Mindenki egyért, egy érte - 21. rész

Még hajnal volt, de Emma már olyan éber volt, mintha tizenkét órát alhatott volna egyhuzamban. Az idegfeszültség, ami szinte görcsbe rántotta a testét, amikor a fiúktól meghallotta, hogy Robert látogatóba ment Ricardohoz, mostanra kellemes zsibbadtságnak adta át a helyét, nagyrészt ennek a lehetetlen, felelőtlen és mindenekelőtt imádnivaló pasinak a hatékony ténykedése következtében. Most jólesően bújt meg a nagy mackó meleg ölelésében és megpróbálta rendezni a gondolatait, ami lehetetlen próbálkozás lett volna, ha a mackó ébren van. Beszélni akart már az este a fejével, megértetni vele, hogy a volt férje kiszámíthatatlan, szinte már veszélyes, de Robert nem hagyta, hogy összeszedje és józanul megfogalmazza a gondolatait, a maga egyszerű módján átmosta az agyát a szenvedélyével, a kedves, halkan elsuttogott vallomásával és ő nem tehetett mást, megadta magát a bódulatnak, amit a fiú bocsátott rá. Most azonban újult erővel horgadt fel benne a félelem, hogy ezzel a meggondolatlan húzásával nem hívta-e életre Ricardo utálatos, brutális énjét. És volt még valami, ami most az éjszaka ködéből kibukkanva nem eresztette a gondolatait. Akarva-akaratlanul vissza-visszatért hozzá, mert túlságosan is csábító volt. 

-Miért nem alszol? – dünnyögött a fülébe egy álmos hang és elmosolyodott, ahogy a kérdést egy lusta, mégis vérforraló cirógatás követte. Robert észrevette, hogy ébren van, pedig meg sem moccant, csak az agytekervényei nyújtózkodtak a hajnali napsugarak felé, mintha azok segítenének megtalálni a sötétből kivezető utat.

-Az ötleteden gondolkozom. – vallotta be halkan, mire a látszólag céltalanul kóborló férfitenyér megült a melle alatt, hogy a szívverését tartsa a kezében.  A fiú nem kérdezte meg, hogy hogyan döntött, döntött-e egyáltalán, csak várt türelmesen, kitartóan, hogy folytassa. Emma tisztában volt vele, hogy egyetlen szóval boldoggá tehetné a másikat, de őszintén szólva nem volt képes kimondani. Most még túl kusza volt az élete, az anyja betegségével, Ricardoval a rácsok mögött… Robert nem akarhatja ezt komolyan végig csinálni vele, hiszen legtöbbször ő maga is sikítva menekülne a saját élete elől. Kivéve ezeket a nyugodt és kétségbeejtően ritka perceket, mint ez a mostani. De ismerte már annyira a fiút, hogy tudja, ha nem akarta volna, meggyőződésből, komolyan, sosem hozakodott volna elő az összeköltözéssel. Talán tényleg nem is kéne mást tennie, csak bíznia a fiú eltökéltségében. Végül is, mi történhet? Egy idő után rájönnek mindketten, hogy nem a valóságos problémás hétköznapokat, hanem valami mást vártak az egésztől, valami olyat, amit azokban a ritka bódult percekben, amikor egymást ölelve legyőzhetetlennek hitték magukat. Hiszen azon az ajtón, amelyen át Robert beköltözne az életébe, ki is tudna költözni, ha csalódnának a vágyaikban. Más kérdés, hogy az a nap talán jobban összetörné őt, mint a Ricardoval való válás, és az azt megelőző rémálomszerű hónapok.

Ha lenne bátorsága belevágni, akkor az ilyen mámoros éjszakák rendszeressé válnának és talán segítenének átvészelni a nappalok megannyi kínját, nyűgét. Azt felfogta, hogy ő maga mit nyerne ezzel a lépéssel, csak még azt nem értette, Robert számára mi lenne a nyereség. Kizárt, hogy csak a vágyai, szexuális éhsége miatt hozta volna szóba az összeköltözést, hiszen a pakliban megkapná az anyját, Tonyt, állandó zűrzavart és az ő hisztisebbik oldalát is. Nem tűnt túlságosan vonzó csomagnak, és valami megfejthetetlen módon, Robert mégis ezt szerette volna. 

-Mikor adod be a dolgozatodat? – kérdezte látszólag terelően, de a maga óvatos módján mégis a cél felé tartva, és érezte, ahogy a fiú karja megfeszül körülötte. Talán nem erre a kérdésre várt, vagy talán megsejtette a mögötte megbújó tartalmat, de világosan érezhető volt, hogy nyugtalanná vált.

-Azt mondtam a mamádnak, hogy két változat van, odaadom neki, olvassa el, szerinte melyiknek jobbak az esélyei, de igazából nekem is van már jelöltem. Tulajdonképpen bármikor beadhatnám, mert már nem hiszem, hogy sokat segítene rajta, ha újra belenyúlnék. Az első alkalommal úgyis elővéleményezik, még javíthatok is rajta.  Egyetlen gombnyomás az egész, akár már ma reggel elküldhetem. …Miért kérdezed? – mormolta a hajnali derengésben, mint aki különösebben nem is kíváncsi a válaszra, csak partner akar lenni a beszélgetésben. Emma hátán azonban olyan izgatottan dobolt a fiú szíve, hogy a lány biztos lehetett benne, nagyon is kíváncsian várják a válaszát.

-Úgy gondoltam, hogy előbb tudd le a tanulást, mert mellettünk nem sok időd lenne foglalkozni vele. – kezdett bele, de végig sem mondhatta, mert a fiú a szavába vágott.

-Ó, dehogynem, már végiggondoltam. Amikor Tony az óvodában van, te dolgozol, én akár a szobádban, akár itt a srácoknál nyugodtan tanulhatok. Mondjuk, nálad jobb lenne, mert ha a mamádnak segítségre van szüksége, még a telefont se kell felemelje, csak kiabál és máris ott vagyok… tulajdonképpen már éppen ideje, hogy hatékonyabban álljak a tanuláshoz, elég sok időt elpocsékoltam az elmúlt években. Már régen túl kéne lennem az egészen. Szerintem a suliban is megkönnyebbülnek, hogy végre eltökéltem magam és befejezem.

