldog emberek, akik nem tehetnek a mi fájdalmunkról. Én is tudom, borzasztó szembesülni vele, hogy mit vesztettünk el, de nem ragadhatunk bele ebbe a fájdalomba, mert elmegy mellettünk az élet anélkül, hogy észrevennénk, mi mindent tartogat még. Corinna meghalt, ez iszonyú, de Rick velünk van egészségesen, ez pedig óriási kincs. Az a két gyerek a parton… mintha csak őket láttam volna… de tudod, néha jobb, ha az ember a valóságot látja és nem az álmait keresi megveszekedetten és reménytelenül, mert abba csak bele lehet keseredni.

Olivia még mindig szipogva, de magához húzta a férje fejét és megcsókolta.

-Annyira szeretlek!

-Látod? Ez a fontos! – csókolta vissza a férje, aztán végigsimított a még nedves arcon. –Ez segít át minket a nehezén kicsim, és az, hogy én is szeretlek!

Ez a tíz nap végül erről szólt. Bármerre jártak, próbálták megzabolázni az érzéseiket, és néhány nap múlva már képesek voltak rámosolyogni a parton játszó gyerekekre és a szüleikre. És esténként Alex – aki sosem adta fel a próbálkozást – nem hiába nyúlt a felesége után a virágillatú lepedőn. Nemcsak az asszony beleegyezését kapta válaszul, de a szenvedélyét is. Olivia is megérezte lassan, hogy a teste újra élni kezd, nemcsak engedte, hogy szeressék, de akarta is a férje szerelmét. Újra úgy érezték magukat, mintha fiatal házasok lennének, tele türelmetlen vágyakozással, amit a napfény, a teljes pompájában tobzódó természet még csak tovább erősített. Szerették egymást a langyos tengerben a naplemente fényjátékánál, a szobájuk hűvösében, és úgy érezték, egy kis időre visszakapták a fiatalság múlandó illúzióját. Éjszakánként Alex úgy ölelte forró, vágyakozó testéhez a feleségét, a kezében dédelgetve mellei puha halmát, mint aki a testébe akarja olvasztani örökre.

*

-Rina! Istenem, de jó, hogy hallom a hangodat! – suttogott Rick forrón a telefonba, ahogy a szobájában hanyatt fekve

hallgatta, hogy a vonal túlsó végén a lány dallamos hangja beleszól végre. –Annyira hiányzol! Reggelenként arra ébredek, milyen jó lenne, ha itt lennél és jöhetnél velem. Képzeld, a kórházban a gyerekek megőrülnek a történeteimért. Tudod, az első napok után végül úgy alakult, hogy hetente csak egyszer megyek be, de akár mindennap ott ülnék köztük, akkora öröm, ahogy csillogó szemmel figyelnek, pedig nyilván fájdalmaik vannak a csövektől, amik a különböző gépekhez kötik őket. Aztán ott vannak azok, akik már járkálhatnak, velük rajzolni szoktunk, de a múltkor bevittem a gitárom és együtt énekelgettünk… azt hiszem totálisan pályát tévesztettem…nekem gyerekekkel kéne foglalkoznom, mert nincs náluk hálásabb közeg, és …

-Hééé, lassíts egy kicsit, mert annyira hadarsz, hogy a felét sem értem. – nevette el magát a lány, ahogy szinte látta maga előtt a fiút élénken gesztikulálva, a lelkesedéstől kipirulva. Ilyennek ismerte már régen, de akkor még a tenger volt élete nagy szerelme.

-Oké! – nevetett Rick is… -Apáék is megjöttek tegnap St.Luciáról. Úgy süt róluk a boldogság, hogy az ember szinte irigy lesz rájuk. Komolyan, mintha visszarepültek volna az időben. Nem is tudom, hogy fogom kibírni velük egy fedél alatt, amikor én itt vagyok magányosan. … Szoktál gondolni rá, micsoda éjszaka volt? – suttogta halkan az utolsó mondatot, mire Sabrina minden idegvégződése vigyázzba állt és még a lélegzete is elakadt. Hogy szokott-e rá gondolni? Hiszen, jószerivel másra sem tud, gondolta sóváran, és újra elnevette agát, ahogy a fiú folytatta:

