Túl az Óperencián 19.

A jótékonysági vacsora napján Rick rosszkedvűen készülődött. Amennyire izgalmasnak hangzott a mai program, alapvetően semmi kedve nem volt elmenni. Még ha Rina itt lett volna... neki büszkén mutatta volna meg azt a világot, amit a programja kapcsán megismert. De Rina nem jött, igazából nem is reménykedett benne, hiszen vizsgaidőszak van, de ennélfogva ez az este is csak egy volt az öltönyös pofavizitek sorában, amik talán hoznak pár dollárt a kezdeményezésének. Amikor az anyja benyitott, éppen idegesen készült visszavágni a nyakkendőjét a szekrénybe. Na, nem! Ezt már végképp nem hajlandó a nyaka köré tekerni – lázadozott, majd végül engedelmesen hagyta, hogy Olivia gyors mozdulatokkal megkösse a torokszorító találmányt. 

Bár, a tengerrel álmodott szinte minden éjjel, de igazából csak a friscói rövidnadrág-póló öltözéke hiányzott, a hangulat Joe kocsmájában ...és Sabrina! …Szar érzés volt hallgatni a lány akadozó, jól hallhatóan erőltetetten nevetgélő hangját, amivel azt akarta bizonygatni minden alkalommal, hogy odahaza minden rendben, sokszor gondol rá és  repülnek a napok. Tudta, hogy nem így van. Ő maga talán egyszerűbb helyzetben volt, mert a gyerekekkel való foglalkozás soha nem sejtett élmény volt, őszinte gyermeki reakcióik felszabadítóan hatottak rá, a bizalom, amivel fogadták, az öröm, amit nem titkoltak, valóságos balzsam volt a lelkére. Az élet nem is lehetett volna szebb, …ha a lány is itt lett volna vele. Egyedül az ő hiánya borított árnyékot az elégedettségre, amit érzett napról napra.  Látni akarta. Ölelni akarta. ...De ma este ez mind nem számított. Ma mosolyognia kellett és a lehető legtöbb pénzt felhajtani a program folytatásához, még ha ezzel önmagát is

kellett megerőszakolnia. Nem igazán vágyott a rivaldafényre, és kockafejekkel eltöltött órákra.

A hatalmas teremben a színpadhoz közel kaptak egy nagy kerek asztalt. Dr. Bolton udvarias mosollyal köszöntötte Rick szüleit, egy pillanatra elidőzve az apa és fia meghökkentő hasonlóságán, majd bemutatta az asztaltársaság további tagjait, akik a város önkormányzatánál bábáskodtak a gyerekekkel kapcsolatos alapítványok ellenőrzése felett. A műsor kezdetét vette és az elhalványított fények leple alatt Michaela Bolton a fiú kezére tette a kezét.

-Nem akarom, hogy az utolsó pillanatban szembesüljön vele, de nemsokára mondok egy kis beszédet, amelyben magát is megemlítem. – mosolygott a fiúra, aztán felnézett, ahogy egy társasági fotós éppen képet készített róluk.

-Huh, de hát én … - vonta meg a vállait a fiú –igazán nincs rá semmi szükség.

Az asszony biztatóan rámosolygott, majd hallva, hogy felkonferálják, felállt, megigazította a ruháját, amely megfeszült az ingerlően kerek fenekén, és a pulpitus felé indult. A háta mögött Alex önkéntelenül is összekacsintott a fiával, aztán fájdalmasan elfintorodott, ahogy a terítő takarásában Olivia belecsípett a combjába. 