Emma elmosolyodott a kétségbeesett próbálkozáson, hogy a maga legegyszerűbb változatában tárja elé a fiú a jövőt. Úgy döntött, belemegy ebbe a kapcsolatba, vagy bárhogy is nevezze ezt a csodát, ami közöttük szép lassan kialakult. Nem is tudna másként tenni, mert minden napnak az volt a csúcspontja, amikor lehetősége volt akár csak pár szót és egy vágyakozó csókot váltani ezzel a fiúval, aki anélkül vette be a szívét, hogy sarokba szorította volna. Csak őszintén elétárta a vágyakozását, aminek nem tudott ellenállni. Érezte Robertben a sebezhetőséget és talán éppen ez vette le a lábáról, bár sosem gondolt rá, hogy ez fegyverré válhat az ő kezében. Más volt ez, mint a Ricardo iránt érzett ragaszkodás. Abban ott volt a dac, a félelem, a hála, amiért nem hagyta magára… ez a mostani csak vegytiszta szeretet volt, szenvedéllyel, vágyakozással, tisztelettel  … röviden szerelmes volt.

-Tudod, néha arra gondolok, a sors akarta így, hogy halogasd a dolgot, amíg csak ide nem költözök. Ki tudja, ha már dolgoznál és dolgoznának a többiek is, talán már nem is laknátok itt együtt, hanem elköltöztetek volna hárman három felé. Akkor pedig soha nem találkozhattunk volna. – sóhajtotta bele a félhomályba.

-Ó, szerintem én rád találtam volna bárhol máshol is. – szippantott mélyet, elégedetten a nyakából a fiú és magához húzta, hogy éreztesse, a beszélgetésük nem maradt következmények nélkül a testére sem, bár pillanatnyilag a feje is tele volt a máris nekilóduló tervezgetéssel. 

-Anyámmal is beszélnem kell erről. – hűtötte le a lelkesedését Emma, miközben hagyta, hogy Robert szép lassan befúrja magát a testébe és így szorítsa magához.

-Gondolod, hogy ő ellene lenne? – dermedt meg a fiú már a lehetőségtől is, amiért számításon kívül hagyta Emma anyját.

-Ki tudja? – riszálta meg a fenekét a lány, néma buzdításként, hogy ne hagyja abba, amibe olyan ígéretesen belekezdett. –Mostanában sokszor mond vagy tesz olyasmit, amit hónapokkal ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam volna. Téged pedig a maga módján még kedvel is, mégha ennek kevés jelét is adta eddig. De ha utálna, már megőrjített volna, hidd el nekem!

-Helyes! – mormolta a háta bőrébe egy forró férfiszáj, aztán addig csavarodott ki a fiú ölelésében, amíg az ajkuk össze nem ért. Az események innen kicsúsztak a józan gondolatok irányítása alól, már csak a sejtjeik gondolkoztak a maguk ősi, de elementáris erejével. Az alkujukat, amelynek még megszámlálhatatlan egyeztetni való pontja volt, a testük lüktetése pecsételte meg, mintegy biztosítékul szolgálva, hogy amíg így rezonálnak egymásra, addig bármi mással szemben fel tudják venni a harcot. Közösen. Mert ez volt a legfontosabb a megegyezésükben. Nem a szexről szólt, hanem közös döntésekről és közös vállalásokról. Nagyon felnőttesen hangzott volna, ha bármelyiküknek lett volna ereje hangosan kimondani. És Emma utolsó tiszta gondolata az volt, hogy azt a bizonyos kis kirándulást Ricardonál még tisztázniuk kell egymás között.

*

-Anya, mi a véleményed arról, ha Rob ide költözne? – kérdezte mosogatás közben Emma és minden igyekezetével azon volt, hogy el roppantsa az üvegpoharat, ami éppen a kezében volt. Két napja fogalmazta magában, hogy tálalja a nagy bejelentést, de végül sikerült a leglehetetlenebb időpontban előrukkolnia vele. Norah Bradley felnézett az újságból, amit lapozgatott és csak annyit kérdezett:

-Mikor?... – a kérdés olyan közömbösen hangzott el, mintha csak arról érdeklődött volna, hogy kedvenc nyomozós sorozatának legújabb része hány órakor kezdődik a tv-ben.

Emma remegő kézzel tette a szárítóra a poharat, mert ha eddig túl is élte a mosogatást, ettől az egyetlen szótól újfent veszélybe került. Semmi felháborodás? Semmi hegyibeszéd az elhamarkodott döntésekről és beláthatatlan következményekről? Semmi példabeszéd az erkölcsről és a fia előtti példamutatásról? Az anyja valóban nagyon beteg lehet, ha ilyen nemes egyszerűséggel átsiklik a kérdéseken és csak a puszta tényre koncentrál.

-Hát, igazából nincs mire várni. Tanulni akkor is tud, ha itt lakik. A fiúk úgy döntöttek, hogy egyelőre nem szereznek újabb lakótársat a helyére, úgyhogy a szobája ott is üresen áll, ha nyugalomra vágyik...

-Jah, ügyes megoldás... nyitva hagy magának egy kiskaput, ha mégsem bírná a kiképzést. – érkezett az első fullánkos megjegyzés.

-Anya! Ne légy vele igazságtalan! Nyugodtan beismerhetnéd, hogy egészen jól veszi az akadályokat. Tonyt is, és ...igazából Téged is. – szúrt vissza a lánya megperdülve és kezeit a csípőjére téve. Olyan harciasan állt ott, mint aki az egész világgal szemben megvédené  Robertet. Norah elmosolyodott. Meglepően enyhe volt a szúrás a szíve körül, amiért a lánya életében a második helyre szorult a mögött a jóképű svihák mögött. És igaza van Emmának, Robert kifejezetten jól boldogult Tonyval, és igen... vele szemben is megtalálta a hangot. Ha kellett, smúzolt neki, de ha úgy érezte helyesnek, keményen ellenállt, nem hatódott meg attól, hogy tisztelnie illett benne a szerelme anyját és az életkorát. 

-Nem akarok útban lenni. – mondta az asszony halkan, mire Emma feszült arca egy csapásra ellágyult. Na igen, biztos volt benne, hogy ez az érv is előkerül majd.

-Mama, hogy gondolhatod egyáltalán, hogy útban lennél? Rob csak nyer veled egy pótmamát, ha már a sajátját olyan korán elvesztette.

Norah Bradley szeme elfelhősödött, ahogy a történetre gondolt, amit a lánya adott elő a fiúról. Szerencsétlen kis kölyök, olyan korán kárhoztatták árvaságra... még ha szerető rokonai is voltak, az azért nem pótol egy meleg családi fészket. Mivel ez ügyben a saját lelkiismerete sem volt egészen tiszta, most úgy gondolta, valamit talán Emmánál is jóvá tehet, ha nem akadékoskodik túl sokat. Ha itt lesz az a kölyök, majdcsak kitalálják, hogy éljenek egymás mellett. Biztosan nem lesz egyszerű, meg jobban is szerette volna, ha nem valami bizonytalanba vág bele a lánya egy kisgyerekkel, de hát ki ő, hogy megmondja neki, mit tegyen, vagy éppenséggel mit nem. A lánya eddig is megállt a maga lábán, bíznia kell benne, hogy most is lesz ereje kezelni az életét. Nem vállalhatja át tőle úgysem a felelősséget, és ha a betegsége kiújulna, jobb is, ha lesz mellette valaki, akire őhelyette támaszkodhat.