-A hallgatásodat beleegyezésnek veszem. …Minden éjjel érezni vélem a testedet magam mellett és nincs annál nagyobb pofon, mint amikor érted nyúlok és csak az ágyneműt markolom. Állandóan csak arra a chicagói éjszakára tudok gondolni, Rina és nem tudom, hogy verjem-e a fejem a falba, amiért nem tudtam parancsolni magamnak, vagy áldjam az Urat, amiért esélyem sem volt ellenállni a csáberődnek. Az utcán legszívesebben szétszedném a szerelmespárokat, hogy ne turbékoljanak már, amikor én absztinenciára vagyok kárhoztatva. Már csak ezért is a legjobb a kórházban, mert ott legalább nem erre gondolok. 

Sabrina nagyokat nyelve hallgatta a szenvedélytől karcos hangot, amely úgy ébresztette fel a sejtjeiben annak az éjszakának minden pillanatát, hogy szinte érezte a combjai között mozgó nehéz férfitestet és ettől önkéntelenül is összeszorította a lábait. A nyomás csak még inkább felforralta a vérét. Hát, ilyen az, amikor egyetlen éjszaka alatt rabjává lehet válni egy drognak, állapította meg elgyötörten és lehunyt szemmel hallgatta a fiú hadarását.

-A hónap végén lesz itt egy gála… - folytatta a fiú -…tulajdonképpen egy jótékonysági rendezvény, ahol olyan családoknak gyűjtenek, akik a maguk erejéből nem tudnák vállalni egy-egy ilyen műtét, a kórházi ellátás költségeit. És engem is meghívtak. …Jaj, Rina, ez olyan megtisztelő, hiszen mit tettem én, csak bohóckodom a gyerekekkel és még csak most kezdtem bele ebbe az egészbe, nem is értem, de a szívem mélyén nagyon jól esik. Apáék is jönnek és semmi nem tehetne boldogabbá, ha itt lehetnél te is velem. A kórházból is lesz ott egy orvos, aki engedélyezte a programomat, egy doktornő. Egész fiatal még, de nagy szaktekintély a területén. Lesz egy árverés is, amin például egy olyan képet is elárvereznek, amit az egyik kislány rajzolt, akihez én is bejárok. Egy hableány van a képen és Rina, egészen olyan, mintha te lennél… azt hiszem, azt meg is fogom venni, hacsak valaki el nem halássza az orrom elől, de legfeljebb majd megkérem apámat, adjon kölcsön. …De mondj már valamit, nekem be sem áll a szám, nem is hagylak szóhoz jutni! – higgadt le végül a fiú és Sabrina kicsit szomorúan gondolt rá, hogy vele bezzeg nem történtek ilyen izgalmas dolgok. 

-Hát, igazából itt nem történik semmi különös. Hazaköltöztem anyuékhoz, mert rossz volt egyedül a lakásban. Ja, te nem is tudod, Eve összejött egy sráccal, oda is költözött hozzá, egyedül a lakbér is túl sok volt, szóval ezért is… jaj, Rick! annyira hiányzol! – szipogta el a mondat végét.

-Rina! Ne sírj! Akkor csak még nehezebb lesz – sóhajtott a fiú.

-Nem sírok, csak allergiás vagyok… a magányra. – motyogta Sabrina, mire Rick elkuncogta magát.

-Rám ne ragaszd, mert majd azt hiszik, beteg vagyok és nem engednek be az osztályra! Azt biztos hiába is magyaráznám, hogy a szerelembe betegedtem bele. A múltkor az egyik kislány kérdezte is, hogy csak fiúk búvárkodhatnak a tengerben, és a legnagyobb örömmel meséltem neki rólad. Ó, Rina… ha láttad volna az arcát… ha túl lesz ezen az egészen, az első útja egészen biztosan a tengerhez vezet majd. Tudod, néha szinte megijeszt, hogy milyen erős hatással vagyok rájuk. Minden szavamat azonnal készpénznek veszik és ez óriási felelősség.

Még beszélgettek egy kicsit, aztán szenvedélyes ígéretekkel teli suttogással elbúcsúztak egymástól, miközben a lánynak az járt a fejében, hogy ő maga is készpénznek vette a fiú minden szavát, de úgy tűnik, Rick a felelősségnek ezt az oldalát mégsem ismerte még fel.