Túl az Óperencián 22.

Nem jött álom a szemére, forgolódott, túlságosan izgatott volt a másnapi utazástól. Sikerült tartania a száját, és nem elkotyogni Sabrinának a nagy hírt már az első mondatban; de majd belepusztult, ahogy a lány fájdalmas, halk hangját hallgatta. A vágyódás csak úgy sütött a szavaiból és a mély sóhajokból, és legszívesebben megnyugtatta volna, hogy nem egészen huszonnégy óra múlva már együtt lesznek. De meg akarta lepni, így aztán nagy nehezen visszafojtotta a vigasztaló szavakat. Felkelt, mert teljesen reménytelen volt, hogy elaludjon, és kiment a konyhába, hogy igyon valamit. Csak a pult feletti világítást kapcsolta fel, nehogy a fényárral azt a kevés álmot is keverje a szeméből, amit a késői óra már indokolt.  Az étkező asztalán egy paksaméta papír hevert, az apja kézírásával. Egy dalszöveg volt, amin mostanában dolgozott. A kekszes dobozból kikapott egy süteményt, aztán öntött egy nagy pohár tejet és lábait az asztal szélére rakva, kényelmesen elhelyezkedett, majd nekifogott az olvasásnak. 

ahogy...

ahogy hátra hajolt...

azok az ívek

emlékszem

most is érzem

hogy siklott tenyerem a bőrén

a kezemben tartottam

bár nem teljesen pőrén

de a lelke meztelen volt

vétkeit rég levetette

és nem vett fel álszent mosolyt helyette

ahogy előre borult...

azok a lankák

emlékszem

most is érzem

sejtjeim Őt akarták

megismerni minden titkát

kezemben tartani a testét

feledni nappalt és estét

vezetni az önmegvalósítás útjain

feltöltődni a gyönyör rejtélyes kútjain

ahogy kezemhez simult...

azok a rezdülések

emlékszem

most is érzem

én suttogtam testére a taktust

ereiben a vér átvette a ritmust

harmóniába olvadtak a lüktető mozdulatok

ahogy én akartam csak úgy mozdulhatott

és olyan magasra repítette a képzelet

ahonnan zuhanni is élvezet

ahogy elém omolt...

azok a csókok

emlékszem

most is érzem

tisztán dőltek le ostoba emberi határok

szégyenlősen bújtak el az egykori álmok

ősi ösztönök törtek elő

egyetlen pillanatban feltárult a jövő

testén át a lelkéhez engedett

hatalmat adott az Utak felett (blog.xfree.hu)

-Tetszik? – szólalt meg mögötte az apja és Rick rajtakapottan rezzent össze. Alex nem igazán szerette, ha a még félkész verseit valaki elolvasta. De hát ez kész volt, és tökéletesebb már nem is lehetett volna.

-Olyan, mintha az érzéseimet írtad volna le. – motyogta halkan, lábait lekapva az asztalról, mire az apja elmosolyodott, ahogy leült vele szemben, ő is kivett egy kekszet és töltött magának a hideg fehér italból. Olyanok voltak a félhomályban, mint a testvérek; póló és egy puha nadrág volt minden öltözékük. Alex fején átvillant a gondolat, hogy ez a komoly merengő srác a fia, néhány éve még a lába se ért le a székről, most pedig olyan, mintha a tükörképét nézné… de nemcsak a külsejük, a lelki beállítottságuk is kísértetiesen hasonló.

-Hát, a szerelem egyetemes érzés, mindannyian ugyanazt éljük át, akiknek olyan szerencsénk van, hogy találkozunk vele. …Nem válaszoltál anyádnak…mikor jössz vissza, visszajössz-e egyáltalán…

-Nem tudom, apa. Kegyetlenül hiányzik, legszívesebben vele lennék, de … mi a fenét kezdjek ott magammal? És ezt a kórházi ügyet sem hagyhatom végképp Zorára és Jasonra. De most nem akarok erre gondolni! Odamegyek, együtt leszünk, a többi meg majd kialakul… gondolom. Majd beszélünk, ha jutottam valamire. Persze, az is lehet, hogy az első géppel jövök vissza, ha kirúg. – vágott egy grimaszt, mire az apja elnevette magát.