-Szóval, mikor? – kérdezte újra, mire Emma leült vele szembe, az asztal túloldalára és az újságot tartó kezéért nyúlt.

-Igazából ezen a hétvégén. Úgysem lesz nagy költözködés, hiszen bútorokat nem kell hoznia, csak a személyes holmiját. Azt sem hirtelen, mindent... majd apránként áthurcolkodik. Előbb úgyis helyet kell csinálnom a holmijának. ...Úgy gondoltam, megünnepelhetnénk a dolgot. Szombaton csinálok egy jó ebédet, amire akár a fiúkat is áthívhatnánk...

-De csak akkor, ha a főztöd miatt szép lassan nem szivárognak át ők is. – nézett rá az anyja a szemüveg felett, aztán mindketten elnevették magukat.

Mindenki egyért, egy érte - 20. rész

-Hogy mit csinált? – emelkedett éteri magasságba Emma hangja. Tom összerezzent. Még sosem hallotta Emmát rikácsolni, de ez a hang határozottan annak tűnt.

-Bement hozzá. Mi is mondtuk, hogy hülyeség, de hajthatatlan volt. Azt állítja, hogy a volt férjed majd megnyugszik, ha biztosítja róla, hogy szereti Tonyt és részéről semmi akadálya, hogy tartsa majd vele a kapcsolatot. Csak egy jó pontot próbált szerezni nála. Mit tudom én, talán az olaszoknál ez a család-dolog extrán fontos, és azért érezte kötelezőnek ezt a látogatást.

-Ezt nem hiszem el! És nekem egyetlen szóval sem mondta. – nyögött Emma. Robert pedig ... olasz gyökerek ide vagy oda, de teljesen rosszul mérte fel Ricardo-t. A volt férje egy sértett hím, aki bosszút fog állni,  mihelyst kiteheti a lábát a rácsok mögül. Egy pillanatra képtelen gondolat futott a fején: Ha szerencséjük van, akkor már ott a beszélőn úgy feldühödik, hogy az őröknek kell leszedniük Robertről, és akkor legalább biztosan évekig a rács mögött marad majd. ...Megőrült ez a srác? A düh tombolt benne és csak abban reménykedett, Robert nem ebben a pillanatban nyit be, mert akkor egészen biztosan a képére mászik. Úgy érezte, hogy rögtön két dolog miatt is dühös lehet. Egyrészt Robert nélküle döntött egy őrá is vonatkozó kérdésben, másrészt az aggodalomtól alig kapott levegőt. Ricardo nem egy hűvös észak-olasz értelmiségi, hanem egy forróvérű szicíliai utcagyerek. Nem igaz, hogy Robert nem képes felmérni ennek a jelentőségét és a veszélyét. 

-Hali! Mi ez a tömeggyűlés? – kedélyeskedett ebben a pillanatban éppen a hazatérő és Emma olyan szikrázó tekintettel nézett rá, hogy Robert megtorpant. –Most mi van?

Emma egy szót sem szólt, csak a fiú szobája felé intett. Nem fogja a többiek előtt lekarmolni a képét, de muszáj megértetnie vele, hogy soha többé nem szabad nélküle döntenie a Ricardoval kapcsolatos kérdésekben. Amikor átjött, örült, hogy lesz néhány nyugodt percük, amit talán a fiú szobájában tölthetnek el, de a barátai kissé feszengve ugyan, de elég hamar felvilágosították róla, hogy Rob éppen hol jár. Az érzéki vágyakozás úgy illant el belőle, akár a kámfor. 

A szobába lépve azonnal megpördült és ujját a fiú mellkasába bökve beszélni kezdett ... volna. Robert azonban abban a pillanatban megérezte a lányból sugárzó negatív energiát, ahogy benyitott, úgyhogy úgy döntött, nem hajlandó veszekedni egy olyan dolog miatt, ami már amúgy is megtörtént. Magához rántotta és nem törődve a méregtől rángatózó kis testtel, szoros béklyóként fonta maga köré, miközben szinte kiszívta belőle a levegőt. Emma feladta. Túl jó volt, túl régen volt részük hasonlóban és túlságosan is szerette ezt a széltolót. Tulajdonképpen meg is értette, amiért próbálta Ricardo-t megnyugtatni Tonyval kapcsolatban. Nem tudhatta, hogy hiábavaló próbálkozás. Hát, éppen ez az! Nem tudhatta, tehát meg kellett volna kérdeznie tőle! – horgadt fel benne újra a felháborodás, amiért Robert nem szólt neki a terveiről, holott ez mindenekelőtt őrá tartozott volna. Talán még Ricardo-nál is jobban. Mert Robert ígérhet bármit, ő a gyerek anyja és végső soron ő fogja eldönteni, a kicsi apja hogy élhet a láthatás jogával. Megfeszítette a karját, ami nem volt könnyű mutatvány, tekintve, hogy minden végtagja remegett az izgalomtól, de nyugalmat erőszakolt magára.

-Engedj el! – mondta reményei szerint fagyos hangon, és nem tudhatta, hogy ez sokkal inkább a vágytól rekedten hangzott.

-Mennyi időnk van? – súgta a fülébe a fiú nem törődve a lány nyilvánvaló mérgével, és ahogy végighúzta az orrát a lány nyakán, olyan forró levegővel borzolta az érzékeit, hogy Emma majdnem megfeledkezett róla, hogy éppen távolságot szeretne tartani. De csak majdnem.

-Semennyi. Ami volt, azt eljátszottad azzal, hogy Ricardo-nál voltál, nem itthon. Hogy tehetted ezt Rob? Elmentél hozzá úgy, hogy nekem egy árva szóval nem is utaltál rá, hogy mire készülsz. – fakadt ki keserűen.

-Kicsim, ez amolyan férfiak közti beszélgetés volt. Azt akartam, ha már annyira érdekelte, hogy kivel jársz, ismerjen meg és lássa, nálam jó helyen vagytok mind a ketten. – dörmögte a hajába a fiú.

-Ó, édes istenem, Rob! Hallod te magadat? Ez nem egy romantikus lányregény, ahol egy aggódó fiú testvért kell megnyugtatni, hogy a hugát nem hozzák hírbe. Az exférjemmel ültél le egy kedélyes csevejre, aki mostantól pontosan fogja tudni, hol a gyenge pontod és ha kiszabadul, első dolga lesz odaütni. 