-Hölgyeim és Uraim! Örömmel oszthatok meg Önökkel egy rendkívüli beszámolót egy fantasztikus kezdeményezésről, amely a kórházunk gyermekosztályán indult nem olyan régen, de máris nagy port vert fel szakmai berkekben. Orvosilag igazolt tény, hogy a fájdalmas, a gyerekeket lelkileg és fizikailag egyaránt igénybe vevő műtétek és orvosi eljárások során jó hatással van a gyógyulás sokszor kiszámíthatatlan  alakulására a vidámság, és a példamutatás nyújtotta remény. Egy fiatalember, aki maga is jól ismeri a transzplantáltak megpróbáltatásait, ritka érzékenységről tett tanubizonyságot, amikor az osztályunkon fekvő kicsi betegek részére érdekes programokat szervezett a saját költségén. Csak remélni merem, hogy a példája követőkre talál szerte az országban. Engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek Richard Maitlandot, a Búvárkodj velem! programsorozat kitalálóját és egyszemélyes kivitelezőjét. Mr. Maitland tengerbiológus és rengeteg hasznos információval kápráztatta el játékos formában nemcsak a nálunk lábadozó gyerekeket, de a szüleiket és a kórház személyzetét is. Mivel ezek a gyerekek a közeljövőben nem juthatnak el a tenger mélyére, Mr. Matiland elhozza nekik mesében, rajzban, fotókban, eléjük, elénk varázsolva egy ismeretlen, de vonzó világot. Kérem, üdvözöljék körünkben a fiatalembert, aki méltán kapta kis barátaitól a megtisztelő Moby Dick nevet!

A felharsanó nevetés és taps közepette Rick felállt és zavartan érezte, hogy forróság önti el az arcát. Igazán nem ezért csinálta.

A nő mosolyogva visszasétált az asztalhoz, megölelte, aztán mindketten leültek és ezzel megkezdődött a műsor. A szpíker felkonferálta az első fellépőt, s közben Michaela a fiú füléhez hajolt.

-Ne haragudjon, hogyha zavarba hoztam, nem ez volt a célom, de valóban tiszteletreméltó a kezdeményezése. Rengeteg segítséget jelent a kórházban. De még sosem mesélt róla, hogy honnan jött az ötlet, és ha nem tűnök túl kíváncsinak, akkor a pénz?

-A pénzről nem szeretnék beszélni, nem mintha titok lenne…, csak fájdalmas emlék – nyelt nagyot a fiú, aztán mosolyt erőszakolt magára, ahogy folytatta a mondatot: -…de az ötlet a barátnőmtől származik. Emlékeztetett rá, hogy régebben is visszajártam a kórházba, aztán egyik gondolatból jött a másik… és most itt vagyok. 

-De hát mit keres egy oceanográfus New Yorkban?

-Még csak most végeztem, és úgy gondoltam, előbb ennek az ügynek szentelek figyelmet. Az óceán végül is megvár, nem igaz? – mosolygott a nőre kicsit kényszeredetten, nyilvánvalóan azt remélve, hogy a téma ezzel lekerül a napirendről. Szerencsére a színpadon éppen az est sztárvendége kezdett bele Puccini Tosca-jának levéláriájába, magára vonva a figyelmet, ezért a nő kényelmesen hátradőlve a pódiumra koncentrált, s közben kezét mintegy véletlenül a fiú asztalon doboló ujjaira rakta. Rick megdermedt az érintéstől, kicsit zavarba is jött, amiért a nőnek figyelmeztetnie kellett, hogy csendesen hódoljon a művészetnek, de mozdulatlansága ellenére a doktornő keze nem rebbent odébb. Alex a szeme sarkából látta a mozdulatot és megemelt szemöldökével az asszonyra nézett, aki dacosan villantotta vissza a tekintetét. A keze maradt, míg Rick kínosan feszengve ki nem húzta az ujjait alóla. 

A műsorszámok közti szünetben a nő nem mulasztott el visszatérni a fiú jövőbeni terveire, nem foglalkozva az apja figyelő tekintetével. Rick, feledve az előbbi közjátékot, egy idő után megadta magát a folyamatos ostromnak és az árverésig hátralévő időben eleinte kényszeredetten, majd egyre felszabadultabban válaszolgatott a nő kérdéseire, akinek a kíváncsisága szinte kielégíthetetlen volt. Amikor azonban a színpadi állványra kitették a kis Arielt ábrázoló gyermekrajzot, Rick a tétekre koncentrálva beszállt a licitálásba. Meglepve vette észre, hogy a legnagyobb ellenfele éppen a doktornő. Már-már ott tartott, hogy fájó szívvel lemond az aranyos rajzról, amely még ebből a távolságból is Sabrinát juttatta eszébe, amikor az apja feltette a kezét és mély hangján megszólalva egy szemérmetlenül magas árat ajánlott, elképesztve a közönséget és a kikiáltót egyaránt. Jegyzett kortárs művészek képei is keltek már el jóval alacsonyabb áron, mint ez az egyszerű gyermekrajz. Michaela Bolton gúnyosan fintorogva megrázta a fejét, részéről a licit irreálisan magassá vált, kiszállt a játszmából. Rick elképedten nézett az apjára, aki éppen az anyját csókolta meg lágyan.