-Ezt te sem hiszed. Nem fog kirúgni, bár ez jó menekülés lenne, és neked még fogalmad sincs, hogy küzdd le a fóbiádat, igaz? Nehéz olyan lánnyal járni, akinek mindene a tenger, ha te magad nem vagy hajlandó beledugni a lábadat sem. De majd rájössz, hogy vannak ennél ijesztőbb dolgok is. – legyintett, aztán felállt. –Köszönöm a társaságot, de most megyek és letesztelem anyádon is, hogy tetszik-e neki is a szöveg – kacsintott, és Rick vigyorogva megcsóválta a fejét.

*

Sabrina megkönnyebbülve rogyott le a fogorvosi váróban. Ő maga kérte a viszonylag késői időpontot, és még erre is képtelen volt időben ideérni, de szerencséjére az előző beteg komplikáltabbnak bizonyult, mint amire számítottak, ezért még mindig a székben ült. Hogy ne a fúró sivító hangjára figyeljen, az asztalon heverő magazinok után nyúlt. Elvette a legfelső képes mellékletet, ami szerte az országban a legnagyobb napilapok hétvégi mellékleteként jelent meg. Társasági eseményekről szóló tudósításokkal volt tele és unottan lapozgatta, mígnem egy ismerős arcot fedezett fel meglepve. A transzplantált gyerekeknek gyűjtést végző jótékonysági esten a new yorki Kennedy kórház példaértékű kezdeményezéséről számolt be a rövid cikk, a fotón pedig ott mosolygott Rick és bizonyos dr.Michaela Bolton, aki a testére simuló kihívó zöld selyemben mindennek látszott, csak agyonhajszolt orvosnak nem. Sabrina olyan alapossággal nézte meg a képet, mint egy nyomozó és összeszoruló szívvel nézte, ahogy a nő keze bizalmasan ejti fogjul a fiú kezét. Erről bezzeg nem mesélt! Meg arról az apróságról sem, hogy a jó doktornő egy dögös bombázó. Tehetetlenül hagyta, hogy a zöld szemű szörnyeteg átvegye feje fölött az irányítást; és amikor szólították, már sejtette, hogy nem lesz szüksége fájdalomcsillapítóra; a kép, a két egymásra simuló kéz olyan érzéketlenné tette, hogy akár meg is műthették volna.

*

Rick megkönnyebbülve szállt ki a gépből. Végre itt van! Poggyásza alig volt, hiszen a lakásában volt ruha is, cipő is éppen elég. A legfontosabb tárgy vele volt, Ariel, a kis hableány gondosan becsomagolt képe. Már alig várta, hogy a hálószobájában jól látható helyre akaszthassa és meglepje vele Sabrinát. Biztos volt benne, hogy a lány is értékelni fogja a bájos gyerekrajzot.

A hosszú út után először hazavitette magát a taxival. Nem volt szerencséje, Mrs. Hopper ajtaja azonnal kinyílt, ahogy ő a zárban kezdett kotorászni.

-Jó, hogy itt van Richard! – mosolygott rá kétezerötszáz ráncával az idős asszony. –Furcsa látogatói voltak.

-Látogatóim? – nézett rá a fiú. –Mikor?

-Hát, még egészen az elején, amikor a szüleihez utazott. Jut eszembe, az édesapja mondta, hogy könnyebb balesetet szenvedett és náluk lábadozik. Minden rendben van már?

-Köszönöm, igen. – motyogta a fiú. Az apja erről az apróságról nem számolt be. Szóval lábadozott. Jó lett volna tudni, hogy mi volt a gond, nehogy elszólja magát, de az idős asszony még mindig a látogatókkal volt elfoglalva, így megkönnyebbülten váltott ő is témát.

-Azóta nem kerestek ezek a látogatóim? – kérdezte sorra véve a lehetőségeket, hogy kik lehettek azok.

-Nem, hál Istennek! – sóhajtott az asszony. –Hát, fiam, nem is tudtam, hogy ilyen alakokkal is szóba áll. Ápolatlanok voltak és durvák. Ráadásul szerintem sokkal idősebbek is magánál, azért nem is értettem, miért barátkozik ilyenekkel.

Ricken a felismerés úgy söpört végig, mint egy jeges fuvallat. Damien Stielman! Csak ő lehetett és valószínűleg többed magával. Még jó, hogy nem volt itthon, mert ezek alaposan helyben hagyták volna. És Sabrina… az aggodalom tüzes ostorként csapott végig rajta és elbúcsúzva az öregasszonytól, behúzta maga mögött az ajtót, hogy felhívja Tallis Harmont. Az apja azt mondta, Rinát azért hozta magával, hogy baja ne essék, amíg elkapják ezeket a fickókat. Most tudni akarta, hogy rács mögött vannak-e.