-Em! Rémeket látsz! – simogatta meg nyugtatóan Robert a lány haját. Szeme előtt ugyan felrémlett az indulattól szikrázó sötét szem, de úgy gondolta, mire Ricardo kilép a börtön kapuján, már lehiggad és értékelni fogja a látogatásában a gesztust. –Nyugodtan beszélgettünk. Csak annyit mondtam neki, hogy a fiára vigyázni fogok, és ha a láthatásra kerül sor, én segíteni fogok mindkettőtöknek, hogy ez ne lehessen probléma. A kicsi érdeke a fontos, nem az, hogy te hogyan érzel iránta, vagy éppenséggel én magam. – próbálta megnyugtatóan leegyszerűsíteni a történteket Robert.

-Ó, gondolom, örült neked. Látom magam előtt, ahogy majd kirobban a boldogságtól, hogy a fickó, akivel a volt felesége lefekszik, ott mosolyog a képébe és biztosítja róla, hogy apja helyett apja lesz a gyerekének. Csodálom, hogy nem ugrott neked ott azonnal. – sziszegett gunyorosan a lány és Robert nem mert ránézni, nehogy a pillantásából kiolvassa, hogy a valóságban nem sok hiányzott ehhez a jelenethez. 

-Oké, most már mindegy. Megtörtént. Utólag már én sem látom akkora ötletnek. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem ártott volna előtte beszélnünk, de biztos voltam benne, hogy le akarnál beszélni, ezért nem szóltam. Most már azonban borítsunk fátylat az ügyre. Rick ül, mi itt vagyunk és engem pillanatnyilag csak az érdekel, mennyi időnk van. – simogatta a lány hátát megnyugtatóan, és lassan Emma át is adta magát ennek a feszültségoldásnak.

-Túl kevés. – sóhajtott a lány. –Tony elaludt, anyám olvasgat, de nem akarom sokáig magára hagyni.

-Már megint nincs jól? – szívta meg a fogát a fiú, mire Emma megvonta a vállát.

-Nem lehet nála tudni, sosem panaszkodik. De fáradékony. És azt mondta, szívesen elolvasná a diplomamunkádat... már amennyi készen van.

-Ellenőrizni akar, hogy tényleg dolgozom-e rajta – grimaszolt Robert.

-Nem! De mielőtt nyugdíjba ment, elég sok ilyen munka futott át a kezén, ugyanis az egyetemi könyvtárban dolgozott és időnként bele-belelapozott a szakdolgozatokba. Azt mondta, sokkal több friss gondolat van bennük, mint sok komoly, összeollózott tanulmányban. De persze, nem kötelező, de tény, hogy stilisztikailag tudna benne segíteni. 

-Maradj itt ma éjjel!- súgta a fülébe a fiú, nem törődve a Norah Bradley képességeiben rejlő pozitívumokkal, és Emmának szinte fájdalmat okozott, hogy nemet mondjon.

-Nem tehetem. – motyogta a sírás határán.

-És ha elkérlek tőle? – ringatta a fiú.

-Jézusom, akkor tudni fogja, mit csinálunk. – forgatta a szemét a lány, mire Robert karjai szinte lehullottak róla.

-Szerinted egyébként nem tudja? Persze, ha nem akarod, oké...

-Jaj, ne hisztizz már!- fortyant fel a lány. –Te is tudod, hogy akarom, csak nem mondhatom neki, hogy anya, vigyáznál Tonyra, amíg én dugok egyet Robbal?

-Nem hiszem, hogy nevesítened kéne a dolgot, meg egyébként is valami tartalmasabb dolog jár az eszemben, mint egy elkapkodott dugás. – kacsintott a fiú. -De nekem úgy tűnt, anyád már beletörődött, hogy együtt vagyunk és ezzel persze együtt járnak olyan dolgok, mint hogy néha együtt alszunk. Ez az egész álszent szégyenlősködés csak a te fejedben van, szerintem neki semmi problémája nem lenne vele. – győzködte tovább a lányt.

-Oké, nagyfiú! Akkor menj át, és beszélj vele! – tette csípőre a kezét Emma és Robert biztos volt benne, a lány arra számít, gyáva lesz meglépni ezt az ötletet. De csalódnia kellett, mert Emma még fel sem ocsúdott, amikor Rob már odaát volt a másik lakásban.

-Norah! – szólalt meg halkan, mire az asszony becsukta a könyvet, amit olvasott. –Emma mondta, hogy szívesen elolvasná a dolgozatomat. Igazából mostanra még mindig két változat van, és örülnék, ha segítene eldönteni, melyikkel jobbak az esélyeim. Holnap áthozhatom?

-Persze, hozza csak! Nem akarom úgy feltüntenti a dolgot, mintha szakmailag meg tudnám ítélni, de talán a döntésben segíthetek, hogy egy kívülálló számára melyik tűnik olvasmányosabbnak. Néha az is fontos lehet. – bólintott az asszony. -Emma?

-Hát, izé... igazából azt akartam kérdezni, hogy érzi magát? – nyelt nagyot Robert. Egy dolog volt Emmának adni a lezsert és egy egészen másik az anyja előtt bevallani az igazságot, hogy a jövetele célja alapjában a lány ágyba csábítása volt, és egy hallgatólagos engedély az anyjától. Felesleges lett volna sumákolni, Norah Bradley idős volt ugyan, de nem hülye. Szeme csillogásán pontosan látszott, hogy csak játszik, amikor válaszra kényszeríti. 

-Igazából arra kíváncsi, hogy egyedül lehet-e hagyni engem a kicsivel? – nézett a szemébe az asszony. –Akkor lefekszem. Vigyen egy kulcsot Emmának, hogy reggel ne verjen fel minket! Jó éjszakát! – állt fel meglepően energikusan és Robert úgy döntött, nem köszöni meg az asszony szívességét. Ha Norah nem feszegeti a kérdést, akkor a szópárbaj lovagiassági szabályai szerint szerint mindketten győztesen hagyhatják el a pástot.

-Jó éjszakát! – mondta vidáman és becsukta maga mögött az ajtót. Még be sem lépett a saját lakásába, amikor hallotta, hogy az asszony elfordítja a kulcsot. Nagyon szusszant a rátörő megkönnyebbüléstől, aztán lenyomta a kilincset. Odabent három szempár rebbent rá, Emma a fiúkkal kártyázott.

