Túl az Óperencián 5.

Sabrina némán ballagva hagyta magát hazakísérni. Hirtelenjében nem is tudta volna eldönteni, hogy neki van-e nagyobb

szüksége a fiú társaságára vagy fordítva. Rick tolta maga mellett az ő Joenál hagyott biciklijét, és láthatóan a történteken agyalt, ő pedig nem akarta megzavarni. Bár, csak futólag ismerte a srác szüleit, de az apja határozottan nem keltett benne olyan benyomást, mint akinek ilyen viharos előélete lett volna. De hát mit tudott ő az emberekről? A lány már annak is örült, hogy Rick nem szívóskodott ezzel a bagázzsal, mert egész idő alatt attól tartott, alaposan ellátják a baját. Önmagával kapcsolatban pedig inkább nem is bocsátkozott találgatásokba. Tallis jelenlétébe kapaszkodott, mint valami mentőövbe, bár tisztában volt vele, hogy a férfi sem lenne képes megvédeni őket. Már ha egyáltalán akarná. Nem igazán tudott kiigazodni a fickón. Pontosan olyan volt, mint a társai, de valamiért a lány őbenne mégis bízott.

Rick elgondolkodva rugdosta maga előtt a homokot. Nem hitte el a pasas egyetlen szavát sem, de azért az a fotó ott volt a zsebében. Mint minden nagy hazugságban, nyilván ebben is volt némi igazságtartalom, és csak azt szerette volna tudni, hogy mi volt az, és ez mennyiben befolyásolhatja a következő napok eseményeit.

*

Olivia hunyorogva lépett ki a los angelesi ragyogó napsütésbe a repülőtér árnyékos csarnokából. A hosszú repülőúttól egészen elgémberedtek a tagjai. Már olyan sokszor járt ebben a városban, de az első utazás rémálma még minden alkalommal elkísérte. A várócsarnokból sose mulasztott el egy pillantást vetni a beton azon darabkájára, ahol könnyen véget érhetett volna az élete. Hogy nem így történt, annyi kellett csak, hogy egy apró kék pirulának hála, elaludt és lekéste a gépet. Perceken múlt és ettől még sorsszerűbbnek tűnt. Elhessegette a gyomorszorító emléket és mélyet sóhajtott. Holnap lesz a napja, hogy a fia szakmailag is átlépje a felnőtt kor küszöbét, kézhez kapja a diplomáját. Ünnepelni indultak hozzá, de ma még elintéznivalói voltak ebben a városban. Az öröksége, Harold bácsi üzeme, ami Alex pénzével együtt több, mint gondtalan életet biztosított a családjuknak, egyre több energiáját emésztette fel, és mivel a fiuk nem szándékozott tovább gondozni, Alex-szel úgy döntöttek, eladják. Az ügyvéd pedig mára beszélte meg a találkozót az új tulajdonossal. 

Alex szokásához híven előre ment, hogy a bérelt kocsit átvegye. Olivia kicsit csalódott volt, mert azt hitte, a fia ide utazik eléjük, de hát a férjére bízta, hogy beszélje meg vele, aztán pasikra bízni bármi megbeszélnivalót, tudhatta volna, hogy jobb, ha ő intézi. Amúgy is elég letargikus hangulatban volt, mert most volt Corinna halálának évfordulója és csak remélni tudta, hogy Rick diplomájának büszke ünneplésére nem borít majd árnyékot a kislányuk fájdalmas emléke.

Gondolataiban elmerülve figyelmetlenül nekiment egy napbarnított szakállas helybélinek, aki rövid nadrágban, lobogó ingben ácsorgott és a férjével tárgyalt. Aztán a fiatal férfi megfordult és a nő majdnem felsikított.

–Richard Benjamin Maitland! Mi ez a szerelés rajtad? És egyáltalán… jézusom, már a vizsgán is úgy néztél ki, mint egy vadember? Hol van Sabrina? Miért hagyta, hogy így elvadulj?

-Mama! Én is örülök, hogy itt vagy – vágott grimaszt a fia és megölelte az anyját, aki minden korholó szava ellenére úgy bújt hozzá, mint egy dédelgetésre vágyó cica. –Te viszont jól nézel ki – tolta el magától az anyját, aki elpirult a bók hallatán.

-Apád is azt mondta. – motyogta, mire Alex a hóna alá húzta.

-Mert úgy is van. …Na, gyertek, ne főjünk itt a napon, a kocsi már előállt, Rick kiváltotta, és Sabrina szerintem ott idegeskedik, hogy hol maradunk már olyan sokáig.

*                                               

A szállodában Rick magával húzta Sabrinát a szobájukba, amíg a szülei felfrissítik magukat a hosszú út után, és az ügyvéddel való találkozás előtt.

-Szerinted mikor hozzam szóba? - húzta elő a fényképet a farzsebéből. Azóta az este óta magánál hordta, de még mindig nem tudta, hogy kérdezzen rá az apjánál Aphrodité-re, és hogyan mondja meg neki, hogy az öccse, Damien alighanem mostanra érzi elérkezettnek a bosszú idejét.