*

Sabrina a szája szélét rágva lapozgatta a leckekönyvét. Hát, ez a jegy nem válik a dicsőségére, de végül úgy döntött, egy hármas talán még túlságosan is jó jegy ahhoz képest, mennyire nem volt képes a tanulásra koncentrálni. Mr.Cormack csak a fejét csóválta és halkan megkérdezte: -Mi van magával? Egy ideje elég dekoncentráltnak látszik.  – aztán beírta a jegyet, bár először megremegett a kezében a toll. Nyilván szíve szerint kettest adott volna, csak eszébe jutott, hogy ez a sápadt, szerencsétlen lány itt előtte az egyik legjobb tanítványa. …Dühösen dobta az íróasztalán tornyosuló jegyzet és könyvhalom tetejére a dicstelen bizonyítványt, aztán lehúzta a szürke ruhán a cipzárt és vetkőzni kezdett. Mögötte kinyílt az ajtó és hátra sem fordulva megszólalt:

-Lehúznád? Elakadt. 

Érezte a levegő suhogását, ahogy mögé léptek és a cipzár nyitotta résen bőrét simogató kéz érintésére megdermedt, aztán egy sikkantással megperdült és a vigyorgó fiú szájára tapadt.

-Édes Istenem! Te, itt? Mikor érkeztél? Jaj, nem vagy éhes? Nem, ne válaszolj! Most csak csókolj – motyogta az éhesen kutakodó szájba, aztán csak azt érezte, hogy a lábai a levegőben kalimpálnak.

-Hé, eszednél legyél, mi van, ha anyu ránk nyit?

Rick két lépéssel az ajtónál termett és a kulcsot kereste, mire Sabrina a szemét forgatva megrázta a fejét.

-Nincs kulcsom, sose kellett.

-Oké, de most az életem múlik rajta – sóhajtotta a fiú, aztán felkapta a széket az íróasztaltól és ügyesen a kilincs alá támasztotta.  –Lelassítja, aki be akar jönni – kacsintott a lányra, akit még mindig a fél karjával magához ölelve tartott. Sabrina már-már úgy érezte, nem kap levegőt, amikor megérezte a feneke alatt az íróasztal hűvös lapját. A ruháját Rick lesimogatta a válláról és most a dereka köré gyűrődve szinte félbevágta a látványt. Odafent két csipkés melltartóba bújtatott édes halom, odalent a csipke párja a széttárt lábak között, és két észvesztő magas sarokkal megáldott szürke cipellő.

Amikor már azt hitte, hogy a fiú majd most megáll megcsodálni ezt a rendhagyó próbababát, akit eddig vetkőztetett, elkerekülő szemekkel nézte, ahogy Rick sietős mozdulatokkal lehúzza a farmere cipzárját.

-Ezt nem tehetjük! Meghallanak...

-Csak érezni akarlak, Rina! Már majdnem belepusztultam, olyan régen voltunk együtt. – morogta a fiú, miközben ujjai már a csipke alatt jártak.- Ígérem, hogy kárpótollak majd, leszek én egyszer finom és türelmes is, de most akarlak… olyan nagyon akarlak, hogy az szinte fáj.

Még be sem fejezte a mondatot, amikor egyetlen erőteljes lökéssel már bent is volt. Sabrina felnyögött a kitöltöttségtől, aztán a fiú vállát harapva hagyta, hadd tomboljon. A könyvei és a jegyzetei egymás után hullottak a padlóra, a kislámpát az utolsó pillanatban kapta el valami teljesen kontrollon kívüli ösztönös mozdulattal, aztán úgy is maradt, a fényes réztalapzatot szorongatva dőlt hátra és szorította magához a másik kezével a fiú fejét, aki a melleit csókolgatta. Amikor Rick felemelte, az utolsó pillanatban engedte el a lámpát, mielőtt magával rántja. Lihegve, kuncogva botladozott el vele a fiú az ágyig, amely megreszketett alattuk, ahogy lerogytak rá, és az első önkívületben a  fiú szájába sikított öröm után már el is érte a következő, és azzal egy időben Rick is lecsillapodott. 

-Jézusom! De kellett ez! – nyögött a fiú, aztán felemelte a fejét és egy, az előbbiektől fényévekkel gyengédebb csókkal megcsókolta. –Szia!

-Szia! – nevette el magát Sabrina.

-Néha arra ébredtem, hogy Te szorítasz körbe, de aztán kiderült, hogy csak magamat markolászom. Nem csináltam már ilyet kamaszkorom óta. – dünnyögte Rick, miközben kezével úgy simogatta a lány testét a halántékától a feneke ívéig, mint egy vak szobrász. –Nem baj, hogy itt vagyok?