-Póker? – nézett rá kérdőn Matt, mire Robert megrázta a fejét. Kizárt. Most, hogy a dolgok a lehető legjobban alakultak, egyetlen percet sem hajlandó elvesztegetni az Emmával tölthető szűkre szabott időből. Egyébként is meg akart vele beszélni valami nagyon fontosat. Valami olyat, ami talán érthetővé és elfogadhatóvá teszi a mai látogatását az állami büntetés-végrehajtási intézetben. Felhúzta a lányt, a lapjaiba lesve, aztán vigyorogva kiterítve a fiúk elé. A kis bestiának fullja volt. Besöpörte a rágógumi halmot, amiben játszottak, és ami között kuncogva ismert fel két eperízű óvszert is, úgy tűnik, valamelyik haverja kifogyott a rágógumiból, aztán Emmát maga előtt tolva vidáman jó éjszakát kívánt a többieknek. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Tom odakint hangosabbra állította a cd-lejátszót.

Mindenki egyért, egy érte - 19. rész

A bejelentést döbbent csend fogadta, és Robert csak remélni merte, hogy Emma nem fagy majd le ennyire, mint a barátai, ha lesz egyáltalán mersze előtte is beszélni a távlati terveiről.

-Huh, ennyire komoly a dolog? – fintorgott Matt. Robert családalapítási tervei ijesztő közelségbe hozták a lehetőségét, hogy a saját gondtalan éveik is véget érnek hamarosan. Igazán derekasan húzták az időt, a legtöbbet kihozva az egyetemi évekből, de úgy tűnik, mint minden jónak, ennek a korszaknak is vége. Talán ideje lenne neki is elgondolkoznia, hogy a sport világán túl milyen lehetőségei lennének, mert a profi sport már-már kegyetlenül eredménycentrikus világa – erre már egy ideje rájött – nem az ő világa volt. 

-Nősülsz? – kérdezte Tom is, és önkéntelenül is beleborzongott a gondolatba. Nem volt az a típus, aki sportot csinált a szexből, nem hajtott kifejezetten futó kapcsolatokra, de még eszébe sem jutott lehorgonyozni egyetlen lány mellett sem. A változatosság gyönyörködtette, és mostanáig mintha ez lett volna a közös nevező hármójuk között is. De ha jobban belegondol, Rob mindig is más volt, bár ő is keresgélt, költői kifejezéssel szálldosott virágról virágra, de ez nem az állhatatlanságából eredt, csak egész egyszerűen nem találta meg még az igazit. Emmáig. És amilyen formája van, most sem az egyszerűbb utat választotta, egy elvált nő és egy idegen férfi gyereke kell neki. Ennek ellenére halvány irigységet érzett. Robert legalább már tudja, mit akar. 

-Fogalmam sincs. – válaszolt közben a barátja. –Még nem tudom, Emma hogy viszonyulna ehhez az egészhez. Ha csak rajtam múlna ... akkor sem tudom. A házasság olyan végleges dolog, nem? – sóhajtott Robert tanácstalanul. A fiúk szemében pontosan látta tükröződni azt az ijedtséget, amit ő maga is érzett. Egy dolog volt, hogy az esze pontosan tudta, mi lehet a következő logikus lépés, más dolog volt azonban megtenni azt a bizonyos logikus lépést.

-Emma is elvált. – szúrta közbe Tom.

-Hát, ez az! Mi van, ha hosszú távon nem működik? Váljon el megint? Mit érezne az a kis kölyök, ha egy újabb pasi hagyná cserben?

-Mi a fenének gyötröd magad máris azon, hogy mi van, ha nem sikerül? Ilyen alapon nincs ember a földön, aki házasságot kötne. Meg hát nem is kell elvenned azonnal. Talán ő sem akar megint férjhez menni, végül is, az első alkalommal alaposan megszívta. Talán előbb ki akarja tapasztalni, melletted kibírná-e egyáltalán. – forgatta a szemét Matt. –Én egyébként se ezen idegeskednék a helyedben. – tette hozzá, mire Robert értetlenül pislogott rá.

-Min kellene idegeskednem?

-A volt férjén. – vont vállat Matt. Az elmúlt napokban Tommal másról sem beszélgettek, mint arról a bányarémről, aki Emma pasija után nyomozgatott itt a háznál. Ricardo Montana szíciliai gyökerei ki tudja milyen mélyen gyökereznek? Lehet,hogy a barátjuknak nem is veszélytelen projekt Emma szoknyája alatt keresgélni. Ki tudja, milyen veszélyes lehet a fickó, ha a börtönbeli magányos estéin más dolga sem volt, mint terveket szőni a családja visszaszerzése érdekében.

-Túl sok krimit néztek. – zárta rövidre az aggódásukat Robert. Ricardo Montana rács mögött van. Talán vele is beszélnie kéne. Meglátogathatná a börtönben és biztosíthatná róla, hogy vigyázni fog a fiára. Nyilván emiatt idegeskedik a fickó, ha Emma miatt verné ki a víz, akkor nem váltak volna el.

*

Ricardo Montana megtorpant a beszélő ajtajában. Ha beszélőre hívták, sosem mondták, hogy ki várja, így aztán most  sem, nem volt ebben semmi szokatlan. A látogatóban azonban annál is inkább.  A rozsdamentes asztalnál ücsörgő fiatal férfival még sosem találkozott, de azonnal tudta, hogy ki lehet. Amikor elindult, valami halvány reménnyel arra gondolt, hogy talán Emma az, mert elég régen volt bent nála. Egészen pontosan karácsonykor, amikor a gyereket is hozta magával. Emlékei szerint bombajól nézett ki, és biztos volt benne, hogy ezt nem csak azért látta így, mert már ősidők óta nem volt nővel. ...Egy pillanatra a távolból felmérte a fickót, aki a volt felesége lábai között találta meg a boldogságát, és próbálta nem elképzelni, ahogy a hosszú ujjak, amik most az asztal lapján doboltak idegesen, Emma fehér bőrét markolásszák. Nem kedvelte ezt a pasit már gondolatban sem, de most, hogy látta, a gyűlölet kétszeres erővel vágott végig rajta. Mit képzelt ez a hülye? Minek jött ide? Majd elbeszélgetnek, mint a régi jó barátok? Már majdnem megfordult, amikor a fickó felnézett és szürke szemei egyenesen őrá fókuszáltak. Nem volt annyira tétova az a tekintet, mint várta, és ez felkeltette a kíváncsiságát. Mintha a pasinak konkrét elképzelése lenne arról, hogy kettőjüknek beszélni kell. Keze összeszorult a zsebében... ha ez most egy próbatétel, mennyire tudja megőrizni a hidegvérét, akkor jobb lesz, ha összeszedi magát. Lehet, hogy ez a Daponte csak provokálni akarja, hogy kikényszerítse belőle, hogy megüsse... aztán már ugrott is a jó magaviselete és vele együtt a szabadulás lehetősége. Na nem, ezt az örömet nem fogja megadni neki,még akkor sem, ha a körmei véresre marják a saját tenyerét, ahogy önmagába mélyesztette őket, hogy levezesse a feszültségét.