-Nem kellett volna… - dadogott a fiú, miközben egy hostess az asztalukhoz hozta a szépen keretezett rajzot, Alex pedig aláírta a vételi nyilatkozatot.

-Látszott, hogy szeretted volna, nekem pedig örömet jelent, hogy meglephettelek vele. A pénz pedig az alkotójának minden bizonnyal nagy segítséget jelent. Hidd el, rendben van a dolog. – paskolta meg megnyugtatóan a fia karját, majd a doktornőre pillantott: -Elnézést!

-Semmi baj! – mosolyodott el a nő, aki tisztában volt vele, hogy a jóképű fiú apja nem véletlenül licitálta őt túl. Aligha ez a nevetséges mázolmány hiányzott a minden bizonnyal elegáns nappalijuk faláról. A srác nyilvánvalóan beleszeretett egyik kis istápoltja képébe, az apja pedig megtehette, hogy egy gáláns ajándékkal lepje meg, és egyúttal őt megfossza tőle. Apró kis bosszú az egész esti rosszalló pillantások után. Ez az ő terveit semmiképpen nem befolyásolta, csupán egy felesleges pénzkidobástól kímélte meg. Eredetileg úgy tervezte, hogy a kórház részére megvásárolja a képet, de persze a töredékét sem szánta rá, mint amit végül Alex Maitland kénytelen lesz leperkálni érte.

A hátralévő időben érdeklődően vizsgálgatta a rajzot, amit a fiú érthetetlen szeretettel a szemében simított végig. Vajon miért olyan fontos ez a kép a számára? A kislány, aki készítette, nem kapott tőle kitüntetettebb figyelmet, mint a többi gyerek. Aztán  vállat vonva túllépett a talányos helyzeten, és amikor az este utolsó tétele is gazdára talált, az asztaltársasághoz fordult.

-Sajnos nekem mennem kell, holnap délelőtt egy fontos műtétem lesz.

-Kocsival van? – nézett rá a fiú, mire a nő szeme megvillant.

-Nem, sejtettem, hogy a vacsorához elfogy pár pohárka bor, így inkább taxival jöttem.

-Akkor lekísérem és megvárom, amíg megérkezik a taxi. – állt fel a fiú és Olivia büszkén nézett rá. Nem hiába nevelték bele az udvariasság és előzékenység megannyi apró kis morzsáját. Lám, érett férfiként tisztában van vele, hogy egy nőt biztonságban hazajuttatni sosem ódivatú figyelmesség. Meglepve figyelte, ahogy a férje megrángatja a fia zakójának szélét, mire Rick az apjához hajol, aki a fülébe súgott valamit. 

-Mindig, nyugi! – egyenesedett fel a fiú a szemeit forgatva, aztán kezét a nő derekára téve, kikormányozta a bálteremből az asztalok labirintusán keresztül.

-Mit mondtál neki? – kíváncsiskodott az asszony, mire Alex elhúzta a száját:

-Csak annyit, hogy legyen eszénél, …mert ez a nő ráhajtott, dacára a köztük lévő majd tizenöt évnyi korkülönbségnek; és ismerve a fiad előéletét, gondoltam nem árt neki egy szolíd atyai figyelmeztetés.

-Ó, te bősz atya!... A fiad nem bolond kikezdeni egy idősebb nővel, amikor nyilvánvalóan szerelmesek egymásba Sabrinával. – csóválta meg a fejét Olivia, mire a férje megrázta a fejét. A felesége sosem volt még ennyire naív. Sabrina nincs itt, ez a nő pedig ugyan idősebb a fiuknál, de igazán jó bőr és láthatóan elszánt, hogy magába bolondítja. …Amikor rezegni kezdett a telefonja és ránézett, mély sóhajjal vette tudomásul, hogy talán túlságosan is jól ismeri a kísértés jeleit, és kevésbé a fia eltökéltségét.