-Úgy nézek ki, mint aki fel van háborodva? – vigyorgott rá a lány.

-Hát, inkább úgy nézel ki, mint akinek a pasija egy állat. – nézett végig rajta a fiú. –Azt hiszem, eltéptem ezt a gyönyörű csipkét – vizsgálgatta a melltartót, aztán még mindig a lányban moccanva megjegyezte. –A bugyid talán megúszta, de csak, mert nem nagyon volt, ami az utamat állja. A ruhádat viszont biztosan ki kell vasalni. 

-Egyéb kártételek?

-Az önuralmam. De ez sem az első eset. – vigyorgott vissza a fiú. –Na, gyere, öltözz át, aztán menjünk!

-Hova? – kerekedett el Sabrina szeme.

-Hát, hozzám. – nézett rá a fiú olyan tekintettel, mintha már maga a kérdés is botorság lenne.

-Nem mehetek. Az olyan átlátszó lenne, hogy csak azért, mert akkor … lefekszünk egymással.

-Rina! Ahhoz nem kellett átmennünk.

-De ez a szüleim nem tudják. Remélem.

-Hát, szerencse, hogy a lámpát elkaptad, bár a könyveket szerintem azóta is találgatják, hogy mi történhetett. Nagyon vékonyan itt a falak?

-Jókor jut eszedbe gondolni rá! – forgatta meg a szemeit a lány.

-Akkor itt alszom.

-Az ki van csukva. – rázta meg a fejét Sabrina. -Tony akkor sem egyezne bele, ha előtte megkérnéd a kezem. 

-Te nem akarsz velem aludni? – emelte meg a fejét Rick és komolyan nézett a lány szemébe.

-Nem tudom. – hangzott a meglepő válasz, amitől mély vágás jelent meg a két szemöldöke között.

-Mi van?

-Úgy lerohantál, hogy lehetőségem sem volt kérdezni valamit, mielőtt…

-Mit?

-Az a doktornő a kórházban… olyan fiatal és olyan csinos…

-Hát, annyira nem, mint te… de most hogy jön ez ide?

-Láttam a gálán készült fotót. Annak a nőnek tetszel. Tudtad?

-Hát, volt egy ilyen sejtésem, és…?

Sabrina elakadt. Most kérdezzen rá? De akkor úgy nézne ki a dolog, mintha ő nem bízna Rickben, pedig a szíve mélyén biztos volt benne, hogy az a meghittnek tűnő pillanat csak a fotó által kimerevített pillanat volt; a valóságban nyilvánvalóan nem történt semmi, ami miatt neki emésztenie kéne magát. De annyira örült volna, ha a fiú beszél erről, és nem neki kéne kihúznia valami fogadkozást.

-Köszönöm, hogy nem engedtél a kísértésnek…  - suttogta el a mondat végét, s így nem volt egészen világos, hogy kijelentés vagy kérdés hangzott-e el.

-Rina! Michaela egy dögös nő, majdnem negyven éves, de nem a kora tartott vissza tőle, hogy az ágyába másszak, hanem az a chicagói éjszaka veled. Válasz ez a kérdésedre?

-Én nem kérdeztem semmit. – motyogta a lány egyre forrósodó arccal, mire Rick hozzáhajolt és újra megcsókolta. 

Szenvedélyes volt, kicsit erőszakos, mohó és követelőző, aztán amikor megérezte a lány válaszát, gyengéddé vált és lassan, hosszan csókolta tovább. Amikor újra levegőért kaptak, a fiú csak ennyit mondott:

-Na, akkor ezzel a csókkal mondtam el neked, mit jelentett nekem az elmúlt két hónap. Remélem, érthető voltam?

-Ühüm – motyogta Sabrina és most ő nyújtotta csókra a száját.

Néhány perc múlva Rick elszakította magát a lány ajkától, aztán a szemébe nézve megszólalt:

-Tudod, hogy egy ideje nem Benjinek szólítasz?

-Tudom. – vont vállat a lány. –Miért? Hiányzik? … Tudod, úgy gondoltam, az ember nem szólíthatja úgy a férfit, akivel ágyba bújt, mint a plüssmaciját… de ha ragaszkodsz hozzá…

-Én csak ahhoz ragaszkodom, hogy ezt az éjszakát együtt töltsük. Úgyhogy kapj magadra valamit, én pedig kitalálom, hogy miért szöktetlek meg…