Az asztalhoz ballagott és meglepetten torpant meg, ahogy a másik felállt. Uramisten, mint egy lord... udvariasság mindenekelőtt? Megállt vele szemben és szándékai szerint szúrósan a szemébe nézett:

-Ismerjük egymást?

Robert szája sarkán egy halvány mosoly éledt és halt is el azon nyomban.

-Még nem találkoztunk, de szerintem tudja, ki vagyok. A nővére elég sok energiát fektetett bele, hogy kiderítse. – mondta egyenesen a másik férfi szemébe nézve. ...Ricardo becsületére legyen mondva nem tett úgy, mint aki nem tudja, miről beszél. Leült és a szabályzat szerint két kezét az asztal lapjára fektette. Hallgatott és közben összefoglalta magában az első benyomásait. Ez a Daponte magasabb nála és hajlékony, mint az acél. Ruganyos, sportos, a karjai nem voltak különösebben kigyúrtak, de izmosak. Közelharcban nem sok esélye lenne ellene, hacsak nem vetne be néhány aljas, de célravezető trükköt. A fickó nem úgy nézett ki, mint aki az utcán nőtt volna fel, hogy ismerje ezeket. Vállig érő hosszú szőke haja gumival volt összefogva, az állát divatos borosta fedte. Laza, puha anyagú fekete nadrág és fehér póló volt rajta egy nyitott fekete inggel, amin fehér pöttyök ezrei vonzották a szemét, és fényes csizma... ez lenne hát Emma új bálványa? De milyen olasz ez ezekkel a világos színekkel? Valami milánói divatguru?

-Úgy hallottam, olasz. Hova valósi? – bukott ki belőle önkéntelenül is a kíváncsiság.

-Philadelphiába. – mosolyodott el Robert, miközben ő is helyet foglalt a kényelmetlen padon. Az olasz gyökereit soha nem tagadta meg, de nem vallotta olasznak magát. Ezzel az erővel svédnek is vallhatta volna, így aztán inkább maradt az igazságnál. –Az apám olasz volt, de az anyám svéd, én pedig itt születtem.

A szemközt ülő férfi úgy hallgatta, akár egy szobor. Érzelemmentes arcán nyoma sem volt meglepettségnek vagy bármilyen más árulkodó jelnek, hogy egyáltalán érdekli-e, amit mond neki.

-Emma küldte? – szólalt meg a szobor.

-Nem. Igazság szerint nem is tudja, hogy bejöttem ide. ...De ha már annyira érdekelte, hogy kivel találkozgat mostanában, gondoltam, megteszem azt a szívességet, hogy bemutatkozom. Ha a fia miatt aggódik, nem kell féltenie tőlem! Tüneményes kis kölyök és nagyon kedvelem őt is.

Ricardo felhorkant. A keze megfeszült az asztallapon. ...Ez egy barom! Idejön és barátságos képpel az arcába mondja, hogy döngeti a feleségét és lenyúlja a fiát? 

Robert tanácstalanul elhallgatott. Igazából valamiféle reakcióra várt, hogy folytatni tudja, mert hát mégis... mi más közös témájuk akadhatna ezzel a szúrós szemű fickóval? De a másik csak ült és bár rezzenéstelenül, látszólag nyugodtan szedte vele szemben a levegőt, kézfejének megfeszülése elárulta, hogy az indulatok tombolnak benne. Örült, hogy az ajtóban egy őr figyelte őket, mert hirtelen már abban sem volt biztos, Ricardo Montana nem lenne-e képes valami ágyrugóból fabrikált szerszámmal elvágni itt helyben a torkát. Jézus az égben, már ő is túl sok akciófilmet nézett?

-Miért jött ide? – kérdezte kissé kásás hangon a férfi és Robert önkéntelenül is grimaszt vágott. Mostanra már ő maga sem volt biztos a válaszban. Próbálta magát Rick Montana helyébe képzelni, hogy fordított esetben ő mit érezne, és úgy döntött, hülye ötlet volt ez a látogatás. Ha hihet Emmának, ez a fazon egy végtelenségig birtokló típus, akinek ő most csak a bajszát rángatja azzal, hogy itt ül vele szemben. Tomra és Matt-re kellett volna hallgatnia, akik egyhangúlag biztosították róla, hogy elment az esze.

-Lehet, hogy nem kellett volna. – vallotta be, aztán látva a másik egyetértő fintorát, még folytatta: -Csak azt szerettem volna, hogy megértse... egy válás után is van élet és én boldogan fogom megadni Emmának és Tonynak azt a biztonságot és szeretetet, amit magától nem kaptak meg. De nem akarom, hogy azt higgye, el akarom venni magától a gyereket. Biztos vagyok benne, hogy találunk rá módot, hogy tartani tudja vele a kapcsolatot. Persze, ebben elsősorban Emma szava a döntő, de én mindenben támogatni fogom. 

-A szülei mit szólnak hozzá, hogy egy kis fattyút hoz a házhoz? – vágott gúnyos grimaszt a másik, mire Robert nagyot nyelt.

-A szüleim már rég nem élnek, de ha élnének, akkor sem gondolnának úgy Tonyra, mint egy kis fattyúra.

-Árvagyerek, hm? – szegte fel a fejét Ricardo. –Akkor innen ez a széplélek? Nem akarod, hogy más gyereknek is család nélkül kelljen felnőnie? – váltott hirtelen tegezésre...De mielőtt nagyon beleélnéd magad a dologba... értékelem és meg is értem, hogy vágysz egy saját családra, de ez a házasság Emma és köztem még messze nincs lezárva. Az, hogy papír van a válásról, semmit sem jelent. Ha egyszer kimehetek innen, be fogom bizonyítani a feleségemnek, hogy mellettem a helye... és nagyon nem ajánlom neked, hogy közénk állj!  - keményedett meg a végére a hangja, és Robert nem tudott mit válaszolni erre a visszafojtott energiájú kirohanásra, amiből csak egy süket nem hallotta ki a fenyegetést. Csak csodálni tudta a másik önuralmát, de elég volt a szemébe néznie és érezte, hogy az utolsó cérnaszálak foszlanak szét benne.Tudta, ha tovább marad, Ricardo Montana kitör... mégsem akarta kiprovokálni, bár majdnem biztos volt benne, hogy akkor még jó ideig rács mögött tudhatnák a fickót. Emma azt mondta, Ricardo alapvetően nem rossz ember, akkor marad a remény, hogy ez így is van. És akkor nem teheti meg vele, hogy a végletekig feszíti a húrt a jelenlétével. Felállt és halkan csak annyit mondott:

-Nos, akkor most már ismerjük egymást. Én a helyedben nem tervezgetnék látványos békülést. – tegezte vissza a férfit. -Ahogy Emma érez, a legnagyobb engedmény az lenne tőle, ha Tonyval tarthatnád a kapcsolatot. Annak a házasságnak valóban vége és ezt jobb, ha megemészted, amíg még idebent vagy. De esküszöm, soha nem fogom a fiadnak azt mondani, hogy az apja rossz ember. Viszlát!