-Hát, az ügyvédhez együtt mennek, vacsorázni együtt fogunk, holnap utazunk – együtt, szóval, fogalmam sincs. Hacsak a vacsora után el nem hívod valami pasis programra. Aztán ott elmondhatod neki. Anyád egyelőre jobb, ha nem tud róla. Nem mintha Aphrodité személye ennyi idő után bántó lenne, csak feleslegesen izgatnád fel, mert az a pasi akárhogy is, de elég fenyegetőnek tűnt. – mondta Sabrina, s közben akaratlanul is végigsimított a fiú karján, mintegy megnyugtatásul. Aztán elkapta a kezét, mert Rick úgyis a gondolataival volt elfoglalva, önmagára viszont egy cseppet sem volt nyugtató hatású a karjának érintése.

-Oké, pasis program. De akkor jó lenne, ha te addig lefoglalnád anyát, mert ezek úgy járkálnak, mint a sziámi ikrek. – rágta a szája szélét Rick. –Jó, hogy itt vagy, mert nélküled végképp nem tudnám ezt a dolgot lerendezni – húzta magához a lányt, aki csendes boldogsággal hagyta, hogy a széles mellkason megbújva hallgathassa kicsit a fiú szívverését.

*

Alex elzárta a zuhanyt és kilépett a kabinból, aztán kedvtelve nézegette a feleségét, aki a tükör előtt állt és a nemlétező ráncait húzogatta a szeme sarkában.

-Öregszem. – szólalt meg Olivia, mire a férje elnevette magát.

-Nem, csak érsz, mint a jó bor.

-Ezt férfiakra szokták mondani. – nézett rá lesújtóan az asszony, aztán egy újabb, mély sóhaj hagyta el az ajkát. Alex a dereka köré tekert egy törülközőt, aztán megforgatta a feleségét és keményen szájon csókolta.

-Az se lenne baj, ha öregednél, mert velem együtt teszed. Nem is hiszed, micsoda élvezet az öregedő  húsodon rágódni… - harapdálta meg gyengéden az asszony vállát, aki félrehajtott fejjel hagyta garázdálkodni. –Na, bökd ki, mitől kerültél ilyen világvége hangulatba. Múlt éjjel még eszedbe sem jutott az öregség.

Olivia elpirult, ahogy az utazás előtti éjszakára gondolt. Na igen, vannak azok a pillanatok, amik még visszahozzák a fiatalság illúzióját. 

-25 éves, oceanográfus… jézusom, ki se tudom mondani… felnőtt, Alex!

-Fel, kicsim… de gondolj arra, hogy amikor a műtét volt, ezt még remélni is alig mertük. Úgyhogy örülnünk kell, amiért ilyen nagyszerűen alakultak a dolgok. És hát… ez az élet rendje. Felnőnek, kirepülnek … de ha jól csináltuk a dolgunkat, akkor vissza-visszatérnek egy ölelésre. És ez így jó.

-Tudod, hogy most van… - harapta el a mondat végét az asszony és Alex arcáról a sóvár mosoly, amivel egy kis röpke hancúrozásra akarta rávenni, úgy olvadt le, mint a napon felejtett vaj. Corinna. 

Hát igen, ez egy örökké sajgó seb marad a szívében. A tárcájában volt is egy kép kettőjükről, és néha úgy dugdosta Olivia elől, mintha valami idegen nő képe lenne.   Olivia gyűlölte ezt a képet, mert ezerszeresen emlékeztette arra, hogy mit veszítettek el.

Tudta, hogy a felesége máig nem nyugodott bele a lányuk halálába. Nem is nagyon lehetett, hiszen ennél értelmetlenebb tragédia ritkán történik. Corinna három éves múlt, a születésnapi girlandok még ott lengedeztek a házban, amikor rosszul lett. A kórházban mindenki azonnal arra gondolt, hogy a kislánynál csak most jöttek elő a családot sújtó genetikai rendellenesség első jelei, és mire rájöttek, hogy „csak” egy komoly vírusfertőzés, amely a gyomrát és a tüdejét támadta meg váratlanul és meglepően agresszíven, addigra a baj már visszafordíthatatlanná vált és a gyenge kis test nem tudott megbirkózni a lázzal, a szövődményekkel, a keringése összeomlott és elvesztették. Hiába küzdöttek érte az orvosok, a kezük között halt meg a kórház intenzív osztályán. A képen még csupa mosoly és élet volt, mint aki előtt ott áll egy hosszú és boldog jövő.

-Hogy tudtad elfogadni, hogy nincs többé? – suttogta az asszony könnybe lábadt szemekkel.