Ricardo nem válaszolt. Érezte, ahogy a tenyere és az asztallap között már-már vákum születik a nedvességtől, amit a bőre párolgott ki, és erre koncentrált, hogy lehunyt szeme mögött a lila karikák tánca megszűnjön. Amikor az őr a vállára tette a kezét, engedelmesen felállt és előtte haladva elhagyta a helyiséget. Most örült csak igazán, amiért ő nem tartozott azok közé, akik az őrökkel bratyiztak, mert most egyetlen gúnyosnak hitt szó elég lett volna a robbanáshoz. Így azonban néma csendben csoszogtak vissza a cellához, ahol  ledobta magát az ágyára és hátát a falnak vetve lehunyta a szemét. A lehunyt pillák mögött, mint valami színpad mögötti eldugott szegletben egy gyilkos verekedés zajlott. Aminek a végén ő állt fel győztesen.

Mindenki egyért, egy érte - 18. rész

Emma még az anyjával folytatott beszélgetés hatása alatt merengve nyitotta ki az ajtót.

-Szia! – mosolygott rá a küszöbön Robert, aztán a lány válla fölött a nappali felé lesett.

-Itthon van?

-Itthon. – sóhajtott Emma.

-És ... minden rendben? – ráncolta össze a homlokát a fiú, ahogy Emma gondterhes arcát vizsgálta.

-Hát, az eredmény szerint rosszindulatú... és elzárkózik a kezelésektől, viszont idővel be akar vonulni egy intézetbe, hogy megkíméljen minket a haldoklásától. Már mindent eldöntött. – szipogott Emma, keserűséget érezve, amiért az anyja nem is próbálta bevonni ebbe a döntésbe.

Robert  együttérzően magához ölelte, aztán felemelte a lány állát.

-Az ő élete... és az ő ... halála. – dörmögte halkan. –Joga van dönteni róla, hogyan legyen vége. És talán igaza is van. Így talán lesznek még szép hónapjai, és a hátralevő élete nem a kórházról szól majd. Te sem tudnád ápolni, amikor a kezelésektől legyengülne, mert a munkahelyed aligha tolerálná. Tonynak sem szerencsés nap mint nap látni a szenvedését.

-Ő is ezzel jön. – krákogott Emma. –De mi van, ha nem akarom, hogy megkönnyítse nekem?

-Talán magának könnyíti meg. – biccentett a fiú és Emma elgondolkozott. Ebből a szemszögből nem gondolt az anyja döntésére. 

-Rólad kérdezett. – szipogott és önkéntelenül is elmosolyogta magát a fiú meghökkent ábrázatán. Még a saját maga számára is váratlan fordulat volt ez a mamától, bár a tetemre hívásra azért titkon számított. –Azt kérdezte, átjártál-e, amíg nem volt itthon. Bevallottam, hogy igen.

-Akkor be se tegyem a lábam? – grimaszolt Robert, mire Emma halvány mosollyal behúzta a lakásba.

-Nem akadt ki rajta. Menj, köszönj neki... szerintem értékelné.

Robert az előszobatükör előtt önkéntelenül is vetett egy pillantást a dolgozat írása közben koncentrálástól összetúrt hajára, a kopott farmerre, amelynek térdén jókora szakadás tette közszemlére a térdkalácsát, mezítelen lábujjaira és a pólóra, amelynek rojtos volt a nyaka, hosszú ujját pedig már csak azért is feltűrte, mert a reggeli kávé egy része a csuklójára fröccsent. Ennyit arról, hogy a jobbik formáját hozza a házisárkány előtt. De az arcára varázsolta az elbűvölőbbik mosolyát és halkan bekopogott. 

-Jöjjön be, legalább nem kell hallgatóznom, mit sutyorognak az előszobában. – csendült fel Norah Bradley hangja odabentről, mire a fiú a szemét forgatva belökte az ajtót.

-Jó színben van, Norah! – mosolygott az asszonyra, miközben a szíve önkéntelenül is összeszorult. Nem volt jó színben, és a hazugsága nyilvánvalóságát ott látta tükröződni az asszony szemében.

-Jól is érzem magam. – válaszolt az asszony és szeme villanása jelezte a fiúnak, hogy nehogy kétségbe merje vonni a szavait Emma előtt. Most az egyszer, úgy tűnt, közös nevezőn voltak. –Emma mesélte, jól kijönnek az unokámmal. ... és Emma, igazán jól esne egy kamillatea! – tette hozzá, mire a lánya azonnal a konyha felé indult. Robert nagyfiú, megvédi magát, ha szükséges.

-Édes kölyök. – vont vállat a fiú, válaszként az asszony megjegyzésére.

-Az. – értett egyet vele a nagymama. -És szerencsés, hogy a maga személyében van egy megfelelő férfipélda előtte. Ha már az a semmirekellő apja rács mögött csücsül.

Robert meglepetten hallgatott. Ő, mint megfelelő férfipélda? Norah Bradley még annál is rosszabbul lehet, mint ahogy sejtette. 

-Mikor fog végre dolgozni? – kérdezte most váratlanul és meglepő eréllyel a hangjában az asszony és Robert már nem tudta visszafogni a grimaszt, ami önkéntelenül is megült a szája sarkában.  Na, vége a fegyverszünetnek, az asszony már a régi formáját futja. – gondolta fanyarul. -Vagy nem is akar? – folytatta Norah csípősen.

-A diplomamunkámat írom. – vont vállat, de az asszony nem érte be ennyivel.

-Már éppen ideje. Már rég végeznie kellett volna, nem? – csattant a kérdés visszakézből, majd a maga meglehetősen türelmetlen hangsúlyával folytatta: - ...De nem is ezt kérdeztem. Van már kilátásban valami állása? Vagy legalább elképzelése, merrefelé keresgéljen?

-Norah! Most gyógyuljon, ne ilyesmivel foglalkozzon! – próbált kitérni a kényelmetlen kérdések elől a fiú.

-Ezt a részét bízza rám! – ült fel az asszony és keményen Robert szemébe nézett. –Nincs sok időm hátra és tudni akarom, a lányom csak vesztegeti-e az idejét maga mellett. – mondta ki egyenesen a félelmeit és Robert akaratlanul is tiszteletet érzett, amiért nem köntörfalazik, ha számára igazán fontos dologról van szó.

-Kedvelem. – pislogott feszengve a fiú.

-Az kevés. Ha kedveli, akkor ne fektesse le, hanem legyenek barátok! Emmának egy társra van szüksége elsősorban... és ha csak kedveli, akkor hagyja, hogy megtalálja ezt a társat! – Ez olyan keményen és józanul hangzott, hogy Robert egészen elszégyellte magát, amiért ő nem volt képes az előbb őszintébben fogalmazni. De hát azt sem gondolta volna eddig, hogy előbb fog az érzelmeiről a lány anyjával beszélni, mint magával Emmával. 

-Úgy értem... én szeretem ...és jól megvagyunk, csak jelenleg még ... szóval, rövid ideje ismerjük egymást, én még nem dolgozom... szóval, erre nem lehet egy családot alapozni.

-Akkor tegyen érte, a szentségit! Végtére is férfi! – suttogott az asszony, de ez a suttogás most mégis erélyesebbnek tűnt, mintha kiabált volna vele.

A következő pillanatban megjelent Emma egy nagy tálcával és rajta három gőzölgő csészével.

-Neked kávét csináltam. – nyújtotta Robert felé az egyiket. –Most mi van? – kapkodta közöttük a tekintetét. –Miről beszélgettetek? Veszekedtetek? – repdesett a tekintete az anyja és a fiú között, akik látványosan feszült pillantással méregették egymást. –Mama, mit mondtál neki?

-Nem veszekedtünk, csak beszélgettünk. – motyogta Robert és hálásan kortyolt bele a forró fekete lébe. Tanulás közben már neki is eszébe jutott, hogy csináljon egyet, mintha attól jobb ötletei támadnának, csak aztán az a családdal kapcsolatos gondolat minden  mást kivert a fejéből. És tessék, most itt áll Norah Bradleyvel szemben és ugyanott tart, ahonnan elindult. 

-És miről, ha szabad kérdeznem? – telepedett le Emma az ágy végébe, Robert pedig hirtelen úgy érezte magát, mintha a vizsgabizottság előtt álldogálna.

-Hogy mennyire vagyok férfi. – vágta ki a fiú, mire Emma nemes egyszerűséggel visszaköpte a csészéjébe a teát.

-Anya! – nézett felháborodva az anyjára, de Norah Bradley úgy kevergette a kamillateát, mint egy királynő, aki éppen audienciát tart.

-Nem a potenciáljáról érdeklődtem. – közölte pikírten, mire már a fiú is prüszkölni kezdett. Ez az egész beszélgetés egyre inkább egy abszurd vígjátékra kezdett hasonlítani. Pontosan értette, hogy az asszony bizonyosságot szeretne a lánya és az unokája jövőjét illetően, mert kevés az ideje és legalább ebben az egy kérdésben nyugodt szeretne lenni. Ő a maga részéről szívesen meg is nyugtatta volna. Bármit is hozzon a jövő, a dolgok jelenlegi állása szerint azt Emmával és a gyerekkel közösen szeretné megélni. Ennél többet pillanatnyilag nem tudott, nem akart megosztani az asszonnyal, még akkor sem, ha ő esetleg ennél konkrétabb elköteleződést szeretett volna hallani. 

-Sajnálom, nekem most mennem kell, csak be akartam köszönni. – nyújtotta a csészét Emma felé menekülésképpen, aki mereven nézte és próbálta elkapni a pillantását. –Elmenjek Tonyért? – kérdezte még Robert, mielőtt kifordult volna a szobából.

-Anya, szükséged van rám délután? – kérdezte Emma az anyját, aki halk csörömpöléssel letette maga mellé a csészét. amiből alig ivott.

-Nem, nem igazán. Jól elleszek. Majd alszom egy kicsit. Mostanában úgyis jobban ment a nappali szunyókálás, mint az éjszakai. – válaszolt az asszony és máris lehunyta a szemét, mint akit fáraszt a jelenlétük.

-Akkor ha nem gond, menjünk együtt! – villant a lány szeme Robertre, aki értett a szóból.

-Remek, akkor fél négykor bekopogok. – mosolygott a nőkre, aztán már kint is volt a lakásból. A feje úgy zúgott,mintha valaki alaposan kupán vágta volna és szüksége volt egy kis időre, hogy feldolgozza az előbbi percekben elhangzottakat. ...Alig nyitott be a szemközti lakásba, Tom és Matt kíváncsi tekintetének kereszttüzében találta magát. 

-Már be sem zárod az ajtót, ha elmész itthonról? – kérdezte Matt neheztelően, aztán Rob lábára siklott a tekintete. Mezítláb aligha ment messzire. –Ja, vagy úgy, odaát voltál?

-Norah ma jött haza a kórházból, csak beköszöntem. – fintorgott Robert, ahogy eszébe jutott az asszony vallatásnak is beillő kérdezősködése.

-Jól van? – kérdezték a fiúk kórusban. Nem mintha az asszony egészségi állapota annyira aggasztotta volna őket, de a barátjuknak fontos volt az a kis társaság odaát, így aztán igyekeztek érdeklődőnek mutatkozni.

-Hát, fizikailag szerintem K.O., de amúgy formában van. – sóhajtott a fiú. Nem ment ki a fejéből a gondolat, hogy Norah Bradley tulajdonképpen a maga határozott, mégis óvatos módján arra próbálta figyelmeztetni, hogy csak akkor rontsa odaát a levegőt, ha a szándékai Emmával komolyak. Elég sokkoló felfedezés volt, hogy lényegében válaszút elé állították. Nem elég, hogy a napokban szembesült vele, lassan véget érnek a gondtalan diákévek, vizsgázni fog, állást keresni, ha szerencséje lesz, hamarosan dolgozni is, még ennek tetejébe lassan kezdhet megbarátkozni a gondolattal, hogy akár családfenntartóvá is válhat rövid időn belül. Túl gyors volt a felnőtté válás tempója és kicsit megrettent ettől a sebességtől. Nem mintha az érzelmei ettől egy fikarcnyit is elbizonytalanodtak volna. Biztos volt benne, hogy kívánja Emmát... mint nőt, mint társat, mint barátot. Már csak azt kellett volna eldöntse, az érzelmei erőssége milyen sorrendet állítana fel. Csak a teste éhezik rá? Vagy akarja őt a hétköznapok problémáival, egy gyerek nevelésének gondjaival együtt?

-Akarom. – nézett fel és a barátai csodálkozó tekintetét látva ébredt rá, hogy hangosan ki is mondta a szót.

-Mit is? – húzta össze a szemöldökét Tom, mire Robert, mint aki álomból ébred, mély levegőt vett.

-Fiúk, lassan azt hiszem, keresnünk kéne valakit helyettem. Ha Emma is belemegy, legkésőbb a vizsga után átköltözöm hozzájuk.