-Nem tudtam elfogadni, de mit tehetnék? Majdnem olyan sokat gondolok rá, mintha még köztünk lenne. – sóhajtott a férfi. Erről sosem beszéltek, hogy melyikük hogyan élte meg a gyászt. Csak ölelték egymást, ha a másiknak arra volt szüksége, de a kislánnyal töltött időről alig beszéltek, túlságosan fájdalmas lett volna. Nem tudott mit kezdeni Olivia elszánt tagadásával, és már annak is örült, amikor otthon végre felszámolták a gyerekszobát. Az asszony sokáig úgy járkált az ott maradt játékok és kis ruhák között, mint valami szentélyben, hiába mondta neki, hogy ez már nem egészséges. Aztán egy nap arra ébredt, hogy Olivia hatalmas dobozokba csomagol mindent és még aznap elszállította egy jótékonysági intézménynek. Csak egyetlen fénykép maradt, amin az egész család együtt mosolygott a kamerába. Olivia azt is el akarta tüntetni, de Rick nem engedte, így maradhatott a zongora tetején, sok másik közé eldugva. Ha Alex néha nem tehette volna meg, hogy néha Rick-kel beszél róla, akkor talán bele is bolondult volna. De a fiuk szívesen emlékezett a kishugára, és Alex örült, hogy ebben partnerei lehettek egymásnak. 

–Most érettségizett volna. – motyogta, aztán elfordult, mert érezte, hogy ez az egyszerű mondat is könnyeket csal a szemébe.

Ahogy a férfi kilépett a fürdőszobából, Olivia nagyot sóhajtott. Megint sikerült tönkretennie egy meghitt pillanatot. Tudta, hogy Alexnek sem közömbös az évforduló, de tartotta magát, mert most az üzlet és holnap a fiuk diplomaosztója a fontos. Az elvesztett kislányt sirathatták volna otthon kettesben is, de ő nem tudta magában tartani a gyászát.  Megtörölte az arcát, aztán egy nagy sóhajjal a férje után indult. 

-Szerinted járnak? – kérdezte látszólag könnyedén, mire Alex zavarodottan fordult felé. Egy perccel korábban még térdig járkáltak a gyászban, most meg ez a kérdés. Hirtelen azt sem tudta, kikre gondol az asszony.  

-Kicsoda? – ráncolta a homlokát, miközben egy fehér inget és egy szürke nyakkendőt vett elő a szekrényből.

-Hát Rick és Rina. – forgatta a szemét az asszony, amiért ezt még magyaráznia kell.

-Rick azt mondta, barátok. – vonta meg a vállát a férfi.

-Bah, barátok! – horkant fel Olivia. –Közös szobában?

-Livi! Rick azt mondta, hogy Rina a legjobb barátja, és nem akarja elveszteni egy jó numera miatt. Tiszteli és kedveli, de nyilván nincs meg köztük az a különleges kapocs, ami hosszú ideig összetartaná őket, ha lefeküdnének egymással. Miért titkolná előttünk, ha nem így lenne?

-Talán Tony miatt. – motyogta a nő, mire Alex elhúzta a száját. Tony! Annyi év után is sajnálkozóan tudott gondolni a fickóra, aki különleges helyet foglalt el a felesége életében, bár a barátságukat inkább csak telefonon és levélben ápolták, személyesen talán már évek óta nem is találkoztak. Hát, szegény fickónak elég nagy pofon lehetett, hogy még a nevelt lányával is ez a család került kapcsolatba. Ő a maga részéről egyébként kedvelte a lányt. Egyenes volt, csinos és okos is. Jó partner lehetett volna Ricknek, de ha ő csak a barátot látja benne, akkor úgy is jó. Ez nem olyan dolog, amit a szüleik befolyásolhattak volna.  Aztán úgy döntött, ad Oliviának egy kis gondolkodni valót, és akkor talán Corinna árnya sem kísérti őket, amíg itt vannak a nyugati parton.

-Szerintem a vacsoránál majd jól megfigyeljük őket… tudod, érintések, pillantások, gesztusok, … mondatok, amiket csak egy barát tud befejezni… ilyesmi… de szerintem tényleg csak barátok. Ha nem azok lennének, akkor Rina ott lakna nála, nem? 

Olivia hallgatott. Ő már látta a lány arcát, amikor az azt hitte, senki nem figyel rá. Látta, ahogy álmodozva nézi a fiukat. Az a tekintet nem egy barát arca volt, hanem egy szerelmes nőé. Lehet, hogy Rick csak a barátjaként gondol rá, és akkor csak szánni tudta a csinos kislányt, mert pontosan tudta, milyen borzasztó érzés, ha nem lehetünk azzal, aki elrabolta a szívünket.

-Igazad lehet – motyogta, aztán megfordult és rámosolygott a férjére, aki 55 éves korában is vonzó férfi volt, és aki az eltelt hosszú évek alatt nem szűnt meg szeretni őt. Soha még remélni sem mert egy ilyen szép, harmonikus életet. Még a tragédia sem távolította el őket egymástól, ahogy ezt más házaspároknál látta már. Csak reménykedett benne, hogy a fia is megtapasztalja majd egykor a megfelelő nő oldalán ezt a boldogságot. És egy kicsit azt kívánta, bárcsak Sabrina lenne az a nő.